Méheknek gyümölcse – Alice Rohrwacher: Csodák
2015. 02. 27. • Kovács Bálint |
Jelenetek a vidéki életből, Csehov helyett méhekkel, dolgos-szorgos méhészekkel és egy tanyasi édesíz-manufaktúrával – a méz mégis savanyú marad. MOZI
Csodák
(Le meraviglie)
színes, feliratos, olasz-svájci-német filmdráma, 110 perc, 2014
írta és rendezte: Alice Rohrwacher
fényképezte: Héléne Louvart
vágó: Marco Spoletini
producer: Carlo Cresto-Dina
szereplők: Maria Alexandra Lungu, Alba Rohrwacher, Monica Bellucci, Sam Louwyck, Sabine Timoteo, Agnese Graziani, Margarete Tiesel, André Hennicke
forgalmazó: Cirko Film
bemutató dátuma: 2015. február 26.
Kakilással kezdődik Alice Rohrwacher Csodák című, Cannes-ban komoly díjjal kitüntetett filmje, egy vécén ülő kislánnyal, aki zsizsegő családja jelenlétében a fajanszba pottyantja, amit oda kell pottyantani, és aminek a hangját a film meg is örökíti. Kompromisszummentes, a konvenciókat elutasító naturalizmus, öntörvényű közölni akarás visszhangjai vannak benne egy ilyen csobbanásban. De a visszhangok hamar elhalnak, és nem marad belőlük semmi.
Hanem elkezdődnek a jelenetek a vidéki életből, ahogy Csehov fogalmazott, csakhogy a nagy orosz elődnél ezek a jelenetek hiába tűntek akármilyen üresnek is, mögöttük mindig katlannyi feszültség lángolt. A Csodákban is akad feszültség, csak láng nincs hozzá, ahogy nagy életigazságok, univerzális problémafelvetések sem. Egy isten háta mögötti méhészet a helyszín, ahol egy macsónak tűnni akaró apa, egy feszült anya, négy lánygyerek és még egy nő (barát vagy rokon) viszi az üzemet, azaz készíti sufnikörülmények között a mézet. Pénz kevés van, amit a felnőttek úgy oldanának meg, hogy a támogatásért cserébe magukhoz vesznek egy időre egy intézeti gyereket, a legnagyobb lány pedig úgy, hogy titokban benevezi a családi gazdaságot a tévé mezőgazdasági valóságshowjába, ahol az „etruszkok legjobb örökösei” nyerhetnek támogatást némi kamerák előtt előadott majomparádéért cserébe.
És mindez felvet jó néhány lehetőséget a drámára. A legfeltűnőbb ezek közül a médiakritikai felhang, már csak azért is, mert a világhírű sztár, Monica Bellucci a műsorvezető apró mellékszerepében tűnik fel. Ez a történetszál épp olyan kicsiben, mint amilyen Matteo Garrone Reality-je volt nagyban, vagy amiről a Médiaország – A TV hatalma című dokumentumfilm is szólt: pánikhangulatban reflektál az olaszok félelmére a Berlusconi által alighanem hosszú időre tönkre- és komolytalanná tett média általi teljes elhülyülés rémképére, a lehető legelkeseredettebben ábrázolva azt a szennyet, amit csak a tévétől elképzelni lehet. A Reality egy valóságshow lélekölő hatásáról próbált beszélni a sarkítások és a túlzások mindent elsöprő mértéke miatt inkább kiáltványszerűen, mintsem drámai erővel – és némiképp hasonló a helyzet a Csodákkal is. Bár az ostoba és úgy is megvalósított etruszkoskodásban – amelynek keretén belül a pocakos gazdák egy barlangban nevetséges kosztümökben produkálják magukat – alighanem sok ország nézői felfedezhetik a maguk államilag kijelölt történelemszemléletét, s Magyarországon sem kell sokat gondolkodni a párhuzamokon, de épp a túlságosan is egyértelmű nevetségesség miatt egy ilyesfajta állítás a médiáról nemigen tud többet mondani annál a sekélyes és semmiképp sem elemző jellegű meglátásnál, mint hogy „a tévéműsorok buták és károsak”.
A cselekmény többi szála is épp olyan keveset markol, mint amilyen keveset fog. Az író-rendező Alice Rohrwacher pillanatképek felvételeit húzza el a kamera lencséje előtt anélkül, hogy bármelyiken is elidőzne, és ha nem is reflektorral, de legalább egy kis kézi zseblámpával megvilágítaná őket. Érezhető, hogy az apukának feszült, különös viszonya van legnagyobb lányával, de végül nem derül ki, hogy ennek mi lehet az oka: a szülői lét valamelyik pszichológiai órarugója lazult-e ki, netán valamiféle szexuális töltete is volna a dolognak, esetleg „csak” a megfelelni akarás és az elvárások csapnak össze? Az egyik jelenetben kiderül, hogy az apa fasírtban van a szomszéd tanyán lakó földművessel, de ennek okairól vagy az ez által létrejövő feszültségekről sem derül ki semmi. Felmerül, hogy az új, szigorúbb szabályozások megnehezítik a méhészek életét, de a film hamarabb véget ér, mintsem hogy ezzel bárki kezdene valamit – és így tovább. De ugyanez nemcsak a cselekményt tekintve, hanem formailag is jellemző a filmre. Ahogyan a filmet nyitó fürdőszobai nagydolognak, úgy annak sem lesz semmiféle jelentősége, hogy a család három nyelvet váltogatva beszél, márpedig ez lélekrajznak önmagában meglehetősen soványka, ha nem társul hozzá valamiféle jellemfestő erő (mondjuk beilleszkedési nehézségek, az otthontalanság érzete stb.). Ahogy az is méltó egy felvont szemöldökre, hogy a főhőst, a nagylányt Gelsominának hívják, amely nevet egy olasz filmben nehéz nem Fellini-utalásként értelmezni, erre azonban semmi további okot nem ad a Csodák.
S amikor ezek a realista-naturalista villanások, ezek a lényeg előtt elharapott mondatok elfogynak, Rohrwacher hirtelen átvált szimbolista-szürrealista hangvételre, valamiféle előzmény nélküli mágikus realizmus megteremtésére téve kísérletet. Gelsomina mutatványa a kamerák előtt például az, hogy méhek másznak elő szájából, de akad egy-két álomszerű, furcsa, a realitás síkjából kidomborodó jelenet is, ráadásul mindez a végkifejletnek fenntartott helyre parkol be, az eddigre jóindulatát már csak nehezen tartani tudó néző számára olyasféle üzenetet közvetítve, hogy még az a kevés, ami kifejtetett ebben a filmben, sem fut ki sehová. A mágikus realizmus is akkor tudna hatásos lenni, ha vagy egységet alkotna a film többi részével, vagy éppen hogy ellenpontozná azt, de a mágikus azért annyira nem mágikus, a realista pedig nem szögezi akkora erővel a két lábat a földre, hogy olyan különleges élmény legyen, ha kirántják onnan.
S miközben a színészek kiválóan hozzák a dokumentarista természetességet – ott a tanyavilág a kisujjukban, némelyiküknek a többiben is –, s még Bellucci is képes nyúlfarknyi szerepében két emlékezeteset és sokatmondót mosolyogni, addig a film külcsínét ugyanez a dokus természetességvágy kissé amatőr hangulatúvá varázsolja, rosszul megvilágított képekkel, sokszor ötlettelen látvánnyal, kissé átgondolatlannak tetsző vágással – mint a román újhullám kevésbé sikerült alkotásaiban.
A film egyik jelenetében kiderül, hogy készítsék akármilyen szabálytalanul, akár a földről felkanalazva is a mézet, azért az akkor is nagyon finom. Milyen jó metafora lehetett volna ez a Csodákra is. Lehetett volna.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322