Gorbacsov kacsintása – Anders Ostergaard, Rácz Erzsébet: 1989 – Határon
2015. 02. 27. • Soós Tamás |
Kreatív dokumentumfilm készült a rendszerváltásról: az 1989 – Határon a „rendszerváltó miniszterelnök”, Németh Miklós visszaemlékezései alapján rekonstruálja a nyolcvanas évek Magyarországának eseményeit, és a folyamatokat, amelyek a határok megnyitásához vezettek. MOZI
1989 – Határon
dán-magyar-norvég-német dokumentumfilm, 97 perc, 2015
rendezte: Anders Østergaard, Rácz Erzsébet
írta: Rácz Erzsébet, Anders Østergaard
fényképezte: Simon Plum
vágó: Pernille Bech Christensen, Ruszev Szilvia, Lemhényi Réka
zene: Stein Berge Svendsen
producer: Lise Lense-Møller
Magyarországon forgalmazza a Mozinet
bemutató: 2015. február 26.
A rendszerváltás több mint 25 évvel később is kiapadhatatlan kutatási területet kínál a történészeknek. A mai napig születnek akár a részletmomentumok (Kornis Mihály: Kádár utolsó beszéde), akár az átfogó folyamatok (Mong Attila: Kádár hitele – A magyar államadósság története; Romsics Ignác: Rendszerváltás Magyarországon) mélyére ásó szakkötetek. A magyar filmesek viszont távol tartják magukat a témától: őket leginkább a rendszerváltás korhangulata, a kisember életére gyakorolt hatása érdekelte, de az is inkább a 90-es években – elég csak az Édes Emma, drága Böbére, a Bolse Vitára, vagy az És mégis-re gondolni. Az utóbbi években csupán Miklauzic Bence foglalkozott behatóbban a rendszerváltással: tavalyi tévéfilmje, a Hőskeresők arról szólt, hogyan ismétli meg a rossz mintát és a tragédiát az a közösség, amely nem feldolgozza, hanem elfojtja a múltját. (Zárójelben jegyezzük meg: Az ügynökök a paradicsomba mennek címmel készült egy összeesküvés elmélet- és tézisfilm is 2010-ben, amely a rendszerváltás – spirói szófordulattal – „lezsírozását”, a rezsim képviselőinek vagyon- és hatalomátmentését taglalja, vállalhatatlanul amatőr színvonalon, technikai, színészvezetési és vágási hibák sorával.)
Már csak ezért is figyelemre méltó vállalkozás az 1989, hiszen Anders Ostergaard és Rácz Erzsébet filmje nem a kisember, hanem a rendszerváltás frontvonalában munkálkodó politikus szemszögéből meséli újra a történelmi eseményeket. Ráadásul Németh Miklós személyében nemcsak a belső, de a friss szemszög is biztosított, hiszen az egykori miniszterelnök leköszönése óta csak elvétve adott interjút, a politikai pályától pedig hamar elbúcsúzott, a rendszerváltásban betöltött szerepét nem használta fel politikai karrier építésére.
Németh Miklósé szubjektív rendszerváltás-történet, amely nem törekszik teljességre. Hivatalba lépésétől a berlini fal ledöntéséig tart a film, amely a miniszterelnök „eszmélésére”, a gazdasági rendszer stabilizálására, valamint a keletnémet kapcsolatokra – a Magyarországon rekedt „NDK-turisták” körüli botrányra és a magyar-osztrák határ megnyitására – helyezi a legnagyobb hangsúlyt. A szubjektív visszaemlékezésnek azonban nem kéne egyszersmind ennyire hézagosnak lennie. Alighanem az 1989 az egyetlen film a rendszerváltásról, amelyben el sem hangzik az MSZMP-n belüli reformerőket vezető Pozsgay Imre vagy az 1988-89-ban betegsége miatt már a politikai döntéshozatalból kiszorult Kádár János neve, de az ellenzéki erők, a 80-as évek vége felé elszaporodó tüntetések is csak említés szintjén kerülnek szóba.
A film viszont nem is ezzel gáncsolja ki önmagát. A rendezők archív anyagokból összevágott felvételekkel, valamint színészek bevonásával rekonstruálják Németh memoárjait, azaz politikai eszmecseréket, parlamenti pletykákat és titkos telefonbeszélgetéseket. A kontextusukból kiragadott Honecker-, Gorbacsov- és Grósz-anyagokat pedig újraszinkronizálták, hogy „ellenőrzötten hiteles párbeszédeket” adjanak a szájukba. A hatás kacagtató: a vágástechnika jóvoltából magyar színészek beszélgetnek az archív Gorbacsovval vagy Honeckerrel, ráadásul magyarul, miközben Németh az alapfokú nyelvvizsgaszintet is alulról súroló akcentussal mesél – angolul. A német és az orosz főtitkár – emlékezzünk: ellenőrzötten hiteles – telefonbeszélgetése a film humorának csúcspontja: miközben az osztrák-magyar határ megnyitása miatt dühödt Honecker Némethet próbálja bemártani Gorbacsovnál, az enyhülés politikáját habitusában is követő orosz csak nyugodtan kérdő hangsúllyal felelget. „Dá?” „Dá?” „Dá?” Majd atyai hangon zárja rövidre a diskurzust: „A magyar miniszterelnök jó ember”.
A rendezőpáros nem teszi egyértelművé, hogy parodizálni vagy bemutatni kívánja-e a keleti blokk hatalmi apparátusának működését. Az átszinkronizálás az internetes paródia eszköze, komolyan venni lehetetlen – az 1989-ben viszont drámai jeleneteket is ezzel a módszerrel visznek színre. Ha az alkotók vállaltan humorizálni akartak, azzal csak Németh személyes és politikai drámájának az élét csorbítják – hiszen ha a hatalmat kinevetik, a miniszterelnökre leselkedő veszélyt sem tudják teljes súlyában átélhetővé tenni. Így lesz például a miniszterelnök rettegéséből Nagy Imre temetésén vicc, mikor a merénylettől tartó Németh arról beszél, hogy neki azt tanácsolták, folyamatosan mozgassa a fejét, mert akkor egy profi mesterlövész sem tudja eltalálni. Szintén Németh elmondása szerint, valójában az történt, hogy a miniszterelnök mind a titkos szolgálati vonalán, mind az otthoni készülékén halálos fenyegetéseket kapott (amit gyermekének is elismételtek, amikor ő vette fel a telefont), mivel a kormány képviseletében részt szándékozott venni Nagy Imre újratemetésén.
Mondhatnánk, hogy ennek ellenére az 1989 erénye a fontos szerepet betöltő, de korábban arról keveset beszélő Németh megszólaltatása. Csakhogy nem pusztán Rácznak és Ostergaardnak jutott eszébe mélyinterjút készíteni Némethtel, hanem Oplatka András külpolitikai szakírónak is, aki ebből egy olvasmányos, információgazdag kötetet írt. Oplatka és Németh könyvét olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy az 1989-ben kiszerkesztették a valódi tartalmat az egykori miniszterelnök szavai mögül, és az anekdotákra koncentrálva többször komolytalanná minősítették elbeszélését. A családi dráma kontúrjai elhalványulnak a filmben, mely például csak félmondatokban hozza szóba, hogy az édesapa fél évig nem beszélt Némethtel, miután az belépett a pártba. A vidéki értékrend megörökléséről és fenntartásáról pedig egészen mesei felhanggal nyilatkozik Németh („A szüleim azt mondták, hogy mondjak igazat, hogy ők mindig emelt fővel járhassanak a faluban”).
Oplatka könyvéből kiderül: Németh sváb származású nagyapját a „szovjet felszabadítók” elhurcolták egy munkatáborba, amit csak annak köszönhetően élt túl, hogy cipész volt és a szovjet tisztek cipőit javítva jobb életkörülmények között élhetett. Pár évvel később Németh apját a Monok közelében lévő szakadék szélére állították ki több napra az elvtársak, hogy meggyőzzék, megéri neki belépni a téeszbe. A kötetből – amely mint mondtuk, szintén a közgazdász-politikus visszaemlékezéseire épül – az országvezetés kérdéseit nem ideológiai-politikai, hanem szakmai-közgazdász szemmel vizsgáló fiatalember képe körvonalazódik, akinek nemcsak az 1956-os forradalomról való korlátozott információi, hanem jókora naivitása is kellett ahhoz, hogy belépjen a pártba és ott egyre magasabb pozícióba kerüljön. Németh naivitása a filmben is hangsúlyos, de ott inkább karikaturisztikus marad, mikor a kommunizmusból való erkölcsi kiábrándulását olyan mondatokkal indokolja, mint az „Egy rendszert sem lehet hazugságra építeni”.
Az 1989-ben Németh jellemfejlődésének íve is elnagyolt. Habár a miniszterelnök beszámolójának szubjektív felhangjaira épít – fontos társadalmi folyamatok helyett inkább a politikai megbeszélések személyes gesztusaira, mondataira (például Gorbacsov egy biztató kacsintására) helyezi a hangsúlyokat –, mégis vázlatos marad, hogyan jut el Németh a szigorúan gazdasági határozatoktól (az osztrák-magyar határzár lebontását a költségcsökkentés motiválta) az erkölcsi döntésekig (miután egy illegális NDK-s határátlépőt lelőnek, megnyitja a határokat). A film leegyszerűsítő történelmi magyarázatai (Nagy Imre pályáját úgy összegzik, hogy „a kommunista hatalom tagja volt, de átállt a néphez, mire a Szovjetunió becsapta”), valamint áramvonalas narratívája is jelzi, hogy nem a magyar, hanem a külföldi nézők számára készült – koprodukcióban, az Arte televíziós csatorna megrendelésére. Ennek köszönhetők az elnagyolt emberi portrék, a fekete-fehér hollywoodi logikát követő ellenségképzés (a filmben Erich Honecker és Grósz Károly a szúrós szemű „ellenség”, Gorbacsov pedig a csendes-bölcs támogató figura szerepét tölti be), valamint a rendszerváltás sikertörténetként való felfestése. Jellemző módon a berlini fal lebontásával ér véget a film, amely a hidegháború utolsó halálos áldozataként ismert Kurt-Werner Schultz és családja történetét szerkeszti Németh visszaemlékezései mellé. A happy endet az NDK-s menekültek hazaindulása jelenti – hogy közben mi történt a magyarokkal, arról már kevesebb szó esik.
Az 1989 – Határon tehát pusztán függelék. Csak épp nem Oplatka könyvének, hanem a németek „Danke Ungarn” plakátjainak mozgóképes melléklete.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322