Életrajzi filmekben állandó a kísértés, hogy anekdotázzanak. Hogy a hírességeket az apró, hétköznapi sztorijaikon keresztül húzzák közel a nézőhöz, kielégítve annak művészpletyka-éhségét. „Tudod, amikor Jean-Paullal poharaztunk abban az abroszos borozóban…” Provost, mint a francia egzisztencialista értelmiség önjelölt krónikása, épp így meséli a sztorit. Jean Genet sétál le a zsúfolt lokálba, ahol Violette Leduc, önjelölt írónő, és Simon de Beauvoir, feminista írónő és Sartre-élettárs beszélget egy pohár bor mellett a nők elnyomásáról. Beköszön Genet, már kapatosan, s meséli, hogy Sartre-ral whiskyzgettek, a Jean-Paul kidőlt, ő ellenben még folytatná a murit.

Genet máskor is beköszön, immár az illatszerész-milliomos Jacques Guérinnel az oldalán. Utóbbi birtokán bolondoznak, a Patyomkin híres lépcsőjelenetét adják elő parodizálva, de Violette-nek, kinek nemcsak anyjához, de saját magához fűződő viszonya is több mint problémás, nem tetszik az anyaszerep. Megsértődik, elfut, majd az utána siető, nyíltan homoszexuális Guérinre mászik rá. A férfi visszautasítja, de bűnbánatból felajánl százezer frankot, hogy Violette abból finanszírozza következő könyvét.

Violette kiszámíthatatlan, sőt elviselhetetlen alak. „Fattyúnak” született, édesanyja állítólag soha nem akarta, később egy rossz házasság (a szintén homoszexuális Maurce Gansszal), a terhesség ötödik hónapjában megejtett abortusz, és egy gyerekkori leszbikus szerelmi csalódás is keseríti életét. Miután elviszi neki első könyvének kéziratát, Beauvoirba szeret bele, és kettejük közt egyfajta mentor-tanítvány viszony alakul ki. A visszahúzódó, csendes, de a nők jogai mellett elkötelezett Beauvoir biztatja az írásra, vallja, hogy senki nem ír úgy a női szexualitásról, mint Leduc, ezért amit csak tud – lakást, apanázst, enyhébb cenzúrát – kiharcol neki. De tolakodó, agresszív és követelődző szerelmét nem viszonozza. Ahogy el is mondja: Violette-t nem lehet szeretni. Még barátkozni sem lehet vele, Beauvoir is kötelességből látogatja, támogatja.

A miérteket, a gondokat viszont nem kell a sorok közül kiolvasni Provost filmjéből. Elmondja azt Violette magától és többször is: először Beauvoirnak meséli, majd leírja a könyvében, amiből felolvas részleteket, majd az anyja arcába vágja, ordítva, hisztérikusan. Violette fattyúnak született, nem szereti senki, és különben is csúnya. Ezért magányos, és ezért olyan undok. Provost szándéka egyértelmű: a költőivé formált és a valós szenvedés közt húzódó árkot ássa ki, ironikusan mutatva rá, hogy a nagy művészek nem feltétlenül voltak nagy emberek.

„Ironikus, de Leduc erősebb stiliszta és az erotika őszintébb kutatója volt, mint Marguerite Duras; pszichológiai megfigyelései Nathalie Sarraute-nél is pontosabbak voltak, és a nők helyzetét drámaibban mutatta be, mint Simone de Beauvoir” – szól az írónő egyik életrajzi cikkelyének méltatása. Provost filmjében pedig az az ironikus, hogy épp a stilisztikai bravúr, az éles pszichológiai megfigyelések, és az erős dráma hiányzik belőle. A filmet a Violette életében felbukkanó fontos figurák bontják fejezetekre, de többségük, Genet, Guérin, de még de Beauvoir is csak lazán vázolt mellékalak marad.

Ráadásul a rendező néhol érthetetlenül profánul ábrázol: mikor Maurice homoszexualitását fedi fel, megcsókoltatja vele egyik régi csempész-kapcsolatát, mire az felháborodva ágyékon rúgja. Teljességgel irracionális, életszerűtlen jelenet. Később csak az egydimenziós jellemekre emelhetünk panaszt, és persze a többször ismételt tanulságra (Violette fattyú, hisztérikus, és a többi). Provost gyakran csak egy asztalhoz ülteti szereplőit, kimondatja velük, amit ki kell, aztán tereli tovább őket a következő életrajzi fordulat felé.

Mégis, a végére sikerrel jár. Úgy állunk fel a székből, hogy legközelebbi utunk a könyvtárba vezetne, hogy Violette Leductől vegyünk le valamit a polcról. Az ismétlésben rejlik a titok: a végére már annyiszor járja körül ugyanazt a témát, hogy átélhetővé válik a frusztráció, Violette önsorsrontó természete, ahogy agresszívan betolakszik mindenki életébe, majd elrúgja magától barátait, szeretteit, rokonait egyaránt. A könyvekből felolvasott mondatok pedig pótolják azt a költőiséget, ami a képek többségéből hiányzik. Mikor Violette önéletrajzi ihletésű könyveit írja, és elutazik vidékre, hogy ott újraélje gyermekkori élményeit, felnőttként bolyong a múlt emlékeiben, és ezt Provost szó szerint mutatja – ám a hangosan olvasott sorok azok, amik elemelik a köznapitól Violette kisszerű tragédiáját.

A rendező leginkább a pályakezdés bizonytalanságának érzékeltetésében jeleskedik. Eltalált, életszagú jelenetek füzérében mutatja be, hogyan csap át a publikálás feletti öröm előbb a fogadtatás miatti szorongásba, majd a sikertelenség okán érzett dühbe. A könyvboltos - aki nem tartja Leduc első könyvét - leordítása, vagy a kiadótól való lopás, mikor Violette az újságíróknak szánt tiszteletpéldányokból tesz el a táskájába párat – remek epizódok, melyek olyan apró finomságokkal tudják közvetíteni a nő komplikált jellemét, amely a film egészéből hiányzik. Mert az a „hisztérikus vénlányhoz” mért, nagy ívű ecsetvonásokkal, túlegyértelműsített tónusokkal vázolja a történéseket.

A záró kép mégis szíven üt, annyira tökéletes. A rovarok neszezése, a fák, ahogy Violette feje fölé görbülnek, maga a megnyugvást sugalló természet. Egy művész beteljesülése, mely végül fel tudja oldani az írásban ellentmondásos érzelmeit, beteljesületlen vágyait. És Simon de Beauvoir elismerő nyilatkozata a rádióban, mely annyira egocentrikus, annyira a saját szerepét tolja előtérbe Violette érvényesülésében, hogy csakis valódi lehet. Egyetlen szépséghiba akad csak: ha tényleg elsétálunk a könyvtárba, rájövünk, hogy Violette Leducnek egy könyve sem jelent meg magyarul. Még egy szomorú árnyalat az életrajzban.