Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A civilizáció, az öntörvényűség és a „mocskos” dokumentumfilm - BIDF

6. Budapest International Documentary Festival (BIDF)

2020. január 27 - február 2.

A BIDF továbbra is tartja elképesztő lendületét, amit a fesztivál kezdete előtt 90 %-ban eladott jegyek fényesen bizonyítanak. Nem csoda, hanem kőkemény munka van emögött: a nyitófilmtől a zárógáláig az elmúlt év valóban legjobb és legizgalmasabb filmjeit hozták el a nemzetközi verseny szervezői. Szomorúan jelentésteli, hogy a hat beválogatott magyar alkotás külön versenykategóriát képez; Sós Ágnes fesztiváligazgató  szerint ebben a mezőnyben nemigen rúghatott volna labdába egyik sem. A versenyen kívül szereplő alkotások egyfelől a rendszerváltás idejének magyar dokus pezsgését idézik fel olyan, mára etalonná vált filmek újra megmutatásával, mint Almási Tamás Ítéletlen című filmje, vagy az Ózd-sorozat Szorításban című darabja. Nagyvásznon láthatjuk a Recsk 1950-53-at (Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza), illetve Gulyás Gyula-Gulyás János Törvénysértés nélkül, illetve Málenkij robot című munkáját is. A tavaly ősszel elhunyt Sára Sándorra két filmeposzának, a Sír az út előttem, illetve a Magyar nők a Gulagonnak egy-egy epizódjával emlékezhetünk. Ugyancsak versenyen kívül láthatunk filmeket a német újraegyesítésről, a hidegháború végéről csakúgy, mint a magyar közélet kettészakadtságáról, de láthatjuk a fesztiválalapító Sós Ágnes producerségével készült vadonatúj alkotást (Barna László: Isteni kéz) is. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért ebből a blokkból alighanem érdemes volna külön, s mi fő, állandó kategóriát, egyfajta BIDF Classicsot létrehozni, s a versenyen kívül bemutatott frissebb alkotásokat ezektől elkülönítve kezelni.

A nyitófilm, Ljubomir Stefanov és Tamara Kotevska Mézkirálynője mindhárom vetítésére „lábon” elkelt minden jegy, nem volnánk meglepve, ha már szerveznék a pótelőadást. A macedón alkotópáros filmje nemzetközi karrierje csúcsán érkezik hozzánk. A lenyűgöző képvilágú film Hatidze Muratova portréja. A megkapóan csúnyácska asszony a szemünk láttára válik annál szebbé, minél jobban megismerjük őt és mindennapjait magas hegyek között fekvő falujukban, ahol már csak ketten élnek idős, mozgásképtelen édesanyjával. Hatidze a természet egyensúlyát, a méheket tisztelve hagyományos módon méhészkedik. Az asszony civilizációs terminussal talán öntörvényűnek volna mondható, ha a rendezőknek nem sikerült volna megragadniuk és megmutatniuk azt a tágasabb törvényszerűséget, a természetét, amelynek Hatidze szerves részét képezi. De sikerült, s így a film maga is öntörvényűvé lesz, hiszen bátran használ játékfilmes hatáselemeket, egyebek mellett az ugyancsak macedón, s túlzás nélkül világszám Foltin zenéit. Sokatmondó, hogy az idei Oscarra mind dokumentum-, mind pedig játékfilm kategóriában jelölést szerzett. Ez a 86 perc érthetőbben, s főleg érzékletesebben szól mindarról, amit szokásosan klímaválságként vagy éppen természetközeli életmódként emlegetnek a hatalmasok. Velük ellentétben tesz is: bebizonyítja, hogy lehet esély önazonosan, méltósággal élni, s nem az általunk ismert civilizáció az egyetlen lehetőség.

Ez az alapvetés talán könnyebbé teszi a fesztivál filmjeinek tematikai áttekintését annak mentén, mi az az értékrend, ami valóban fontos az ember által önmaga számára létrehozott keretek szorításában. A nálunk is ismert Eva Mulvad Szerelemgyerek című filmje egy 2012-ben Teheránból útra kelt kis család viszontagságait meséli el. Leila férje kábítószeres volt, az asszony több évig tartó házasságuk dacára szűz maradt. Benyújtotta a válókeresetet, de nem engedélyezték a válást. Sahand rossz házasságban élt. Amikor kettejük kapcsolatából megszületett a kisfiuk, Mani, az asszony azt még el tudta hitetni férjével, hogy övé a gyerek, azt azonban nem akarta tovább elviselni, hogy a férje továbbra is bántalmazza őket. Sahanddal úgy döntöttek, el kell hagyniuk hazájukat, hiszen ha a házasságtörés kiderült volna, az asszonyt megkövezik. Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a kormány ellen lázadó Sahandot egyetemista korában a titkosrendőrség besúgásra kényszerítette. A hét esztendőt felölelő film azt a nagyon lassú, egymás közti konfliktusokat is magában foglaló folyamatot mutatja be, ahogyan ez a két egymást szerető, Törökországba menekült ember először azért küzd, hogy a szokott környezete elhagyása ellen lázadó kisfiúval elfogadtassák a változásokat. A további nehézségek elsősorban bürokratikusak: DNS-vizsgálattal is igazolniuk kell, hogy Mani a közös gyerekük. Hosszas, csavaros ügyintézések sora után végre sikerül összeházasodniuk. Az aktus szimbolikus: minden álmuk úgy teljesül, amilyen átabotában összeadja őket a tisztviselő – de sikerül. Külön fájdalmas a két tanárembernek, hogy a törökországi hét év alatt kisfiuk szinte teljesen törökké válik. Leila és Sahand minden nehézség dacára igyekszik harmonikusan élni, s figyelmen kívül hagyni a kézenfekvő negatív választ arra az óhatatlanul fölmerülő kérdésre, egyáltalán joguk van-e a boldogsághoz.

Az afgán Hassan Fazili Éjszakai vándorokja a rendező-operatőr és felesége, a szintén filmes Emelie Mahdavian, valamint két kislányuk viszontagságait mutatja be, akikre a tálibok mondtak ki halálos ítéletet. Előbb Tadzsikisztánba menekültek, de kiutasították őket, s mivel legális úton sehol nem fogadták be őket, mindenüket pénzzé téve kénytelenek voltak emberkereskedőkhöz fordulni. 3500 kilométeres utazásukat a poklokon való átkelésnek nevezi Fazili, s a teljes egészében három mobiltelefonnal forgatott film azt tanúsítja, hogy a minősítés semmilyen túlzást nem tartalmaz. Az út három évig tartott, amelyben a rendőrségi letartóztatás, szakadó esőben, mocskos erdőben alvás még a könnyebb próbatételek közül voltak. Fasili és felesége leírhatatlan emberi tartással viselik a megpróbáltatásokat, a nézőnek meg kiabálni volna kedve, amikor látja, milyen harmonikusan fejlődik minden külső nehézség dacára a két kislány, s hogyan találja meg a család a legszörnyűbb körülmények között is újra és újra a reményt. Az Éjszakai vándorokat Fazili önsajnálattól mentes őszinte szembenézése emeli a migrációs filmek élvonalába, amely abban a jelenetben érhető leginkább tetten, amikor pár mondattal azt elemzi, milyen mocskos műfaj imádott munkája, a film. Amikor kisebbik lányuk, Zahra eltűnt, egyetlen villanás erejéig elképzelte, milyen jól fog mutatni majd a képen a fájdalomtól félőrült anya, amint megtalálja a gyermeke testét. Nagyon gyűlölte magát a gondolatért, és a keresést magát sem vette filmre. Zahra szerencsére előkerült. Számunkra sokatmondó érdekessége a filmnek az a rész, ami a család számára korábban vágyva vágyott Röszkén forgott: szögesdrót, többszörösen embermagasságú kerítés, börtönszerű napirend, s a gyerekek, amint a színkopár, pusztán sóderral fölszórt ketrecszerű „udvaron” játszanak.

Az Oscar-díjas Taxi a sötétben rendezője, Alex Gibney – nem mellesleg Enron-filmjéért  Oscar-jelölt, szcientológia-filmjével pedig többszörös Emmy-díjat nyert alkotó -  K polgártársa az egykori oligarcha, ma emberjogi harcos Mihail Hodorkovszkij eddig ismert arcképét árnyalja tovább. A film interjúkkal, háttérismertetésekkel igyekszik rendet vágni a pletykák és titkok között. Az eredmény kiegyensúlyozott, korrekt munka, egyszerre életrajz és portré, s úgyszólván mindent föltár, ami filmes eszközökkel lehetséges az orosz közelmúltról, s ellentmondásos alakjairól. A rendező szelekciós munkájának nehézségére pusztán egyetlen, magában véve szép gesztus erejéig mutatnánk rá: a filmet az anyag vágásának idején tisztázatlan körülmények között elhunyt riportalanya, a címszereplőhöz hasonlóan sokféleképpen értelmezhető életutat bejárt Igor Malashenko emlékének ajánlja. Pontos dramaturgiai érzékkel megállja, hogy ne foglalkozzon ezzel az aktuális hírrel.

A hatalom férfivilágának kiegészítője az Oroszország jelen állapotát cseppben a tenger módra megmutató A csábítás iskolája. Alina Rudnitskaya csaknem tíz évig forgatott (előzmény: Bitch Academy) tragikomikus jelenetekben sem szűkölködő alkotása három fiatal nő sikertörténete egy olyan országban, ahol minden férfira két nő jut a statisztikák szerint. A Vladimir Rakovsky pszichológus által tanított Módszer mindannyiuk életét megváltoztatja, a mellékalakok – anyák, barátnők – pedig pontosan jelzik a kontrasztot, az utat a „szovjet nőtípus”-tól napjaink orosz széplányaiig. A szekvenciákat Vlagyimir Putyin nőnapi köszöntőjének mondatai tagolják. Az anyaság, a női gondoskodás dicséretére alapozó beszéd, melynek fontos állítása az is, hogy „a nő dísze a férfi életének”, pompásan megágyaz Lida kijelentésének: a pasikat az üzletben az eszük vezeti, más tekintetben a legkevésbé sem hallgatnak rá. Csöppet sem csodálkozunk azon, hogy a fiatal nők a neccharisnya-smink-ruha háromszögbe csalogatják, s ott a legelemibb női trükkökkel – példa: hogyan húzd föl és le a combfixet - ejtik el a zsákmányt. Példa az ismerkedésre, Vika anyjának értelmezésében: menj temetésre, nyilváníts részvétet. A dán színekben készült alkotás egyik producere Eva Mulvad volt.

Kínában ennél is rosszabb a nők helyzete. Az izraeli rendezőpáros, Hilla Medalia, Shosh Shlam Huszonéves vénlányokja olyan magasan képzett fiatal nőket mutat be, akik annak dacára nem találtak párt maguknak, hogy az - Egy család / egy gyerek országa című, a fesztiválon is látható filmben bemutatott – államilag kötelezővé tett egykézés eredményeként napjainkban az országban harminc millióval (!) több a férfi, mint a nő. Noha egymást érik a kínai kormány által finanszírozott randi-rendezvények, bőven akadnak, akik hasonló kényszerhelyzetben képtelenek úgymond „teljesíteni a közösség elvárását”. „Maga nem szép a szó tradicionális értelmében. Ha férjhez akar menni, lágyítania kell önmagán.” - mondja a házasságközvetítő a 34 éves ügyvédnőnek. Csoda-e, hogy oly sok félresikerült próbálkozás után Qui Párizsba költözik, ahol egy lehet a sok, ott még nagyon is fiatalnak számító, önmagát eltartani képes, független nő között?

Másképp drukkolunk az örökifjú Siv Wennbergnek, aki saját bevallása szerint is az öntörvényű nő iskolapéldája volt világéletében. Gustav Ahlgren és Emelie Jönsson A díva visszavág című portré-történetében rámutat, hogy a svéd társadalom az 1950-60-as években ugyancsak előítéletes és elvárás-alapú volt a nőkkel szemben. Az operaénekes Siv karrierje megbicsaklott, s ő, aki egykor a Covent Gardenben, vagy éppen Németország és az egykori Szovjetunió leghíresebb operaszínpadain aratott sikereket, idős korára csaknem teljesen magára maradt, s nemigen van mit a tejbe aprítania. A film elsősorban Siv kijelentésein alapul, s az bizony erősen egyoldalú: ő úgy látja, irigyei és ellenségei az 1970-es évek végén kigolyózták a zenei elitből, s meg akarja őket bosszulni. (A filmforgatást megelőző interjúk és életrajzok kevéssé támasztják alá állításait.) Úgy dönt, fordít a szerencséjén: megírja emlékiratait, s megjelenteti CD-n azokat a fellépés-felvételeket, amelyeket hosszú évekig gondosan őrzött. A portré nem oknyomozó alkotás, és Siv lendületét látva alighanem akkor járunk el helyesen, ha hagyjuk, hadd sodorjon magával, s vele örüljünk újabb sikereinek. 

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322