Záptojáshéj-keringő – Miklósy Zoltán: Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja
2014. 09. 23. • Kovács Bálint |
Miklósy Zoltán minden különösebb hírverés nélkül elkészült, már annecy-i filmfesztivált is megjárt másfél órás animációs filmje egy mocskos szájú, bosszúszomjas kemény tojás történetén keresztül próbál meg görbe tükröt tartani a bűnfilmek kliséi elé. Csakhogy addig-addig formálgatták, míg a tükör kiegyenesedett. MOZI
Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja
(Manieggs – Revenge of the Hard Egg)
feliratos, magyar animációs film, 90 perc, 2014
rendezte: Miklósy Zoltán
írta: Miklósy Zoltán
látvány: Tamási Antal
díszlet: Milbich Tamás
grafika: Miklósy Zoltán
animáció: Máli Csaba
kamera: Herkó Attila
zene: Milkovics Mátyás
vágó: Herkó Attila
gyártó cég: Umatik Entertainment
Az angolul beszélő Manieggs már az alcímével (Revenge of the Hard Egg) jelzi, hogy valamiféle paródiáról lesz szó: az elmúlt jó két évtizedben George Lucason kívül talán nem volt komolyan vehető filmkészítő, aki ne egy B-kategóriás trashfilm címeként használta volna a „revenge of” fordulatot. Persze nem a cím az egyetlen támpont, de még csak nem is az abszurdra formált világ, amelyben fegyveres tojások gyilkolják halomra egymást: a sztori szerint Johnny, a keménykedő keménytojás annyira berág a rá jogtalanul kirótt, két hetes börtönbüntetés miatt, hogy bosszút esküszik, amelyben egy Harrynek nevezett, villámalakú sebhelyet és Harry Potter-szemüveget viselő barátja siet a segítségére. Ilyen kiindulásból nyilván nem a komolyság lesz az elsőszámú vállalás.
És valóban: percek alatt nyilvánvalóvá válik, hogy az akciófilmes sablonok és közhelyek kiröhögése, parodizálása a cél, hasonlóképp a stílusában és világában is a Manieggsre emlékeztető Zacc/Kávé című, 2009-es amerikai animációs akciófilm-szatírához. És mint a paródiák esetében általában, a siker három összetevőn múlik. Egyrészt, hogy jó legyen a humor; másrészt, hogy a kiparodizált filmek alkotóiénál jobb legyen az őket pellengérre állítók ízlése; harmadrészt pedig, hogy ne pusztán elismételjék, amiket kifigurázásra méltóan rossznak találnak, de tegyék is idézőjelbe azokat, és az azokra való visszautalások is komoly szerepet kapjanak a film felépítésében. És mivel a háromból a Manieggsben egyik feltétel sem teljesül maradéktalanul, a vállalkozás úgy roppan össze, mint a húsvéti kifújt tojás héja az óvatlan óvodás markában.
Vékony a határvonal a silány sablonok puszta bemutatása és érezhetően ironikus, szatirikus célú elismétlése között, és az író-rendező Miklósy Zoltán csak nagyon ritkán tudja vagy akarja átlépni ezt a határt. Mert ugyan felbukkan a filmben egy-két eredeti, ötletes momentum – a börtönhierarchiáról szóló rész nem áll meg a rácsok közti bajtársiasságnál, de a két macsó férfi közti romantikus szerelmet és erotikát is beveszi a képletbe –, és megesik az is, hogy tényleg a parodisztikusság viszi előre a sztorit – az egyik szereplő megjegyzi: nem kell félni a bűnöző megmenekülésétől, mert „ilyenkor soha nem figyelnek a közeledő kamionra”, mire az útkereszteződésben tényleg valóra válik a véresen ismerős filmes sablon –, de az esetek többségében az arcpirítóan gyenge közhelyek nem mutatnak túl önmagukon. Így a vásznon nem is látunk mást, mint arcpirítóan gyenge közhelyeket. (Egy minden eredetiséget nélkülöző autós üldözés nem válik sem izgalmassá, sem viccessé attól, hogy a néző tudja, azért ilyen gyenge a jelenet, hogy felhívja a figyelmet más filmek gyengeségére. A fordulatok nem térnek el az ezerszer látott akciófilmes fordulatoktól, a sablonosság tehát nem olyan eszköz, amelyet szentesít a cél, inkább csak mentség.)
Akadnak persze - más filmek megidézésén alapuló - szellemesebb poénok: megjelenik például Danny Trejo karaktere a Machetéből, egy szereplő a The Walking Deadből, és röhögnek egy jót a 24 című sorozat realitásra való törekvésén. Ezek azonban nem stílusparódiák, hanem egyszerű kabarétréfák, mert nem felismerik és fonákjáról is megmutatják egy stílus sajátosságait, hanem pusztán csak kinevetnek egy-egy kiragadott momentumot. (Ráadásul – mint a The Walking Dead beemelésénél – valójában nincs is poén, nevetni egyszerűen csak azon lehet, hogy felismertünk egy másik, híresebb filmet a környezetéből kiemelve.)
Érezhető ugyan, hogy az alkotók a gátlástalanságot részben görbe tükörként, részben a független alkotók önfeledtségének bizonyítékaként használják, mégis, szabad szájú jópofaság helyett a Manieggs olyan, mint egy kamasz fiú lubickolása mindabban, amit az anyukája amúgy nem engedne meg neki. Egymást követik a fingós poénok, a hetero és meleg orális szexen való viccelődés, vagy a pusztán töltelékmondatokként használt, tökéletesen indokolatlan, megalapozatlan és így öncélú trágárságok (azt például, hogy „menjünk bosszút állni” úgy mondják el: „– Menjünk, és basszunk meg mindent, ami mozog. / – Megbaszhatunk mindent, ami mozog, de előbb álljunk bosszút”). És rengeteg a vállalhatatlanul ízléstelen geg, amelyeknek többnyire szintén nincs semmiféle valós szerepük a filmben, inkább a Family Guy által elhíresült cutaway gag-ek formájában, a fő cselekményből kilépve, ahhoz semmilyen módon nem kapcsolódva jelennek meg. Az egyik ilyenben egy nagypapát a bokorba rángat és megerőszakol egy medve, egy másikban bemutatnak egy olyan pankrációt, ahol a harcos ellenfele kórházi ágyon fekvő, kómás beteg vagy kerekesszékben ülő bácsi, megint máskor pedig egy olyan rock együttest ismerünk meg, amelynek azért olyan nagy a sikere, mert a dobos egy Parkinson-kóros nagyapó.
Mindeközben pedig a történet semmit sem kezd saját alapjával: egyetlen pillanatig sem foglalkozik senki azzal, hogy miért is beszélő tojásokat nézünk éppen – ugyanennyi erővel megtölthetnék a vásznat akár eleven ruhacsipeszek vagy életre kelt rotációs kapák is: ez semmit sem változtatna a történeten. Ahogy nem tudja megemelni a filmet a képi világ sem: hogy a képek fekete-fehérek, az találó ugyan, de az egyszerű, egy olcsó számítógépes játékra emlékeztető formavilág kiábrándító, mivel minden egyéniséget és ötletességet nélkülöz, és ezért sem valamiféle esztétikum, sem pedig a kidolgozottság nem kárpótol.
Igaz, nem akadémiai székfoglalóról van szó, hanem egy vígjátékról, egy animációs paródiafilmről. Ha tehát mindez valóban kacagtató lenne, tulajdonképpen nem is lenne semmi baj, mert a Manieggs sikerrel teljesítené első és legfőbb célját. Ám ehhez hiányzik úgy a jó humor, mint a jó ízlés.
A Manieggs tulajdonképpen egy filmelméleti kérdést vet fel, és mint ilyen, valójában elgondolkodtató. Nevezhető-e paródiának az az alkotás, amely úgy kívánja kifigurázni a többi filmet, hogy összegyűjti azok legrosszabb jeleneteit, tovább roncsolja azokat, hogy a gyenge még gyengébbé váljon – majd pedig kizárólag azokból épít fel egy új filmet?
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322