Az érzékeny témaválasztásairól ismert, de eddig a középosztály környékén mozgolódó Céline Sciamma (Tomboy, Vízi liliomok) Csajkor című filmjének az a bravúrja, hogy bár a Párizs külvárosában élő és tevékenykedő, színes bőrű, arab és afrikai származású csajbandákról szól, mégsem az „európai fesztivál-művészfilmek” sabloneszköztárával, azaz a kirekesztettség, a rasszizmus, a vallási és bőrszín szerinti kisebbségi lét felől közelítve beszéli el a történetét, sőt, ezek primer szinten szóba sem kerülnek. Mert az író-rendező bízik annyira a sztorija erejében, a lélekrajzban, hogy ne kelljen külső szempontokat bevonnia a film felépítésébe. És igaza is van: a Csajkor ilyenformán még hatásosabb, mivel nem egy távoli, szolidaritással és a jómódúak bölcs szörnyülködésével befogadandó problémát mutat meg századszor is, hanem közel hozza a nézőjéhez a figuráit, az ő problémáikat, életüket, és a remek érzékkel megírt forgatókönyv révén könnyen azonosulási lehetőséget is kínál velük. Így pedig, ha van, az „üzenet” is könnyebben átmegy, mint egy nyílt probléma-előrángatással.

Pedig a Csajkor tulajdonképpen nem mást vállal, mint hogy megmutatja magát a nagybetűs életet, vagy legalábbis az életnek azt a bal alsó csücskét, amire a külvárosi bandák tagjai rálátnak a maguk helyzetéből. Nem a szegénység, a perspektíva vagy főként a pozitív példák hiánya, a bármilyen értelemben értett kirekesztettség a fő téma, hanem egy lány identitásának kialakulása, az ő életét úgy praktikusan, mint lelkileg meghatározó döntések meghozatala és azok indokai. De ezeken az ablakokon keresztül persze belátni a szegénységre, kirekesztettségre és a többi hasonlóra is. Céline Sciamma filmjét ez a finom elegancia teszi igazán figyelemre méltóvá; hogy nem problémákat kreál, hogy film készülhessen belőlük, hanem filmet kreál, hogy megértsük belőle a problémákat is.

Az egyszülős, gyakorlatilag folyton távollévő anyából, az erőszakos fiútestvérből és a még nevelőre szoruló kislányból álló családból származó Marieme csatlakozik egy bandához, bár eleinte teljesen kívülállónak érzi magát, és akként is viselkedik – hogy ezzel és az összes következő lépésével is életstratégiákat modellezzen. A családból való menekülés aktusa az egyik stratégia elutasítása: a konzervatív, hagyományelvű, a semmiféle perspektívát nem mutató, a nőkkel szemben elnyomó (Marieme a báty engedélye vagy a büntetésétől való félelem nélkül semmit sem tehet) életből való kilépés. A bandához tartozás viszont egyfajta álomélet, szinte az Amerikai Álom megélése, ahol mindenki az lehet, amivé lenni képes, amire lehetőséget adnak neki a képességei.

A filmidő legnagyobb részében ezt a csoportdinamikát mutatja be kiemelkedően találóan a Csajkor, miközben olya lányokról beszél, akik gyémánt-keménységűnek akarják mutatni magukat, de valójában csak gyémántként akarnak ragyogni a sötét világban. Mindennek kulcsa az önmegvalósítás, a saját identitás kialakítása és felvállalása – épp az, amiben az őket körülvevő élet minden eszközzel (lehetőségek hiánya, lecsúszottság, elnyomó rokonok és ismerősök) megakadályozza a lányokat. A bandában viszont nincs külvilág, csak a belső közösség, és itt ha valaki elég rátermett, eléggé jók az adottságai, megszerezheti, amit akar, akár bandavezérré is válhat; vezetővé, amire a külvilágban semmi esélye sem lenne.

És az élet csak ritkán szűrődik be a bandába, s ha mégis, azt Sciamma igen szépen ábrázolja: a Rihanna dalával aláfestett jelenetben találó, ahogyan a lányok bár önfeledten buliznak, azt nem valamilyen nyilvános helyen, hanem egy kopott motelszobában teszik, és bár menő ruhákban pózolnak, azokon rajta maradt a haszontalannak bizonyult lopásgátló berendezés. Játék, határokkal: egy pontig el lehet hinni, hogy mindent lehet, de ezen a ponton túl muszáj szembesülni az életstratégia korlátaival; azzal, hogy az élet nem olyan egyszerű, mint a banda világa.

Mert valójában aki lent van, az lent is marad, legyen bár olyan erős karakter, mint Marieme. Ezt az erősséget – ami hiánycikknek tekinthető a filmekben, amennyiben női, színes bőrű, pláne színes bőrű női figuráról van szó – az író-rendező a szó igazi értelmében vett érzékenységgel képes ábrázolni. A film nem ítélkezik, nem sugalmaz, egyszerűen megmutatja, hogyan áll ki magáért Marieme minden helyzetben. Mert itt a kiállás a fontos, legyen szó akár rossz, akár erősen vitatható döntésekről. S mivel Sciamma képekben is jól fogalmaz, ennek az erősségnek jelképévé válik a lány szüzessége elvesztésének jelenete, amelyben azt látjuk, ahogyan mindenben Marieme parancsol, ideértve az időpontot, de még a megfelelő pózt is. Egy ilyen női figurát megtenni főszereplőnek többet tesz a nemek közti egyenlőségért, mint amit a legtöbb film elérni képes vagy akar – jellemző, kis fricska, hogy mindehhez Marieme meg is próbál már-már férfivá válni, azaz elszorítani mellét és levágni a haját, hogy érvényesülhessen a férfiak világában. S nem fricska, inkább szomorú látlelet, hogy ez végül nem sikerül neki: idővel kíméletlenül érzékeltetik vele, hogy ott a helye, ahol a többi nőnek is (azaz ott, ahol a környék alfahíme parancsolja neki).

S miközben megalkotja lesújtó kórképét a külvárosok virtuális, de nagyon nehezen vagy egyáltalán nem áttörhető fallal körülvett világáról, a Csajkor valóban – mély empátiával – bemutat egy életet, egy lányét, akinek a gyémánt csillogása nem adatik meg, de legalább a keménysége igen. Így aztán nem is rossz ötlet a film nemzetközi címében (Girlhood) eltérni az eredetitől (Bande de filles, „csajbanda”), és Richard Linklater Sráckorára utalni: ha nem is tizenkét éven át követve főszereplőjét, de a Csajkor is pontosan ábrázolni tudja egy élet minden kemény falát, meg a melléjük támasztott, néha korhadt, néha törött, néha túl alacsony létrákat.