A Capote-val hasított ki magának először figyelmet, letisztult fogalmazásért, sejtető vizualitásért járó elismerést, de akkor még nem az ő nevét jegyezték meg. Oscar-díjhoz Philip Seymour Hoffman jutott, s Capote gyerekesre affektált hangját, szellemesen önimádó gesztusait látva mondhatjuk: méltán. Nevet magának és persze a statisztikaalapú baseballmenedzsmentnek 2011-ben szerzett Bennett Miller. A Pénzcsináló a baseball hátországába vezetett, hogy a pályán kiizzadott pátosz mögötti hűvös számításokat, a profizmus érdekében lefojtott érzelmeket vonja nagyítója alá.

Egy sport ritkán látott kulisszái mögé kísér be a Foxcatcher is, amely nimbusz nélkül robotoló birkózó-olimpikonok és szeretethiányos arisztokraták kapcsolatát rétegezi zimankós pszichodrámába. S mint az sportfilmeknél megszokott, az amerikai néplélekbe zsigermélyre ivódott témákról is mesél, csak ellenkező előjellel: porlasztott amerikai álmokról, félrefutó karrierekről, barátságokról.

John (Steve Carell) a du Pont dinasztia sarja: ornitológus, bélyeggyűjtő, birkózóedző. Legalábbis ezekben a szerepekben tetszeleg az akarnok gyerekember. Mark (Channing Tatum) a Schultz testvérpár fiatalabb tagja, olimpiai bajnok. Szüleit kétéves korukban vesztették el, azóta bátyja, Dave (Mark Ruffalo) egyengeti életét, mely csontszürke rutinban, hallgatagon pereg. Mígnem hívást kap: várják a du Pont birtokon, más nevén a Foxcatcher Farmon, ahol az arisztokrata John, ez a mizantróp emberbarát és erőtlen birkózójelölt pártfogásába venné. Kosztot, kvártélyt meg az évi 25 ezret is fizeti, ha ő edzheti Markot, netán testvérét, Dave-et is. Mark kötélnek áll, Dave nem, Mark bekerül a du Pontok vonzáskörzetébe, Dave… végül Dave is.

Sportfilmnek nevezni a Foxcatchert persze enyhe túlzás, hiszen a sportjelenetek jelentősége nagyjából annyi, mint a Pénzcsinálóban: a szereplők szorongásainak kifutópályája, ahol pontot tesznek a dráma végére. A pálya Millernél a küzdelem és a félelem terepe. A kudarctól való félelemé, a bizonyításkényszer okozta szorongásé. A Pénzcsinálóban ezért menekülnek: Brad Pritt Billy-je ha meccs volt, autóba ült, csak félve tekert oda a rádión, pislantásra kapcsolta be a tévét, mert rettegett a vereségtől. Mark is szorong, miután elöntötte a feltétlen bizalom mentora irányában, nehogy csalódást okozzon neki.

Több azért az egymásnak rugaszkodás, az edzés, a versengés a Foxcatcherben, de a messziről fényképezett jelenetekben a verejtékes tusakodás a hangsúlyos. Miller jellemet fest, ha birkóztat: Mark és Dave kapcsolatát még a prológ idejében vázolja, esti edzés, a két bunyós tétován egymásba kapaszkodik, Mark neheztel, a szövetség már megint Dave-et kereste, övé a figyelem, az érdeklődés, közben némán, de egyre erőszakosabban ölelkeznek. Tasli a nyakra, majd könyök hátra, telibe – orrba – talál. Dave vére elered, de megrázza magát, letörli, és már újra ölelkeznek, alapállásban, nyakfogásban. Mélyen lappangó szorongás, profán feszültségoldás és rezzenéstelen testvéri szeretet – mindez egy kósza esti edzés képsoraiban.

Miller később is takarékosan fogalmaz, kevés szóval mond minél többet. A történés közérthető, nincs túlértelmezve, túlszimbolizálva. Kristályéles a pszichológiai dráma, melyben Mark apapótlékot, John du Pont barátnak öltöztetett szolgát keres, hogy aztán törvényszerűen csalódjanak a másikban. Hasonló helyzetük vonzza egymáshoz őket: a gazdag az anyja, a szegény a bátyja árnyékában élt. A 91 éves matriarcha alig leplezett utálkozással néz a pórsportot pártoló fiára, Dave viszont tűzön, vízen és du Pont birtokon át is kitart öccse mellett. Az ív, a mélység a Túl csillogásonhoz hasonlatos, ahogy a pénzes patrónus függésbe vonja, ha nem is szexuálisan, de kokainnal, hedonizmussal megrontja a fiút, majd ellöki magától. A kisebbrendűségi érzésből fakadó kicsinyesség korrodálja a naiv sportálmokat, csúsztatja félre a karriert.

De hiába jelképezi a du Pont család Amerika múltját és jelenét, mégsem az újvilági álom itt a hangsúlyos téma. Miller nem nagyzol, őt nem a nép, hanem az egyén lelke érdekli. Három filmjét a vonzásra és taszításra, szeretetre és kizsákmányolásra alapozott ambivalens kapcsolatok hozzák közös nevezőre. Az intellektuális, gazdag körökben forgolódó Capote önmaga szerencsétlen – vagy szerencsétlen önmaga – tükörképét látta a gyilkos Perry-ben; megosztott magányuk és szeretetre való vágyuk miatt szimpatizált vele, miközben kíméletlenül manipulálta azért, hogy a valóság a megfelelő befejezést írja tényregényéhez. A Pénzcsináló sportmenedzsere elszalasztott álmát hajkurássza: kétségbeesve kapaszkodik vágyképébe, hogy megnyerje a szezon utolsó meccsét, és ezért forgatja fel a szerződtetés és csapatösszeállítás bevett rendjét. Nem újítani akar, hanem kényszeresen győzni, ennek érdekében pedig statisztikai számításokra cseréli az intuíciót, a személyes tapasztalatot.

A Foxcatcherben támaszkodnak egymásra a legszövevényesebben az alakok, de milleri témánál maradnak: megszállottan hajszolt álmaikért szipolyozzák ki egymást. Csak már nincsenek célratörő zsenik, akik az embertelen módszerekért cserébe világváltoztató újítást csapnak az asztalra. Kisszerű, torzult alakok kelnek és járnak a zúzmarás du Pont farmon: Johnt a tehetségtelenség, Markot az örök másodikak elkeseredettségének súlya üti meg újra meg újra. A torzulásokat hangsúlyozza a színészi játék is, Carell és Tatum sem érzelmi gesztusokat, hanem fizikai elváltozásokat, fura mozgásokat emel ki. Jól jön ez Channing Tatumnak, kinek arca, mint a lefektetett tatami, akkor se rezdül, ha izmosat csapnak rá, viszont darabos járásával, felvont vállaival, morc ábrázatával mégis karaktert teremt. Steve Carell Oscar-jelölésig jutott azzal, hogy hátrahagyta komikus énjét, lefejtette magáról szokott gesztusait, hanghordozását, és felszívódott a félhibbant pénzember szerepében, bár ezért a maszkmesternek is kijárna egy jelölés. Karvalyorra, hordóalakja és fátyolos tekintete veszélyt és traumákat sugároz, Carell alakítása pedig előbb szimpátiát, majd félelmet kelt.

A filmben végig munkál a kimondatlan feszültség, az érzés, hogy az abszurd helyzetnek valamikor össze kell omlania. Precíz felépítésű, légies szépségű film a Foxcatcher, amely Millerhez méltón, egy drámaiatlannak tűnő alapszituációt duzzaszt univerzálissá. Ha nem is az a tökéletesre csiszolt nagy mű, aminek az amerikai sajtó beharangozta, mindenképp legérettebb munkája Millernek, aki az emberi viszonyokban lappangó vonzások és taszítások egyre kifinomultabb hálóját képes vászonra vinni.