Nálatok laknak-e állatok? – Marjane Satrapi: A hangok
2015. 05. 07. • Kovács Bálint |
Beszélő állatokkal mindenki találkozott mesekönyvekben és kedves családi filmekben, de azok a kutyusok és cicusok jellemzően nem emberek megölésére és darabokra fűrészelésére biztatták kis gazdáikat. Marjane Satrapi a Persepolis és a Szilvás csirke után megint egészen új vizekre evezett. MOZI
A hangok
(The Voices)
színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 103 perc, 2014
rendezte: Marjane Satrapi
írta: Michael R. Perry
fényképezte: Maxime Alexandre
vágó: Stéphane Roche
zene: Olivier Bernet
producer: Roy Lee, Matthew Rhodes, Adi Shankar, Spencer Silna
szereplők: Ryan Reynolds, Gemma Arterton, Anna Kendrick, Jacki Weaver, Ricardia Bramley, Paul Brightwell
bemutató dátuma: 2015. április 30.
forgalmazó: ADS Service Kft.
Marjane Satrapira sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy legyökerezett volna egy jól kiismerhető rendezői stílus mellett. A saját képregénye Oscar-jelölt megfilmesítésével berobbant iráni rendezőnő első munkája, az egyedi stílusban megrajzolt, egy lány felnövéséről és az iráni társadalomról is szóló Persepolis egészen más volt, mint az élőszereplős, Szilvás csirke című, szerelmi melodráma, és most a hollywoodi sztárokkal készült A hangok újabb irányt jelöl az életműben.
Satrapi filmjeiben az az egyetlen, azonnal észrevehető közös momentum, hogy a rendező nem elégszik meg a filmmel, mint a realitás újrateremtésének eszközével, és hol hangsúlyosabban, hol mintegy mellékesen, de mindig él a művészeti ág nyújtotta további lehetőségekkel is a történetmesélés, a lélekrajz vagy az atmoszférateremtés tökéletesítése, plasztikusabbá tétele érdekében. A Persepolis animációs filmként értelemszerűen saját univerzumot teremtett valóságutánzás helyett, a Szilvás csirke szereplői pedig magától értetődően mozogtak a saját tudatuk által létrehozott – vagy máshonnan nézve a rendezői kifejezésmódok tágasságának köszönhetően létrejött – világban is a hétköznapira emlékeztető mellett.
A hangokban voltaképpen maga a cselekmény és annak sajátosan empatikus ábrázolása teszi szinte megkerülhetetlenné, hogy megjelenjen egyfajta „fantasztikum” vagy „természetfeletti” a narratívában. A film ugyanis egy mentálisan sérült férfi szemszögéből mutatja a világot – mármint azt a világot, ahol a háziállatok szeretetteli beszélgetéseket folytatnak gazdájukkal, vagy éppen pikírt megjegyzéseket tesznek rá. Vagy ahol a hűtőszekrénybe helyezett, levágott emberfejekkel vidám, és főként igaz baráti módon lehet csevegni. Mert a kezdeti Dr. Dolittle-utánérzés helyett hamar kiderül, hogy vicceseket mondó macskák ide és sután udvarolni próbáló cukifiúk oda, A hangok valójában egy éjsötét személyiségzavar vidáman neonrózsaszín meséje.
És ez a sötét-világos ellentétpár az, ami működteti a filmet – minden szinten. A vizuális megvalósításra az előző filmjeiben is átlagon felüli figyelmet fordító Satrapi ezúttal is legalább ugyanannyit foglalkozik a látvánnyal, mint a cselekménnyel. Főképp a kontrasztokkal: eleinte még csak az tűnik fel, hogy milyen rikítóan rózsaszín minden a szanitergyárban, ahol a főhős Jerry dolgozik, milyen nett és jól szabott minden – hogy csak annál hatásosabb legyen, amikor jó egy óra múlva először jelenik meg a filmben a külső (Jerryn kívüli) nézőpont, azaz a nagyvilág számára érzékelt valóság, amelyben látható mindaz a borzalom, amit Jerry bomlott elméje eltakart önmaga és így a néző elől. De a képi világ az ellentétek nélkül is lenyűgözően jól komponált; az utolsó képkocka utolsó négyzetcentiméteréig minden apróság ki van dolgozva a vásznon.
A cselekmény elmondásának módja pedig voltképpen leképezi mindazt, amit a rendező a kompozíciós technikával is közölt: a narratíva ugyanúgy az ellentétezésre épül. Erre példaként talán nem is lehet kifejezőbbet találni, mint a már említett vidám hangulatú bájcsevejek a korábban fűrésszel lemetszett emberfejjel – amely ráadásul valamivel később a kirúzsozott és barátságosan csicsergő verzió után megjelenik a külvilág által igazinak látott valójában, rohadva és hullafoltokkal is. A film humora is hasonlóképp válik hatásossá: bár eleve vicces, amiket a kutya és a macska mond Jerrynek, azért elég sokat használ ezeknek a poénoknak, hogy eleve oda nem illő helyeken, oda nem illő hangnemben hangzanak el.
Persze azért a kontraszt-technikán kívül más is működteti a filmet. Noha a komolytalannak induló film a végére sem válik véresen szeriőz nyomasztássá, s mélyebbre menő metaforikusságot sem találni benne, azért tény, hogy több van a beszélő állatokban egy képeskönyvbeli mese jópofa figuráinál. A két állat – pontosan illeszkedve egyébként az alázatos, rajongó kutyákról és a gonosz macskákról alkotott sztereotípiákhoz – a rajzfilmek vállra telepedő angyal és ördög figuráját jelképezik, vagy máshogy szólva Jerry kettéhasadt tudatának még majdnem épen maradt és már teljesen sérült részeit; ha nem is túl bonyolult jelképrendszer ez, találónak és izgalmasnak mindenképpen nevezhető. Ahogy ugyanezek a jelzők illenek általában az alapfelvetés – a pszichopátia sajátságos bemutatása – ilyesfajta ábrázolására is, azaz a főhős tudatába való belehelyezkedés leleményes filmes megvalósítására.
Ez a mindenféle értelemben vett leleményesség az, ami végig feszültséget teremt és nézői érdeklődést tud gerjeszteni az egyébként nem különösebben újszerű, lúzeren csajozós–baltás gyilkosos sztoriba (amely egyébként nyíltan vállalja forrásait, Hitchcock Psychójára például egy elkaraokézott dallal és egy jellegzetes áttűnéssel is utal a rendező). Csakhogy hiába az érdeklődés és a feszültség, ha aztán úgy ér véget a film, hogy a cselekmény vagy éppen a mondanivaló mindezek mellett nem tud még valamit nyújtani. Marjane Satrapi formanyelv-használata profi és lenyűgöző, és remek a film dramaturgiája is, sőt a bociszemekből és karikatúraszerűségből építkező Ryan Reynolds is szenzációsan szinkronizálja akcentusos állatait. Mégis, végül sem Jerry traumatikus múltját és széteső jelenét nem tárja fel olyan mélységben és részletességgel, hogy az valódi tétet adjon a filmnek, sem pedig a mentális zavarról nem mond el annyira új dolgokat, hogy az megértesse a nézővel, a formai játékon, a filmnyelvi ötletelésen kívül miért is lehetett fontos Marjane Satrapinak leforgatni A hangok című filmet.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322