Az animált krinolinok tánca – Pejó Róbert: Mancs
2015. 02. 11. • Kovács Bálint |
Egy édes kutyakölyök mellett történhet bármi a vásznon, az olvadozó nézőket úgysem lehet kizökkenteni semmivel a műélvezetből. De mire elég a kutya, ha felnő? MOZI
Mancs
színes, magyar családi kalandfilm, 92 perc, 2014
rendezte: Pejó Róbert
írta: Pejó Róbert, Szy Katalin
zene: Márkos Albert
fényképezte: Szatmári Péter
vágó: Roszik Gergely
producer: Kántor László
szereplők: Trill Zsolt, Holecskó Orsolya, Keresztes Tamás, Szacsvay László, Pásztor Erzsi, Szarvas József, Nyári Oszkár
bemutató dátuma: 2015. január 29.
forgalmazó: A Company Hungary Kft.
Minden tekintetben, tokától bokáig dajkamese a Mancs című családi film, ami egy Mancs nevű mentőkutyáról, de nem a híres, miskolci Mancs élettörténetéről szól. Formailag, történetében, dramaturgiájában, logikájában és aranyosságában is mese, és ha ekként nézzük, azaz nem várunk el tőle semmi olyasmit, amit egy hatalmas képeket és kevés betűt felsorakoztató, színes gyerekmesekönyvtől sem várnánk el, akkor végül számos hiányossága és megannyi ügyetlensége ellenére is eléri, amit el kell érnie.
A Mancs helyszínéül egy többszörösen hangsúlyozott mesevilág szolgál. Ennek egyik jele, hogy folyamatosan keveredik az animáció az élőszereplős filmmel, egyrészt a cselekménybe be-beszúrt animációs betétek formájában, másrészt az „igazi” világba is minduntalan betüremkedő rajzok révén: a lakások ablakain túl rajzváros terül el, és a vacsorázó hús-vér embereket animált pók zavarja meg. Mindennek részben az az oka, hogy – akár a fantázia – a rajzok segítsék vászonra mindazt, ami máskülönben nem létezhetne ott: azt például, hogy ember és kutyája először barátkozik meg igazán egymással, az jelzi, hogy az autóban egymás mellett ülve pont ugyanolyan mozdulatokat tesznek. Máskor a kutyanézőpont kifejezését segítik Igor Lazin nem kimondottan képzőművészeti igényű, viszont tényleg szeretetreméltó és kedves rajzai, de a legtöbbször egészen öncélú gesztusról van szó, amely nem tesz mást, mint hogy még cukibbá próbál tenni egy cuki filmet. És kis jóindulattal, ha tényleg megbékélünk a meselogikával, ez vállalhatónak is tűnik, voltaképpen épp azért, mert egy mesében minden vállalható. Igaz, amikor megjelenik „Nózi, a szagtündér”, hogy apró, csipogó szárnyas kutyuskaként jelképezze Mancs kiváló szaglását, az azért – főképp ezzel a névvel – a jó ízlésnek a legkedélyesebben messzire rajzolt határvonalon is túlmegy.
Pejó Róbert rendező másféleképpen is hangsúlyozni próbálja, hogy a Mancstól nem várható el semmi sem, ami szigorúbb a „mindent szabad-logikánál”. Feltűnő – és épp ezért alighanem átgondolt döntés eredménye – ugyanis a folyamatos anakronizmus: a főszereplő rendszerváltás előtti rendszámú Trabanttal és egy Centrum Áruházas szatyorral megy haza a láthatóan szocialista villamos javító üzemből, de otthon már a kilencvenes évek vége felé alapított TV2-t nézi, mielőtt megvacsorázna a rikító színű műanyag IKEA-étkészletből, vagy bebújna a jellegzetes IKEA-ágyneműi közé. Ugyanakkor a bájosan csiricsáré világban is szándékolatlanul elidegenítően hat az az egyébként sok magyar filmre jellemző probléma, hogy tökéletesen egyértelmű: a skatulyából kihúzott, minden jelenetben más ruhadarabokat legelőször vette magára valaki.
A meseszerűség, amennyire szimpatikus, annyira problémaforrás is, hiszen a film korhatár-besorolása szerint – és egy véres-zokogós, földrengésből gyerekmentős jelenet miatt – csak hat éven felüliek számára ajánlott, noha a kutya orra előtt szó szerint táncot lejtő, vidám, animált krinolinok tánca és az ehhez hasonló hangvételű részek pont az e korosztály alatti gyerekeket hoznák inkább lázba. És nem működik – ahogy nincs is mesefilm, sem másmilyen film, ahol működne – a színészek jellemzően gyerekek számára tartogatott játékmódja sem: Trill Zsolt (Zoli, a kutya gazdája) bár éppen nem viszi kórosan túlzásba az affektálást, de azért épp annyira felszínes eszközökkel játszik, hogy saját, néha felbukkanó animált verzióját jobb legyen nézni, mint őt. Nyári Oszkár üzemfőnöke maga próbál rajzfilmfigurát adni, és például kidülledő szemekkel és rosszalló sopánkodással fejezni ki a bosszúságot. A többi színész nagyjából úgy játszik, ahogyan azt a forgatókönyv megengedi nekik: Szacsvay Lászlónak a mentőcsapat tagjaként valódi lélektani konfliktusok vannak megírva, amelyeket ő valódi beleéléssel is játszik el, míg Holecskó Orsolya – Mancs gazdájának felesége – azért korlátozza játékát néhány, egyébként kifejező ábrázat felöltésére, mert karakterének lélektani történései is épp ilyen szinten vannak kifejtve.
Pedig a forgatókönyv dramaturgiai íve, ha a főbb pontjait nézzük, tulajdonképpen rendben van: Zoli előbb összebarátkozik az akarata ellenére rátukmált kiskutyával, majd konfrontálódik miatta terhes feleségével, aztán felismeri valódi vágyait és kutyás mentővé válik, s végül a film csúcspontját jelentő, legkomolyabb mentőakció el is hozza a várt katarzist, jól eltalált aláfestő zenével és hangokkal, a sírás zsigeri hatást keltő, de még éppen nem túlzó képi megjelenítésével, a konfliktusok profi felépítésével. Viszont benézve a dramaturgiai mozgatórugók mögé, már nem egy kevésbé sikerült momentumot találni.
Meseiség ide vagy oda, azért mégis zavaró az a természetesség, amivel Pejó Róbert rendező és forgatókönyvíró társa, Szy Katalin átugranak minden magyarázatot, mint hogy például mégis mitől válik zseniális mentőkutyává egy német juhász egy elvileg képzetlen villamosszerelő kezei közt? (Egyes információk szerint a filmben valahol el van rejtve egy trófea, amelyről leolvasható lenne, hogy Zoli korábban díjazott kutyakiképző volt, de a talán tizedmásodpercre felvillanó információ kevesebb a kevésnél.) Miért volna olyan nagy probléma, hogy ha valaki kutyás mentőként emberek életéért felel, annak előbb le kell tennie egy egyszerű kutyás mentővizsgát? Márpedig ez a film egyik nagy konfliktusa. A másik fő dilemma pedig megmarad felvetésnek: Zoli figurájának az a legkomolyabb válsága, hogy születendő, majd újszülött fia helyett is szívesebben foglalkozik kutyájával – erre sem megnyugtató, sem depresszív feloldást nem tudott vagy akart kreálni a forgatókönyv.
A film más tekintetben is olyan, mintha az atmoszférateremtésen, a meseiség találó megjelenítésén és a cselekmény tartóoszlopainak kifaragásán kívül a többi elemet az alkotók csak afféle tölteléknek tekintették volna. Az emberinek szánt szituációkról sokszor süt a műviség (az apukája sikerének elvileg örvendező kisgyerek olyan fakó érdektelenséggel kiáltja, hogy „apa, apa!”, mintha legfeljebb egy a forgatás végére beígért Balaton szelet motiválná a fiúi szeretet helyett), az apró konfliktusok általában mondvacsináltak (a kutyás mentővizsgát felügyelő rendőr unokája például odakiabál a nagypapának, hogy ő a kutyának szurkol, mire a férfi grimaszol egy rosszallót). Pedig az ehhez hasonló sikerületlenségeket alighanem könnyen ki lehetett volna kerülni, így támogatva meg azt, hogy a dajkamese tényleg egyszerű és ártalmatlan, de hatásos dajkameseként ringassa el és hozza izgalomba a nézőit. Így viszont csak a bájos szituációkban aranyosan viselkedő cuki kiskutya jelenetei és a filmvégi csúcspont sikerültek makulátlanul, ami elég lehet a közönség aprajának tetszéséhez, de kevés egy régóta várt, igazán jó magyar gyerekfilmhez.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322