Az egyéniség nyomában – Richard Ayoade: A hasonmás
2014. 04. 03. • Soós Tamás |
Dosztojevszkij-adaptáció, kafkai szorongásélmény, gogoli csinovnyikok – az orosz irodalmi áthallásokkal terhelt film mégis inkább Terry Gilliam Brazilját idézi. Szürreális disztópia, és félelem az egyéniség, az ember halálától: a brit humorista ismét remeket rémálmodott. MOZI
(The Double)
angol thriller, 93 perc, 2013
rendezte:c
írta: Richard Ayoade, Avi Korine Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nyomán
zene: Andrew Hewitt
operatőr: Erik Wilson
vágó: Nick Fenton
szereplők: Jesse Eisenberg, Mia Wasikowska, Chris O'Dowd, Sally Hawkins, James Fox, Wallace Shawn, Gemma Chan
forgalmazza: Vertigo Média Kft.
bemutató dátuma: 2014. április 3.
Színészből nem lesz jó rendező – hiába bizonyítják az ellenkezőjét a Clint Eastwoodok vagy újabban a Ben Stillerek, ez a makacs állítás még mindig tartja magát. A lelkes cáfolók táborába pár éve a Kockafejekből ismert komikus, Richard Ayoade is beállt: 2010-ben a francia újhullám stilisztikai eszköztárát és szertelen szerelmes történeteit újrahasználva forgatta le az 1910-es évek legfrissebb coming of age történetét. Pedig a játékba hozott toposzok ismertek voltak az első románctól a szülők érzelmi eltávolodásáig, ám Ayoade azt markáns, fiatalos képi világgal és abszurd karaktereihez igazított, sötét színezetű humorral dúsította fel.
Nem tett másként A hasonmás esetében sem: Dosztojevszkij korai kisregényét a szürreálishoz, a különchöz vonzódó stílusérzékével frissítette. Ayoade filmje laza adaptáció, amely a 19. századi Oroszországban játszódó megőrüléstörténetet egy időnkívüli science fiction környezetbe helyezte. „Ahogy az 50-es években elképzelték a jövőt” – ennek mentén építették ki A hasonmás villogó fényekből, mindenhova beúszó ködből, sosem létezett használati tárgyakból összetapasztott univerzumát. Ez a rendezői ukáz ha a Terry Gilliam Braziljából vagy a steampunk-filmek tradíciójából csent vizuális megoldásokat nem is, de a 60-as évekbeli japán pop romantikus, de távolságtartó kísérőzeneként való használatát legalább megmagyarázza.
A vörös és a fekete árnyalatai között játszó, borongósan melankolikus színstilizáció, vagy a fura használati tárgyak mögött A hasonmás valósága mégis a mi korunkat idézi. Simon egy félszeg, talpaló irodai munkás, egy csinovnyik bőrébe bújt lótifuti, akit munkahelyén – gyakran szó szerint – semmibe vesznek. Se gürcölése, se szerelmes áhítozása nem hozza meg a jutalmát, ugyanis felettesein felül még a fénymásolólány, Hannah se veszi észre. Egészen addig, amíg Simon ketté nem szakad, vagyis amíg fel nem bukkan kiköpött hasonmása, aki Simonéval teljesen ellentétes tulajdonságokkal bír. Ahol Simon félénk, ott James rámenős, ahol Simon hebeg-habog, ott James behízelgi magát – s ahol Simon eredeti ötletekkel áll elő, ott James csak kamuzik, ahol Simon valódi, emberi érzelmeket fogalmaz meg, ott James csak imitálja azokat.
Ayoade, aki eredeti foglalkozására nézve mégiscsak komédiás, humort facsar a helyzetből, méghozzá epefeketét. Jacques Tati Playtime című klasszikusának az elidegenedett, modern terek közt botladozó ember burleszkje sejlik fel A hasonmás hátterében. Főhősünk már a munkahelyre való belépéskor korlátokba ütközik (soha nem ismerik fel), a közlekedéssel (lifttel) is rendre meggyűlik a baja, a bürokrácia abszurditása pedig hasonmód keseríti meg életét, mint Sam Lowry-ét a Brazil diktatórikus rendszere. Flottul gördül, pengeéles Ayoade abszurd humora, amivel a rendező mégis olyan identitáskérdéseket boncolgat, mint debütfilmjében.
„A legtöbb ember egyéniségnek gondolja magát, mintha nem lenne hozzá hasonló az egész bolygón. Ez a gondolat hajtja őket, hogy kikeljenek az ágyból, egyenek, tegyék a dolgukat, mintha minden rendben lenne” – fogalmazza meg Lloyd Tate Ayoade filmjeinek vezérgondolatát. Habár A hasonmáson az eredetiség hiányát kérik számon és a Brazilra, A bérlőre, vagy a Harcosok klubjára való túlzott hasonlóságot róják fel neki, Ayoade valójában pont az eredetiség, az egyéniség kérdéskörének megnyitásával aktualizálja a ténylegesen megidézett filmeket. Ahogy a Submarine-ben Lloydnak, úgy Simonnak is az a fő problémája, hogy működőképes, egyéni identitást alakítson ki a tömegkultúrára és a társadalmi integrációra a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektető korban. Simon megkettőződése sem (csak) az elmehasadtság jelzője, mint A bérlőben vagy a Harcosok klubjában, hanem annak a jelzője, hogy az egyéniségbe vetett hit könnyen illúziónak bizonyulhat. Simon egy időnkívüli, de kétségkívül posztmodern korban él: egy fénymásolólányba (!) szerelmes, míg egy olyan filmsorozatért rajong, amely egyértelműen a 80-as évekbeli, campbe hajló sci-fi-akciófilmek paródiája – vagyis ami egy közismert kulturális jelölősor üres, karikaturisztikus másolata.
„Te olyan nem-ember vagy” – vetik Simon szemére, aki nem képes érvényesíteni akaratát és nem képes szóba elegyedni Hannah-val. James viszont képes, és eleinte tanítgatja is Simont arra, hogyan tud élni és érvényesülni a társadalomban. De A hasonmás ívét nem a Harcosok klubjához hasonló fejlődéstörténet határozza meg. Simon ugyanis nem építi be James személyiségjegyeit a karakterébe. A két hasonmás inkább két alternatív identitást jelöl: az egyik az önkifejezésben, a másik a karrierépítésben látja az érvényesülés útját. A törtető Jamesszel szemben Simon mást sem szeretne, mint közölni Hannah-val, hogy mit érez: átadni a semmibe vett emberek magányból és szorongásból gyúrt élménycsomagját, amit egyébként szobájának csupasz falai között a lány is megtapasztalt.
Ayoade mindkét filmjében a kommunikációképtelenségtől való félelem hajtja a főhősöket. Lloyd Tate arról álmodik, hogy szerelme bőrébe egy idegen bújt, attól retteg, hogy képtelen megismerni a lányt és a lány őt; A hasonmásban pedig James lopja el Simon érzelmeit (vagyis annak verbális megfogalmazását), hogy Simon szövegével vágódjon be Hannah-nál, és így megfossza félszeg hasonmását az egyéni önkifejezés elsőbbségétől és lehetőségétől. A magány mint a 21. századi identitásválság egyik kiemelt motívuma magyarázhatja azt is, hogy Ayoade adaptációjában hangsúlyosabb szerep jut a románcnak, ami Dosztojevszkij kisregényében még a margóra szorult.
Maga a film szintén azt az egyéni hangért folytatott küzdelmet tükrözi, amit Simonnak és Lloydnak is meg kell vívnia. Ayoade látványosan támaszkodik a filmtörténet odavágó klasszikusaira, amiknek kiforgatja az „elcsent” motívumait, így hozva létre sajátos pastiche-sát. Elég csak felidézni azt az óriáslencsét, amivel Simon a szemközti házban lakó Hannah-t figyeli, s ami egyértelmű utalás Hitchcock Hátsó ablakára – ám a James Stewart-karakter által látott gyilkosság már egy teljesen más módon, frappáns csavarral ismétlődik meg A hasonmásban. (Még szebb, ahogy a Submarine-ban a 400 csapás fináléját gondolja újra a színész-író-rendező.) A hasonmást ért kritikáknak viszont kétségkívül igazuk van abban, hogy Ayoade túlzottan kiszámíthatóan vezeti történetét, és nem rugaszkodik el a doppelgänger-filmek fordulataitól. A magába záruló narratíva truvája, vagy a hasonmások párharca mind jól ismert toposzok, amiknek kiismerhetőségét ellensúlyozza a koporsószerűen zárt, klausztrofób térkezelés atmoszférateremtő ereje.
Ayoade második nagyjátékfilmje tehát korántsem tökéletes alkotás, viszont az abszurdhoz s a szürreálishoz való vonzódása, a filmtörténet nagyjai eszköztárának friss újrahasznosítása, és a faarccal játszó színészek deadpan-humora (ami egyébként még jobban ráerősít a karakterek végletes magába fordultságára) különlegessé színezik A hasonmást. Ugyan kihagyott ziccerekből is jut bele pár (a cégében személyi kultusz övezte elnök szerepe például minimális), és aki a megidézett filmeket látta, az a fordulatok hozta kanyarokban sem fogja a nyakát törni, de mégis: A hasonmás szórakoztatóbb, mint a fénymásolással készült tömegmozik, és frappánsabb, mint az egyéni hangvételű stílusfilmek nagy része. Ja, és Jesse Eisenberg is nagyot alakít benne: kettős szerepében messzire lép a romantikus félszeg ficsúr ráhúzott skatulyájától.
De ez a minimum egy Ayoade-filmben.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322