Kertész Mihály: Filmrendezés

 In: Mozgófénykép Híradó 1916/27

Mozijaink műsorát most már lassankint magyar képek kezdik dominálni, ami filmiparunk fejlődésének fényes bizonyítéka. Bár filmjeink még nem emelkedtek a Nordisk vagy a híres amerikai gyárak alkotásainak színvonalára – és ezt az objektív bírálatot el kell fogadnunk –, de hogy mégis kielégítették közönségünk ízlését, ennek egyik oka abban a szerencsés körülményben rejlik, hogy a háborús helyzetben az ellenséges államok filmgyárainak elmaradása lehetővé tette a magyar kinematográfia könnyebb érvényesülését. Ezek az előnyös viszonyok azonban megváltoznak a béke beköszöntésekor, mert az idegen vállalatok, melyek Magyarországon oly kitűnő piacra találtak ismét elárasztanak bennünket termékeikkel. Akkor majd nehezebb lesz a külföldi versennyel való megküzdés, és ezért szükséges már most előkészítő munkálatokkal biztosítani az elkövetkező küzdelmek sikereit. A képek eredményei elsősorban a tőke nagyságától és a rendezés tökéletes munkájától függnek. Ha azonban a rendező képességei nem állnak azon a magaslaton, melyet a tökéletes munka megkövetel, hiába való minden tőkebefektetés, a művészi és technikai személyzet fáradozása. És miután horribilis anyagi áldozattal jár egy filmgyár alapítása, megvilágosodik megdönthetetlen fontossága a rendező személyének, minthogy az ő vállain nyugszik a vállalat minden súlya és felelőssége.

A jó filmrendezéshez nemcsak igyekezet, hanem szaktudás is kell, rutin, irodalmi képzettség és művészi ízlés. Régen, mikor még csak a Velence kávéház sötét boltívei alatt és a hűs ligeti sátrakban volt mozi, megelégedett közönségünk a kezdetleges képekkel. Örült és megdobbant a szíve, ha a vászon visszaadta a lovas szédítő vágtatását, vagy a vonat szélsebes robogását. De ma, amikor a kultúra haladásával és a technikai képzettség impozáns emelkedésével csiszolódott és megfinomult a publikum ízlése, és az üres és lélektelen mozdulatok helyett nemes és tartalmas megelevenedést vár, hihetetlenül nehéz és döntő szerepe nyílik a filmrendezőnek, ha stílusos beállításaival a való élet megkapó és meleg közvetlenségének hatását akarja kiváltani. A jó filmrendezőnek meg kell érezni a közönség ízlését és az idők hangulatait. És hogy e nagyobb ecsetvonásokat részletesebb körülírással precizírozzam, szerény cikkem keretébe foglalom a lehetőséghez mért rövidséggel a jó filmrendezés előfeltételeit.

A filmrendezőnek tudni kell a darab szcenírozását, tudni kell a témát cselekménnyé alakítani, az akciót lüktetővé élénkíteni és gyors menetűvé tömöríteni, hogy a szemlélő egy pillanatra se ocsúdjék fel abból a szemkápráztatásból, hogy ez nem a fotográfia fényjátéka, hanem az élet a maga komoly realizmusában. A filmrendezőnek ismerni kell minden finom nüánszát a technikai kidolgozásnak. Tudnia kell, hogy rövidíttessék az akció, nehogy a szétfolyó jelenetek unalmassá váljanak. Az operatőrrel vállvetve tudni kell beállítani a gép élességét, nehogy a túl intenzív fényhatással veszítsen a kép értékéből. Tudni kell az objektív beállítását, hol játszódjék le a jelenet, ügyelni kell, hogy minél távolabb áll a színész, annál szélesebb és súlyosabb gesztusokkal fejezze ki gondolatait, minél közelebb van pedig, annál finomabb és diszkrétebb legyen a mimikája és minden mozdulata. És ha a technikai követelményeket a rendező kielégítette, akkor jön a művészi munka: a színészekkel való játék, a jeleneteknek a felvétel előtt való elpróbálása, és e nehézséggel csak egy színész-rendező kvalitásai tudnak megbirkózni. A darab egységes iránya megkívánja, hogy a színészek alávessék magukat a rendező felfogásának, s bár ez a körülmény a rendező mellett kissé háttérbe szorítja a színész érdemét, szükséges a darab sikere érdekében az önálló és egységes vezetést összpontosítani a rendező kezébe. Egyik koppenhágai tanulmányutamon láttam a Nordisknél „Az utolsó arany” felvételeit. E Psylander-képnek közismert volt a sikere, pedig a világhírű művész minden mozdulatát a vezető rendező, Direktor Blomm előírása szerint alakította. Ekkor láttam csak kibontakozni a rendezői hivatás döntő és felelősségteljes szerepét a színész játéka fölött és a darab sikere is igazolta mennyire fontos, hogy mindenben a rendező egyéni, művészi ízlése diktáljon.

Mindebből kiviláglik, hogy jó filmrendező csak az lehet, aki nemcsak elméletileg, hanem gyakorlati kivitelben is elismerésreméltó munkát produkál. Ehhez szükséges, hogy megfelelő rendezői múltja legyen, és mint dramaturg, játékmester és technikus is beváljék. Akadtak ugyan művészi egyéniségek, akik merő ambícióból és lelkesültségből vállalkoztak filmrendezésre, de ezek igyekezetükkel a magyar kinematográfia hírnevének csak kárára vannak, mert a filmrendezés kifejezetten szakképzettséget és hosszas gyakorlatot igényel.