A „menjek vagy maradjak?” tematikájával, a szülőhazából való kivándorlással Európában is egyre több film foglalkozik – itthon például a Menjek/Maradjak című sorozat. Ugyanez a kérdés az alapja Diego Quemada-Díez első nagyjátékfilmjének is, csak éppen a Guatemalából kivándorló kamaszok történetében enyhén szólva is nagyobbak a tétek, mint a jobb munkahely megszerzése vagy a kalandvágy kiélése. MOZI

A filmkészítést Alejandro González Iñárritu, Ken Loach és más mesterek mellett technikai háttérmunkásként kitanuló Diego Quemada-Díez első nagyjátékfilmje végtelenül lesújtó képet fest a nincstelen latin-amerikaiak álmáról, az Amerikai Egyesült Államokba menekülésről. Nemcsak a fizikai értelemben vett vándorlás – némi eufemizmussal – viszontagságait mutatja be (bár Az ígéret földje legnagyobbik része erről szól), de azt is, mi van akkor, ha beteljesült az álom. A válasz: semmi álomszerű – hiszen mi jó várhatna egy papírok és pénz nélkül, illegálisan bevándorló, képzetlen, kapcsolati hálóval nem rendelkező, a nyelvet nem beszélő szerencsétlenre? De akkor megéri-e a menekülés otthonról, jobb-e ugyanaz a szenvedés egy jobb helyen? (Egy aranyketrecben, ahogy a film eredeti címe fogalmaz.)

Persze válasz nincsen, mert nem is lehet; Az ígéret földjében – mint a közmondás földhözragadt értelmezésében – nem a végállomás, hanem az utazás a fontos. A film három ember önkéntes száműzetésével, kiszakadásával kezdődik: egyikük a női vécébe megy be, de onnan már fiúként jön ki (pontosabban csak törekszik rá: levágja a haját és leszorítja a mellét, hogy amennyire lehet, a későbbiekben elkerülje a zaklatást), a másik az otthonát hagyja el végleg, a harmadik pedig „munkáját”, a gigantikus szemétdomb átvizsgálását adja fel a bizonytalan jövőért. Amelyet az Egyesült Államokban képzelnek el, egy szinte leküzdhetetlenül hosszú út végén; de – ahogy ők fogalmaznak – cserébe ott már biztosan minden jó lesz.

Ezt a sok jót az író-rendező találóan egyetlen szimbólumba sűríti: egy többször visszatérő jelenetben látjuk, ahogyan az egyik kamasz fiú mindig hóesésről álmodik. Valamiről, amit csak elképzelni tud, mert még sosem látott hasonlót, és amiről feltételezi, hogy majdani új hazájában a hótakaró a földhöz hasonlóan a gondjait is betakarja és elfedi. És ahogyan a fent sorolt nagy kérdésekre nincs egyértelmű válasz, úgy szép az a kép is, ahogyan végül a behavazott egyesült államokbeli ipartelepről lehetetlen megmondani, a kietlen, sivár táj vajon lehet-e alkalmas arra, hogy valóra váltsa bárki álmait.

Az ígéret földje ugyanakkor olyan, mintha Diego Quemada-Díez csak a legfőbb mondanivalót dolgozta volna ki igazán ihletetten. A részleteket tekintve ugyanis rengeteg sablonból, ezerszer látott elemből épül fel a film bő másfél órája. A három kamasz és a hozzájuk csapódó, rejtélyes – mivel spanyolul nem beszélő – indián srác csoportdinamikája, amelyre a történet jó része épül, nem tartogat semmiféle meglepetést: ahogyan az már az első perctől fogva várható, a feszültségek a „betolakodó” és a bandavezér között egy idő és pár metaforikus próbatétel után megszűnnek, lesz szerelem (vagy legalábbis intimitás) a lány és az egyik fiú között, és persze a nehézségek össze is csiszolják majd a kis csapatot.

Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy az utazás nem csak kvázi road movie, hanem coming-of-age történet is lesz. (Tulajdonképpen Cormac McCarthy Átkelés című regényének – földrajzi értelemben – fordított párdarabja: abban amerikai kamaszok válnak férfivá az USÁ-ból Latin-Amerikába vándorlás révén.) A rendező nem is törekszik arra, hogy a felnövéstörténet katalizátoraiként újszerű elemeket használjon: egy kakas megölése az első, a másik életének megmentése a második, az önfeláldozás pedig a harmadik és végső lépcső a felnőtté válás felé – akárha egy filmes receptkönyv jól bevált utasításait követné a forgatókönyv. Amely utasítások között persze ott van a kontrasztok hangsúlyozása is gyerekség és érettség között: itt is gyermeki játékokat játszva (például ugrálás egy álló vonat tetején) kényszerülnek a főszereplők nagyon is komoly sorskérdésekre felnőtt válaszokat adni.

Sablonosak a viszontagságok és azok tálalása is. Untig ismerős jelenet, ahogyan a rendőrök „csakazértis, mert megtehetem” módon megalázzák és elverik a gyerekeket, de kiszámítható az is, ahogyan váltakozik az utazókkal szembeni attitűd az út során: ha az egyik jelenetben jóságos emberek almát dobálnak a tehervonatok tetejére mászva az amerikai Paradicsom felé vonatozóknak, akkor a következőben biztosan fegyveres bűnözők ütnek majd rajtuk. (A rendező mindemellett roppant érdekesen mutatja be, miként épült egyfajta sajátos „iparág” a menekülésre, a kivándorlókat váró irgalmas szerzetesekkel, a belőlük élő bűnözőkkel, az embercsempészésben segítő munkásokkal, na meg elsősorban a vonatok tetejét egy menetrendszerű buszjárathoz hasonlóan megtöltő alkalmi közösségekkel.)

Mégsem a kiszámíthatóság és elkoptatottság a legfőbb probléma Az ígéret földjével, hanem az abból – meg a túlzásokból – adódó szándékolatlan szenvtelenség. A rendező ugyanis szinte lubickol abban, hogy rálicitáljon az addigi borzalmakra, és újabb meg újabb rémséget mutasson meg, ami szegény kiszolgáltatott kamaszokkal megesik – ahelyett, hogy valódi, kidolgozott jellemeket adna nekik, vagy legalább a sablonválaszokon túl is beszélne a motivációikról a kivándorlásra. Enélkül csak néhány ismeretlen és tőlünk mindvégig távol maradó embert látunk sodródni úgy, ahogyan az ördögszekeret fújja egyre odébb a szél a sivatagban. Ezáltal az utazók kárára elkövetett gonosztettek is elveszítik hatásukat, mert így nem tűnnek többnek a kegyetlenségek példásan elrendezett panoptikumánál.

Ez a panoptikum pedig nem tud univerzálissá válni, nem tud örökérvényűbb dolgokról beszélni, mint hogy „bizony, milyen gonoszak is az emberek egymással ezen a mi kis bolygónkon”. Ehhez a jellemek egyéniségén kívül hiányoznak az olyan eredeti motívumok is, mint amiből egyetlen egy van a filmben: amikor az ezernyi fegyveressel védett, lényegében a boldogság és a nyomor közti áttörhetetlen gátat jelképező vasfalon Amerika és Mexikó között átrepül a mellette focizó mexikói kisgyerekek labdája, és egyikük úgy mászik át érte az ígéret földjére, és dobja vissza onnan, ahogyan más a játszótér kerítését kezelné.

Ehhez hasonló eredeti látásmód nélkül Az ígéret földje nem tud többé válni a világ nehézsége feletti fejcsóválást kiváltó tanmesénél. És így a néző szenvtelenül tud végignézni egy olyan filmet, aminek láthatólag szinte nem is lenne más célja, mint hogy megrázzon mindenkit, aki mozijegyet vált rá.