A királynő meztelen – Jonathan Glazer: Under the Skin

2014. 11. 11. • Kovács Bálint |

Mundruczó Kornél, Jean-Luc Godard, Lars von Trier vagy Andrzej Wajda filmjeivel együtt az Under the Skint is beválogatták az Európai Filmdíj nevezettjei közé, de ennél is nagyobb feltűnést keltett már a bemutató előtt, hogy Scarlett Johansson a film kedvéért először vált meg kamera előtt az összes ruháitól. De több is van Jonathan Glazer harmadik filmjében a szenzációnál? MOZI

Under the Skin

színes, amerikai-angol-svájci sci-fi-thriller, 108 perc, 2013

rendezte: Jonathan Glazer

írta: Jonathan Glazer és Walter Campbell (Michel Faber regénye alapján)

fényképezte: Daniel Landin

vágó: Paul Watts

zene: Mica Levi

producer: Nick Wechsler, James Wilson

szereplők: Scarlett Johansson, Antonia Campbell-Hughes, Paul Brannigan, Robert J. Goodwin, Krystof Hádek, Michael Moreland, Jeremy McWilliams

AZ ÍRÁS SPOILERT TARTALMAZ!

Jonathan Glazer tizennégy év alatt mindössze három filmet rendezett; csaknem tíz év szünet után elkészült, óriási feltűnést keltő és az idei Európai Filmdíj első szelekciójába bekerült Under the Skin (A felszín alatt) a 2000-es Szexi dög gengsztervonala helyett egyértelműen a négy évvel későbbi Születés által kijelölt úton halad tovább. A Születés főszerepét is ünnepelt hollywoodi világsztár játszotta el (Nicole Kidman), az Under the Skin abszolút főszereplője pedig Scarlett Johansson; részben talán azért, hogy a finoman szólva is bizarr, a tömegfilmes elvárásokkal mit sem törődő sztorikat a nagy nevek – és az Under the Skin esetében Johansson jó előre beharangozott, első filmes meztelenkedése – eljuttassák a nagyközönséghez is.

Persze a főszereplők celebfaktoránál fontosabb a többi hasonlóság Jonathan Glazer új és előző filmje között. Ahogyan a Születésben, úgy az Under the Skinben is az okozza a konfliktust, hogy egy ember bőrében valaki más van: akkor egy tízéves kisfiú hitte vagy állította azt, hogy ő nem más, mint a Nicole Kidman által játszott karakter tíz éve halott férje, most pedig Scarlett Johansson játszik olyan űrlényt, aki emberi alakot öltött, a külsejét használva csábítja el áldozatait, és végül talán az okozza a vesztét, hogy képtelen elfogadni a bőre által sugallt énkép és a valós identitása ellentmondását. Glazer ugyanakkor az Under the Skin elkészültének tíz éve alatt filmrendezőként tovább „radikalizálódott”, azaz még messzebbre kirándult a hagyományosnak, vagy legalábbis megszokottnak nevezhető történetmesélés és dramaturgia szabályrendszerétől. A Születés nehezen emészthetőségét „csak” az okozta – túl a felnőtt nő és a kisgyerek csók- és meztelen kádjelenetén –, hogy Glazer nem adott semmilyen választ a felmerülő kérdésekre, nem tartotta fontosnak tisztázni, hogy valódi lélekvándorlásról, átverős, romantikus thrillerről, vagy – talán ez a legvalószínűbb – a férj elvesztése feldolgozásának sajátos metaforájáról van-e szó. Ettől eltekintve azonban a film egyes jelenetei önmagukban is értelmezhetőek voltak, mert voltak jellemek, voltak megírt dialógusok és érthető, emberek közötti viszonyok.

Az Under the Skin azonban már ezekkel is szakít: gyakorlatilag semmiféle mankót nem ad az értelmezéshez. Olyannyira, hogy szigorúan a vásznon látható képsorok és a hangszóróból elhangzó hangok alapján még a négy évvel ezelőtt kiadott, a filmről szóló első sajtóközleményben vázolt sztori sem fejthető fel belőle, ahogyan a korábbitól valamelyest eltérő, a film adatlapján közölt storyline sem. Ezek szerint a főszereplő alien azért csábít el és vezet bele egy iszapszerű anyagba férfiakat, hogy húsukat és csontjaikat valahogyan kiszippantva onnan, hazaküldje azt emberhúsfogyasztó planétájára (ez volt az első változat), avagy azért, hogy a bőrbe belebújhassanak a később érkező űrlények (ez pedig az újabb). Mindegy is: Glazer olyannyira lecsupaszítja és a primer szinten értelemmel nem vagy nemigen bíró metaforák, jelzések szintjére fordítja le Michel Faber alapul szolgáló regényének motívumait, hogy sem az egyik, sem a másik motivációnak nincs komolyabb jelentősége.

A Születés ezzel szemben még vezette valamelyest a nézőjét, így ha az nem elégedett meg – és mivel az nem volt teljesnek nevezhető, nem is elégedhetett meg – a történet primer befogadásával, nemigen maradt számára más lehetőség, mint a soha el nem múlt, csak egy tragédia által brutálisan elvágott szerelem érzésének metaforáit keresni a filmben. Amely szerint Kidman karaktere, a gyászoló és a valós gyászmunkában a sors által megakadályozott nő jelképe olyannyira vágyott arra, hogy még egyszer visszatérhessen az imádott ölelő karokba, hogy bármilyen abszurd lehetőséget hajlandó volt – jobb híján – igaznak elfogadni, miközben a környezetének is meg kellett birkóznia azzal, hogy amit a nő tesz, az nem őrület, hanem kétségbeesett vágy az elérhetetlen után. Más kérdés, hogy Glazer nem nevezhető a metaforateremtés és a szimbolikus filmköltészet zseniális mesterének, így a Születés nem tudott katartikus élményt, átélhető és átérezhető élethelyzeteket teremteni, vagy valami nem csak formájában, választott jelképeiben, hanem tartalmában, mondandójában is újszerűt elmondani a gyászról, vagy éppenséggel bármi másról.

Az Under the Skin viszont már annyi fogódzót sem ad a nézőjének, amennyit a 2004-es film szolgáltatott: talányos értelmű, a felszínen sokszor konkrétan érthetetlen jelenetek követik egymást úgy, hogy abból – a minimális, a lényegről egyetlen szót sem ejtő elhangzó mondatok, a jeleneteket összekötő szövet hiánya miatt – végül nem áll össze egy önmagában is értelemmel bíró történet, vagy más szóval okok és abból logikusan következő okozatok láncolata, felvetett, majd kifejtett témák sorozata. Nyilvánvaló tehát, hogy csakis metaforikus síkon lehetséges a film értelmezése, ugyanakkor Glazer – részben, mert úgy tűnik, a Születés óta eltelt időben sem vált őrületesen egyéni látásmódú filmes nagymesterré – nem tudja vagy nem akarja úgy artikulálni gondolatait, hogy a film által közvetített, hatni tudó elemek – képi jelek, szimbólumnak tűnő utalások, az elhangzónál többet sejtető mondatok, stb. – úgy indítsák be a nézői agyat, hogy kialakulhasson valamiféle hozzávetőleges konszenzus a tartalmat vagy „mondanivalót” illetően. Azaz egyszerűbben fogalmazva: az Under the Skin annyira keveset mond ki egyértelműen, hogy a film gyakorlatilag akárhogyan értelmezhető, vagy nevezhető üres blöffnek, a (szépség)királynő nem csak szó szoros értelemben vett csupaszságának is.

De ha a jóindulatú néző belemegy a játékba, összeállíthat magának egy saját értelmezést – amelyet kétségkívül a film ihlet, de amely megléte nem jelenti azt, hogy a film valóban arról szól, és nem másról, vagy épp, engedjük meg, semmiről. Az egyik ilyen lehetséges értelmezés szerint az Under the Skin a csábításról magáról, a nőiségről, szexisségről, a női külalak és a férfiagy működésének fordított arányosságáról szól. Eszerint Johansson női bőrbe bújt űrlénye azért csodálkozik rá saját testére, azért próbálgatja csáberejét a gyakorlatilag nulla erőfeszítéssel (ők úgy hiszik) ágyba vagy (valójában) halálba hívható férfiakon, mert figurája a nőiségével először szembesülő nőt jelképezi – erre utalhat az a jelenet is, amikor Johansson egy kézbe ragadott asztali lámpa segítségével vizsgálgatja kíváncsian saját nemi szervét. Az álló hímvesszővel és megállt aggyal önszántukból és vesztüket észre sem véve a vetkőző nőt követő, majd halálba merülő férfiak ez alapján gunyoros-szarkasztikus metaforái a felszín, a test által könnyedén elvakuló, azaz felszínes férfinemnek.

Ha ezt a gondolatkört továbbvisszük, úgy a film tragikus vége végtelenül pesszimista ítélet a nemi szerepek ilyen felszínesen és szomorúan berögzült leosztásának megváltoztathatatlansága felett: amikor az űrlény megkegyelmez egy betegségtől eltorzult arcú, potenciális áldozatának, és hátrahagyva vadászatra használt furgonját, beleveti magát az emberek valódi, barátságos, akár szeretetteli emberi világába, megpróbálva – külsejének megfelelően – valóban emberként élni, hamar utoléri a végzete. Még aznap találkozik ugyanis egy erdésszel, aki meg akarja erőszakolni, és amikor ez nem sikerül neki, elevenen megégeti a nőt. Mintha Glazer azt akarná mondani, hogy a viszonyok olyannyira megkövültek, hogy aki normálisabb akar lenni, azt úgyis erővel visszarántják az emberiség által létrehozott, bűzös mocsárba, mert az emberfaj nem tűri meg a jóságot, az emberségességet.

Ha tehát a nézőt nem zavarja, hogy mindez – csakúgy, mint a többi lehetséges értelmezés – csak kicsit nyögvenyelősen, erőltetetten húzható rá az Under the Skin extravagáns, bizarr és talán mégsem olyan sokatmondó képsoraira, úgy a film egy képileg letaglózóan erőteljes, sajátos és pesszimista vízió az élet működéséről Scarlett Johansson ugyancsak meggyőző alakításával és borzongatóan jó filmzenével. Aki viszont nem hajlandó többet dolgozni a metaforák feloldásával, mint amennyit Jonathan Glazer elkövetett azért, hogy gondolatait megfelelően artikulálja, annak részben vigaszul szolgálhat, részben lemondó sóhajra adhat okot, hogy a királynő ezúttal tényleg meztelen.

Filmkultúra

A királynő meztelen – Jonathan Glazer: Under the Skin

Kapcsolat