Bereményi valós figura, Teleki Pál egykori barátja és akadémikus kollégája, Magyary Zoltán professzor alakja köré szervezi filmjének cselekményét: Magyary a Pázmány Péter Tudományegyetem társadalomkutatási karának keretein belül szervezte az ún. Közigazgatási Tanszékét, melyben hallgatóival és munkatársaival a kortárs Magyarország társadalmi, gazdasági problémáira igyekeztek a tudomány segítségével válaszokat találni. Hősünk, az ösztöndíjjal faluról Pestre felkerülő Fehér József (Eperjes Károly első jelentősebb filmszerepe) egy véletlen folytán lesz a többek szemében szálkának számító professzor „tanítványa”. Józsefet beszervezik, hogy közgazdaságtudományból „korrepetáljon” egy, az égetett szesszel igencsak baráti viszont ápoló fiatal grófot (Cserhalmi György), azzal a céllal, hogy kémlelje ki, vajon milyenek az állapotok az ominózus nemesi birtokon.

A cselekmény két síkon játszódik: a „történelmi” narratívát helyenként minden figyelmeztetés nélkül váltja fel a nyolcvanas évek szocreál világában játszódó kortárs epizódok sorozata, melyekben József immár öregemberként találkozik fiával (a különös, de épp emiatt effektív casting-megoldás folytán az öregemberré lett egykori tanítványt Eperjes Károly édesapja alakítja, fiát pedig maga Eperjes játssza, de míg apját ő maga szólaltatja meg, őt egy másik színész szinkronizálja). A Horthy-éra macskaköves világát és vidéki kastélybirtokát hirtelen a lakótelepi panelházak dzsungele és a metrószerelvény koszos sivársága váltja fel, a stilárisan míves képeket az (ál)dokumentarizmus „ellesett” felvételei. A korszak más, csak a problémák maradtak ugyanazok.

A tanítványok azt a fajta magatartást vizsgálja, melyet a mindenkori értelmiség választhat egy adott politikai helyzetben és társadalmi szituációban. Szembeállít egymással figurákat és viselkedésmódokat: Magyary tanítványaiban egy valami közös, a professzoruk és mentoruk irányadó elvei felé mutatott lojalitás, melyhez még évtizedekkel később is ragaszkodnak. Egyikük gyorsan, idő előtt meglép, mikor forró lesz lába alatt a talaj, de ott van a soha meg nem alkuvó figura prototípusa is, aki egyik rendszerben sem találja a helyét, végül New Yorkból küldi haza halála előtti utolsó levelét egykori kollégájának. A film végén az immár idős József elmerül a habokban: talán ez az egyetlen választható viselkedésforma, melyet egy saját entellektüel létében megmaradni kívánó kelet-európai értelmiségi folytathat. Mindig lebegni, fel-felúszni a felszínre, de aztán lebukni, és legfőképpen komolyabb ellenállás, kockázatvállalás nélkül „menni az árral”.

Bereményi sokkal inkább amolyan „esszéfilmnek”, intellektuális mozinak tekinti A tanítványokat, és jóval kevésbé klasszikus értelemben vett történetmesélő alkotásnak. Emiatt gyakran megbicsaklik a cselekmény folyása, mely persze nem minden esetben probléma, de helyenként azért jót tett volna a jobban kimunkált, élesebbre fent forgatókönyv, különösen a karakterek lélekrajzát és a köztük való viszonyokat nézve (a százperces játékidőre is bőven rá lehetett volna még tenni egy félórát, hogy világosabban, nagyobb igénnyel megrajzolhassák az alkotók ezen különös kor- és kórképet).

A színészekre egyébként nem lehet panasz. Az ifjú Eperjes szerencsére még egyáltalán nem annyira modoros, mint később, hitelesen és természetességgel hozza a naiv, faluról felkerült leendő „népi értelmiségi” figuráját. A maszkmester által hitelesen Teleki Pállá változtatott (bár megjegyeznénk, a cselekmény idején a valódi Teleki már sokkal idősebb volt, mint filmbeli alteregója) Rajhona Ádám inkább visszafogott, de ügyesen ülteti át történelmi karakterét a vászonra, miként a Magyary professzort játszó Gelley Kornél is sikeresen vizsgázik ezen a téren. Cserhalmi teljesen rutinból hozza a kissé sztereotip, a kötelező szocialista felhangok torz tükrén át bemutatott élvhajhász, semmivel sem törődő „Graf Alex” alakját, de itt inkább a szerep lett gyengén kidolgozva, nem pedig annak megformálója vétett hibát. A kortárs történet egy apró szegmenségben feltűnő, pályakezdő Eszenyi Enikőt ellenben még ezen aprócska felbukkanásában is élvezet nézni.

Bereményi sok esetben a készítés évtizedében divatos „új érzékenység” filmnyelvi kísérletező jellegét próbálja vegyíteni a történelmi kulisszákkal, illetve a már említett „értelmiségi filmmel” (ehhez örömmel asszisztál neki Kardos Sándor operatőr, később elismert avantgárd rendező). A rendező láthatóan nagy örömmel használ fel korabeli archív felvételeket a harmincas évek Budapestjének hangulatát, „ízvilágát” illusztrálandó, melyeket ügyesen montíroz össze a színészekkel rögzített beállításokkal (a kalapos Eperjes integet a fél évszázaddal korábban felvett városi zsánerképek szereplőinek) – ez persze költségkímélő megoldásnak sem utolsó. Később – már kissé visszafogottabban – az Eldorádóban találkozhatunk ezzel újfent.

A tanítványok érdekes kísérlet, egyben egy rendezői pálya lendületes kezdete, de mégis érezni rajta a „túl sokat akarok mondani, ezért keveset sikerül” elsőfilmesekre oly jellemző hibáját. A Bereményi-Eperjes páros a soron következő Eldorádóra már sokkal jobban összeszokik és beérik (A hídembert most inkább ne említsük), nem véletlen, hogy azon film talán mindkettejük életművének legsikerültebb darabja lett. A nyolcvanas évek magyar filmtörténetében azonban jelen alkotás is érdemleges helyet foglal el, és ha másért nem, az általa felvetett – máig aktuális – kérdések miatt ajánlott néznivaló.