Csak megy tovább – Patrick Hughes: A feláldozhatók 3 / Peter Segal: A kiütés

2014. 08. 29. • Soós Tamás |

A 2006 óta tartó Stallone-reneszánsz harc az öregedés és az elfeledés ellen. Posztmodern öniróniával előadott retrózás, amelyben a klasszikus filmszerepek életre keltése szavatolja a létjogosultságot. A klasszikus tényleg mindent visz? KONTEXTUS

The Expendables - A feláldozhatók 3.

(The Expendables 3)

magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 126 perc, 2014

rendezte: Patrick Hughes

írta: Katrin Benedikt, Dave Callaham, Creighton Rothenberger

fényképezte: Peter Menzies Jr.

vágó: Sean Albertson, Paul Harb

zene: Brian Tyler

producer: Les Weldon, John Thompson, Kevin King Templeton

szereplők: Sylvester Stallone, Jason Statham, Antonio Banderas, Wesley Snipes,

Mel Gibson, Harrison Ford, Arnold Schwarzenegger, Kelsey Grammer, Jet Li,

Dolph Lundgren

forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.

bemutató dátuma: 2014. augusztus 28.

A kiütés

(Grudge Match)

amerikai vígjáték, 2013

rendezte: Peter Segal

írta: Tim Kelleher, Doug Ellin, Rodney Rothman

fényképezte: Dean Semler

producer: Michael Ewing, Bill Gerber, Mark Steven Johnson, Ravi D. Mehta

szereplők: Robert De Niro, Sylvester Stallone, Jon Bernthal, Alan Arkin, Kevin Hart, Kim Basinger, Han Soto, Griff Furst

DVD forgalmazó: Pro Video

Sylvester Stallonét bő évtizede nem érdekli más, csupán saját emlékművének kifaragása. A kilencvenes éveket és az új évezred nyitányát egy-két nehézsúlyú akciózástól eltekintve ugyan tetszhalott állapotban töltötte, de a nullás évek derekán egyenest ikonikus szerepeit, Rocky Balboát és John Rambót támasztotta fel, majd a nyolcvanas dekád tesztoszterontól csatakos muszklihőseinek egy filmbe csődítésével folytatta a sort. A feláldozhatók-széria receptje egyszerű: a régi vágású, egyenes vonalú akciósémákat és a coolnak szánt egysoros aranyköpéseket kívánja újra divatba hozni, miközben a VHS-sztárok jelenéseire és karrierjére visszautaló kikacsintások jelentik valódi sármját. Abban a korban, amikor az akciófilm – elsősorban a technológia vívmányainak és az információ-túladagolásnak köszönhetően – elthrilleresedett, vagy pedig a felgyorsult filmritmusnak köszönhetően mind sebességében, mind stilizációjában radikalizálódott (ld. a Crank-filmeket), Sly és kompániája a klasszikus akciófilm és a tradicionális sztárerő örökérvényét hirdeti. Teheti ezt azért, mert a fanboyok vágyálmát teljesítette be azzal, hogy egy filmben eresztette össze a két legnagyobb akcióhőst, Stallonét és Schwarzeneggert (igaz, kettejük rövid, de filmtörténeti jelentőségű pofonváltására a tavalyi Szupercelláig kellett várni), és vezényelt le korábban csak kocsmaasztalok mellett vagy videotékák polcai előtt elképzelt összecsapásokat (mint Dolph Lundgren és Jet Li adok-kapokja az első, valamint Jean-Claude Van Damme és Stallone kétkezi tusája a második etapban).

Hogy az alapvetően egyvonásos jellemekre, fordulatszegény forgatókönyvre, valamint a tűzerő és a destrukció már-már rajzfilmes látványára építő retromozik több százmilliós sikereket könyvelhettek el, azért leginkább az aktuális film- és humortrendet diktáló önirónia felelt. A feláldozhatókban pont a klasszikus Hollywoodban – a cenzúra miatt használt – kettős beszéd újrahangolása volt az élvezetes, vagyis az, hogy a legtöbb vicc nem a karakterekre, hanem a sztárok karrierjére, híres beköpéseikre és legendás szlogenjeikre utalt. Ez a duplafedelű dialógírás töltötte meg jelentéssel az amúgy következetesen sematikus paneleket: amikor például a Feláldozhatók zsoldoscsapatát vezető Barney Ross a második rész végén visszautasítja a kínai Maggie felkínált szerelmét arra hivatkozva, hogy csak balsorsot hoz a hozzá közel állókra, a Stallone-életmű ismerői rögtön a Rambo 2. tragikus sorsú Co Baojára asszociálhatnak. Az intertextuális poénkodást A feláldozhatók második felvonása vitte el a végsőkig, amelyben maga Chuck Norris tette tiszteletét, hogy egy internetes mémként terjedő Chuck Norris-viccet meséljen. A negyedik fal leomlott, jelezve a nézőnek, hogy a sztárparádé csupán az önfeledt és öncélú szórakoztatásért létezik (ezt húzza alá a harmadik részben Csillagok háborúja-motívumokat ismétlő Harrison Ford-karakter megjegyzése, az „évek óta nem szórakoztam ilyen jól”).

A széria szórakoztatófaktora viszont már pont az – egyébként legviccesebb – második részben csappant meg: ekkor vált ugyanis nyilvánvalóvá, hogy a karaktereknek hagyott nyugodtabb perceket egyre inkább visszavonó, a nyolcvanas évek grandiózus pusztításjeleneteit felelevenítő akciózás önmagában, irónia és idézőjelek nélkül hamar érdektelenné válhat. Stallone és Schwarzenegger önálló próbálkozásai (Fejlövés, Erőnek erejével, Szabotázs) is pont ezért bukhattak meg a jegypénztáraknál, és a mellékszerepekben feltűnő, levitézlett tesztoszteron-hősök (Jean-Claude Van Damme, Dolph Lundgren, Wesley Snipes) A feláldozhatókon kívül ezért dolgozhatnak továbbra is közvetlenül a DVD-piacra. A második rész posványszürke, hidegháborús díszletei nem a nosztalgiát, csak a jellegtelenséget emelték ki, a különösebb egyéniség nélkül rendezett akciójelenetek pedig semmiben sem különböztek a bevont színészek B-filmjeinek színvonalától. Maga az all-star felállás fordult a film ellen: míg a nyolcvanas években az akciósztárok habitusa kölcsönözhetett önálló profilt a műveknek (elég csak a családi vígjátékok és az izomfilmek között ingázó Schwarzeneggerre, vagy a burleszkhez vonzódó Jackie Chanre gondolni), addig itt az egy-két percre és viccre szerződtetett szereplők nem tudtak érvényesülni, nem tudtak önálló arculatot kölcsönözni a filmnek.

Még jobban igaz ez a harmadik részre, amely nemcsak a csavarokat, de a plakátra szinte ki sem férő sztárnévsort is bővítette. A jó heccnek induló filmötlet immár öncélúvá vált: az első részt még erősítette az, hogy a híresség-cameok mellett a két főszereplő, Barney (Sly) és Christmas (Jason Statham) barátságára, nőügyeire és kiégett karakterének motivációjára fókuszált, ám az egyre nagyobb mértékben felbukkanó vendégszereplések pont a karakterekről terelték el a figyelmet. Stallone is érezhette, hogy mind a szereplőkből, mind az önreflexív gegekből kihozta a maximumot, és a harmadik részre változtatni kívánt, és az új évezred követelményeihez szabta filmjét. Megcélozta ugyanis a fiatalokat, egyrészt alacsonyabb korhatárbesorolással, másrészt egy fiatal Feláldozhatók-gárda játékba hozásával. A filmben Barney a korukra hivatkozva nyugdíjazza a komplett régi zsoldosgárdát, és az újkori technológiához értő fiatalokkal indul aktuális öngyilkos küldetésére. Mindezt azért, hogy megóvja a biztos haláltól a feláldozhatókat, akik pedig, mint nevük is mondja, elvileg feláldozhatók – de a gyermekbarát korhatár nem engedi meg azt, hogy igazi drámát lássunk a vásznon.

A nosztalgikusnak szánt akciózás úgy is tét nélküli, hogy az antagonista szerepben felbukkanó Mel Gibson majdnem olyan szórakoztató főgonoszt ad, mint múltkor Van Damme. A film ritmusát teljesen megtöri, hogy az első fél órát a Wesley Snipes-karakter börtönből való kimentésére áldozza (aki azt állítja, adócsalásért ült börtönben, csakúgy, mint Snipes, a színész), majd a régi csapatot nyugdíjazva azzal múlatja az időt, hogy egyesével bemutassa a teljeséggel érdektelen fiatalokból álló csapatot – a szériában a komédiás énjét csillogtató Arnie-t és Jet Li-t a Herkules legendája és az Alkonyat karizmafosztott Kellan Lutzára cserélve. Ez egy elhibázott kísérlet a fiatal korosztály megszólítására, de közben az öreg akciósztárok életképességét bizonygató ideológiát, valamint a Rocky Balboától datálható Stallone-reneszánsz fő témáját is kibontja.

Az egyenarcú fiatalok mellett ugyanis karakteresnek és érdekesnek mutatkoznak a régi idők akciósztárjai, akik már rég nem a nyolcvanas évek testkultuszát propagálják (nemigen látni meztelen felsőtesteket A feláldozhatókban): a hangsúly az imidzset adó arcokra helyeződik, és ezzel persze a komédiának kedvez. A filmsorozat legtöbb viccét is pont a színészek életkora és az akcióműfaj összeférhetetlensége szolgáltatja, miközben a filmtrükkök, a vágástechnika és a forgatókönyv pont azt igyekszik bizonyítani, hogy „a klasszikus még mindig mindent visz”, vagyis az éltes korú héroszok fizikailag továbbra is fittek az akciózáshoz. A feláldozhatók – ahogy Stallone filmjei Rocky Balboától John Rambon keresztül A kiütésig –: harc az öregedés és az eltűnés ellen. Régi és új konfliktusa szövi át ezeket a történeteket a Fejlövés okostelefonozó sidekick és oldszkúl Sly-világlátás ellentétére építő haverzsaru-humorától A kiütés még tévét se tartó Rocky-alteregójától a John Rambo ódivatú konfliktuskezeléséig, melyet az újkori pacifizmus módszerével szegez szembe a címszereplő. A tanulástól és a tanítástól mereven elzárkózó Stallone-karakterek a régi műfajsablonokba beleragadó filmek kudarcát is jelzik egyben: a legsikerületlenebb alkotás mind közül a John Rambo, amely szinte egy az egyben ismétli meg a hidegháború kétosztatú világképében még működőképes Rambo 2. szerkezetét, de az akció a megnövelt gore* - és vérfaktor ellenére is érdektelen és álságos marad. Legfőképp azért, mert a filmből még az sem derül ki, pontosan kik ölnek meg kiket és miért, a lényeg csupán annyi, hogy a problémát pusztán Rambo íja és vadászkése, nem pedig a keresztény segélyszervezet adományai fogják megoldani.

A maradi sablonok variáció nélküli ismétlése helyett vagy a dráma, vagy a vígjáték felé való elmozdulás jelentheti a kiutat – előbbire a Rocky Balboa, utóbbira A kiütés (és persze A feláldozhatók) ad példát. Boksztematikájával és a visszavonulás utáni „nagy meccsével” mindkettő a (ki)öregedéssel való szembenézésről mesél, de egyértelműen a Stallone ikonikus szériáját lezáró film a sikerültebb. Ahogy az epizodikus szerkesztésű, néhol egészen szociografikus igényű első Rocky-film, úgy a végső epizód is a címszereplő karakterének hétköznapjaira fókuszál. Az öreg bokszoló a múltjában él és egy éttermet igazgat, ahol régi történeteit ismételgeti újra meg újra a vendégeinek. A fiatal nehézsúlyú világbajnokkal vívott meccsbe is véletlenül sodródik, mikor a zsigereire hallgató hős egy kósza impulzusból újra kiváltja a bokszolási engedélyét. A megnyerhetetlen mérkőzésen keresztül Stallone viszont a legtömörebben fejtheti ki világképét („Nem az a lényeg, hogy milyen keményen ütsz, hanem hogy mennyi [ütést] bírsz elviselni és menni tovább előre.”), amely mondatot a színész nem mellesleg a saját sírjára is rá kívánja vésetni. A melankolikus hangvételű film Rockyt az egyszerű emberek sztárjaként állítja elénk, aki belső késztetésből, önkifejezésből öklöz: démonjait, félelmeit ereszti ki a meccsen, aminek köszönhetően – az első részhez hasonlóan – győzelem nélkül is győzni tud.

A kiütés lényegében a Rocky-franchise és a Dühöngő bika paródiája, hiszen főszereplői (Stallone és Roberto De Niro) a legendás bokszolószerepeik reprízét nyújtják. A recept tehát ugyanaz, mint a Szupercella Sly–Arnie pofozkodásában: a különböző fiktív világokat egybenyitó posztmodern égisze alatt csap össze a filmtörténet két leghíresebb öklözője, akik korábban csak elméleti síkon mérkőzhettek meg egymással. Habár nem Balboának és nem La Mottának hívják őket, de a Philadelphiában játszódó film lépten-nyomon kikacsint az ominózus előképekre (egy ponton Sly még egy vágóhídi húsraktárba is betéved, ahol már belebokszolna egy lógó marhahús-darabba, amikor edzője rászól, hogy az nem higiénikus). A high concept viszont itt sem nyújt majd’ kétórányi muníciót: a személyes drámák meglehetősen sekélyesek, és vagy hamar megoldódnak, vagy pedig elrozsdált közhelyek mentén bonyolódnak. A De Niro- és Stallone-sztárimázsra, valamint az életkorra vonatkozó poénokat pedig korábban már ellőtték a nevezettek korábbi filmjeikben. Sokáig úgy tűnik, hogy A kiütés ennek ellenére a legmerészebb geronto-bokszfilmmé válik, hiszen tagadja, hogy ezek az öreg színészek valóban képesek lennének lejátszani egy meccset a ringben. Az egész világ és maga a film is azon nevet, ahogy az idős exsportolók próbálkoznak fittnek és fiatalosnak mutatkozni, ám a finálé itt is egy Rocky-típusú és -stílusú bokszmeccsbe torkollik, amit ráadásul szentimentális üzenettel negédesítenek. Az öregek versenyképességének bizonygatása megint csak az idézőjelek visszavonásával végződik, rámutatva arra, hogy önmagukban az újramelegített régi filmklisék már nem működőképesek.

A feláldozhatók 3 ugyan néha provokatívabb hangnemet üt meg azzal, hogy a zsáner morális alapállását kérdőjelezi meg Mel Gibson egyik monológjában (miszerint dichotomikus világképében a jófiúknak szabad, a rosszfiúknak viszont halálos bűn a gyilkolás), ám végül ez a mű sem mer mítoszt rombolni vagy szabályt hágni. Stallone és társai öregkori próbálkozásai így kevés kivételtől eltekintve (Rocky Balboa, A feláldozhatók 1., JCVD) a kihagyott ziccerek filmjei lesznek, melyek a sztár létjogosultságát igyekszenek bizonyítani a franchise-filmgyártás korában, de ebbe gyakorta belebuknak. A sztárimázs egyeduralma továbbra sem engedi meg a saját vízióval bíró rendezők/alkotók bevonását, a bérdirektorok által dirigált tömegfilm viszont nem fog kitermelni olyan maradandó munkát, mint például a John Wayne-karakterre való áthallásokkal tűzdelt, a klasszikus pisztolyhős haláláról szóló A mesterlövész. A feláldozhatók 3. ugyan erősebb munka, mint a második rész, de nem újít és nem igazít a kifáradni látszó önreflexív trenden. Hogy ennek, vagy az internetre való korai kiszivárgásának köszönhető-e, hogy a vártnál jóval gyengébben teljesít a pénztáraknál, az csak idővel fog kiderülni. Az viszont biztos: az egyre több fiskális buktát begyűjtő Stallone-nek újfent bizonyítania kell, hogy hány ütést tud elviselni és csak menni tovább előre.

* gore: a horrorfilm egyik legvéresebb alműfaja, lényege, hogy groteszk módon eltúlozza az erőszakot és a test dekonstrukcióját

Filmkultúra

Csak megy tovább – Patrick Hughes: A feláldozhatók 3 / Peter Segal: A kiütés

Kapcsolat