Az érdektelen Káprázatos holdvilág után érdekes kudarc az Abszurd alak. Tele van ellentmondással: a filozófiáról szól, de rossz reklámot csap neki; papíron bűnügyi sztori, de vásznon unalmas és kiszámítható. Az Abszurd alak Allen jobb időskori filmjei közé tartozik, mégsem jó film. MOZI

„A filozófia verbális maszturbáció” – mondja Abe Lucas, Woody Allen új filozófiatanára az Egy másik nő Marionja után. Meglepő kijelentés lenne ez egy egyetemi professzortól, ha nem látnánk már az elején, hogy nem is abszurd, csak kiégett, alkoholista alak, aki felest iszik, de sörhasa van, és mélységesen kiábrándult a világból. Anno még emberszeretetből, tenni akarásból segédkezett katasztrófáknál, például a Katrina-hurrikánnál a túlélőknek, egy barátja pedig meghalt Irakban, valószínűleg azért levert – bizonyosat nem tud senki, csak pletykák keringenek róla a tanszéken, tán a fele se igaz. Ahogy az az időskori Woody Allen-filmekben megszokott, már nem a neurotikus kisember ostromolja a nőket szemüvege és intellektuális poénjai mögé bújva, hanem a nők loholnak a vonzóan sérült és „komplikált” hős után: balról a szürke házassága elől menekülő kémiatanár, jobbról a romantikusan álmodozó bölcsészlány teszi a szépet a profnak, akit viszont csak a tökéletes gyilkosság gondolata villanyoz föl.

Az Abszurd alak ugyanis hiába tűnik újabb romkom-estikének a felületes Káprázatos holdvilág és a túlrajongott Éjfél Párizsban után, valójában W.A. régi témájához, erkölcs, gyilkosság és lelkiismeret viszonyához tér vissza a Bűnök és vétkek, valamint a Match Point után. Vagy ha úgy tetszik, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséhez, hiszen Abe Lucas raszkolnyikovi figura, aki úgy gondolja, jobbá teszi a világot azzal, hogy kiiktat belőle egy korrupt bírót. Persze nem is annyira a világért, mint a jobb közérzetéért teszi: életuntságából, depressziójából lendíti ki már annak a gondolata is, hogy a gyilkossággal újra kézbe veheti sorsát és alakíthat az események alakulásán.

Az egzisztencialista válsága az övé, akinek a fene nagy szabadságtól kéne szorongania, de inkább leveri tehetetlensége, hogy hiába próbálkozott, végül mindig közbeszólt a véletlen. Elkeseredésében a komplett filozófiát sutba dobná Kanttal és az ő kategorikus imperatívuszával együtt, és azt tanítja diákjainak, az életre nem kínál megoldásokat egyik nagy gondolkodó sem. Nos, ezúttal a kisember félelmeinek legfontosabb amerikai továbbgondolója és komikusa, Woody Allen sem fog, mert többnyire magát és Dosztojevszkijt ismétli, ahol pedig nem, ott csak átgondolatlan thriller-közhelyekkel áll elő.

A film mögött az ősi kérdés lapul – igazolható-e magasabb célokkal az emberölés? –, és a válaszok is jól ismertek. Aki olvasott Patricia Highsmith-t, látta Hitchcock Kötelét, vagy bennfentes viszonyt ápol Woody Allen munkásságával, aligha fog meglepődni, hogyan hergeli bele magát a jogosnak vélt gyilkosságba az üres filozófiaszentenciákkal dobálózó Abe, majd hogyan derül ki, milyen ingoványos az a talaj, ahol észérvekkel akarja igazolni és racionalizálni eredendően irracionális tettét (erre utal a film eredeti címe: Irrational Man). Bár Kanttól Heideggerig, Kirkegaardtól Hannah Arendtig rengeteg európai filozófust emlegetnek fel a filmben, az korántsem a filozófiáról, hanem Woody Allen világképéről szól, miszerint hiába akarja az ember kézben tartani a sorsát, ki van szolgáltatva a véletlennek, és a felette függő zongorának, hogy az ne essen a fejére.

Allen gondolatmenetének azért is kevesebb most a súlya, mert azt sugallja: az irracionális cselekedet egy pszichopata műve volt, akivel „már kezdetben sem stimmelt valami”. Az Abszurd alakban a filozófiai érvelés csak eltakarja a valódi indokot, miszerint a gyilkosság a hatalom – vagy ha úgy tetszik, a kontroll – megszerzéséből kifolyólag revitalizálja a depressziós tanárt. Ha sarokba szorítanak valakit, és már a saját bőrét kéne vásárra vinnie, akkor nem lesz következetes, mondja cinikusan Allen, és joggal hihetünk neki. De jobban hittünk, amikor a kérdéskört még az átlagember életében gondolta végig, még akkor is, ha az az ember történetesen az amerikai felső tízezerhez tartozott. A Bűnök és vétkekben a gazdag szemészorvost megfenyegeti a szeretője: számoljon be viszonyukról a feleségének, különben ő fog kipakolni. A kétségbeesett férj végül maffiózó öccséhez fordul, hogy „intézze el a problémát”. Ő nem akarja tudni a részleteket, ahogy azokat az ígéreteket is törölte emlékezetéből, amiket a szeretőjének tett. Az erkölcs valami olyasmi, amit a leghétköznapibb módokon lehet félresöpörni, hogy jól aludjon az ember, sugallta 1989-ben Allen: az önbecsapás praktikái végtelenek, a lelkiismeret csak ideig-óráig furdal elviselhetetlenül, aztán kialszik, az élet pedig megy tovább – és ez talán még elviselhetetlenebb.

„Inkább lennék szerencsés, mint jó” – hangzik el a Match Pointban, amely a társadalmi mobilitás felől szemlélte a kérdést, és bár nem is merészkedett sokkal tovább annál, hogy egy noiros és csavaros történetben illusztrálja ezt a tételt, legalább jól működő zsánernarratívába csomagolta Allen egyik mániáját. Az Abszurd alak mindkét irányba tesz egy lépést, előbb mintha a Bűnök és vétkekhez hasonlóan a félrelépés és az önmegtartóztatás erkölcsi kérdéseit, majd pedig a Match Pointhoz hasonlóan a gyilkosságét vizsgálná. De a nők által romantikusan problémásnak látott Abe-nek nincsenek dilemmái, miután megszegi addig betartott elveit (sokáig elutasítja a diáklány közeledését), a gyilkosság kapcsán pedig nem mélyed bele azokba a filozófiai témákba, amiket látszólag felvet, hagyva, hogy csupán a felszínét kaparja meg az izgalmas kérdéseknek a film.

Hiszen a filozófia csupán „verbális maszturbáció”, Allen ezért arra sem veszi a fáradságot, hogy az egzisztencializmusról ne közhelyes tételmondatokat soroljon fel. Persze lehet, hogy Abe-et nem érdekli már annyira a filozófia, hogy átadja a diákjainak, mi lehet érdekes Kirkegaard vagy Heidegger filozófiájában, Allen viszont gyakran a kontextusukból kiragadva, slendrián és értelmetlen módon használja a filozófiai gondolatokat (lásd a gonosz félreértelmezett banalitását). Ami nemcsak azért fájó, mert egy – legalábbis részben – a filozófiáról szóló film pusztán negatív sztereotípiákat közöl a filozófiáról, hanem azért is, mert így nem tudja elmélyíteni a papírvékony karakterek jellemét a játékba hozott gondolati hagyománnyal. Nem volt nagy trükk, de a Match Point elején még ügyesebben kacsintgatott Allen, mikor felkapaszkodó főhőse kezébe a Bűn és bűnhődést adta – a szegénysorú teniszedző ugyanis utána rögtön a Dosztojevszkij-kisokost kapta elő, rögtön leleplezve a néző előtt, hogy „kifinomult” és „elit” ízlése pusztán begyakorolt póz, amellyel a gazdagok köreibe kívánja belopni magát. Az Abszurd alakban már nyomtatott nagybetűkkel firkálják „a gonosz banalitása” kifejezést a Bűn és bűnhődés egyik példányába – ami vagy nevetségesen túlzó és ügyefogyott húzás Allen részéről, vagy tényleg olyan rossz a filozófiaoktatás az Egyesült Államokban, hogy az ünnepelt tanárok is ilyen téves gondolattársításokra vetemednek.

Woody Allen ismét az élettapasztalatra szavaz a filozófiával szemben, és a kevés humort, amit az Abszurd alak felcsillant, a férfi–nő kapcsolatok ismeretéből nyeri, mint amikor Abe hagyja a diáklánynak, hogy azt higgye, a vele való szeretkezéstől tért vissza az életkedve. A megszokott Allen-humor mellé feljegyezhetjük még az időskori Allen-filmek kisszámú, de szimpatikus érdemeit – és persze hátrányait is. Előbbiek közé a remek és érzékeny színészi játékot, valamint a szép, atmoszférikus fényképezést, utóbbiakhoz pedig az elnagyolt történetet, a fokozott önismétlést és a technikai hiányosságokat sorolhatjuk. Allen mintha a korábbinál is kevesebb figyelmet fordítana arra, hogy koherensen szerkessze filmjét, dramaturgiailag felesleges (pl. a kontinentális és az analitikus filozófia összehasonlításáról szóló epizód) vagy épp rendkívül korán elvágott jelenetekből több is került be az Abszurd alakba. A mindig is gyorsan és ösztönből filmező Allen mintha már kapkodva, nemtörődöm hozzáállással készítené filmjeit, és bár megvillant valamit a régi gondolatokból, a részletek mintha már őt magát sem érdekelnék. Lassan talán a nézőt sem fogják.