A zsidóüldözés és a holokauszt ábrázolása a magyar filmben 

Az ELTE BTK MMI Filmtudomány Tanszék hallgatóinak írásai elé

A 2014−2015. tanév 1. félévében filmtörténeti szeminárium zajlott az ELTE Filmtudomány Szakán A zsidóüldözés és a holokauszt ábrázolása a magyar filmben címen. Az órán feldolgozott munkák többségéhez a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet segítségével juthattunk hozzá. Az ELTE és a MaNDA megállapodása értelmében a szeminárium végén születő házi dolgozatok legkiválóbb darabjait a Filmkultúra publikálja. Az alábbiakban tehát ennek a munkának egyik gyümölcse olvasható.

Raczky Júlia

Művirág, cigarettaszünet, fotó Auschwitzban

Gazdag Gyula: Társasutazás

A holokausztdiskurzusokról évtizedek óta számos elméleti vita zajlik. Hogyan adható át egy olyan élmény, amely elképzelhetetlen és leírhatatlan? Egyáltalán lehet-e törekedni e történelmi tény megértetésére? Gazdag Gyula a kérdést művészetére jellemző abszurditással ragadta meg 1985-ös dokumentumfilmjében. Úgy reprezentálja a holokausztot a túlélők részletező beszámolóival, hogy azzal a nézőt fokozatosan ontologikus távolságba helyezi az eseményekkel szemben. Paradox módon minél több egyéni elbeszélését halljuk a haláltáborokba való deportálásnak, annál kevésbé válunk képessé az azonosulásra. A bizonyítékok ellenére a holokauszt egyes dimenziói feldolgozhatatlanok a kontextuális olvasat számára. Az átélt borzalmak felfoghatatlansága válik befogadói tapasztalattá. A film fő szervező erejévé e kettősség válik.

Vegyük először is a dokumentumfilmet mint formát! Ez a legadekvátabb módja a történetek hiteles közvetítésének, kézenfekvő tehát ennek keretein belül mozogni, ha direkt állításokat kívánunk tenni. Gazdag elsődleges célja azonban nem ez. A dokumentumfilmes formát több oldalról is igyekszik idézőjelbe tenni. Legszembetűnőbb reflexió erre a film elején az interjúhoz felállított reflektorok bevágott képe. E gesztussal rögtön jelzi a mű konstruáltságát, amely azonban igazán a dramaturgiában érhető tetten. A láthatóan tudatos alkotói szelekció mellett meg kell említenünk, hogy Gazdag már korábban is előszeretettel emelt fikciós elemeket vagy elidegenítő effektusokat dokumentumfilmjeibe, s ezzel azokat egy másik értelmezési síkra terelte (Hosszú futásodra mindig számíthatunk, 1968; A válogatás, 1970; A határozat, Ember Judittal, 1972). A konkrétan tárgyalt valóságelemek abszurd kontextusba ágyazva más jelentést kapnak. A dokumentumok, tanúságtételek így alakulnak át a múlt felelevenítésének stimulált anyagává. Ez a befogadási folyamat megy végbe a Társasutazás című filmben is. A Coopturist szervezésében négy Ikarusz autóbusznyi holokauszt-túlélő igyekszik Auschwitzba, hogy ott évtizedek múltán újra átéljék a velük történteket. Útjuk, ez az esetleges élethelyzet valahogy azonban ironikusan hat. A kettősség érzete sejlik fel bennünk, amikor a mikrofont magához ragadó idegenvezető arról magyarázkodik, miért nem kíván vezetést tartani. Senki nem ezért jött… Ezután vacsora a Prága Hotelben, cigarettaszünet, németül diskuráló túlélők a benzinkútnál – valahogy mindez nincs dialógusban az út végpontjának terhes súlyával. Önvizsgálatot gyakorolva azonban kijelenthetjük: fogalmunk sincs, mi a helyénvaló reakció ebben a szituációban, mivel képtelenek vagyunk belehelyezkedni a túlélők érzelmi világába. A nézői azonosulás e módon válik el tárgyától.

A megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok által megidézett emlékezet kapcsán szintén kényelmetlenül érezzük magunkat. A holokausztról való diskurzus és az arról felhalmozott tények megfelelő interpretációja e szemszögből lehetetlennek tűnik. Ironikusan szimbolizálja e tudás átadhatatlanságát a képzőművészeti modell, amely az elhasznált Zyklon-B gázt tartalmazó dobozokat ábrázolja. Egy öreg bácsi némán megütközve tekint a „műalkotásra”. A pedagógiai célzatú, tanúságtételként funkcionáló kiállítási tárgy számára teljesen más kontextussal bír. Hasonlóan érvényes mindez az eseményeket reprodukálni kívánó gipszbabák és gipsz-gázkamrák esetében. Ezzel az inverzióval válik abszurddá a valódi akkor-és-ott átadásának, artikulálásának mindennemű kísérlete.

Szintén tudatos alkotói döntés a múltbéli eseménymozzanatok kísérteties újrajátszatásának bemutatása. Az utasok csomagjaikat a buszon hagyják, hiszen bent nem lesz rájuk szükségük. Nem sokkal később felülről látjuk, ahogyan tömött sorban haladnak az emberek a gázkamrák felé. Önkéntelenül felidéződik a párhuzam. Egy néni rosszul lesz. Az idegen ország mentőautójából jajgat, hogy szeretne hazamenni. Rémült tekintetén érezzük a múlt elevenségét.

A koncentrációs tábor emlékezeti tere kapcsán vetődik fel legerősebben a megértés és a feldolgozhatóság korlátainak problematikája. A túlélők az áldozatok listáján szereplő nevek sokaságában próbálnak eligazodni, ismerős név után kutatva. Mindnyájan igyekeznek verbálisan megemlékezni halottaikról. A film néma főhősének nevezhető, hajlott hátú bácsi feltett szemüveggel keresi a rokoni, baráti neveket. Kis idő múltán azonban leveszi szemüvegét, hátrébb oldalaz, és elborzadva tekint a nevekkel telt táblákra. Jelzésértékű pillanat. A tapasztalati világ fogalmaival, az elhunytak neveivel is képtelenség narratívává alakítani a holokauszt élményét, mert az túl van a megragadhatón.

A befogadó számára az emlékezést mint közösségi aktust számos elem megbontja. Az emlékműre, a krematóriumba helyezett műanyag virágok, a barakkok mellett dohányzó kisebb csoportok, a tömeges sürgés-forgás, a fényképezőgépek kattogása és a kisiskolások álmélkodó arca minduntalan kizökkenti a nézőt a bemutatott látogatás szakralitásából. Gazdag e motívumokkal feszegeti az átélhetőség, a megértés korlátait. A túlélők egyéni narratívái ellenére képtelenek vagyunk a teljes megértésre. Érdekes vizsgálódási szempont továbbá a túlélők differenciált emlékezési metódusa. A személyesen átélt borzalmak már kimondható történetekké alakultak. Mindenki egymásra reflektálva meséli életútját, párbeszédük által megteremtődik a közösség érzete. A közös, elveszett gyökerek után kutatva egymás személyében igyekeznek rég nem látott, elfeledett ismerősökre lelni. A közös zsidó imádság alatt mindenkiből előtörnek a múlt fájdalmas emlékei. Egy néni virágot szed az egykori haláltábor kopár földjén, mely később talán eszköze lehet az elmesélhetetlen, mitikus lelki táj felidézésének. Számos mozzanat azonban az egyéni szólamok integrálhatatlanságáról tanúskodik. Az emlékezés differenciáltsága, szubjektív jellege leginkább a Prága Hotelbeli vacsora beszélgetéseit hallva válik szembetűnővé. Jobbra vagy balra volt a gázkamrába vezető sor? Az auschwitzi sétánál egy idős úr, miután elmesélte saját élményeit, s további beszélgetést elhárítva áll tovább. A közösség és az artikuláció sem segíthet a túlélőknek egy Auschwitzról szóló egységes narratíva kialakításában. Minden hiába − ez lehet a magyarázat a dramaturgiailag kiemelt idős bácsi némaságára. Az ő alakja szimbolizálja a holokauszt kimondhatatlanságát.

A fiatalabb generáció számon kérhetetlen értetlensége mutatkozik meg az auschwitzi emlékműnél. Ironikus kép, ahogyan érdeklődő tekintettel, beszélgetve vágnak neki a barakkok sűrűjének, vagy amikor a mellettük rosszul lett öreg hölgyről tudomást sem véve készítenek magukról közös fényképet. Számukra mintha átélhetetlen lenne a hely súlya. De felmerül a kérdés ismételten: mi ilyenkor a helyes magatartás?

A filmbeli valós események súlyos kérdéseket érintenek a holokauszttal és annak a jelenben továbbélő utórezgéseivel kapcsolatban. Az egyik társalgás során egy rabbi a vallási közösség túlélőinek különféle holokausztra reflektáló beállítódásáról elmélkedik. Sokan azt vallják, hogy abban az Istenben, aki engedte megtörténni ezeket a borzalmakat, már nem tudnak hinni. Mások viszont még vallásosabbak lettek. Mindkét minta érvelésrendszere elfogadható. Tény viszont, hogy Auschwitzot elfelejteni, meg nem történtté nyilvánítani vagy feldolgozni a túlélők már nem tudják. Megjelenik emellett a bűnösök keresésének, felelősségre vonásának problematikája is. Kőszegen szintén léteztek gázkamrák, ahová magyar SS-tisztek vitték az áldozatokat. A magyar lakosság holokausztban betöltött szerepének kérdése fogalmazódik meg mindebben. Miért nem tett senki ellene? A cselekvésképtelenség motívuma azonban a másik oldalról is megfogalmazódik. Miért nem látták át a foglyok, a munkaszolgálatosok az események valódi láncolatát? Miért mentek konformista módon a gázkamra felé, akár egy vágóhídra? Valódi magyarázat, válasz nem létezik.

A múlt eseményei összemosódnak a maiakkal. Az egyik férfi önkéntelen elvétése: „…most már csak munkaszolgálatosok lehettünk.” A múlt még mindig élő, így a felejtés sem lehetséges, ahogyan paradox módon a történtek objektív felidézése és annak továbbadása sem. A zsidóság lemészárlása megfoghatatlan és reprezentálhatatlan. A racionálisan megmagyarázhatatlan szégyenérzet ma is átélhető. Egyesek a szocializmusban még mindig az antiszemitizmus nyilvánvaló kisüléseit észlelik az őket környező közösségekben. Egy kislány, aki szülei kívánságára vett részt az utazáson, a filmben nem hajlandó az arcát vállalni. Fél, hogyha iskolatársai tudomást szereznek zsidó származásáról, kiközösítik. Egy a betegsége miatt otthonmaradásra kényszerült idős hölgy szintén inkább a sötétség homályába burkolózik. Elmondása szerint még mindig vannak olyanok, akik Hitler jó embernek tartják. S amíg ilyenek vannak, addig a félelem jogos.

A film végkicsengése a fentiek fényében igencsak borús képet ad a (korabeli) jelenről. A múlt eseményei elfeledhetetlenek, feldolgozhatatlanok; hatása determinálja a jelenben mozgó egyén lépéseit. Mindezek mellett ugyanakkor megfogalmazódik az élmények átadhatatlansága, megragadhatatlansága is. Auschwitz nem írható le egy racionális diskurzus keretein belül, mert az túl van az értelmen. A valóság és a valóság tényeit tárgyaló narratívák így paradox módon eltávolodnak egymástól. Végső soron ez történik a Társasutazásban: a film formájából következően dokumentálni, reprezentálni próbál valamit a holokauszt élményanyagából, ám az eredmény ezzel ellentétes lesz, és több oldalról is azt rögzíti, hogy mindez nem lehetséges.