„Elküldelek itthonról egy iskolába, abba a svájciba, ahova Chaplin is a gyerekeit!” Bár a mérges anya kirohanása még első rendezésében, a 2000-es Scarlet Divában hangzik el, jól összegzi Asia Argento filmvilághoz és gyerekkori traumákhoz fűződő, eltéphetetlen kapcsolatát. A színésznőből lett rendező még tizenévesen bukkant fel édesapja, a giallo és a horror mestereként számon tartott Dario Argento filmjeiben, s bár nemcsak az egyre gyengébb műveket rendező apa, de a színésziskolát sosem végző lány teljesítményét is rendre kritizálták, a 2000-es évek elejére az egyik legkeresettebb európai színésznővé küzdötte fel magát. Persze, fűzhetjük hozzá, Asia Argento elsősorban extrémebb zsánerfilmekben, horrorokban és thrillerekben játszott, de 2002-ben felbukkant Rob Cohen akarva vagy akaratlanul komikus akciófilmjében, az xXx-ben is, ami után elárasztották a hasonszőrű történetek forgatókönyveivel. Ám ő úgy döntött, hollywoodi akciósztár helyett rendező lesz.

Első filmjét még 2000-ben küldte mozikba, a Scarlet Diva pedig már csak azért is fennmaradt az olasz filmtörténet lábjegyzeteiben, mert ez volt az első teljességgel digitális kamerával forgatott film a hazájában. Mást nehéz a számlájára írni, az önpusztító életéből kitörni igyekvő színésznő drog- és pokoljárását Asia elsőfilmes gyerekbetegségekkel vitte vászonra, és stílusában is túl sokat kölcsönzött az akkoriban a filmes zeitgeistet uraló Trainspottingtól. Következő filmjét 2004-ben és már Amerikában rendezte az Argento-lány, A szív csalfa vágyait azonban nem ölelte keblére a kritika. Ennek ellenére élesen kirajzolta Asia érdeklődési körét, hiszen a Scarlet Diva flashback-jelenetei után itt is a sanyarú gyerekkorra és a felelőtlen szülői magatartásformák boncolására koncentrált. Aligha okozunk meglepetést, ha eláruljuk: új filmje, a Lány macskával is ugyanerről szól, csak érettebb hangon, művészibb kidolgozásban – nem véletlenül vetítették a 2014-es cannes-i fesztivál Un Certain Regard szekciójában.

Aria (Giulia Salerno) 9 éves kislány, nyitott, érdeklődő és magányos. Osztályának és iskolájának is legjobb tanulója, aki sorra nyeri a fogalmazásversenyeket. Barátja csak egy van, Angelica, akivel mindent együtt csinálnak. Művészszülei keveset foglalkoznak vele, forgatásra és külföldre járnak, majd elválnak. Aria hol anyjánál, hol apjánál húzza meg magát, de mindenhonnan kiteszik – macskája, Doc szűrével együtt. Így aztán egyedül fedezi fel magának a világot: a gyerekek ösztönös kegyetlenségét, a baráti kapcsolatok múlandóságát, vagy épp a nyolcvanas évek punk-rockereinek dekadens, de összetartó közösségi életét.

Argento már a Scarlet Divában is elsősorban atmoszférateremtő képességével tűnt ki, és új filmjében is az a rögtön megkapó, ahogy a polaroidképek színvilágával, a nyolcvanas évekből előhalászott, érdes punkrock-csapkodásokkal, vagy egy-egy beszédes beállítással megalapozza az elhanyagoltság miatti melankólia vagy a felszabadult lázadás hangulatát. Asia a nyers, kapkodó realista esztétikája helyére egy sokkal kifinomultabb képi világot teremt, melynek létrehozásában nagy szerepe volt a neves olasz operatőrnek, Nicola Pecorininek is, akit elsősorban Terry Gilliam filmjeiből (Félelem és reszketés Las Vegasban, Tideland) ismerhetünk.

A film üdítően őszinte portrét vázol a gyerekekről, akik hol a felnőttek számára érthetetlen ártatlansággal képesek még örülni a világ legapróbb dolgának is, legyen az egy macska vagy egy telefonbetyárkodás, máskor pedig teljes természetességgel gonoszkodnak egymással, a serdülőkorba lépő lányok mellét osztályozva, vagy a felnőttek hatalmi harcainak mintájára a másikra kenve a kisebb-nagyobb stikliket. Közben pedig felvonulnak a személyiségformáló krízishelyzetek, a szimbiotikus lánybarátság elkerülhetetlen felbomlása, a közösség előtti megaláztatás, vagy épp a viszonzatlan szerelem megtapasztalása. Argento nem szimpla drámaként viszi szélesvászonra a történetet, hanem humorral szövi át és gyakran groteszk fénytörésbe állítja azt, mint ahogy a gyerekek is képesek örülni és mámorba kerülni még a legszomorúbb időszakokban is. Argento nemcsak a babonásságban, de a szülők nárcizmusában és olaszosan túlzó veszekedéseiben is meglátja a fanyar humort, amelynek azok kisszerű egoizmusa ágyaz meg.

A filmben nem is valamiféle történet kibontása, hanem ennek a helyzetnek a leírása a tét – hogy mit érez, mit tapasztal Aria, miközben szülei és nővérei eltaszítják maguktól, és legjobb barátjával való kapcsolata is megrepedezik. A Lány macskával a művészfilmekben gyakran alkalmazott körkörös dramaturgiával dolgozik, amelyben nem egy adott konfliktust oldanak fel, hanem egy szituációt járnak körbe és mélyítenek el, miközben a szereplők meghatározzák és felismerik ahhoz való viszonyukat. Argento filmjéből épp ezek a felismerések és mélyreszántások hiányoznak, a körkörös szerkesztésmód pedig a játékidő előrehaladtával egyre inkább ismétlésnek hat. Ahogy a babonás színész kárára elsütött viccek is redundánssá válnak, úgy a szülők szívtelen elutasítása, a gyermek elhanyagoltsága is. Közben a jellemek sem változnak, mind a hiú apa, mind a poligám anya egydimenziós karikatúrafigura marad. Nem egyértelmű egészen az sem, hogy maga a kislány mennyire veszi át a szülői mintákat, mikor a neki kiszolgáltatott fiúval ugyanolyan érzéketlenül bánik, mint vele az osztály szépe.

A rendezői szándék az utolsó kockákon válik nyilvánvalóvá, amikor Aria, áttörve a negyedik falat, megszólítja a nézőket: ne tekintsék áldozatnak, a történetét csak azért mesélte el, hogy kedvesebben bánjanak vele. A banális kiszólás nemcsak a rendező által tagadott önéletrajzi párhuzamot erősíti fel, hanem egy szimpla mondatra („Engem senki sem szeret”) redukálja az addigi komplex benyomáshalmazt, amit a kislány átélt. Kár érte: a Lány macskával a hibái nélkül érzékeny, maradandó „gyerekfilm” lehetett volna. Így csak Asia Argento legjobb rendezése.