A Mozihétnek írta: Kertész Mihály, a Phőnix filmgyár főrendezője

A film-metier alapjában véve még egészen új Magyarországon. A hazai filmgyártás tulajdonképpen három-négy évre vezethető vissza mindössze. Annak a lelkes kis csapatnak a munkája, amely lankadatlan energiával és ambícióval töri magát előre azzal a nemes céllal, hogy a magyar filmcsinálás ügyét az ismert külföldi nívóra emelje, és hogy a magyar filmet művészivé és exportképessé tegye, –csak a legutolsó évek érdekes, figyelemreméltó jelensége. Nem szándékom ezúttal a kinematográfikus művészetről általában beszélni, annak csupán egyik részére terjeszkedem ki e rövid cikk keretében. A filmszínjátszásról, s ami ezzel a kérdéssel szorosan összefügg: a rendező, a színész és a dramaturg munkájáról fogom hosszú évek tapasztalatait néhány szóval elmondani.

A filmszínjátszáshoz nálunk a kezdet kezdetén senki sem értett. Eleinte csakis a nagyközönség látogatta a mozikat, a filmeket mindenki csak nézte, csak szórakozni jöttek az emberek a moziba és nem kritizálni. Legnagyobb színészeink egyáltalán nem ismerték a mozit jó ideig, s ez a magyarázata annak, hogy amikor egy-egy jeles művészünket felkérték moziszerep eljátszására, az illető a felvételek megkezdése előtt engem kérdezett meg bizalmasan, vajon miképpen, mi módon kell majd az érzéseit a felvevőgép előtt kifejezésre juttatni, melyek azok az eszközök, amik a moziszínész rendelkezésére állanak, s amelyek a filmdarabot megérzékeltetik és megértetik a publikum előtt. Mindenkor a legnagyobb önzetlenséggel és enthuziazmussal támogattam az érdeklődőket, mert az volt a célom, hogy a tehetséges hazai színészgenerációval megalapozzam a magyar filmművészetet, s hogy a magyar márkát a nemzetközi filmpiacon keresetté tegyem. Hogy ez a szándékom mennyiben sikerült, az általánosan ismert. Az eddig elért eredmények mindenesetre megelégedéssel tölthetnek el engemet s a magyar film minden barátját és rajongóját is.

A filmszínjátszás művészete elméletileg alig magyarázható. Gyakorlatilag csakis sok rutin után sajátíthatja el a színész a filmábrázolás művészetét s ebben az esetben is csak akkor, ha a színész rendelkezésére álló segédeszköz: a filmdarab szövegkönyve, a szcenárium, a filmdramaturgia törvényeinek megfelelően jó és játszható. Mert hát valamely film sikere nagymértékben függ a szcenáriumtól. Ennek úgy kell megírva lennie, hogy azt filmszerűen játszani lehessen. Ne dialógusok vezessék és magyarázzák a cselekményt, hanem kizárólag az akció, a filmdarab legfőbb éltető eleme. Vagyis ha én megindítok egy darabot, annak a jeleneteit úgy kell felépítenem, hogy amikor egy színész a negyedik, ötödik vagy huszonötödik jelenetben bejön, akkor a néző rögtön tudja, hogy az illető miért jött be. Röviden: az egyik akciónak, az egyik jelenetnek magyaráznia kell a másikat, illetőleg minden későbbi jelenetet az előbbieknek indokolniuk kell. Így lehet csak elkerülni azt, hogy a színész aláhúzza, eljátssza a jeleneteket. Mert hát nem a színésznek kell megmagyarázni a jeleneteket, hanem a jelenetek kell, hogy megmagyarázzák önmagukat. Ha például egy télikertbe belép egy férfi s ott találkozik egy nővel, aki iránt ellenszenvet érez, akkor ezt az érzését ott nem játszhatja már meg, hanem az előző jelenet, vagy jelenetek kell, hogy a két ember közötti antipátiát megismertessék velünk, s amikor a férfi újból összekerül azzal a nővel, akit nem szível, ezt az érzését most elég csak egy röpke tekintettel, egy szemvillanással kifejezésre juttatni. Ezáltal érhető el a nyugodt filmjáték, az igazi, a művészi filmszínjátszás. Ennek ellenkezője: az állandó gesztikulálás és arcjáték művészietlen.

A moziszínjátéknak tehát az az alapja, a titka, vajon a színész jól játszható szcenáriumot kap-e vagy sem. Ez már nagyon sok, de még nem minden. A filmszínésznek sokat kell önmagát látnia a vásznon, önmagától kell tanulnia, korrigálni, fejleszteni a játékát, igazságosan kell megbírálnia önmagát: mit tud és mit kell még tudnia. Amíg pedig a filmszínész eljut végre odáig, hogy érti a moziszínjátszás művészetét minden részletével együtt, addig csak egy tanáccsal szolgálhatok számára; mindenben szorosan a rendező instrukciói szerint cselekedjék. Mert a filmrendező kezében a filmszínész olyan, mint egy marionett-bábu, amelyet vezetni, ide-oda rángatni kell, hogy jót, szépet, hatásosat, érthetőt és mindenekfölött művészit érjen el vele, ilyen rendszer mellett azután nem történhet meg az, ami a Vígszínház egyik nagyon kiváló művészével megtörtént, aki teljesen tönkretette magát a filmen két alakításával, mert nem az egyéniségének megfelelő szerepet osztottak ki számára azok a rideg üzleti vállalkozók, akik a művészetet teljesen száműzték kalkulációjukból. Sajnos még ma is akadnak olyan merész vállalkozók, akik most sem akarják belátni, hogy a filmcsinálás az valami egészen más dolog, mint például mondjuk a suszteráj, ahol a jó-öreg kaptafa-teória szerint az egyik cipőt épp úgy el lehet készíteni, mint a másikat.

Hogy a filmszínész mennyire rabja és rabja kell hogy legyen a rendezőnek, arra nézve elmondok egy esetet, amelynek évekkel ezelőtt szemtanúja voltam Koppenhágában. A Nordisk hatalmas atelier-jében egy alkalommal Psylandernek egy börtönjelenetet kellett lejátszania s Richard Davidson, egy jeles dán rendező, eljátszotta a világhírű mozinagyság előtt az egész szcénát elejétől végig, a legapróbb részletekig s Psylander szó nélkül követte a rendező utasításait. Izgatottan figyeltem a kulisszák mögül s megdöbbentem, amikor a rendező, próbálva a jelenetet Psylanderrel, ezt ide-oda lökdöste, rángatta, kiabált, ordított rá, a mozi legelső művésze pedig a legnagyobb nyugalommal, szó nélkül alkalmazkodott a rendező minden kis instrukciójához. (A színész sikere tehát tulajdonképpen a rendező sikere, akinek a meglátása, az érzése bontakozik ki egységesen a filmszínész alakításában.)

A felvétel végén Psylander, látva az én csodálkozó és kérdő tekintetemet, így szólt: „Sie dürfen darüber nicht staunen. Ein Kinoschauspieler muss so arbeiten. Er muss das tun, was ihm das Wissen und das Herz des Regisseurs diktiert.”

A most mondottakból nyilvánvaló, hogy a filmszínész csak akkor képes tökéleteset produkálni, ha megnyeri magának társul a rendezőt, a dramaturgot, sőt az operatőrt és az interiőr-tervezőt is. Mert ne legyünk elbizakodottak, kedves kollégáim a rendezésben, de mi magunk, egyedül a mi zsenialitásunkkal, megfelelő segédlet nélkül nem tudnók elérni azt a nemes célt, amely felé mindannyian lázas igyekvéssel törtetünk, hogy ideálisan művészivé fejlesszük, exportképessé avanzsáltassuk a magyar filmet.

Mindenkor dolgos munkása, lelkes harcosa voltam annak a kis csapatnak, amely a hazai film ügyének tökéletesbedését tűzte ki feladatául. Kitörő örömmel fogadtam mindenkit, aki csak egy kis eredetiséget hozott magával, aki csak valamelyest is javította és előbbre vitte a mi dolgunkat, nem lehet tehát csodálkozni azon, ha a könnyelmű és lelkiismeretlen beavatkozókat – enyhén szólva – rossz szemmel nézem, amikor feltartóztatják az igaziakat, a talentumosakat nehéz, de csüggedetlen munkájukban, sőt kompromittálják őket. Jómagamat is állandóan a legkritikusabb szemmel bírálom, javítom, fejlesztem. Nem szégyen bevallani, hogy amikor egy-egy filmemmel a nagy nyilvánosság elé lépek, bizony félve, szorongva, izgatottan lesem a közönség viselkedését, hallgatom a megjegyzéseket, figyelem a hatást, mert hát emberek vagyunk mindannyian és tévedhetünk minden tudásunk és vigyázatosságunk ellenére is.

Mindentől eltekintve azonban gyönyörűséggel nézem a magyar film mai forradalmi korszakát, amelyet néhány ambiciózus és hozzáértő ember irányít, vezet, hogy megalapozzák azt az utat, amelyen haladva bizonyosan el fogunk érkezni az ideális jövőhöz: az abszolút tökéletes, irodalmi, művészi és technikai filmhez!