Kertész Mihály: A rendező

Minden filmgyár létjogosultságának, produktív képességének alapfeltétele a jó rendező és a jó operatőr. Ezek teszik életképessé a gyárat, ezek adják meg versenyképességét és a termelés lukrativitását.

A naiv publikum, amely rajong a maga művészeiért, nem tulajdonít a rendező munkájának oly nagy fontosságot, mint amilyent az jelent. A néző ül a nézőtér bizalmas, meghitt félhomályában és lelkesedik a kiváló alakításokért, gyönyörködik a kedvenceiben, élvezi a nagyszerűen pergő előadást, de nem jut eszébe, hogy e kiváló alakítások mögött, mint mindezek lelke, ott áll a rendező. A néző a maga elismerését odajuttatja Asta Nielsen, Psylander vagy Susanne Grandais lábaihoz, és e művészeknek nagy anyagi és nagy erkölcsi sikereket juttat bámulása által, de megfeledkezik ezenközben a rendezőről, aki a maga szerény, csendes munkájával mintegy észrevétlen építi fel a megírt darabot és sikerhez juttatja, a művészeket nevessé teszi, még a névtelent is, csak maga marad névtelen, mert a mozi padsoraiban szorongó közönség nem hatolhat be a felvétel rejtélyeibe, kész művet lát maga előtt, és nem ismeri azokat az eszközöket, amelyekkel a mozikép elkészítése jár, nem sejti azt a rettenetes fizikai és szellemi munkát, amelyet a mozirendező végez.

Tulajdonképpen indiszkréciót követek el, ha lerántom a leplet a nagy csillagokról és nyíltan a szemükbe vágom, hogy a művészetük lendületét a rendező energiája adja és annak tudása, avatottsága segítette őket a nagy sikerek és a még nagyobb gázsik eléréséhez.

Volt alkalmam Psylandert látni a Nordisk atelierjében, amint a rendező a szerepet jelenetről jelenetre eljátszotta előtte, kirajzolta a szerep koreográfiáját és úgyszólván lépésről-lépésre és mozdulatról mozdulatra beállította a művészt, úgy, hogy Psylandernek könnyű volt már a rendező útbaigazítása nyomán ösztönszerűleg eljátszani a szerepet, bízva a rendező praxisában, amellyel ez a feladatát szinte beleszuggerálta az alakító művészbe.

A rendező, aki két-három héttel a munka megkezdése előtt megkapja a többé-kevésbé jó vagy rossz mozidarabot (azért mondom, jó vagy rossz, mert a szerzők még nincsenek a moziszínpad technikai készségének a birtokában és még nem ismerik a mozihatás titkait, amelyek teljesen ellentétben állanak a színpadi hatás titkaival), már itt a műnek a felvételre alkalmassá való tételénél megkezdi a maga nehéz és idegölő feladatát. A témát gyúrja, faragja, szcenírozza, átdolgozza, míg végre kellő rafinériával elkészítve a mű felvételre alkalmassá válik. Ezután hozzálát a díszletek és jelmezek kikereséséhez, a bútorok kiválasztásához. Terveznie kell a fényhatásokat, meg kell oldania az egyes jeleneteket, ki kell keresnie a külső felvételekre alkalmas helyeket, ezenközben pedig egyik trükköt a másik után kell előszednie ötlettárából, hogy a mű „új” legyen. Mindezen külön-külön fizikai és szellemi fáradságot igénylő munka után következik csak a művészi feladatok megoldása, amelyet nem a darab cselekményének menete szerint, tehát jelenetről-jelenetre vesznek fel, hanem aszerint, amint a munkabeosztás és a díszletek között tartandó jelenetek beállítása azt megkívánja. Például: ha az első felvonás 16-ik jelenete egy szalonban játszik, amely szalon a harmadik felvonás ötödik jelenetében újra előfordul, úgy e két jelenetet, anélkül, hogy ezek kronologikus sorrendben következnének egymásután, egy és ugyanazon időben véteti le a rendező.

Vigyázni kell arra is, hogy az egyik napról a másik napra történt felvételeknél a ruhák egyezzenek, nehogy a színész feledékenysége nevetséges helyzetet teremtsen. Megtörtént az Atlantis felvételénél, amely felvétel a Tetgen nevű gőzösön történt, amelyet külön e célra bérelt ki a Nordisk, hogy a darab főszerepét játszó Olaf Fröns az egyik jelenetnél – amelyet éppen velem játszott – utazósapkát viselt.

A sötétség beállta miatt e jelenet folytatását a következő napra kellett halasztanunk; Olaf Fröns azonban másnapra elfelejtette, hogy ő utazósapkában játszott és másnap reggel, amikor a jelenetet folytatta, szalmakalapot tett a fejére.

Elkészülvén a felvétel, visszaérkeztünk 6 napi utazás után Koppenhágába és amint ilyenkor szokás, a technikai kidolgozás után a képet a gyárban az igazgatóság tagjai előtt leadták.

Ole Olsen a Nordisk vezérigazgatója vette észre először a hibát. Ki a hibás? – A rendező!

Ezzel azonban a rendezői hiba még nem lett eliminálva és bizony szépen vissza kellett menni az északi tengerre, újra ki kellett bérelni a Tetgent, amelynek napi bére ötezer dán korona és újra fel kellett venni ezt az egy jelenetet: egy szalmakalapért. Ilyen apróságokra is kell ügyelni a rendezőnek, mert minden felelősség csak egy ember vállán nyugszik: a rendezőén.

És amikor a filmművészek nevei világhódító útra indulnak, amikor a mozikép a közönség minden rétegében csodálkozást és elismerést fakaszt és sóhajtozva emlegetik a nagy sztárok neveit, egy szerény munkásember ennek a művészetnek árnyékában pihenve jóleső érzéssel tapsol a nagy csillagoknak, akik a mozi világhódító hatalmából a fényt kapják, míg neki csak az árny jut. És némi örömmel gondol arra, hogy ennek a sikernek, ennek a hódításnak valami kis részét neki köszönheti a nagy, az ünnepelt sztár és neki köszönheti a közönség. És ez a szürke, névtelen munkásember… a rendező.