Kódjátszma – Noaz Deshe: Fehér árnyék
2015. 02. 24. • Kovács Bálint |
Kortárs barbarizmus, felfoghatatlan embertelenség a Fehér árnyék fő témája: az albínó afrikaiak levadászása és feldarabolása primitív, babonás okokból. De ha az alaptéma ennyire erős is, a hátán az sem bír el egy egész filmet. MOZI
Fehér árnyék
(White Shadow)
színes, feliratos, tanzán-német-olasz filmdráma, 117 perc, 2013
rendezte: Noaz Deshe
írta: Noaz Deshe, James Masson
fényképezte: Noaz Deshe, Armin Dierolf
vágó: Xavier Box, Noaz Deshe, Robin Hill, Nico Leunen
zene: Noaz Deshe, James Masson
producer: Noaz Deshe, Ginevra Elkann, Francesco Melzi d'Eril
szereplők: Hamisi Bazili, Salum Abdallah, Riziki Ally, James Gayo, Glory Mbayuwayu, John S. Mwakipunda, James P. Salala
bemutató dátuma: 2015. február 12.
forgalmazó: Mozinet
„Egy tisztességes ember már rég zokogna, úgyhogy szedd össze magad és mutasd azokat a könnycseppeket!” – üzeni nagyjából a huszadik perc tájékán a Fehér árnyék című, sokszorosan fesztiválnyertes, és valóban a filmfesztiválok értelmiségi, a legjobban sopánkodni, második legjobban szépelgő képeken meghatódni szerető közönségének szóló, tanzániai-német-olasz film. Amelyet az elsőfilmes társíró-rendező, az izraeli születésű, német székhelyű Noaz Deshe mintha kódokból forgatott volna le; kódokból, amelyeknek elvileg sebészi pontossággal kellene beindítaniuk a nézői reakciókat, és amelyek ugyanakkor nem is tudnak többek lenni konzervekbe zárt közhelyeknél.
A téma valóban tragikus, és valójában nem érdemelné meg a fenti cinizmust, hiszen önmaga nem felelős azért, hogy hogyan használják a filmesek. Lehet például jól is megközelíteni, lásd az Oscarra is jelölt A háború sámánja című, némiképp hasonló filmet. Amelyben szintén fontos szerepet kapott az albínók helyzete Afrikában – akikre a babonás, primitív tudatlanok megrendelésére a boszorkánydoktorok vadásznak, mondván, levágott végtagjaik szerencsét, üzleti sikert hoznak, impotenciát gyógyítanak, legdrágább részük, a kivágott szívük pedig elűzi a gonosz démonokat. A téma, hangozzék bár borzalmasabban, mint amit horrorrendező valaha ki tudott találni, nem fikció, hanem a felfoghatatlan valóság.
Noaz Deshe pedig alighanem úgy vélte, hogy ami ennyire elborzasztó és rettenetes, arról neki már nem is kell különösebben artikuláltan beszélnie, hiszen az ilyesmi magáért beszél. Nem is artikulál hát, így viszont a sztori legfeljebb nagyvonalakban követhető: a főszereplő albínó fiú, Alias szintén fehér bőrű édesapját szeme láttára bozótvágóval feldarabolják, így anyja elküldi otthonról a fiút, hátha a nagyvárosban biztonságban lesz nagybátyja felügyelete alatt. A nagybácsi viszont nemcsak szegény, de zűrös ügyekbe is keveredett, életveszélyesen fenyegeti egy helyi uzsorás, ráadásul az albínó a városban is prédának számít egyesek számára. Ennyi bizonyos, azonban Deshe – és forgatókönyvíró-társa, James Masson – a több kritikus által „impresszionistának” nevezett hangulat oltárán olyan alapvetéseket áldozott fel, mint hogy a felbukkanó mellékszereplőkről legalább sejteni lehessen, hogy kik ők; hogy aki épp beszél, az valamiféleképpen azonosítsa magát (egy jelenetben például valaki furcsa, elváltoztatott hangon az időjárásról szónokol, de semmiféle utalás nem történik arra, hogy kicsoda a képen fel nem tűnő szereplő), vagy hogy a nem lineárisan elmesélt történet végül azért legalább többé-kevésbé összeálljon egy kerek egésszé.
Ehelyett maradnak a kódok. Az olyanok, mint hogy az afrikai gyerekek egy ponton egy Obamát ábrázoló zászlót csókolgatnak, mielőtt kigúnyolnák Aliast. Az egy dolog, hogy nem derül ki, kik is ezek a gyerekek, de az obamázás értelme is homályban marad – hacsak nem engedünk a kódjátszmának, és látjuk bele a jelenetbe a nyugati demokráciák segítséget nem nyújtó kezét, az első afrikai-amerikai elnök látszólagos közönyét a filmben ábrázolt probléma iránt, satöbbi. Kódtörésnek megteszi, ha nem zavar közben, hogy Deshe valójában az ég adta világon semmit nem mondott el egyik nevezett – sem a többi, tetszőlegesen odalátható – témáról sem.
Ugyanez érvényesül mikroszinten is: Alias és unokatestvére között például valamiféle szerelem alakul ki, de ez nem szökkenhet szárba. Újabb jól bejáratott lélektani jelzés ez, amely még tragikusabbá hivatott tenni az amúgy is szomorú sorsot, satöbbi. Csakhogy ez esetben sincs kifejtve, hogy miért is alakult volna ki a szerelem (túl azon, hogy a két gyerek huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodott), hogy mit jelentenek ezek az érzések (hiszen eleve már az sem világos, hány éves emberekről is van szó), és a nagybácsi miért is ellenzi olyannyira. Megint: egy idevágó gondolat sincs kifejtve a filmben, legfeljebb a néző asszociációs automatikája dolgozik. A legsúlyosabb probléma, hogy a film veleje is hasonlóképp van ábrázolva: a szegénység, a megalázottság, a félelem képeit mind-mind ezerszer látott közhelyek hivatottak megjeleníteni, így a néző csak előhívja magából az ilyenkor szokásos érzéseit, de nem gazdagodik új szempontokkal. Pedig anélkül elmarad a valódi hatás, az átélés, a ráeszmélés, a katarzis.
A szokásostól eltérő, elhallgatásra épülő – vagy, mondhatni, a túl sok elhallgatás miatt nem épülő – dramaturgia indoka lehet a képzőművészeti ihletettség is, a már említett „impresszionista” képi világ, amelyért – mint a vágásért és a zenéért is – részben szintén a rendező felelős. A szokatlan, előnytelen fényviszonyok, a folyamatosan és szélsőségesen imbolygó kamera, a korlátozott láthatóság bizonyos mértékben erősíthetné azt az érzést, amit már a film többi része sem tud igazán érzékeltetni: segíthetné a főszereplő zaklatott lelkivilágának, gyermeki meg nem értésének nézői átélését. De a rendező, ahogyan a töredezettséget, úgy ezt is túlzásba viszi: az, hogy ennyire sötétek a képek, hogy sokszor egyáltalán nem látszik semmi, hogy folyamatosan a legrosszabb szögből rögzít a kamera, hogy állandóan befurakodnak a zavaró szembefények, az ilyen mennyiségben már árt a filmnek, és olyannyira megnehezíti a befogadást, hogy az már nem tűnik indokoltnak – mivel a film egyik szegmense sem győz meg arról, hogy érdemes komoly harcot vívni az élmény eléréséért.
Kivéve a végső mondanivalót, amely bár épp oly zavaros, mint itt minden, talán valamiképp a megbocsátás feljebbvalóságát hirdeti a bosszúval szemben, szimpatikusan és – az afrikai viszonyokat ismerve – bölcsen. De még ezzel együtt sem tud többet adni a Fehér árnyék, mint amit egy igazán jól kitalált, néhány perces társadalmi célú hirdetés elérne: felhívja a figyelmet egy olyan problémára, amelyre valóban az egész világnak oda kellene figyelnie. Nemes cél, amire van, aki azt mondja: szentesíti az eszközt.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322