Juliánusz küldetése

2016. 05. 26. • Fogarassy Ábris |

A róla készült film nem lett közönségsiker, és a szakértők szerint is akadt már a rendezőnek jobb alkotása, de a téma igencsak érdekes, és akár további művek inspirációjául is szolgálhatna. GONDOLATOK

Az 1991-ben bemutatásra került darabban pedig ígéretes volt a szereposztás, hiszen a világsztároknak is tekinthető Franco Nero és Nino Manfredi mellett neves hazai színészeink tucatjai játszották el – kicsit szabadon kezelt hagyományok alapján – a barát történetét. Persze Kodolányi Gyula regénye és a belőle készült adaptáció egyáltalán nem ámítás, hanem a legendatörténet része. A filmes csapatban a főszereplőt alakító Hirtling István mellett feltűnnek egy másik, akkori időkben igen sikeres produkcióban tevékeny részt vállalt énekesek, színészek (Vikidál, Varga Miklós, Benkő Péter, stb.) és nem rajtuk múlt, hogy a produkció az inkább elfelejtett kategóriába került.

A forgatókönyv a Magna Hungarica legendák alapján íródott, létezett ugyanis egy 13. századi történet azzal kapcsolatban, amely szerint a magyarok egy csoportja nem tartott honfoglaló őseinkkel, hanem valahol Közép-Ázsia sztyeppéin maradt, és a földet ahol élnek: Nagy Magyarországnak nevezik.

Juliánusz személyéről és munkásságáról a mai napig is megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint a barát nem a magyarok felkutatására indult, hanem hogy az akkori Európát egyre nagyobb nyugtalansággal eltöltő új birodalom, a mongolok felől szerezzen fontos információkat a pápai állam számára. A keresztény uralkodók ugyanis kezdetben lehetséges szövetségesként tekintettek a muszlimokat legyőző vad ázsiaiakra és megpróbáltak velük kapcsolatot létesíteni. Terveik között szerepelt egy közös szentföldi hadjárat indítása is, hiszen akkoriban zajlottak a keresztes háborúk, és legnagyobb ellenségüknek az iszlám híveit tekintették. Juliánusz kétszer is végrehajtotta ezt a fontos küldetést, hogy szövetségi beleegyezést kérjen a mongoloktól.

Feljegyzései, amelyeket nem ő, hanem tollbamondása alapján szerzetestársa és valószínűleg felettese, Riccardus fráter készített, jelenleg a vatikáni levéltárban találhatók. E nem túl terjedelmes iratok szerint 1235-ben, még IV. Béla trónra lépése előtt kezdte meg kalandos útját. Rajta kívül még hárman csatlakoztak az expedícióhoz, mindannyian Domokos-rendi szerzetesek voltak, sejtették, hogy milyen veszélyek várhatnak rájuk, és ennek megfelelően, fogadalmuk szerint, akár még a mártíromságot is vállalták. Kezdetben szerencséjük volt, hiszen egészen Konstantinápolyig királyi kíséretet és védelmet élveztek, ott viszont szakállukat és hajukat „pogány módra” megnövesztették, gúnyájukat világi öltözettel cserélték fel. Ezután egy több mint harminc napos vízi utazás következett, amíg partra szálltak az akkori Zíkia földjén. Az itt élő népről Juliánusz úgy emlékezik meg, hogy a keresztény vallást követte, noha fejedelmüknek több mint száz felesége volt. Közel két hónapig időztek ezen a barátságos vidéken, a lakosság és a király vendégszeretetétől övezve, majd átkeltek egy sivatagon, és az iráni nyelven beszélő, harcias alánok országába jutottak. Érdekes szokást jegyez fel róluk a krónikás, miszerint, bár ez a nép különféle tartományokra osztva, állandóan háborúban áll egymással, és a férfiak mindenhová fegyveresen járnak, vasárnap bárki, még ellenségeik is, baj nélkül elvegyülhetnek közöttük, annyira tiszteletben tartják ezt a napot. Itt már kicsit nehezebbé válik a küldetés, kénytelenek hosszú hónapokat tölteni az alánok földjén, két barát pedig, reménytelennek érezve a további kilátásokat, vissza is fordul. Rettenetes viszontagságok közepett jutnak el a muszlimok földjére, Bundaz városába. ahonnan a barát kénytelen egyedül folytatni az útját. Nem tudva miként mehet tovább, egy muszlim papnak és feleségének szolgálatába szegődik, akik Nagy-Bolgárországba utaznak, amely a Volga és Káma vidékétől délre terült el. El is érkeznek ennek az országnak az egyik városába, ahol meglepetés éri: találkozik egy magyarhoz igen közelálló nyelven beszélő asszonnyal, akinek útmutatásai alapján állítólag eljut a Volga folyó mellett található Magna Hungariába, a legendákban említett, eltűnt, elfelejtett magyarok közé! Beszámolója szerint nagy örömmel fogadják, minden probléma nélkül megérteti magát velük.

Így hát Juliánusz eléri az uticélját, legalábbis azok szerint, akik azt állítják, hogy a küldetése a messzi távolban maradt rokonok megtalálása volt.

Azonban a kalandok itt még nem értek véget, mert kétségtelen, nem maradt közöttük sokáig, felettébb fontosnak tartotta, hogy hírt vigyen a hazaiaknak a fegyverkező tatárokról is, akik tehát, mint megtudta, Nagy Magyarország közvetlen közelében élnek. Valójában velük is személyes kapcsolatba került, többek között egy olyan tatár követ útján, aki, állítólag – így írja Juliánusz – anyanyelvén kívül beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, és szaracénul (azaz arabul) is. Ez az ember elmondta neki, hogy a tatárok földjén túl él egy nagy nép, amelyik minden emberi fajtánál magasabb, fejük olyan óriási, hogy nem illik a testükhöz, és hogy földjükről ki akarnak törni, hogy leigázzanak minden országot, amelyek ellenállnak nekik... A történészek szerint a követ a kínaiakról beszélhetett a barátnak, ámbár a leírás nem mindenben emlékeztet rájuk… Mindenesetre nem ők voltak azok, akik alig néhány esztendővel később hatalmas pusztításokat végeztek Európa keleti felében. Juliánusz a nyugtalanító információk birtokában elköszönt a távolba szakadt magyaroktól és egy rövidebb útvonalon keresztül, viszonylag hamar hazaért.

Csak csodálhatjuk bátorsága miatt, hogy egy második utazást is tett kb. két évvel később, amely szintén hosszú hónapokon át tartott. Erről csak egy levél maradt fenn, amelyet a pápai követhez intézett, és amelyben többnyire a tatárok kánjairól, történetükről és csatáiról értekezik. Bizonyos hogy ismét találkozott a sztyeppei magyarokkal, azonban sajnos már másféle körülmények között: menekülők voltak, akiknek a hirtelen feltámadt harci kedvű mongolok elől kellett megfutamodniuk. Tőlük tudja meg, hogy Magna Hungaria nincs többé, és hogy a tatárok a folyók befagyását várják, amiatt hogy Oroszországot megtámadhassák, és terveik között szerepel Magyarország elpusztítása is. Éppen ezért nem is jut már olyan messze mint azelőtt, csak a szuzdali fejedelemségig. Ott megkapja a mongol kán IV. Bélához intézett fenyegető levelét, melynek tartalma miatt 1237-38 telén sietve hazaindul. Elsők között volt tehát, akik figyelmeztették Európát a közelgő veszedelemre, de talán még ő maga sem számított arra, ami később bekövetkezett, bízott az isteni kegyelemben és az összefogás erejében.

Filmkultúra

Kapcsolat