Zsidó és arab kisgyerekek találkozója az iskola szervezésében – kit érdekelne egy ilyen program a résztvevő kisdiákokon és tanáraikon kívül? Például azokat, akik univerzális válaszokat szeretnének kapni arra, hogyan küzdhetőek le az ártalmas sztereotípiák. A Majdnem barátokat legközelebb november 15-én, 16 órakor vetítik a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon. SZEMLE

Majdnem barátok

(Linor and Samar)

színes, izraeli dokumentumfilm, 76 perc, 2013

rendezte: Nitzan Ofir

írta: Nili Feller és Nitzan Ofir

producer: Barak Heymann

vágó: Nili Feller

operatőr: Oded Kirma

hang: Aviv Aldema

zene: Hava Cohen, Talia Peri, Sound Studio

„Légy büszke arra, ami vagy, mert Isten teremtett ilyennek” – hangzik el az intelem az Izraelben élő arab lány anyukájától. Csakhogy az élet nem mindig ilyen egyszerű: a kislánynak például elég nehéz megbirkóznia azzal, hogy bár örömmel és lelkesen ünnepli meg a Pészachot és a Hanukát a zsidó iskolában – mivel arab iskolába a térségben „nem éri meg befektetni” –, de ő maga mégsem zsidó, amit az anyuka nem győz eleget hangsúlyozni. Nitzan Ofir dokumentumfilmje főszereplőinek, azaz egy zsidó-arab asszimilált világi, és egy zsidó egyházi iskola kisdiákjainak nincs kiforrott identitásuk, de környezetük minden erejével azon munkálkodik, hogy rájuk ragasszon egyet – pontosabban, hogy beszuszakolja őket egy szépen felcímkézett skatulyába.

Vagy legalábbis környezetük nagyobb része: a Majdnem barátok éppen arról a kezdeményezésről szól, amely megpróbálja kicsit megbolygatni a rokonok és általában a társadalom sztereotipizálási kényszerét. Egy iskolai program találkozást és ismerkedést hirdet a két iskola, a két világ között, hogy a gyerekek megismerjenek néhány olyan embert, amilyenekkel még soha nem találkoztak. És Ofir kamerája jó érzékkel talál rá a tényleg szinte szélsőséges különbségekre: az egyik gyerek például speciálisnak érzi magát attól, hogy egy spermabank révén született meg, míg a tradicionális közegből érkező vallásos lányok némelyike már azt sem tudja elképzelni, milyen az, ha valakinek csak anyja van, nemhogy értenék a spermabank szó jelentését. De persze a találkozásnak nem a családmodellek bemutatása a valódi célja: lássanak az arabok egy igazi zsidót, és a zsidók egy valódi arabot.

Hiszen ezeknek a gyerekeknek nincsen semmiféle képük az oly sokat emlegetett „másik oldal” tagjairól, csakis annyit tudnak róluk, amennyit mondanak nekik. Amit a szocializációjuk során addig sulykolnak nekik, hogy végül igaznak fogadják el azt, hogy aztán felnőttként ők is lelkes továbbvivői legyenek a leegyszerűsítő, nemritkán gyűlöletkeltő sztereotípiáknak – és a Majdnem barátok remekül épít mutatja be a gyerekeket hálóként körülvevő véleménysokaságot, amely információrengeteg nemcsak szülők és tanárok különálló véleményeit jelenti, hanem annak a főzetnek az összetevőit, amelyet lenyelve kiben-kiben kialakul egy világkép a hátralévő hatvan-nyolcvan évre. Például a kislányé, akinek (talán nem) hiába magyarázza el a tanító néni, hogy ha majd egy teremben ülnek a zsidók a vendég arabokkal, meg sem fogják tudni mondani, ki honnan származik, különben is csak az a lényeg, hogy „mind Isten teremtményei vagyunk” – ha egyszer otthon a nagyi higgadt meggyőzőerővel jelenti ki, hogy akárki akárhogy erőlködik, arabok és zsidók között mindig is ott lesz a tüske, még akkor is, ha elsőre nem látszik. Vagy ott van az egyik ortodox zsidó lány rokonsága: szerintük arabokkal már internetes csetelésbe sem lenne szabad belebonyolódni, mert annak alighanem arab-zsidó vegyes házasság lesz a vége, ami pedig „rettenetes katasztrófa”.

Igaz, a Majdnem barátokban, túl a precíz, mégsem stréber környezetábrázoláson, a problémafelvetés jó ritmusban összeálló mozaikdarabjainak eleganciáján, akad néhány problémásabb momentum. Például, hogy bár egy egyórás dokumentumfilm nyilván nem engedhet meg magának tízperces, dramaturgiailag céltalan jeleneteket, mégis kifejezetten keresettnek tűnik, hogy – látszólag nem a kamera miatt – az egyik bemutatott osztály tagjai az első óra első percében hogy, hogy nem az arab-izraeli konfliktus megoldásának filozófiai aspektusairól kezdenek beszélni, a vallásos iskolában pedig rögvest fontos gondolatok hangzanak el a konzervatív öltözködés fontosságáról, mintha mindenkinek mindig csak arról beszélne, amit társadalmi helyzete diktál. Hasonlóképpen a dokumentumfilmektől axiomatikusan elvárt őszinteség rovására mennek az olyan apró, de feltűnő pillanatok, amelyek a jelenetek előre megrendezettségét sugallják: például amikor a vallásos iskola tanára meghallja, hogy a gyerekek nem elvált szülőkről, hanem spermabankról beszélnek, mégsem ül ki az arcára semmiféle megrökönyödés, de még egy kis meglepettség sem.

Mindezért ugyanakkor nem csak az olyan erős képek kárpótolnak, mint amikor az arab lány gyönyörűen énekli az ünnepségen a Hatikvát, a zsidó himnuszt, vagy amikor egy olyan alig észrevehető csekélységben ütközik ki csupán „ellentét” arab és zsidó gyerekek között, hogy az egyik jobbról balra, a másik meg balról jobbra kezdené lapozni a fotóalbumot, vagy az olyan, a gyerekkor miatt még nem giccses, inkább szívfacsaró mondatok, mint amikor a nagy találkozás után az egyik zsidó lány kifejti: rámosolygott az egyik arab lányra, az visszamosolygott rá, és ez pont elegendő volt ahhoz, hogy kedvező ítéletet hozzon a másik emberről. 

Mindezeknél is fontosabb, hogy a film univerzálissá tud válni: nem arabok és zsidók együttélését mutatja be, hanem annál sokkal többet. Azt, hogy mi az egyetlen módja a hamis, végső soron háborúskodáshoz vezető sztereotípiák lebontásának: a személyes találkozás még azelőtt, hogy az ember gyereke elhinné, hogy minden arab, cigány, zsidó, amerikai, afroamerikai – és a sor a végtelenségig folytatható – egyforma, és más, mint mi, a normálisok. Így ez a látszólag csupán egy tőlünk több ezer kilométerre lévő, mindössze pár tucat gyereket érintő iskolai szabadidős programot bemutató film mégsem vállal mást, mint hogy megválaszolja az emberiség egyik legkínzóbb kérdését.

De a válasz nem olyan lélekemelő és pozitív, mint amilyen a mosolygós kislány története. Hiszen csak „majdnem barátok”-ról van szó: az első találkozás az utolsó is egyben, mert a társadalom, a rokonság, és általában a gyerekek környezete nemigen nézi el az ilyesfajta, gyanús kapcsolatokat. A fafejű felnőttek miatt kövesedtek meg a rossz berögzülések, mondja a film. Pedig nagyon fontos lenne tenni valamit ellenük – áttörni valahogyan a viszonyok fenntartói által épített betonfalakat. Hogy ez lehetséges-e, arra Nitzan Ofir nem ad választ. Vagy legalábbis fájdalmas elhinni, ha tényleg az a válasz, amit a „majdnembarátság” majdnemsége sugall.