Már a bűn sem a régi – Frank Miller, Robert Rodriguez: Sin City – Ölni tudnál érte
2014. 08. 25. • Soós Tamás |
A Frank Miller sokkötetes noir-comicsából készült 2005-ös adaptáció a filmvilágban is kivívta magának a forrásszöveget illető kultstátuszt. Túlhajszolt és szétstilizált erőszakorgiájával igazodott a kortárs tömegfilm látványközpontúságához (és megágyazott az egy évvel későbbi, minden esztétikai határt átlépő 300-nak), de közben fekete-fehér noirnovelláival egy letűnt (film)korszak fatalista világképét is sikerrel támasztotta fel. A Sin City – Ölni tudnál érte viszont olyan, mint A birodalom hajnala volt a 300-nak: felesleges folytatás, mely létjogosultságát a felvonultatott történetekkel nem, csak a látvány tobzódásával tudja igazolni. MOZI
Sin City: Ölni tudnál érte
(Sin City: A Dame to Kill For)
amerikai akciófilm, 103 perc, 2014
rendezte: Robert Rodriguez, Frank Miller
írta: Frank Miller, Robert Rodriguez, William Monahan
zene: Robert Rodriguez
fényképezte: Robert Rodriguez
vágó: Robert Rodriguez
producer: Sergei Bespalov, Aaron Kaufman, Stephen L'Heureux, Robert Rodriguez
szereplők: Mickey Rourke, Bruce Willis, Josh Brolin, Jessica Alba, Joseph Gordon-Levitt, Eva Green, Ray Liotta, Michael Madsen, Jamie Chung, Csókás Márton, Lady Gaga
forgalmazó: A Company Hungary Kft.
bemutató dátuma: 2014. augusztus 21.
Frank Miller hosszú évekig utasított vissza minden lehetőséget, melyet a Sin City képregényuniverzumának megfilmesítésére kapott. A szakma, a rajongók és maga a szerző is úgy gondolta, hogy a – film noir fény-árnyék kontrasztra épülő chiaroscuro világítását minimalista, fekete-fehér színjátékként újragondoló – képregények valójában megfilmesíthetetlenek. Bizonyára azok is lennének bármilyen hagyományos adaptáció számára. Miller – és a rendezőtársául szegődő Robert Rodriguez – számára a nemcsak szöveg-, de vizuálhű átdolgozás jelentette a járható utat: a 2005-ös filmverzióban szinte képkockáról képkockára, szövegdobozról szövegdobozra festették szélesvászonra a bűnváros véreres mindennapjait. A végeredmény képregényfilm-történelmet írt, mivel a newtoni fizikát semmibe vevő, szupererős és hipererőszakos karakterek köré kanyarított világ tökéletes képi reprezentációt kapott a comics extrém perspektíváinak, kontrasztos fekete-fehér árnyalathasználatának és a digitálisan készített háttér pazar minőségének köszönhetően. A film az egyéni színhasználatot is megtartotta, vagyis bizonyos tárgyakat és karaktereket – általában nőket, antagonistákat, vagyis felfűtött érzelmeket és vágyakat – jelölő élénk színekkel néhol szétszaggatta a monokróm palettát.
A Sin City-ben a fekete-fehér világ fekete-fehér karaktereknek, a film noir ritkán használt sufnijában porosodó archetípusoknak adott otthont. Frank Millernél a nő prostituált, a férfi pedig harcos, de a kihasznált nők is megvédhetik magukat, mint az óvárosi örömlányok, és a férfiak is eladhatják magukat, mint Hartigan rendőrpartnere, Bob. Gyilkosok és áldozatok együtt alkotnak a végzetnek kiszolgáltatott sorsközösséget: Sin City az ösztöneire vetkőztetett emberi természet pokla, amelynek rezidenseit pusztán a kéjvágy és a bosszú, netán a pőre szexualitásként felbukkanó szerelem hajtja. Korrupt politikusok, pedofil fiúk, kannibál vallási őrültek: pontosan az a szennyvilág ez, amitől Travis Bickle meg akarta tisztítani a világot, és amit itt a hardboiled krimik magánkopó-figuráit idéző erkölcsi kóddal bíró férfiak – megkeseredett zsernyákok, szörnypofázmányú verőlegények – itt meg is tesznek. De nem elvből, inkább bosszúból, ha legfőbb szabályukat – nőt márpedig nem ütünk – áthágják a következetesen nőverőnek ábrázolt pokolfajzatok.
A Sin City tehát baltaegyszerűségű karaktereivel és a noirtoposzokat menetrendszerűen sorjáztató történetével már eleve az önparódia határán billegett – miközben Miller a képregényeredetikből egyetlen dolgot, a „halálos kis Miho” szamurájpengéjénél is jobban hasító szarkazmust nem kopírozta át celluloidra. A 2005-ös epizódokat a feszültségdús építkezés és az egyéni karakterpark tartotta egyben: Rodriguez ráérzett, hogyan kell időt és teret hagyni a nézőnek, hogy tüdőre szívja a ragacsos krimók és a romlott fertő bűzét, hogy aztán a konfliktuskezelés (bosszú!) magától értetődőnek hasson. Az akkor még csak Frodóként ismert Elijah Wood néma és szinte pöttöm, hangtalan bérgyilkosa, Bruce Willis szívbajos és a pedofil vádakat visszautasító, de közben a tizenéves Nancybe (Amerikában 21 év a nagykorúság határa) beleszerető zsernyákja, vagy Mickey Rourke egész életét kitaszítottságban töltő, és egy „aranyszívű” prostituáltnak hála a szerelmet megismerő Marvja ha drámát nem is, de átérezhető történetíveket kaptak. Amiket a whiskymarta baritonon eldörmögött belső monológok, valamint a képregényes vizualitás tobzódása végleg bűnös élvezetté emelt.
De mire lecsordogált – pláne a vágatlan, bővített verzió – három-négy epizódja a Sin Cityben, addigra nyilvánvalóvá vált az egyes történetek mögött rejlő, repetitív tartalom. Miller retro noirja egy rugóra járt (bosszú!), a feltámasztott zsánersablonokat pedig nem kiforgatni, csak csúcsra járatni akarta. Ez csak még nyilvánvalóbb lett a 9 éves huzavona után összehozott folytatásban, amely Miller második Sin City-füzete, az Ölni tudnál érte köré épül. A tipikus femme fatale-történet mellé még egy adaptáció (Mint minden szombat este), valamint két új sztori sorakozik fel, amelyek közül az egyik a Hartigan öngyilkossága után alkoholistává züllő Nancy életútját dolgozza fel. Az egyszerre folytatásként és előzményfilmként is funkcionáló Sin City – Ölni tudnál érte átemel jellegzetes figurákat az elsőből (még Bruce Willis is felbukkan Hartiganként Nancy képzeletében), de zavaró, hogy a 9 éves csúszás miatt sok színészt mást alakít (az időközben elhunyt Brittany Murphyt és Michael Clarke Duncant is pótolni kellett, Mihót is más játssza, ahogy Dwight szerepében sem Clive Owent, hanem Josh Brolint láthatjuk).
Az újabb Sin City-film jobb pillanataiban pusztán ismétli, rosszabbjaiban gyenge utánérzését adja a 2005-ös műnek. Konkrét motívumok és epizódok replikáit láthatjuk: az egyik legnagyobb harcjelenetet megint az jelenti, hogy Marv betör egy elkerített házba, újfent előbukkan az óvárosi prostituáltak és a rendőrök közti ősellentét, a karakterek motivációs bázisát pedig most is szinte kizárólag a (szerelmi csalódásból fakadó) bosszú jelenti. Az új epizódok közül Nancy revansa nem is hordoz magában újdonságértéket, ellentétben a The Long Bad Nighttal, amelyben egy zseniális pókerjátékos a megtorlás erőszakmentes útját választja – a maga visszafogottságában ez a legerősebb epizódja a Miller–Rodriguez páros új antológiafilmjének. Ezzel szemben a része közül a film címét is kölcsönző Ölni tudnál érte áll a leggyengébb lábakon, és pont azért, amiért dicsérni szokták: Eva Green alias Ava Lord femme fatale figurája miatt.
Az alkotópáros ugyanis a filmtörténet egyik legizgalmasabb archetípusát olcsó pornófigurává torzította. A végzet asszonya hagyományosan ravasz manipulációkkal, összetett tervekkel bolygatja fel a látszólag macsó, de mégis zsinóron rángatható férfiak világát, azt kínálva nekik, amire titokban vágynak. Millernél ez vágy csak a szex, és más semmi: Eva Green, aki többet látható meztelenül a filmben, mint ruhában, szinte csak mellbedobással játszik, mivel szerepe pusztán annyi, hogy pucér testével elcsábítsa és meghülyítse a férfiakat. Ármánykodás, cselszövés az originál, nem pedig a retro noirok fenségterülete Miller szerint, s hogy a filmbeli Ava Lordot a filmtörténet legnagyobb femme fatale-jai között emlegetik, az a Sin City és recepciója legkeserűbb vicce.
Az Ölni tudnál érte képkockáin percről percre üresedik ki Miller világa, miután egyre nyíltabban vállalja exploitation-logikáját. A film valójában élvezettel lubickol abban a fertőben, amit elvileg elítél, ugyanaz tehát a stratégiája, mint például a 30-as, 40-es évek „füvesfilmjeinek”, amelyek oktatófilmnek állították be azt a 80 percnyi alibicselekményt, melyben akkoriban tabunak számító füvező fiatalokat mutogattak nézőiknek. A parttalan erőszakot és szexet ezúttal minimális történetek se igazolják (kivétel a The Long Bad Night), a túlpörgetett ritmus nem engedet teret a karakterek kibontakoztatásának, a ponyvadialógok minimális önirónia híján pedig gyakran paródiába csapnak át.
Millerék a Sin City-t az átlag fölé emelő látványon is csak minimálisat igazítottak: a korábbinál ugyan szürreálisabb akciókat is megengedtek maguknak, és több mentális képet használnak. De a karakterszubjektivitást nem teszik vezérkoncepcióvá, csak elvétve illesztenek egy-egy, a szereplők tudatállapotát nyíltan leképező képet a filmbe. Persze az egész vizuális koncepció az elkorcsosult emberiség metaforája, de a Sin City stílusbravúrja öncélú látványfetisizmussá silányul azáltal, hogy a külcsín mögött nem gondol semmit arról a fertőről, amit felvonultat. Habár az első rész sem volt egy gondolatgazdag alkotás a „hazugság: hatalom” szintű monológjaival, de az Ölni tudnál érte már végképp nem kínál semmit ezen a téren. Ahogy egyik lakója is fogalmaz, itt csak „lucskos szex és ostoba, véres bunyók” követik egymást, de a mértéktelenség elveszejti a nézőt, aki maga is közönyössé válik az élet-halál dolgokban tökéletesen apatikus, halálraítélt magányhősök iránt. Már a bűnváros sem kínál bűnös élvezetet.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322