El se vicceli – Daniel Schechter: Született bűnözők
2014. 09. 22. • Soós Tamás |
Elmore Leonard tízparancsolata: hanyagold a háttértörténeteket, az időjárás jelentést és az olyan részeket, amiket az olvasód valószínűleg átugrana. Az előbb westernsztorikat jegyző, de nevet bűnregényeivel szerző író szikár, lényegre törő történeteiből nem csoda, hogy számos adaptáció készült. A Szóljatok a köpcösnek! és a Mint a kámfor után itt a legújabb: a Jackie Brown előzménytörténeteként is felfogható Született bűnözők. MOZI
Született bűnözök
(Life of Crime)
amerikai krimi-vígjáték, 94 perc, 2013
rendező: Daniel Schechter
forgatókönyvíró: Daniel Schechter (Elmore Leonard nyomán)
fényképezte: Eric Alan Edwards
zeneszerző: The Newton Brothers
producer: Ashok Amritraj, Elizabeth Destro, Ellen Goldsmith-Vein, Jordan Kessler
szereplők: John Hawkes, Mos Def, Tim Robbins, Jennifer Aniston, Mark Boone Junior, Isla Fisher, Will Forte
forgalmazó: JIL Kft
bemutató dátuma: 2014. szeptember 18.
Két bűnöző beszélget. Zsarolást terveznek, az újgazdag vállalkozóból a felesége elrablásával húznák ki az egymilliót. A férj azonban rájuk csapja a telefont: a héten nyújtotta be a válópert, fizessen váltságdíjat az anyós. Ez nem vicc, hanem egy Elmore Leonard-regény, ami jobb esetben a viccesebb bűnügyi ponyvák közé lopja be magát. The Switch címmel még 1978-ban írta Leonard, és ha a nyolcvanas években adaptálják szélesvászonra, talán Danny DeVito játszotta volna a férjet, köpcös, csálé járású idiótát, aki az orránál csak a hasát hordja fentebb, az elorozott feleséget pedig Karen Black vagy Bette Midler, még jóval azelőtt, hogy belépett volna Az elvált nők klubjába. Ami azt illeti, 1986-ban meg is csinálták a maguk Leonard-adaptációját Midlerrel, de Leonard nélkül. A ponyvaíró árfolyama szökhetett fel annyira, hogy inkább megírtak a saját szkriptjüket Borzasztó emberek címmel, de az ötlet maradt ugyanaz: kispályás amatőrök csenik a feleséget, mire DeVito csak pezsgőt bont, mert elintézték helyette a piszkos munkát. Harminc év és sokszor annyi házassági viccel később is még nézhető semmiség, a nyolcvanas éveket példázó fizikai humor és a főszereplők néhol azért ripacskodásba hajló komédiázása miatt. Van benne némi piszok, ami a földhöz horgonyozza a félreértések komédiáját: az amatőr emberrablóknak az a bajuk, hogy túl rendes emberek, de elegük lesz abból, hogy mindig áttaposnak rajtuk.
A „filmszerű” Elmore Leonardot adaptálni, persze, még ma is népszerű vállalkozás, minden második évre jut egy átirat. Pedig már csak nosztalgikus emlék a kilencvenes évtized, amikor a ponyvaíró könyveiből olyan sikeres filmek készültek, mint a Szóljatok a köpcösnek!, a Jackie Brown vagy a Mint a kámfor. Manapság a lazázós, hülyéskedős Leonard-stílus dívik a mozikban, a Köpcös-kálváriát továbbíró Csak lazán vagy a hatvanas évekbeli anarchistákkal szórakozó Freaky Deaky a kelleténél jobban is elviccelte az alapanyagot. Pedig a minta ott van, csak el kéne sajátítani. Köztudott például, hogy Tarantino milyen lelkesen lapozgatta szabadidejében a Leonard-könyveket, és hogy a nagydumás, de kisstílű, két lövésváltás között végeláthatatlan dialóg zuhatagba temetkező bűnözők nemcsak a Jackie Brownra, de a komplett rendezői életpályára rányomták a bélyegüket.
Bár filmen korántsem a Jackie Brown, inkább a szikár írói stílhez hézagmentesen illeszkedő Szóljatok a köpcösnek! számít a legjobb Leonard-anyagnak, Schechter most mégis Tarantino farvizén evezne be a bűnfilmes köztudatba. A Switch ugyanis, ha úgy tetszik, a Jackie Brown (papíron a Rum Punch) előzményregénye: az a Louis Garra és az az Ordell Robbie rabol benne háztartásbeli, újgazdag feleséget, akiket Tarantinónál Samuel L. Jackson és Robert de Niro alakított. Természetes, hogy most kisebb nevekkel kell beérnünk, Ordellt Mos Def játssza, hiányzik is belőle a jacksoni karizma, a szíjból hasított keménység és a tengerparti kúlság lazán kevert koktélja. Persze, rá lehet fogni, hogy a Született bűnözőkben még jó húsz évvel fiatalabbak, de Ordell akkor is szürke figura marad John Hawkes Louisa mellett, aki a de Niro-verziónál kevésbé mulya, inkább csak érzékeny gazfickó volt még ekkor. A probléma abban rejlik, hogy – hiába ragozzuk – ez a két bűnöző se Tarantinónál, de főleg Schechternél nem elég izgalmas figura ahhoz, hogy nagyjátékfilmet kerekítsenek köréjük. Különösen a Született bűnözőkben esik le, hogy nemcsak jellemtelen, de jellegtelen alakok, ráadásul most nem is Tarantino írta a forgatókönyvet, hogy legalább a szöveg sodorja magával a majd egy órán keresztül csak alibiző filmet.
Ami azt illeti, Schechter pont a dialógíráson spórolt, legtöbbször csak kiollózta és a színészek szájába helyezte Leonard mondatait. Őt ugyan pont a filmszerű, mindenféle felesleges sallangtól megfosztott regényeiért szoktak dicsérni, de a tényállás nem menti ezt a felületes, körülményesnek ható adaptációt. A direktor pont arról feledkezik meg, amiért Leonardot szerették, miszerint több perspektívát is nyitott a cselekményre, és belebújtatta olvasóit a karakter fejébe, még akkor is, ha alapvetően érdektelen féllúzerekről vagy gondolathiányos teniszmamákról volt szó, mint a Switchben. Az emberi természetet és kisszerűséget kommentáló fanyar megjegyzései miatt a sótlanabb karakterek fejében is érdemes volt hallgatózni. Nem úgy Schechternél: nála nincsenek tétek, csak pénzért kavaró balekok, de a zsarolás közben sem az unatkozó, elnyomott feleségről, sem a jó szándékú, ügyetlen emberrablókról nem derül ki semmi érdemleges. Pedig lehetett volna ez cinefileknek szánt Jackie Brown-lábjegyzet a Louis–Ordell haverságról, ha Schechter Leonardhoz hasonlóan pontos karakterrajzokat közölt volna, és a Mint a kámforban is elcsépeltnek ható Stockholm-szindróma kibontása helyett a barátság dinamikájára fixálja a figyelmét.
A huszonéves rendező, aki eddig saját (generációja) problémáit boncolgatta filmjeiben, és előbb az iskolapadból kikerülő, stand-up comedysnek álló lány felnövés történetét (Goodbye Baby), majd a Csajok sorozatból kölcsönzött színészekkel a New York-i vágók mindennapjait ecsetelte (Supporting Characters), nem érzett rá az oldszkúl bűnkomédia zsánerére. Filmje csak utánérzés marad, de sem a Scorsesét idézgető dalválasztás, sem az Amerikai botránnyal rokon hetvenes évek-dizájn nem bújtatja hangulatos köntösbe az eseménytelen rablássztorit. David O. Russell retrósra vágott filmjében még lubickolt a dekadens dekád 18+-os ruháiban és csillogásában, és szatírává fokozta a rosszízlést – ezzel szemben Schlechternél csak lötyögnek a ruhák, idegenül hatnak az óriásnapszemüvegek a színészeken, mert nem rendezte kerek világgá a vintázs külsőségeket.
A történet ugyan tartogat pár váratlan fordulatot azok számára, akik túl sok nyolcvanas évekbeli gengszterkomédiát láttak már, és élből számítanak a berögzült sablonokra. A Született bűnözők kikerüli ezeket, mert Louisék nem a pisztolyukat, inkább csak a szájukat jártatják. Ez persze még Leonard érdeme, de az elmaradt izgalmakért a filmben nem kárpótol semmi: a szokottnál ugyan jobban bukdácsolnak, és ezért valóság közelben maradnak az események, de minimum a Coen-fivérek kellettek volna ide, ha a Fargóhoz méltó emberrablásos komédiát akartak volna kihozni abból az alapanyagból, amely már eleve nem tartozott a Leonard-klasszikusok közé.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322