Ritkán téved a kiberterrorizmus, és általában az internet világába a hollywoodi tömegfilm. Hiába programozza át életünk majd’ minden szintjét a számítógép és az internet, a kortárs mozi nem nagyon tud mit kezdeni vele. Ha legnépszerűbb oldalának eredetmítoszát írja (A közösségi háló), akkor is inkább hagyományos drámában meséli el a Facebook születését, és nem azt bolygatja, ugyan miféle hatással van ránk a naphosszig tartó lógás a lájkszájton. Hasonlóképp, a bűnügyi műfajok is előszeretettel töltik fel motívumkészletüket a legújabb technikai kütyükkel, gyorsítják meg a fordulatokat az internetről megszerzett információkkal, de csak elvétve teszik meg az internetet a bűnelkövetés terepének (pl. Gyilkosság online). Pedig pitiáner identitáslopásoktól nagyüzemi csalásokig bőven lóg téma a nethálón: a bűnműfajok bármelyike frissíthetné magát vele.

Az indok egyszerű: nem kiérlelt még se az a filmnyelv, se az a történetséma, amelyet az internet kaotikusabb, ambivalensebb kozmoszához illeszthetne a tömegfilm. Hiszen ott többrétegűbb az identitás, gyorsabb, de problémásabb – személytelenebb, közvetettebb – a kommunikáció, és könnyebb eltévedni benne, mint New York flaszterdzsungelében. A Blackhat épp erre vállalkozik: hogyha az akciófilmek történetsablonjait nem is aktualizálja, de legalább a filmes számítógéphasználat vizuális kódjait továbbírja.

És ezt legalább sikerrel teljesíti, ha már az akciófilmes minimumnak is csak épphogy megfelelő történet annyira következetlenre és kiszámíthatóra kanyarodott, hogy abba bele is bukott a film – pénzügyileg, kritikailag egyaránt. A sztori kietlen, mint John McClane tarkója: Hathaway, a kigyúrt hackerzseni 15 éves börtönbüntetését tölti, amikor is régi barátja, Chen Dawai kimenti a börtönből, hogy segítsen az amerikai és a kínai kormánynak elfogni egy kiberbűnözőt, aki az ő egyetemen írt kódjukat használta arra, hogy csapást mérjen egy atomerőműre. Hathaway, Chen, valamint húga, Lien és fél tucat különleges ügynök indul a hacker felkutatására. Az üldözés eleinte számítógépek előtt zajlik, dühös klaviatúracsapkodások, monitor-nagyközelik és mátrixosan futó html-kódok forgatagában.

Michael Mann törekedett a realizmusra, csak épp azt az informatikai szakzsargon iránti hűségként definiálta: a Blackhat az a kiberbűnfilmeknek, ami a Pénzcsináló volt a baseballfilmeknek. A sok hagymarouterezés és IP-cím dekódolás mögött persze régi Bond-filmekre jellemző fordulatok rejlenek, amik aztán hiteltelenné teszik a cselekményt. A Blackhat ugyanis tartja magát a fél földtekét átívelő thriller követelményeihez, és mindig exkluzívabb helyszínekre utaztatja szereplőit – miközben a hackerkedést egy szobából is el lehetne végezni. A letisztult hackerfilm párszereplős kamaradráma lenne, a Blackhat viszont virtigli akciófilm, amely nem tud optimális dramaturgiát illeszteni aktuális témaválasztásához.

A Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed fő buktatóját azért így is sokáig elkerüli: a fináléig nem lépteti színre hús-vér emberként a rejtélyes főhackert. Mivel a fizikai konfliktusokat, a fegyveres összecsapásokat és az autóshajszákat nem nélkülözheti a zsáner, ezért kisebb mellékgengsztereket ereszt össze a hősökkel. Amíg ezt nem teszi, teljességgel egy helyben topog a cselekmény, és padlót fog az izgalom: a film első fele a maga szakszókincs-cséplésével kipróbálja a tömegfilmre jegyet váltó közönség türelmét. Az antagonista háttérbe szorításával viszont nemcsak túlrészletezi az informatikai nyomozást a film, de Michael Mann, az akciózsáner egyik legfontosabb auteurjének egyik fő szerzői témájáról is lemond. Mann ugyanis a komplementer jellemrajzokkal, a Hős és az Antihős tükröztetett portréinak vizsgálatával formálta saját képére a klasszikus dramaturgiát – legyen szó a Szemtől szemben bandita-zsernyák párosáról, vagy épp Az embervadász magát a sorozatgyilkos fejébe képzelő nyomozójáról. Az egymásra rímelő és tiszta morális határokat összemosó kettős karakterábrázolás már Mann előző filmjében, a Közellenségekben is háttérbe szorult John Millius Dillingeréhez képest – a Blackhatből pedig egyenesen hiányzik.

Ennél is különösebb viszont, hogy a fináléra a 80-as éveket megidéző, retrógyanús akciófilmmé vedlik át a Blackhat. A végső shootoutra készülvén magazinokat, kést és csavarhúzót szikszalagoz magára Hathaway, mintha csak a Chuck Norrisok barkácsakciói előtt hajtana fejet. Mann eddigre elhagyja kiinduló koncepcióját, és a kiberthrillert pallósima revanssztorivá párolja le. A technothriller és a blockbuster-szerű akció mozi viszont nem kompatibilis egymással: hiszen míg előbbi szembesít vele és izgalmat csihol abból, hogy életünk legjelentéktelenebb lépéseit is kitörölhetetlenül megőrzi a digitális világ, addig utóbbi semmibe veszi a valószínűség és az országok határait, hogy kielégítse a főhős primer bosszúösztönét. A Blackhat bukása is azt igazolja, hogy életképtelen a hibrid: az informatikai szaktudást és a vele járó technológiai beágyazottságot nem lehet letűnt, elrozsdállt akciósablonokra építeni. (Hiteltelen is Hathaway karaktere, aki papíron hacker, fizikai valójában viszont muszklidús akcióhős, aki sokkal sikeresebb a szemtől szembeni tusákban, mint a kódtörésben.)

A Blackhat hibalistájára még sok mindent fel lehet jegyezni a lélektelen szerelmi száltól a menthetetlenül banális dialógokig, de tény: a film idővel mégis hivatkozási ponttá válhat. Mert Mann, az akciófilm egyik utolsó stilisztája minden képzelőerejét beveti, hogy kiépítse a számítógép használathoz és a kiberbűnözéshez passzoló vizualitást. Kamerájával végig ott sasszéz a felboncolhatatlan komputerek körül, hol a felszínüket nyaldossa nagytotálokkal, hol pedig USB-portok és billentyűzetek szubjektívjein keresztül tekint ki a nagyvilágra. A kísérlet nem mindig sikeres: az egészen absztrakt nyitópasszázs, amelyben a kibertámadást igyekszik vizualizálni a kábelekben száguldó információval, merészsége ellenére is idejétmúltnak hat – 1999-ben, a Mátrix és a Harcosok klubja idején volt utoljára újszerű ez a megoldás.

Hasonlóképp az akciójelenetek is felemásra sikeredtek: a Közellenségek túlzásig tolt kézikamerázása ugyan finomodik, de a remegős kézisnittek ezúttal is túl gyakran bukkannak fel. A plánozás, az akciószerkesztés viszont hozza a Mann-i bravúrokat. Térteremtése mesteri, a vágással és a sajátos plánválasztással zsigeri erővel tud összerántani tereket, és ezáltal a képi szerkesztés szintjén is ütköztetni ellenfeleket. Stuart Dryburgh közelre fókuszált, elmosott képei közben beleszorítanak egy-egy hős szubjektív miliőérzékelésébe – pszichológiai drámákban (például Susanne Bier filmjeiben) bevett gyakorlat ez, amellyel Mann egészen elemelt, magába mélyedő pillanatokat tud megteremteni a vehemens tűzpárbajok közepette.

Értelemszerűen a Blackhat második felében lendül elemébe Mann, amikor fizikai összecsapásokra cseréli a számítógépes nyomozást. S habár a története itt siklik ki végleg pályájáról, a rendező azért tartogat pár meglepetést, a dark thrillerek mintájára kreált „sötét akciófilmek” fiktív alműfaja felé tolva el filmjét. Átgondolt forgatókönyvvel, a hollywoodi divatot semmibe vevő szereposztással és kevesebb offline leszámolással akár jó film is lehetett volna a Blackhat. Ha jó nem is, fontos alkotás azonban még így is lehet.