Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

Mit csinál a filmrendező, ha épp nem támogatja a Filmalap?

Semmit, vagy épp sok mindent. Ami Tóth Barnabást illeti: rövidfilmet készít, akár saját pénzből is, színészkedik s tanít a Momentán Társulatban, és továbbra is rendületlenül adja be filmterveit a Filmalaphoz. INTERJÚ
 
korábbi cikkeink: 

Apropó így nem is igazán van az interjúra, hacsak épp az nem, hogy miért nem forgathat és kaphat lehetőséget egy olyan filmrendező, aki már bizonyított mind nézettség, mind szakmai téren: Újratervezés című kisfilmjével elnyerte a filmkritikusok díját, és röpke néhány nap alatt milliós nézettséget hozott. Korábbi, Terepszemle rövidfilmje (a hirtelen felindulásból elkövetett dacfilm) szintén díjat nyert. És még Jeanne Moreau sem tudott nemet mondani neki.

Igaz, Tóth Barna rögtön felajánlotta, hogy teremt konkrétabb apropót is, és szívesen elbotlik az Uránia kávézójához vezető lépcsőn, hogy legyen mit írni róla… Szerencsére azonban e nélkül is akadt miről beszélni.

Tóth Barnabás 2003-ban végzett producer és filmrendező szakon, az előbbin többek között Kende Zsófiával és Petrányi Viktóriával, utóbbin Kenyeres Bálinttal és Mundruczó Kornéllal. Azóta tizenöt rövidfilmet és egy nagyjátékfilmet készített. Édesapja pedig szinte valamennyi filmjében feltűnik.

Nemrég arról nyilatkoztál, téged egyik filmfinanszírozási rendszer sem támogatott. Lám, most meg hirtelenjében két terved is elfogadták.

Igaz, de MTVA-pályázat volt mindkettő. Az pedig nem mozi, hanem televízió. És a tévé pedig csak rövidfilmet, animációt és doksit támogat. Marad ebből számomra a rövid, bár producerként készítettem már animációt is, Szirmai Marci Grimm Café-ját. Tehát a tévénél nem rossz az arányom, ott nem panaszkodhatom. Persze nagy pénzt eddig még ott sem kaptam. Ez egy 70 perces tévéfilm lesz, F. Várkonyi Zsuzsa fikciós könyvéből, a Férfiidők lányregényéből, ami egy nevelőapa-lánya kapcsolatot jár körül az ötvenes évek Magyarországán. Rövidfilmgyártásra pedig 7 milliót nyertem, ez meg egy megtörtént eseten alapuló közép-európai történetet mesél majd el, ami szintén az 50-es évek elején játszódik, és egy menekülő, nyugatra szökő család története. Van egy határ a címe. Ezek azonban csak kisebb projektek, és nem is mozik, nagyon örülök és nagyon fontosak persze, ám sajnos még nem nevezhetők áttörésnek. És Vajnáéknak semmi köze hozzá. Közvetlen, automatikus, gyártási pénzt soha semmire nem kaptam semmilyen rendszertől. (Az MMK egyszer, második körben adott egy apró koprodukciós morzsát, 30 milliót, és egyszer 250 ezer forint utómunkára.)

A Filmalap hány tervedet utasította eddig vissza?

Négyet adtam már be Vajnáékhoz teljesen szabályosan, további hatot ötletbörzékre, négy pedig olyan volt, amiben én mint rendező voltam érdekelt. Összesen tehát tizennégy terv volt az Alapnál, amiben én így vagy úgy, de benne voltam, ám semelyik nem kapott támogatást.

Mi lehet ennek az oka? Ennyi év alatt azért már le lehetett tapogatni, mire harapnak rá?

Igen, de mégsem tudom, mert volt köztük olyan, ami az ízlésüknek megfelelő volt, és volt, ami bár nem feltétlen, de támogathatónak éreztem. Így hát nem tudom igazából. Ezek bonyolult dolgok, ám azt azért nem hiszem, hogy bárkinek bármi gondja lenne velem. Nem vagyok én akkora hal. Így politikailag is bárhova állnék, bármit mondanék, nem számítana. Egyébiránt ismerem a vezetőséget, ismerek mindenkit benne, van, akiket hosszú évek óta, kedélyes a viszony. Sokan értetlenkednek is, belülről, hogy miért nem támogatnak már végre valamiben. Talán nem is tudják, hogy beadtam pályázatokat. Nem tudom, ki olvassa őket, és átmennek-e minden kézen. Persze biztos, hogy a kapcsolatrendszeren is múlik, mind a mai napig. Ilyen szempontból nagy változás nem történt az előző évekhez képest.

Azért is meglepő, hogy nem jársz sikerrel, mivel most elsősorban a közönségfilmeknek áll a zászló, te pedig markánsan vállalod, hogy közönségfilmpártinak tartod magad…

Igen, a frusztrációm ezért hatványozott. Most is épp hat ilyen tervet dédelgetek, amiket a közeljövőben sorra készülök majd beadni. Mind a hat kőkemény zsáner, méghozzá high-concept, azaz két mondatban összefoglalható. Szerencsére az ötletgyáram, az nem huny.

El tudod engedni azt az ötletet, ami mégsem jön össze?

Nem nagyon, épp ezért bármikor elő tudom venni őket, ha úgy alakulna. De azért nagyon veszélyes állandóan tűzbe menni tervekért. Az elsőnél még biztosra vettem, hogy két éven belül Vajna kedvenc filmje lesz, a másodiknál már óvatosabb voltam, a tizennegyediknél, képzelheted, mekkora reményeket fűztem hozzá. Beadom, aztán majd lesz valami. Ám nincs más választásom, továbbra is adom be szép sorban a terveimet. Egy külföldi koproducerrel a hátam mögött nyilván más lenne a helyzet.

Annak ellenére, hogy azt vallod, nézőközpontú vagy, úgy érzem, inkább jársz félúton, és nem egyértelműen közönségfilmeket készítesz.

Ezt bóknak veszem.

A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Isteni műszak, Saul fia, amiket kedvenceidnek tartasz, sem vagy legalábbis nem tipikusan közönségfilmek.

Ezért nem szeretem ezeket a kategóriákat. Közönség – művész tényleg két erőltetett pólus, értelmetlen is. Forman, Fincher, Mike Leigh – melyikbe sorolod? A közönség csomó művészfilmet szeret. Zsáner – szerzői kategória picit jobb már, de csak picit.

Te azonban erősen elhatárolódsz a művészfilm/szerzői film besorolástól.

Nem, én a fesztiváloktól határolódom csak el. Jobban mondva azt nem szeretem, amikor valaki ezen a címen üres dolgot csinál vagy hamisat, unalmast. Egyébként nagyon szeretem a művészfilmeket, ezeken inspirálódom, ezeken nyáladzom. Hanekét is imádom például.

Az, hogy rendre egy kézben tartod a filmjeidet, vagyis nemcsak rendezed őket, hanem írod, vágod, producereled is, sőt sokszor főszereplője is vagy – inkább a szerzői filmes vonalat erősíti.

Igaz, ám mindez sokszor inkább csak praktikumból van így, vagyis kényszerből. Mert az, hogy én vágok, nem feltétlen egy szerzői döntés, hanem sokkal inkább anyagi. Nagyobb örömmel választanám, hogy rendezek csak. Persze ami létező filmem eddig van, és nem tévésorozat, az valóban kizárólag saját írás, saját ötlet. Ám voltam már szerelmes más anyagába, forgatókönyvébe. Lényeg a szerelem. Igaz, nálam azért mindig elsőbbséget élvez az írás-rendezés. De olyan is volt már többször, hogy mások filmjén dolgoztam, például Gigor Attilának is gondoztam egy filmjét, még a főiskolán producerként. Nagyon csínján bánok már a játékkal is, régen szerepeltem már filmben, utoljára négy-öt éve. Azt se nagyon akarom már erőltetni.

A szereplés is inkább csupán praktikum volt ezek szerint, nem pedig azért történt, mert úgy érezted, így válik igazán hitelessé, személyessé a történeted? Mint például a Rózsaszín sajtnál.)

Mindkettő: praktikum is volt, meg a legideálisabbnak is tűnt akkor a számomra. Most viszont már annyi jó színészt látok magam körül, saját korombelit, a saját típusomban, például Kovács Lehelt, hogyha felmerülne megint egy ilyen szerep, akkor azt biztos, hogy a Lehelnek ajánlanám fel először. Hacsak nem nulla forintom van, mert hát olyan szörnyű negyven felé közeledve még mindig szívességeket kérni.

Azonban nemcsak a támogatottságban van mostoha sorsod, de a szakma és a kritika is elég mostohán bánik veled. Például a Vonaton rövidfilmed míg Cannes-ban ott volt, itt be sem válogatták a Filmszemlére, első nagyjátékfilmedet is lehúzták.

Az a fajta film, amit én csinálok olyan határterületet képvisel, ami Európa más pontjain sem lenne sokkal sikeresebb, legalábbis a fesztiválokon. A fesztiválválogatók nem az ilyen típusú filmeket keresik, vagy új formát keresnek, vagy valamilyen frusztrációjukat akarják kiélni, és én ezt nem tudom megadni.

A szakma elfogadta mára a váltást, hogy a kis Tóth Barna gyerekszínészből rendező lett? Hiszen sok olyan filmed volt már rendezőként is, amivel azért letetted a névjegyed, benne volt a levegőben, ilyen többek között a Terepszemle, Autogram, Újratervezés.

Valahogy ez a sok kis pukkanás, jelenleg úgy tűnik, mégsem forr össze egy egész naggyá, hogy elismerjenek és bízzanak bennem annyira, hogy ha már egyszer ennyiszer sikerült valami, akkor adjanak nekem fejlesztésre másfél milliót. Ezt sajnos még nem sikerült elérnem. Azt nem hiszem, hogy a színész múltam lenne az ok. Engem nem ismernek fel, nem tudják, hogy én vagyok az unoka az Eldorádó-ból, a fiú a Gyerekgyilkosságok-ból vagy a Legényanyá-ból. Nem hagytam akkora lenyomatot gyerekszínészként a köztudatban, hogy ez előny vagy hátrány lenne.

A rózsaszín sajt kritikai sikertelensége és mérsékelt közönségfogadtatása hozzájárulhatott mindehhez?

Igen, lehet, ám azóta megcsináltam az Újratervezést, ami egy egészséges országban minimum egy forgatókönyvtervfejlesztési támogatást hozott volna. Hogyha valaki egy ilyent lerak az asztalra, és közel másfél millióan megnézik, elhoz tíz fesztiváldíjat a világból, azt mondanák, hogy Barnuskám, kezdjünk valamin együtt dolgozni, mindegy mi az. Azóta azonban hiába adtam be már négy tervet is.

Indokolják az elutasítást?

Persze, mindig jön egy levél. De igazándiból, mondom, nem tudom, miért alakul így. Pedig most már nemcsak közönségfilmesek, zsánerfilmesek és kormányközeliek kaphatnak pénzt. Kapnak szerzői filmtervekre is, baloldaliak is, liberálisok is. Azt nem hiszem, hogy velem valakinek baja lenne. Persze ki tudja. Csak Magyarországon baj, ha az ember több dolgot csinál egyszerre. Amerikában ez egy erő.

Megfelelési kényszer nem alakult ki benned?

A szakma felé semmiképpen, azt teljesen kizárom. A közönségnek viszont mindig meg akarok felelni. A kritikusoknak is csak mint nézőknek akarok megfelelni.

Dacból fordultál a közönség felé?

Senki nem a szakmának akar megfelelni, mindenki a közönségnek szeretne filmet készíteni, azt szeretné, hogy nézzék a filmjét.

Ha már a színészkedésnél tartottunk, 6 éves korodtól játszottál rendszeresen filmekben, méghozzá úgy, hogy el is ismerték teljesítményed. 18 évesen a Vígszínházban öt darabban is benne voltál. Azok a tanárok felvételiztettek, akikkel együtt játszottál. A Főiskolára mégsem kerültél be. Ma már tudod, vajon miért?

A második sikertelenség sokkolt. ’95-ben és ’97-ben próbálkoztam, mindkettő vígszínházas osztály lett volna. ’95-ben, 17 évesen (merthogy 5 évesen kezdtem az iskolát) nem rázott meg, nem akartam valószínűleg akkor annyira. 17 évesen érettségiztem, és kinéztem 13-nak. Képzelj el egy 13 évesnek kinéző embert, aki felvételizik a Színműre. Se lelkileg, se testileg nem voltam érett. Másodszorra viszont tisztességesen felkészültem, és úgy érzem, nem is voltam annyira rossz, ezért akkor eléggé kiborultam. De így utólag visszagondolva, valószínűleg inkompatibilis lettem volna ezzel az oktatási intézménnyel. Ráadásul lehet, hogy nem vagyok rossz színész, de nem vagyok kimagasló sem. És most már cseppet sem bánom, hogy így alakult, hisz nem lettem volna rendező, ha akkor véletlenül valaki felvesz. Egyébként soha nem felejtem, hogy a kollégák közül sokan, akik szerettek, nagyon óvtak a színészi pályától, sőt, Tordy Géza egyenesen megtiltotta, hogy meglásson a főiskolán. Mert színésznek lenni ebben a pici országban életveszélyes.

De valószínűleg a rendezésre is ezt mondta volna, pláne a rövidfilmrendezésre…

Lehet, ámde a rövidfilm nem az én választásom volt. Én nem rövidfilmrendező akarok lenni, és remélem, nem állok itt meg. Most jelenleg ugyan azt csinálom, de az álmaim továbbvezetnek.

A rövidfilm ezek szerint csupán jobb híján van, amíg az ember nem jut nagyjátékfilm megvalósításhoz? Vagy tekinthető jó ujjgyakorlatnak is, netán alkotói stílushoz/habitushoz megtalált műfajnak, ami a leginkább fekszik a rendezőnek?

Mindhárom. Legalábbis nálam. Kényszer, amíg nem tudok nagyfilmet csinálni. Állandóan tanulok is valamit belőle, tehát jó gyakorlat. De van történet, amihez nem is kell nagyobb hossz, nem is szabad hosszabban elmesélni. Egyébként találkoztam olyan francia rendezővel, aki ötven körül volt már, és egész életében csak rövidfilmeket csinált úgy, hogy soha nem is vágyott nagyfilmre. Ezen azért ledöbbentem. Persze remekműveket láttam már 3 perben is, svéd, angol kisfilmeket, amik ugyanúgy benned maradnak, mint például egy Forrest Gump. Egyszóval a hossz valójában mindegy. És mégis.

Az igazi sikert mégiscsak egy rövidfilm hozta meg neked. Az Újratervezés című kisfilmed olyan elképesztő nézettséget hozott, amit szerintem senki nem gondolt, még te magad sem. Próbáltad elemezgetni, már csak producerként is, hogy ez minek lehetett köszönhető?

Rengeteget elemezgettem, miért és hogyan történhetett ez, és főleg, hogyan lehet ezt majd egyszer reprodukálni egy másik filmmel. Nagyon sok apró összetevője van, de a lényeg szerintem továbbra is az, hogy ez tulajdonképpen egy jó film.

Vannak azért még jó kisfilmek, ismert színészekkel, amik nem képesek ezt a nézőszámot bevonzani. Ráadásul nálad is a robbanásszerű nézettséget a második online feltétel hozta, az elsőre rá egy évvel. (Néhány nap alatt egymillió nézőt hozott.)

Megvallom, igazán továbbra sem tudom, és kisebb csodának tartom. Talán ennyire megfogta az embereket, hogy ilyen egyszerű film, ülnek csak egy autóban, az eleje meg szórakoztató, ami már csak azért is fontos, mert ez képes ott tartani a nézőt. Mindemellett két ismert, kedvelt arcot mutat (Pogány Juditét és Kovács Zsoltét), aztán beszippant a történet, és végül meghat. Ráadásul nagyon ismerős a sztori, mindenki magára vagy a hozzátartozójára ismerhet benne, ezért meg akarod mutatni az ismerőseidnek is. Tehát nagyon olyan, ami mindenkit megfog, megérint, és amiről mindenki tud beszélni. A statisztikai mágikus faktor pedig, hogy épp halottak napján tettem fel, ám ez teljesen véletlen volt. Nagyon sokat számított az is, hogy két nagy portál is felkarolta: a szeretlekmagyarország és a pozitívnap. Ám még ez sem lehet a valódi ok, mert a következő kisfilmemmel, az Elmenetel-lel ugyanezt a stratégiát követtem, mégis csupán töredéke lett a nézőszám. Igaz, teljesen más típusú film volt, más céllal, más célközönséggel.

Tény, hogy ahány filmed, annyiféle. Szembeötlő, hogy mindegyik teljesen más, cseppet sem hasonlítanak egymásra.

Nem törekszem rá, de sok minden érdekel, sokféle történet megfog. Látok, olvasok valamit, megfog benne néhány mondat vagy képkocka, és elindít bennem valamit. Először van meg egyébként a történet, mert számomra az a legfontosabb, és ehhez keresek formát. Újra és újra rájövök ugyanis, hogy számomra a filmnél a sztori a legfontosabb, és a forgatókönyv fejlesztése.

A sokféleséggel együtt azonban elég hullámzó is a filmjeid színvonala.

Nyilván. Nem lehet mindig ugyanazt a szintet megugrani.

Szerintem épp azok a filmjeid a sikerültebben, amelyek karcosabbak, nyersebbek, nem annyira kidolgozottak és patikamérlegen kimértek (mint például a Rózsaszín sajtnál). Amikor vagányabban tudod kezelni a témád, zsigerből jön, és meg tudod őrizni szenvedélyed, az visz téged, akkor lesz svungja és működik igazán.

Én nem így érzem. A Szerelem meg hal – patikamérleg, mégis sikeres lett, fesztiválokon is. Az Újratervezés is patikamérleg, az írása, forgatása, vágása, minden. És van, ami meg karcos, dühből készült, aztán mégsem olyan jó. Nem hiszek abban, hogy feltétlen jobb a spontán, a dühből azonnali, és feltétlen gyengébb a tudatos, még nálam sem. A Mi autónk patika. A Terepszemle, a Kiállítás – egy nap forgatással ment, egy hét írással. Az ember, akit kihagytak is düh. Szóval nincs objektív igazság filmnél, nincs objektív mérce. Ez a szépsége, és ez a tragédiája is.

A Rózsaszín sajtot így távlatból hogyan értékeled?

Moziban tízezer alatt van kicsivel a nézőszáma, ami nem egy jó eredmény, de nem is abszolút bukás. Ám nagyon sok portálon fenn van, és sokan letöltik azóta is. Ezeken a portálokon jó visszajelzéseket kap egyébként, és általában szeretik. A kritika nem szerette, és a fesztiválok is mérsékelten. Én büszke vagyok rá, és egészében elégedett vagyok vele. Nyilván nem hibátlan, és nem mondom, hogy nem csinálnék sok dolgot másképp. De filmet rendezni annyira összetett, költséges és körülményes dolog, hogyha az ember hallgatna arra a rengeteg huhogóra, aki már az ötlet pillanatától ott van körülötte, akkor sosem jutna el a film végéig. Ezért kell igazából erő a filmkészítéshez, végtelen akaraterő. Soderbergh mondja, hogy nem a tehetség számít igazán, hanem a tehetség, amelyik kitart. Ennyi. És én remélem, hogy nekem olyan tehetségem van, amelyik kitart. De hát a 15 év talán bizonyította.

Mégis kicsit kacskaringós volt az utad. Először producer szakot végeztél.

Párhuzamosan végeztem a kettőt, de igaz, hogy időben előbb produceri szakra vettek fel, másodiktól hallgathattam csak át rendezőire, Zsombolyai János engedélye alapján, aki anno már átengedte Antal Nimródot is operatőrről rendezőre.

Miért nem rendező szakra jelentkeztél eredendően is?

Nem merült fel bennem, mert nem hittem benne, hogy sikerülhet. Úgy éreztem, producerre több esélyem van, és akkoriban érdekelt is, hittem benne, hogy akár tudnék jó producer is lenni.

Most már nem hiszel?

Jobban érdekel a rendezés, és sajnálnám az időt a producerkedésre. Jó producernek lenni rengeteg idő, pénz és energia. Nagyon nehéz és összetett feladat, és nagyon kevesen csinálják is jól. Körülbelül öt ember csinálja igazán jól Magyarországon. És olyan nem akarnék lenni, mint a többi harminc. Lehet persze, hogy tudnám csinálni, ám ahhoz kellene egy olyan könyv, amibe beleszeretek, amiben 100 százalékosan hinni tudok. Ha kapnék egy ilyent, amire a következő 3-5-10 évet képes lennék rááldozni, és ami miatt képes lennék félrerakni a rendezői-írói-színészi stb. munkáimat, akkor teljes erőbedobással csinálnám, nem kamuból. De még nem talált rám az a könyv, igaz, én sem nagyon kerestem. Így viszont nem akarok kamuproducer lenni.

Ennek ellenére van egy producerirodád. Akkor azt hova is tegyük?

Itt jelenleg Szirmai Marci filmjeit gyártjuk. Vagyis ez inkább egy gyártó cég, így például nem is képviselem fesztiválokon ezeket a filmeket, nem szólok bele a forgatókönyvbe, egyszóval nem kreatív producerség zajlik itt. Animációt is csináltunk már, tévésorozatot, dokumentumfilmet, kisfilmet. Nagyon gyümölcsöző, gazdag kapcsolat. Ám itt nem vagyok klasszikus értelemben vett producer, inkább csak papíron, mint majdnem mindenki Magyarországon.

De téged producerként is kezelnek a szakmán belül?

Szakmában nem, de pályakezdőktől kapok néha könyveket. Ezeket elolvasom, és részletesen értékelem, ha kérik. Saját filmjeimben persze majdnem mindig producer is vagyok, vagy legalábbis társproducer. Az Elmenetelt például teljes mértékig én producerkedtem, vagyis a Tadam.

Hogy tudod magadban szétválasztani a két szerepet, hiszen a kettő teljesen más szemléletet követel?

Rövidfilmnél nem igazán zavar be ez a kettő, vagyis nem jellemző, mivel itt nincs klasszikus értelemben vett producer, és nincsenek igazán befektetők sem, hiszen nem tud pénzt hozni. Így itt hasadt agyúnak sem kell emiatt lenni.

Rózsaszín sajt? Az nem rövidfilm…

Ott csak azért voltam coproducer, mert én voltam, aki a francia partnert behozta, így én lettem a francia gyártó cég magyarországi képviselője. Illetve az utómunkában, kópiagyártásban, fesztiválstratégiában is sok mindent csináltam. És itt már valóban nem is tudtam kikapcsolni a gyártásvezetői vagy asszisztensi agyamat. Ám az picit más, mint a producerség. Ahelyett, hogy arra figyeltem volna a forgatáson, amire a rendezőnek kell: élesség, színész, díszlet, jelmez, kép, arra figyelek, mi van még hátra, mennyi időm van, mikor jön, mikor megy el stb., pedig az nem az én dolgom. Ám ha adott esetben nincs jó gyártás vagy nincs jó asszisztencia, akkor sajnos azt is át kell venni. Persze ilyen alkat is vagyok, sajnos szeretek mindent kézben tartani. És ezt utálják is a közvetlen munkatársaim, legalább is bosszantónak találják, így ezt még meg kell tanulnom kikapcsolni.

Új utak indultak a filmforgalmazásban, ez a rövidfilmeknél érzékelhető a legjobban. Hogy látod ezt az irányt?

Igazából a forgalmazás iránya (az internet) már eldőlt, az visszafordíthatatlan. A kérdés már csak az, hogy lesz ebből pénz, az alkotó meg a producer hogyan kapja vissza legalább a töredékrészét annak, amit belefektetett. Erre több módozat van, és van, ami már működik is, nyilván nyugaton jobban, mint itthon: apró összegeket kell tudni fizetni, nagyon könnyen. 100 forintokat filmenként, és nem bankkártyával, hanem egyetlen gombnyomásra. Ha az emberek rászoknának arra, hogy fizessenek csupán 100 forintot egy filmért egy ellenőrizhető és más költséggel nem járó gombnyomással, akkor szerintem azért a nézőknek egy nagyobb hányada fizetne.

Ezek szerint az az egymillió nézettség sem hozott semmit a konyhára?

Nem. Olyan gyorsan és váratlanul nézték meg millióan (három nap alatt történt), hogy igazán reagálni sem tudtunk rá ilyen szempontból. Az meg teljesen kiszámíthatatlan előre, hogy mennyien fognak megnézni egy kisfilmet, utólag lehet csak látni, így igencsak rizikós lenne reklámfelületként. Egy sorozatnál, blognál nyilván más a helyzet, mert ott valószínűsíthetőleg egyre bővül a követők száma. Persze lehet, hogy még most sem lenne késő lépni, mert egész elképesztő módon napi száz körül van még mindig a nézettsége, két-három havonta százezerrel ugrik, így most már 1,4 milliónál tart. De hát azt sem tudom, hol kéne kezdeni.

Ki tudja, ha nem egy producer?

Nem hiszem, hogy én leszek az, aki feltalálja, hogyan lehet meggazdagodni egy kisfilmmel az interneten…

Külföldön milyen a kisfilmek megítélése? Mennyire számít lenézett műfajnak?

Országonként változó. A franciák például nagyon rövidfilmbarát kultúra, minden szempontból, ezt nagyon sokszor érzékeltem. Nem tudom, hogy ott van-e benne piaci potenciál, de nem hiszem, hogy bárhol lenne. Ám még ott sem tudnak annyi rövidfilmet felsorolni, mint amennyi nagyjátékfilmet, éppúgy, mint a regény és novella viszonylatában. Amit nem igazán értek, hiszen annyira jók is vannak.

Nem gondolkodtál azon producerként vagy akár rendezőként, hogyan lehetne jobban eljuttatni a közönséghez és népszerűsíteni e műfajt?

Azt tudom, hogy igencsak becsülni kell azokat a rövidfilmfesztivál szervezőket és a rövidfilmharcosokat, akik nem csak a pénzek lenyúlása miatt foglalkoznak rövidfilmekkel. Akik elhivatottságból csinálják, hősök. A Clermont-Ferrandon, ami a világ talán legfontosabb nemzetközi rövidfilmfesztiválja, egy 1600 fős terem délelőtt tele van, a semmi közepén. Magyarországon itt a Friss Hús, tömve, itt a Busho – valami azért van, ez azonban mégis csupán egy igen kis réteg.

Ha már rövidfilm és producerség – reklámfilmeket vállalsz, csinálsz? Hiszen annyira adná magát.

Nagyon keveset, és azt is inkább internetre, és inkább promófilmet, imázsfilmet. Klasszikus tévéspotot még nem csináltam, de ha nem vállalhatatlan, ezer örömmel csinálnám, igaz, ahogy nézem a tévében ezeket, egyre kevésbé képzelem is el bármelyik spot mögött magamat, ha csak nem nagyon-nagyon sok pénzért. Azonban most már az sincs, de öt éve még mesés gázsik voltak. Persze kreatív szempontból is nagyon vonzott hosszú ideig, hiszen reklám szakot végeztem a Külkeren. Közel 100 órányi nemzetközi reklámfilm gyűjteményem van otthon 1995-2005 közötti időszakból. Egyszóval nagyon érdekel a reklám, ám nem kopogtattam, nem kuncsorogtam, és nem is kerültem be ebbe a véráramba.

És miből tartod akkor fenn magad, ha a filmezés, producerkedés takarékon, és még csak reklámokat sem csinálsz?

Sokféle forrásból. Van például a Momentán Társulat, aminek alapító tagja és résztulajdonosa is vagyok. Van egy színházunk, repertoárunk, ami nagyon beindult. Itt oktatunk is, és üzleti szférában is mozgunk vele.

Jómagam bár jópofa dolognak tartom ezt az impovizációs műfajt, egy jó játéknak, ámde tét nélkülinek, ráadásul akkor inkább már otthon játszom barátokkal, családdal. Győzz meg, hogy érdemes elmenni hozzátok!

Mi ezt nagyon szórakoztatón és profin tudjuk csinálni. És egyébként egy nagyon nehéz műfaj. A rövid változata valóban csak szórakoztató, a hosszú forma viszont nemcsak az, és ebben szerintem benne van az a fajta tét és mélység, amiről beszélsz, mindamellett, hogy spontán tud maradni. Amerikában ez utóbbit például művészetnek tekintik. És ez valóban egy csoda: áll két-három ember a színpadon kellék, díszlet nélkül, és a semmiből megteremt valamit. Megcsinálnak egy Csehovot vagy egy Szürkületi zóná-t, Agatha Christie-t. Minden ott születik, csupán abból a három közönség által felvetett szóból. És képesek megteremteni az illúziót. A színészet nekem most csak ez. Persze ha hívnának, mennék máshova is játszani, de nem keresem a lehetőségeket, castingra sem járok. A filmszínészkedés persze azért hiányzik, de nem nagyon. Ha egyszerre jönne egy jó szerep és egy jó rendezés, biztos, hogy a rendezést választanám, még ha kevesebb pénzzel is járna.

És mit gondolsz, miért maradtak el a felkérések miközben sikereid voltak főszereplőként is?

Azért mert Kovács Lehel sokkal jobb, és hasonlóan néz ki. A viccet félretéve, nem vagyok olyan jó színész, nem ez a szakmám. De például felkértek már játszani amerikai független filmbe is. Egy itt élő amerikai rendező látta a Terepszemlé-t, és ez alapján hívott a főszerepre a The boy on the train című nagyjátékfilmjébe. Amerikában már volt fesztiválon, és most volt nemrég Miskolcon a magyar bemutatója is. Ez egy road movie, ketten vagyunk egy fantasztikus amerikai színésszel, James Eckhouse-zal. De hát ez extrém eset, és ebből nagyon kevés van.

Ha már újra a színészkedésnél lyukadtunk ki, szerintem a te gyenge pontod rendezőként, meglepő módon, épp a színészvezetés. Például Rózsaszín sajt esetében.

Azt valóban vallom, hogy a casting az igazán fontos, minden ott dől el, utána már – ideális esetben, ha jó volt a casting – nemigen kell ezzel foglalkozni, és nem sokat tesz hozzá a rendező, hagyni kell csak, hagy csinálja a színész a dolgát. Én általában a minimalizmust szeretem a vásznon, meg a természetességet, és arra azért nem sokan képesek Magyarországon. Persze nyilván bezavar, amikor nemcsak rendezem, hanem még játszom is a filmben.

Nyilatkoztad, hogy nem érezted jól magad a főiskolán. Rosszkor voltál rossz helyen?

Nem hiszem. De tény, a közösség sem volt olyan jó, sem amiket letettünk évenként az asztalra. Szerintem senki sem szerette azt, amit csinált, legalábbis a rendezők közül. A tanárok részéről sem éreztem azt a bizalmat és kíváncsiságot, tisztelet a kivételnek. Persze rengeteget köszönhetek nekik, de jól valóban nem éreztem magam.

Simó Sándor öröksége, hogy nagyjátékfilmként így jöttem filmmel indítottál?

Igen, de hát annyi ember választja ezt a témát tőle függetlenül is. Mindemellett Simó szerintem nem csinálta rosszul, hogy ezt adta vizsgafilmnek. Ám a Rózsaszín sajt-ot nem „így jöttem” filmnek szántam és tekintem.

Ha nem is „így jöttem” film, de azért egy igencsak személyes történet. Ráadásul a főszereplője is vagy, fontos a személyes jelenléted, a nagy őt pedig feleséged, Lisztes Linda játssza.

Valóban forgatás előtt pár hónappal vettem el, és rákövetkező évben született az első gyerekünk. És biztos volt bennem egy lenyomati vágy, hogy hasonlítsanak a dolgok a filmemben az élethez. És ha már a feleségem, és alkalmasnak találom a szerepre, miért ne lehetne ő a nagy ő a vásznon is. Ez se példa nélküli a filmtörténetben, ez a fajta kikacsintás.

Hangoskönyveket is készítettél…

Igen, vakoknak olvastam fel 70 regényt. Ez 700 óra felvételt és 1000-1200 stúdióban töltött órát jelent. Beleszerettem ebbe a műfajba, ezért önként és dalolva csináltam. Én választhattam, így a kedvenc könyveimet olvastam fel. Jól blattolok, viszonylag kevés hibával olvasok. És itt csupán fel kell olvasni, nem előadni, hiszen nem szereti a hallgató, ha megmondják neki, hogyan értelmezze a művet. E feladatnak köszönhetően van, hogy a városban átkísérek egy vakot, és felismeri a hangom. Lehet, jobban ismernek, mint a mozinézők – én vagyok az a filmrendező, akit a vakok ismernek a legjobban.

 

 
 
 
 

 

 

Címkék

Amszterdam, építészet, Művészetek Völgye, Jelenidő, Guinness, Maya Forbes, monográfia, Cannes, Oscar, Herczeg Attila, ELTE, Antal Nimród, Amrita Sher-Gil, HBO GO, jelölés, Gólem, Magyar film fesztiválszereplés, Cinefest 2016, Cseh filmek, The Affair, Akadálymentesen, 1920, Jeles, Berlinale, Filmalap-Filmarchívum, báb, popzene, Interjú, Kaszkadőr, thriller, Filmalap, bagoly, Bill Condon, Pixar, fantasy, Netflix, farkasember, Bertolucci, western, Szolnok, finn filmnapok, Magyar Nemzeti Galéria, , Örökmozgó, Anilogue, Forgalmazói filmnapok, Wegerer, sorozat, Filmtörténet, A hetedik Star Wars film, Díjak, Carrie Fisher, Tárlat, Transz, Anilogue 2016, Csányi Sándor, szörnyek, Röhrig Géza, Love story, filmkritika, KAFF 2017, Szépművészeti, filmtörvény módosítás, Gauder, Wajda, Titanic Filmfesztivál, Sopsits, Filmrendező, Sára Sándor, Tóth Barna, Beatles, diplomafilmek, HBO, Retro noir, Cigánygyilkosságok, animáció, Aranyélet 2., Dokumentumfilm, dán, Televízió, Tiszta szívvel, Cseh Tamás, Cassell, Történelmi magánügyek, 2. Magyar Filmhét, német film, MaNDA DVD, Visszanéző, babona, Titanic, Mark Ruffalo, Tábor, cikk, Ősz Gábor, Jancsó, Kino, Valentino, halálhír, Filmnapok, Jeff Nichols, Inkubátor, Diplomamunka, Vígjáték, zene, Kultfilmek, olasz film, Tudományos filmek, Artmozik éjszakája, Ukrán film, 60-as évek, Kvíz, Fliegauf, expresszionizmus, Magyar Kultúra Napja, Hajdu Szabolcs, Horror, Felújított filmek, Uránia, francia film, Kormákur, Filmhét, Dyga Zsombor, Oscar-jelölt, Greengrass, LuMu, Aranyglóbusz, Elek Dóra, DVD bemutató, Verzió, Boyle, Készülő film, vámpír,