A szűz és a kurva - Pawel Pawlikowski: Ida

2014. 09. 11. • Vajda Judit |

A lengyel születésű, de Angliában élő és alkotó író-rendező, Pawel Pawlikowski a külföldi produkciók után egy alkotás erejéig visszatért hazájába. Az Ida annyira lengyel film, hogy ezt választották a 2015-ös Oscarra mint az ország nevezését a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, ezenkívül a lengyel történelem egy mozzanatát dolgozza fel – de egy olyat, ami az egész világot érintette. MOZI

Ida

fekete-fehér, feliratos, lengyel-dán filmdráma, 80 perc, 2013

rendezte: Pawel Pawlikowski

írta: Pawel Pawlikowski, Rebecca Lenkiewicz

fényképezte: Ryszard Lenczewski, Lukasz Zal

vágó: Jaroslaw Kaminski

zene: Kristian Eidnes Andersen

producer: Eric Abraham, Piotr Dzieciol, Ewa Puszczynska

szereplők: Agata Trzebuchowska, Agata Kulesza, Dawid Ogrodnik, Jerzy Trela, Adam Szyszkowski, Halina Skoczynska, Joanna Kulig, Dorota Kuduk, Natalia Lagiewczyk, Afrodyta Weselak

gyártó cég: Opus Film, Phoenix Film Investments, Canal+ Polska

forgalmazza: Mozinet

bemutató dátuma: 2014. szeptember 11.

Az alkotó a Szerelmem nyara keserédes coming-of-age sztorija után ismét két nővel a középpontban forgatott, ám ebben az esetben egy egészen más ügy zaklatja fel őket. Ami még hasonlít az Idában a korábbi műhöz, hogy a történet két résztvevője ellentétesen reagál az eseményekre, eltérő módon dolgozzák (vagy épp nem dolgozzák) fel a történéseket. Az Ida főhőse a magyar mozikban tavaly bemutatott, címében szintén egy női nevet használó Loréhoz hasonlóan egy fiatal lány, akinek – akárcsak a Lore címszereplőjének – szembe kell néznie saját és szülei II. világháborús múltjával.

Ida pozíciója azonban eltérő, hiszen míg Lore náci családban nőtt fel, addig ő – mint az rögtön a film elején egy bizarr fordulattal kiderül – egy zsidó apáca. A lány ugyanis egy zárda árvaházában nevelkedett, és végleges beöltözése előtt a rendfőnöknő felszólítja, hogy mielőtt leteszi a fogadalmat, ismerkedjen meg nagynénjével (akinek létezéséről egyébként addig Ida nem is tudott). A frissen megismert asszony, Wanda közli a lánnyal a szintén vadonatúj információt, miszerint zsidó szülők gyereke, akik eltűntek a II. világháborúban, sorsukról semmi közelebbit nem tudni.

A két nő, találkozását követően nyomozásba kezd, ami egy, a szülői házba vezető road movie-t indít be, és olyan megrázó, súlyos titkokat tár fel, melyek már-már a Winter’s Bone – A hallgatás törvénye legfelkavaróbb képsorát idézik. Ida és Wanda utazása azonban külső és belső utazás egyszerre. S míg külsőleg ugyanazt az utat járják be, belsőleg épp az ellenkezőjét, hiszen nem tud mindkét érintett szembenézni egy (sőt több) élet tragédiájával (a múlt feldolgozására eleinte úgy tűnik, Wandának van nagyobb esélye, mivel esetében már a bírói pálya is vélhetően ezt a célt szolgálja: a hírhedt Vörös Wandaként a nő a nép ellenségeit, köztük minden bizonnyal háborús bűnösöket is halálba küldött).

Ezt a történetet pedig Pawlikowski filmje nem kizárólag a cselekménnyel, hanem elsősorban a képek kompozíciójával meséli el. A filmben rengeteg szándékosan „rontott”, megbomlott egyensúlyú képkockát láthatunk. Ha egy arc közelijét kapjuk, biztosak lehetünk benne, hogy nem középre lesz komponálva. Még ennél is látványosabb, amikor egy profil részletét annyira a kép egyik felére helyezik, hogy alig lehet rekonstruálni belőle az arcot; s hogy az aszimmetria még szembetűnőbb legyen, a vászon másik oldalán eközben nincs semmi, csak a nagy üresség, a szemnek is fájó hiány.

Mindezt az alkotók az elejétől nagyon következetesen alkalmazzák, mintha már ekkortól, megelőlegezve előrevetítenék a később feltárandó borzalmakat. A film nyitójeleneténél például nehéz lenne megnyugtatóbbat elképzelni: fiatal apácák dolgoznak egy saját maguk állította Krisztus-szobron, majd körbeállják, hogy imádkozzanak hozzá. A szándékos félrekomponálás viszont még ebbe az amúgy harmóniát sugárzó képsorba is rejtett zaklatottságot, lappangó nyugtalanságot csempész. A zaklatottá komponált képekkel a kizökkent emberi sorsokra való utalás szándékát még feltűnőbbé teszi, hogy ez minden esetben látványosan csak az emberi alakokat ábrázoló jelenetekben történik.

A kizárólag a tárgyi környezetet megjelenítő képek feltűnően rendezettek, lásd a szállásul választott szállodáról kapott belsőket vagy az erdőben a fák sűrű, egyenletes, takaros sorát (utóbbiak ugyanakkor be is zárják a közéjük érkező figurákat). Ebből még hangsúlyosabban látható, hogy az egyensúly mindig csak akkor bomlik meg, amikor belép a képbe az emberi tényező. Egyedül akkor – és a választás nem véletlen – láthatunk harmóniát az emberalakokat bemutató képeken, amikor Ida és a frissen megismert stopposfiú beszélgetnek, és egymás mellett ülve pontosan a képmező közepére vannak komponálva. Ezzel szemben viszont a legcsonkábbra, a legtorzabbra akkor veszik az alkotók a látványt, amikor a borzalmakat feltáró jelenetben a hősök szembesülnek a fájdalmas, felkavaró igazsággal (a képsor szívszorító csúcspontjánál az emberi figurát szabályosan félbevágja a kamera, és a csonkolás annál is látványosabb, mivel pont a fej hiányzik a képről).

Ezt a tudatosságot tekintve semmi meglepő nincs abban, hogy Pawlikowski fegyelmezett fekete-fehérben forgatta filmjét, hiszen az éles, kontúros monokróm képek nemcsak egyfajta, a mű világához, hangulatához nagyon passzoló, rideg, takarékos és zárt atmoszférát alakítanak ki, de még jobban kihozzák a képkompozíciók szimbolikus rendezetlenségét. S hogy a koncepció tökéletes legyen, a képkomponálás az utolsó jelenetben is különös jelentőségre tesz szert. A felzaklató, sorsokat megváltoztató történések után, azaz mindennek a legvégén Idát látjuk gyalogolni egy úton: mivel ő az, akinek sikerült szembenéznie az eseményekkel és aki sikerrel gondolta át ezek hatására az életét, szinte egyenes pályán mozog. De csak szinte, hiszen egy-egy apró mozdulattal mindig ki-kimozog oldalra a tengelyből – ezzel is jelezve, hogy van, amit feldolgozni ugyan fel lehet, de elfelejteni soha.

Filmkultúra

A szűz és a kurva - Pawel Pawlikowski: Ida

Kapcsolat