Tizenhat év után veszik elő újra a magyar mozik David Fincher kultfilmjét, a Chuck Palahniuk első regényéből készült Harcosok klubját. A döntés tökéletesen érthető: a film teljesen jogosan vált a popkultúra egyik megkerülhetetlen alkotásává.MOZI

 

Harcosok klubja

(Fight Club)

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 139 perc, 1999

rendezte: David Fincher

írta: Chuck Palahniuk regénye nyomán Jim Uhls

zene: The Dust Brothers

fényképezte: Jeff Cronenweth

vágó: James Haygood

producer: Ross Grayson Bell, Art Linson

szereplők: Edward Norton, Brad Pitt, Helena Bonham Carter, Meat Loaf, Jared Leto, Zach Grenier, Richmond Arquette, David Andrews

bemutató dátuma: 2015. június 18.

forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.

 

„Te nem a bankszámlád vagy. Nem az autód vagy. Nem a munkád vagy.” David Fincher 1999-es, Chuck Palahniuk három évvel korábbi regénye alapján készült filmje azért válhatott olyan kultikus sikerfilmmé, amit tizenhat év után újra érdemes a mozik műsorára tűzni, mert az egyedi és hihetetlenül eltalált formai megvalósítás mellett Fincher és a forgatókönyvíró Jim Uhls árnyalatnyi finomhangolással a fogyasztói társadalom szó szerint gyilkos kritikájává, és ezzel az X-, az Y-, a Z- és alighanem majd még a következő generációk egyik bibliájává tették a történetet, hasonlóan a Trainspottinghoz, de sokkal életközelibben annál – hiszen (ha szó szerint értelmezzük, amit metaforaként is lehet) kevesen akarnának heroinnal disszidálni egy jobb világba, de az unalmas, nyakkendős főnök kikészítésével vagy a zsírleszívás-függő yuppie-mamák kihasználásával már könnyebb azonosulnia annak, aki valaha is elgondolkodott már a huszonegyedik századiállampolgár-mókuskerékből való kilépésen. Márpedig azon előbb-utóbb mindenki elgondolkodik – és ehhez talán nagyban hozzájárult a maga idejében Palahniuk és Fincher párosa is.

 

 

Persze amilyen népszerű, épp annyira könnyű és bizonyos értelemben sekélyes dolog is a fogyasztói társadalmat kritizálni, hiszen ennek támadói – szemben elődeikkel, az egzisztencialistákkal – nem (csak) a nehezebben megfogható egyénben látják a problémás élet kulcsát, hanem részben áttestálják a felelősséget a nagybetűs Rendszer működtetőire, azt sugallva, hogy szétzúzva mondjuk a Starbuckshoz hasonló gigantikus szolgáltatóipari cégeket, azzal – a felrázó hatás miatt – változás érhető el közvetve az egyénben is, ami mégiscsak egyszerűbb, vagy mondjuk úgy, felszínesebb megközelítés, mint azt hirdetni, hogy az egyén minden rendszerben és minden körülmények között maga kell, hogy „megfelelően” élje az életét. A felszínesség azonban sosem volt a tömegkultúra ellensége – sőt –, így nem csoda, ha egy-egy, a Harcosok klubjához hasonló film több rajongóra tett szert, mint némely francia művészfilm. Vagy mint amire a Harcosok klubja akkor tett volna szert, ha Fincher és Uhls nem ejti meg sebészi óvatossággal azt a néhány finom kis metszést a regény szövetén.

 

Ez a változtatás tulajdonképpen egyetlen mozzanat átírásával pontosan szemléltethető. Tyler Durden követői az emberit, a valódit, az őszintét keresve eleinte csak a fájdalom megtapasztalásában és öncélú harci klubok létrehozásával tüntetnek az elembertelenedett újvilág ellen, majd ebből fejlődnek tovább kávéházromboló, elgépiesedett polgárokat erőszakkal felrázó és öntudatra ébresztő, végül terrorcselekményeket végrehajtó csoporttá. Végső céljuk azonban egészen más a könyvben, mint a filmben. Utóbbiban a legnagyobb bankkártya-cégek székházait kívánják felrobbantani, hogy ezzel ráébresszék a társadalmat, mennyire függnek valamitől, ami valójában nem is kézzelfogható, és hogy eltöröljék a modern egyistenhitet, a banki egyenleg előtti feltétlen megalázkodást – egyszóval hogy ellehetetlenítsék a fogyasztás-kultuszt. A könyvben ezzel szemben ennél kevésbé kifejtett, és jóval általánosabb a cél: Tylerék azért akarják felrobbantani a világ legmagasabb épületét, hogy az rádőljön a lábánál álló Nemzeti Múzeumra. („…százkilencvenegy emelet omlik a szomszédos Nemzeti Múzeumra, lerombolva Tyler valódi célpontját.” – 14. o., Cartaphilus Könyvkiadó, 2007.) A konzumerizmus guillotine alá fektetése helyett Palahniuknél még inkább az anarchián, a káoszkultuszon volt a hangsúly – noha természetesen nála is elvitathatatlanul fontos a fogyasztói tudat ekézése.

 

 

Persze Fincher ezen az egy mozzanaton kívül is ezernyi módon érzékelteti posztegzisztencialista mondandóját. Az olyan evidens igehirdetéseken kívül, mint a kezdésként idézett és az azokhoz hasonló mondatok („Amit birtokolsz, végül birtokba vesz”) gyakori emlegetése, Fincher olyan, sokkal szubtilisebb módokon is erősíti a gondolatiságot, mint hogy a főszereplő lakóházának díszoszlopa hirdeti a jelmondatát: „A place to be somebody” („Egy hely, ahol valakivé válhatsz”), míg a női antagonista/szerető, Marla hotelére graffitivel fújta fel valaki többször is, hogy „myself”. De az egyébként a végkifejletig szinte betűhű adaptációban feltűnik az a beszúrt mondat is, amikor Tyler azzal magyarázza generációjának életérzést – azt, amely nyilván a konzumerizmushoz vezet –, hogy „nekünk nem volt nagy háborúnk, sem gazdasági világválságunk”. (És ez 1999-ben még jó ideig igaz is volt.) Vagy amikor a főszereplő megsemmisült vagyontárgyairól beszél, és azt mondja, azokat megvásárolva „már majdnem készen voltam”, ami angolul, kifejezőbben úgy hangzik: „I was almost complete”.

 

Ráadásul a cselekmény hangsúlyosan az everymanek, a munkások, hivatalnokok között játszódik, hogy mindenki magára ismerhessen; a névtelen narrátor (Edward Norton) is tipikus Jedermann, egy Akárki a középosztályból. A Koldusoperában a koldusvezér Peachum figyelmezteti a főrendőrt: letartóztathat néhány bűnözőt, de az alsóbb néprétegek haragjával nem fog tudni mit kezdeni. Egy ponton nyilvánvalóvá válik, hogy a Harcosok klubja is Brecht koldusairól szól: „mi vagyunk azok, akik a hívásaidat továbbítják, akik kiszolgálnak az éttermekben, akik a számlaügyeidet intézik” – mondja Tyler talán éppen az ebben a műben is megjelenő főrendőrnek, érzékeltetve, hogy a filmben vázolt problémákat melyik népréteg – a legnépesebb – érezheti igazán a sajátjának. (Még a Koldusopera híres mondatai – „Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?” – is mintha ihletként szolgáltak volna Palahniuk számára.) Ez a hétköznapiasság, az emberi léptékű átélhetőség áthatja a filmet, mert az mentes a hollywoodi kasszasikerekre jellemző bombasztikusságtól – elég csak a narrátor és Tyler első, a harcosok klubjához ötletet adó verekedésének bájos sutaságára gondolni.

 

Fincher tehát nemcsak roppant következetesen viszi végig az üzenetet, de ügyel arra is, hogy a könnyű fogyaszthatóság köntösébe bújtassa a Harcosok klubja mondanivalóját, hogy az mindenkit megszólítson. Ez ugyanakkor nyilván nem lett volna elég a sikerhez; ahhoz kellett az is, ami sokáig olyan jellemző volt a rendezőre, és aminek hiánya aztán még az olyan, különben abszolút korrekt filmekre is rányomta a bélyegét, mint a 2014-es Holtodiglan: a formai egyediség és különlegesség.

 

 

A Harcosok klubja ugyanis attól is működik remekül, hogy olyan, mint egy csodálatosan komponált nagyzenekari mű, ahol lehet ugyan, hogy magával ragadja a figyelmet az elsőhegedűs játéka, de attól még az üstdobosra is érdemes figyelni. A Harcosok klubjában nemcsak olyan nyilvánvaló ínyencségek vannak jelen, mint az 1999-ben még kifejezetten újszerű, digitálisan megalkotott képsorok, amelyek révén a kamera túlment a szabad szemmel láthatóan, és közeliket mutatott akár a szemetesvödör tartalmáról, akár a hűtőszekrény apró alkatrészén létrejövő, még apróbb szikláról – mindezt szédítően lendületes snitteken. De jellemző az is, hogy függetlenül a kamera fókuszától, a háttérben is mindig precízen ki van találva minden apróság, és mindig érdemes figyelni az elmosódottabb arckifejezésekre is, amelyek komikuma – és persze a filmet végig átjáró humor – hozzájárul ahhoz, hogy a konyhafilozófiának is nevezhető gondolati tartalom ne legyen túlságosan komolyan véve, és megjelenjen az egészséges (ön)irónia is.

 

 

A gondos formai kidolgozottság a film minden másodpercében érvényesül. Nemcsak a sajátos, azonnal berántó atmoszféra, a költőien és már-már parodisztikusan túlzó nyomorábrázolással (Tylerék háza nem egyszerűen beázik, de minden esőzéskor térdig áll benne a víz, és nem egyszerűen kopott, hanem a penész festői mintákat hoz létre a falon), vagy a pasztelles, sárgásbarna színvilággal, hanem az olyan elemekkel is, mint hogy Tyler (Brad Pitt), akit valójában csak a narrátor tudata hoz létre mindazokból a vágyakból, amelyeket a narrátor elnyom magában, külsőre is az ő tökéletes ellentéte, hajviseletben, öltözködési szokásokban, színekben, mindenben.

 

A Harcosok klubja című film két, azóta a popkultúrában megkerülhetetlenné vált alkotót indított el a jogos világhír felé: az elsőkönyves Chuck Palahniuket a filmváltozat tette mindenki számára ismertté és dúsgazdaggá – ahogy az már a fogyasztói társadalom szabályai szerint törvényszerű –, és ha David Fincher addigra már túl is volt a Hetediken, a Harcosok klubja nélkül, csak a következő Pánikszoba révén aligha lenne ma az, aki. És ezt kevés film mondhatja el magáról, pláne úgy, hogy közben szakmailag is rászolgál a sikerre – pont, mint a Harcosok klubja.