Nyárutó Budapesten szeptemberben - Joyce Maynard
2014. 10. 22. • Ozsda Erika |
Ő volt az a lány, akinek a New York Times Magazinban megjelent cikke után az 53 éves J.D. Salinger tollat ragadott és levelet írt, és az is ő volt, aki otthagyta az egyetemet és egy évig a híres íróval élt. Ő az az amerikai írónő, akinek a To Die For című regényéből Gus Van Sant filmet rendezett Majd megdöglik érte címmel Nicole Kidmannel, Matt Dillonnal és Joaquin Phoenix-szel. Ő az a nő, aki három gyereket nevelt fel, miközben 15 könyvet írt és 50 különböző lapban jelentek meg a gondolatai, főleg a családi életről, az anyaságról, a gyerekekről. Ő az az asszony, – és ezért irigyli a világon a legtöbb nő – aki megtaníthatta Josh Brolint pitét sütni... KÖZÖNSÉG
Joyce Maynard a Nyárutó című regénye és az abból készült film kapcsán járt Budapesten.
Szeptemberben a Puskin moziban a vetítés után Veiszer Alinda beszélgetett vele.
A Nyárutó Adele-ről, (Kate Winslet) az anyáról szól, aki fél kilépni a házból, ezért Henry, a 13 éves fia, (Gattlin Griffith) gondoskodik róla. Egy nap, miután nagy nehezen eljutnak egy üzletbe, Frank, (Josh Brolin) a vérző, szökött rab hazaviteti magát velük. A nő és a férfi szép lassan egymásba szeretnek, és néhány nap múlva együtt akarnak megszökni a világ elől. Ki ezért, ki azért. Hármójuk történetét a fiú szemszögéből ismerjük meg.
Írás közben már arra is gondol, hogy film is készülhet a regényéből?
Nem, közben soha nem gondolok arra, hogy majd egyszer valaki felhív Hollywoodból és bejelenti, hogy szeretné megfilmesíteni a regényemet. De azért gondolok a filmre, pontosabban, miközben írok, egy film pereg a fejemben. Magamra pedig úgy gondolok, mint egy rendezőre, akinek nagyon kevés pénze van, hogy filmet készíthessen. A munkámhoz nem kell más, csak a laptopom és a képzelőerőm. Tényleg minden regényem úgy születik, hogy pereg a film, és egyszerűen csak leírom, amit látok. Ilyenkor még fogalmam sincs arról, hogy mi lesz a történet vége. Miközben a Nyárutót írtam, folyamatosan azon izgultam, hogy mi történik majd a szereplőimmel. Éppen ezért folyamatosan vertem a billentyűket, nagyon gyorsan írtam. A regényt 11 nap alatt fejeztem be, ami még az én esetemben is elég szokatlan. Nem döntök el dolgokat előre, nem szoktam a szereplőimmel sakkozni, kitalálni, hogy ez a személy majd ide megy, az meg azzal találkozik. Írás közben telik meg élettel a figura. Minden regényhősömnek van pszichéje, viselkedésmódja, és a személyisége dönti el, hogy mi történik vele.
Több olyan motívum van a filmben, ami a könyvben erősebben jelenik meg, és fordítva. Például több szál, esemény és szereplő is kimaradt a filmből, viszont nagyon hangsúlyos, hogy Adele, az anya mennyire fél az autóvezetéstől, illetve, hogy milyen nyíltan beszél Henryvel, a fiával a szexualitásról, amivel zavarba hozza a gyerekét.
Az anya félelme szélesebben értelmezendő, nem csupán az autóvezetésre igaz. A félelem akkor jelenik meg, amikor el kell hagynia a házat, és ki kell lépnie a nagyvilágba. Ez egyfajta pánikbetegség, agorafóbia a neve. Ennek ellenére többször rendkívül elszántan viselkedik. Adele nagyon érdekes kombinációja egy félelemmel teli és egy nagyon bátor személyiségnek. Például hazaviszi a szökött fegyencet és nagyon őszintén beszél vele.
És igen, zavarba hozza a fiát, amikor a szexről beszél, de nem nagyon találni olyan tinédzsert, aki Henry életkorában nagyra értékelné, ha az édesanyja ilyeneket mondana neki. Nekem tetszik a nő személyiségében, hogy a szexualitást nem szégyenteljes jelenségként értelmezi. De hát azt is megtudjuk, hogy Adele a szerelembe szerelmes.
Olvastam egy írását, ami Önről szólt, azt írta, hogy az anyukája olyan nő volt, aki túlzottan bele akart szólni a szexuális fejlődésébe, a szülei pedig nagyon féltették a vezetéstől is. A regényben személyes élmények köszönnek vissza?
Ezeket a memoáromban olvashattad, amit magyarra is lefordítottak. Az a könyv nagyon közel áll a szívemhez. Mi a magyar címe?. … Otthon a világban. Ma már nagyon nehéz rábukkanni egy-egy példányra. Mindig is csodáltam az édesanyámat, aki mélységesen zavarba tudott hozni. Gyakorlatilag a magánéletembe minden szempontból és irányból behatolt. Számára teljesen elmosódott a határ az ő és az én személyiségem között… Adele egyáltalán nem ilyen nő. Ami az autóvezetést illeti, hát…az nekem se megy nagyon jól. Egyébként volt egy pont ugyanolyan kocsim, mint amilyen a filmben. A sok balesetem után, kimondhatjuk, hogy az autóvezetés nem az erősségem, de a világba kimenni, attól soha nem féltem. Most is épp itt vagyok!
Azt is olvastam, - sajnos kimaradt a filmből, pedig nagyon vártam, hogy láthassam -, hogy amikor dühös vagy ideges, akkor a tejes dobozt a földhöz veri.
Nem büszkélkedem vele, de néhányszor valóban előfordult, hogy hasonlót csináltam. Amikor ezt először elkövettem, 2 éves volt a fiam. Kezembe vettem egy üveget és a fejemre öntöttem. Egy fél éven keresztül a fiam folyamatosan utánozta…
Végig egyértelmű, hogy a szerelmesek nem kelhetnek útra és egyik pillanatról a másikra nem lehetnek boldogok. Erről nem kellett dönteni se a 100. se a 200. oldalon, mert a reménytelen boldogságot magában hordozta a történet.
Én optimista ember vagyok és romantikus alkat, ezért egy olyan történetet szerettem volna írni, amiben van remény. De semmiképpen nem tündérmesét. Minden regényemben arra törekszem, hogy felmutassam a reményt, de mindenképpen hitelesen. Ami egyrészt keserű, másrészt édes. Ebben a történetben Adele-nek és a Franknek 20 évet kell várnia arra, hogy egymásé lehessen, és csak két évtized után lehetnek valóban boldogok.
A filmben nem derül ki pontosan, hogy ki jelenti fel Franket, hogy ki értesíti a rendőröket. Az apa, a szomszédasszony, a kislány, a rendőr vagy a bankban dolgozók?
A regényben kiderül, hogy ki volt az, de nem mondom meg, mert azt szeretném, ha elolvasnák a könyvet! A könyv mindig jobb, mint a film. Nagyon jó a kérdés, de azt gondolom, hogy a válasz nem igazán érdekes, mert akárki is volt, a család szökésének terve eleve halálra volt ítélve. Ha még sikeresen át is jutottak volna a kanadai határon, biztos, hogy szomorúság és félelem övezte volna az életüket, ami valószínűleg tönkretette volna a kapcsolatukat.
Amikor egy író regényét megfilmesítik - kivéve, ha az adott szerző rendkívül erős, határozott személyiség, Stephen King lehet ilyen -, a szerzőnek nagyon kevés befolyása marad arra, hogy mi kerüljön a filmbe. A Nyárutó már a második könyvem, amiből film készült. 20 évvel ezelőtt filmesítették meg az elsőt, aminek To Die For / Majd megdöglik érte volt a címe. A film rendezője, Gus Van Sant egyáltalán nem akart velem beszélni. A Nyárutó rendezője, Jason Reitman viszont egészen másképp állt az egészhez. Talán ismerik a filmeket, amiket ő rendezett: Juno vagy az Egek ura, George Clooney-val. Nagyra értékelem a munkáját. Nem én írtam a forgatókönyvet, de nagyon tiszteletben tartotta a könyvemet. Azt hiszem, a legjobb dolog, amit egy szerző tehet, ha az írását megfilmesítik, hogy elengedi. Én is úgy gondolom, a regény megírása az én feladatom volt, a film elkészítése pedig a rendezőé. Egyébként nem értek egyet néhány dologgal, de a film az övé. Kicsit olyan ez, mint mikor a szülő, szeretettel gondoskodik a gyerekéről, védelmezi, mindent megtesz érte, miközben felnőnek, a szülőnek pedig engednie kell, hogy a saját lábukra álljanak. Egyszerűen bízni kell abban, hogy a gyerekeink megállják a helyüket a világban.
Mivel nem értett egyet?
A regényben a fiú vicces, humoros. A könyvben beleláthatunk a fejébe, tudjuk, hogy milyen gondolatok kavarognak benne. Óriási képzelőereje van, és nagyon sokat fantáziál, például a szexről. Egyáltalán nem olyan komoly fiú, mint a filmben. Az egyik kedvenc mondásom, az ő szájából hangzik el: „van egy álmom, nagyon szeretnék egy lányt meztelenül látni”. És a fiú saját fantáziájára hagyatkozik, mert másra nem tud. Van egy lány, aki nagyon tetszik neki, és elképzeli, hogy ez a lány meztelen, és ő egy fa körül kergeti. Henry szinte meghal, hogy lássa, hogy néz ki, de mindketten a fa körül futnak, körbe, és soha nem tudja utolérni. Egyszer csak megfordul és megvárja, amíg a lány szemből érkezik. Csak az a gond, hogy életében nem látott még meztelen lányt, és nem tudja elképzelni. Abban a pillanatban fel is ébred az álomból.
Elégedett azzal, ahogyan a színészek megformálták a szereplőit?
Igen! Tudtam, hogy Kate Winslet gyönyörű és csodálatos színésznő. Josh Brolint kevésbé ismertem, de … beleszerettem. A férjem már egy kicsit unja, hogy állandóan róla beszélek. A fiú, Gattlin Griffith játéka is nagyon tetszik. Azt lehet, hogy tudják, hogy már több filmben játszott, de azt biztosan nem tudják, hogy egy nagyon jó rodeó lovas, akit sokan ismernek az Egyesült Államokban.
A történet szempontjából nagyon fontos, hogy Adele-nek is és Franknek is meghalt a gyereke. Mindkettő kicsi baba volt.
Ez a történet két olyan emberről szól, akik mindig arra vágytak, hogy család vegye őket körül. Egy újszülött minden családban a reményt jelenti. Azt hiszem, az az a pillanat az emberek életében, amikor elhiszik, hogy egyszer minden tökéletes lesz. Én nagyon szerencsés vagyok, mert három élő gyermekem van, akik ma már felnőttek, de megpróbáltam elképzelni, hogy mi lenne számomra a legnagyobb tragédia és szomorúság, és arra jutottam, hogy egy kisbaba elvesztése. Kicsit aggódtam amiatt, hogy esetleg olyanok is megnézik a filmet, akikkel hasonló dolog történt és látva ezeket a jeleneteket rettenetes lehet számukra újra átélni a tragédiát. Kate Winslet maga is várandós volt akkoriban, nem is akarta megnézni a filmet. Én olyan családban nőttem fel, ahol az élet legfájdalmasabb dolgairól nem volt szokás beszélni. Az édesapám alkoholista volt, minden este részegre itta magát, de mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Az összes tragédia, amit átéltem, része annak, ami ma vagyok. Ezeket magamban hordom. A túléléstől lettem erősebb. Éppen ezért törekszem arra, hogy írás közben a szomorúságot, a tragédiát is feltárjam, megmutassam.
Egyik este, az Egyesült Államokban, a filmvetítés után egy nő odajött hozzám és sírva azt mondta: „Korábban nem olvastam a könyvet, tehát nem tudtam, mire számítsak. Én pontosan ugyanígy veszítettem el egy kisbabát. Erről soha nem beszéltem senkivel, még a saját lányommal se, de azt hiszem, most el fogom neki mondani. Köszönöm Önnek.”
Mit fejez ki a cím?
A regény angol címe: Labor Day, A munka ünnepe. Az Egyesült Államokban mi is megünnepeljük, de nem május l-jén, ahogy Magyarországon, hanem a nyár végén. A szó szerinti fordítás nagyon félreérthető lett volna. Az Egyesül Államokban ez egyáltalán nem egy szocialista ünnep. A Nyárutó azért is nagyon jó választás, mert szimbolikus, kifejezi azt az időszakot, amikor valami véget ér vagy már csak egy pár napunk van rá, hogy élvezzük a nyarat.
Hogyan született meg a regény? Milyennek látta a szereplőit? Mi volt az a szikra, gondolat vagy érzés, ami elindította az írást?
Mindig másképpen indul a fejemben a történet. Az első regényem ötlete akkor pattant ki, amikor a tévében láttam egy híradást. Magyarországon mostanában jelenik meg az új könyvem, a Lány a hegyen. Egyszer találkoztam két nővel, és úgy gondoltam, hogy az ő történetükből nagyon jó regényt lehetne írni.
A Nyárutó azonban teljesen másként született. 2008-ban írói pályám igazi mélypontján voltam. Azelőtt adták ki a memoáromat az Egyesült Államokban, amiről nem mondhatnám, hogy ellentmondásos kritikák jelentek volna meg, ugyanis mind lehúzta! Kivétel nélkül minden kritikus ugyanazt mondta, hogy írtam egy történetet, amiben egy szentként tisztelt személy is szerepelt. Nagyon sokan úgy érezték, hogy nekem soha nem is kellene megemlítenem a nevét. De én most is kimondom: J.D. Salinger. A könyv megjelenése után évekig senki nem vásárolta a regényeimet, nem volt kiadó, aki felvállalt volna, nem volt ügynököm, tehát nagyon mélyen voltam. De úgy döntöttem, nem engedem, hogy a kritikusaim tönkre tegyenek. Nem vagyok vallásos ember, de az egyik este elmondtam egy imát. Egy történetért. Reméltem, hogy meghallgatásra talál, miközben elkezdtem gondolkozni azokról a dolgokról, amelyek számomra a legfontosabbak az életben. Például a család. Aztán eszembe jutott egy olyan személy, aki már nem éppen fiatal, de keresi, kutatja a szeretetet. Aztán egy tinédzser fiúra gondoltam, és éhes kíváncsiságára a szexualitás iránt. A hit is eszembe jutott. Aztán megjelentek előttem a gyerekeim baseball meccsei. Az ismerős kisfiút is láttam, aki agysérülés miatt kerekes székben ül, és akit mindenki úgy kezel, mintha nem értene semmit abból, amit körülötte beszélnek. De én tudom, hogy mindent ért. Aztán eszembe jutott az a férfi is, akitől több évvel ezelőtt leveleket kaptam. Egy börtönből írta őket, és én a levelei alapján - beleszerettem. Később viszont kiderült róla, hogy egy rendkívül veszélyes, rossz ember. De elképzeltem azt is, hogy milyen más úton haladhatott volna. Aztán persze a pite is eszembe jutott! Végül ezt mind összegyűjtöttem a fejemben, és ezekkel a gondolatokkal tértem nyugovóra. Amikor reggel felébredtem – teljesen őszintén mondom, ez történt – a fejemben hallottam egy fiú hangját, aki az édesanyja történetét mesélte. Rohantam a laptopomhoz és elkezdtem leírni. Olyan volt, mintha én lettem volna a 13 éves fiú, miközben alig tudtam követni a beszéd ütemét. Ahogy az elején már említettem, rettenetesen izgultam, hogy mi lesz a történet vége. 11 nappal később megtudtam. Elvittem a regényt New Yorkba nagyon sok kiadóhoz és ügynökhöz. Mindenhol azt mondták: „Reménytelen. Megírtad már azt a könyvet, ami miatt mindenki utál. 55 éves vagy, túl a csúcson, úgyhogy sajnáljuk, de nem.” Egy férfi azonban rászánt egy éjszakát, elolvasta a könyvet és azt mondta, hogy szerinte – egy feltétellel - ő ki tudná adatni. Úgy kell elküldenünk a regényt a kiadóhoz, hogy nem mondjuk meg, hogy én írtam. Ez nagyon nehéz volt, mert úgy éreztem, 30 éve keményen dolgozom, és büszke vagyok a munkámra. De igent mondtam. És ebben a pillanatban hemzsegtek a kiadók, szerkesztők, akik mind ki akarták adni a könyvet! Amikor nyilvánosságra hoztuk, hogy ki a szerző, abban a pillanatban minden szerkesztő visszakozott: „Ja, akkor nem kérjük”. Mivel egy fiú hangján íródott a regény, mindenki azt hitte, hogy egy izgalmas fiatal, férfi szerző írta. Mégis volt egy bátor szerkesztőnő, aki azt mondta, hogy őt se a múlt, se semmi más nem érdekli, és kiadta a könyvet, amit később megfilmesítettek. Aztán meghívtak Budapestre.
Van egy kérdés, amit ugyan nem tettek fel, de engedjék meg, hogy erről az elhagyhatatlan témáról kérdés nélkül is beszéljek. Ez pedig a pitesütés! A filmben is nagyon fontos szerepe van. Én a pitéket nagyon komolyan veszem. Szokásom, hogy rendkívül finom, amerikai pitét készítek. Amikor a rendező, Jason Reitman fölhívott, hogy szeretné megfilmesíteni a könyvet, azt mondtam, rendben van, egy feltétellel: csak a tökéletes pitét fogadom el! A tökéletes alatt nem a konyhai magazinokban bemutatott sütemény fotóját értettem, hanem hogy a pitének tökéletesen olyannak kellett lennie, mint amilyet egy szökésben lévő fogoly készít. Véletlenül az én pitéim is mindig pontosan úgy néznek ki, mintha egy szökött börtöntöltelék készítette volna… Amikor elkezdték a filmet forgatni, kivittek a helyszínre, ahol nagyon komoly feladatot kaptam: megtanítottam a főszereplőnek, Josh Brolinnak, hogyan kell helyesen elkészíteni a pitémet. Na, ilyenkor kezd unatkozni a férjem.
Még csak két napja érkeztem Budapestre, de már beleszerettem a városba, ugyanis rengeteg élményben volt részem. Ma délelőtt például elmentünk egy látványkonyhába, egy főzőiskolába, ahol nagyon sok embert megtanítottam pitét sütni. A piték remekül sikerültek, arról viszont nem beszélek, hogyan nézett ki utána a konyha…
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322