Az aggyal vívott háború – Morten Tyldum: Kódjátszma

2015. 02. 09. • Kovács Bálint |

Alan Turing brit matematikus élete vagy annyira megdöbbentően tragikus, érdekes és lélegzetelállító, hogy annál ideálisabb filmalapanyagot még nem látott a világ – vagy csak az életéről készült, Kódjátszma című film alkotói hitetetik ezt el tökéletesen a nézőkkel. Ha netán csak az utóbbi esetről van szó, az is bőven elég. MOZI

Kódjátszma

(The Imitation Game)

színes, magyarul beszélő, angol-amerikai életrajzi dráma, 114 perc, 2014

rendezte: Morten Tyldum

írta: Andrew Hodges könyve alapján Graham Moore

zene: Alexandre Desplat

fényképezte: Óscar Faura

jelmez: Sammy Sheldon Differ

vágó: William Goldenberg

producer: Nora Grossman, Ido Ostrowsky, Teddy Schwarzman

szereplők: Benedict Cumberbatch, Keira Knightley, Matthew Goode, Charles Dance, Mark Strong, Rory Kinnear, Allen Leech,Tuppence Middleton, Tom Goodman-Hill

bemutató dátuma: 2015. január 29.

forgalmazó: Fórum Hungary

FIGYELEM! AZ ÍRÁS SPOILERT TARTALMAZ!

A Harmadik Birodalom feltörhetetlennek tartott, Enigma nevű kódnyelvének megfejtésében szerzett elévülhetetlen érdemeiről, a gépek és a gondolkodás kapcsolatát vizsgáló Turing-teszt megalkotásáról és a modern számítógépek létrehozását lehetővé tevő találmányáról híres Alan Turing élete nem csak a sorolt tudományos eredményeket tekintve lenyűgöző, hanem azért is, mert a brit, homoszexuális és talán Asperger-szindrómás matematikus élettörténete – mind saját élete, mind azok az események, amelyeknek részese volt – az élet és a történelem egy sor különösségére, nagy igazságára világít rá. Így a róla készült filmek nagyszerűségének kérdése azon múlik, hogy az alkotók mennyire ismerik fel mindezt, és hogyan tudnak vagy akarnak gondolatokat közölni róla a puszta biográfián túl. Morten Tyldum filmjének – amelyet Andrew Hodges életrajzi kötete alapján Graham Moore írt – kiválóságát az jelenti, hogy a Kódjátszma valóban képes megemelni a Turing-sztorit, és egy ember életénél sokkal tovább mutató megállapításokat tenni, gyengesége viszont éppen az, hogy ezekbe jóval kevesebb energiát fektet annál, hogysem igazán kétségbeejtővé, felemelővé és főként letaglózóvá válhasson a film.

A Kódjátszma már azzal is próbálja elkerülni az életrajzi filmek csapdáit, hogy ha nem is újító, de kiváló dramaturgiával több idősík között jó érzékkel ugrálva úgy mutatja meg Turingnak gyakorlatilag az egész életét, hogy az egyetlen ponton sem érződik sem unalmasnak, sem a kronológia megkívánta kötelező körnek: a látszólagos csapongás az életszakaszok között azt a benyomást kelti, mintha annyi izgalmas dologról lehetne a filmben beszámolni, hogy az ember hirtelen nem is tudja, hova kapjon. A magot azért bizonyosan az Enigma feltörésének története jelenti: Turing előbb tagja, majd vezetője lesz annak a tudósokból álló csoportnak, amely a mindennap megváltozó, napi több száz trillió kódolási lehetőséget magában rejtő nyelv megfejtésére hoztak létre a Szövetségesek. És közben feltárul egy gyerekkor a szadista osztálytársak által kipécézett okos tojással és az ő egyetlen testi-lelki jó barátjával, meg az ő tragédiájukkal, és egy háború utáni nyomozás, amelynek – homoszexualitása miatt – célpontja az, akinek nemzeti hősnek kellene inkább lennie.

Persze mindez a cselekmény szintjén is érdekes, mégis többet ad az, amit képvisel. A kódjátszma egyrészt a háborúról is közölni tud egy újszerű állítást, ami nem kis szó a háborús filmek dömpingjében. Az Enigma sztorija ugyanis úgy rombolja le az erővel vívott háború mítoszát, ahogyan az első világháború brutális mustárgáz-attakjai ásták alá a hősies háború legendáját. A 70-es években nyilvánosságra hozták ugyanis, hogy a kódot már évekkel a háború vége előtt megfejtették, azonban, hogy ez ne váljon a németek számára is egyértelművé, a hadviselésnek innentől jelentős részét képezte, hogy eldöntsék, melyik leleplezett német támadást akadályozzák meg, és melyiket ne. A Kódjátszmának elég egyetlen jelenet, hogy érzékeltetni tudja ennek a fajta tudásnak és az ilyen döntéseknek az elviselhetetlen felelősségét.

Ugyanilyen érdekes a két főszereplő története. Az idegesítő, beképzelt és szinte elviselhetetlen Turing figurája mellett egy idő után megjelenik a kutatócsoport szintén „különös” tagja, aki egyedülálló nőként nemhogy okosabb a férfiaknál, de családalapítás helyett szintén egyedülálló férfiak környékén ólálkodik: két különc, akiknek tönkretételén fáradozik a társadalom – épp különcségük miatt –, és akik ezzel szemben többet érnek el, mint konformista, az elvárásoknak tökéletesen megfelelő kortársaik együttvéve. Ennél pontosabb példázatot nem is lehet találni arról, mennyire káros az uniformizálás, az átlagtól való komolyabb eltérések meg nem értéssel kezelése és visszahúzni akarása, a normák egységes ráerőltetése mindenkire. Ennél már csak akkor lehet fájdalmasabb és sokat mondóbb a tanmese, ha a normahajszolást és az agresszív „normalizálást” olyannyira túlzásba vinné a mindenkori hatalom, hogy az halálba kergesse a csodálatos elmét: mint ahogy ez meg is történt Turinggal, és persze megtörténik a filmben is.

A Kódjátszma tehát bőven szolgál szellemi munícióval, talán többel, mint bármelyik, az elmúlt években készült és a háború bármiféle aspektusáról szóló film. S hogy mégsem teljes az e felett érzett öröm, arról az tehet, hogy bár a fenti gondolatok mind benne vannak a filmben, egy részük – a melegség vs. nemzeti hősiesség- vagy a tudós vs. egyedülálló nő-sztori – csak vázlatosan, néhány mondat, esetleg filmvégi inzert erejéig vannak kifejtve. Ráadásul, legyen bár a nagy egész lenyűgöző, bosszantó, hogy a forgatókönyv bizonyos részei elnagyoltak, egyes konfliktusai mondvacsináltak. Érthetetlen például, hogy a hadsereg képviselője miért próbál meg minden módon keresztbetenni Turingnak, miközben ő maga jelenti ki, hogy az Enigma-projektnél nem is létezik fontosabb feladat a háborúban – hacsak azért nem, hogy teljesüljön a konfliktuskvóta a filmben. De ugyanennek az ellentéte is igaz: az alkotók nagyjából egy huszárvágással rendezik a konfliktust a bunkó, csapatmunkára képtelen Turing és munkatársai között – hogy azért mégse lépjék túl azt a bizonyos konfliktuskvótát. Azt pedig, amikor maga Churchill nevezi ki az addig csak beosztott főszereplőt a csapat élére, bemondásra kell elhinnünk: hogy mivel győzték meg a politikust, arra egy szót sem vesztegetnek.

Különösen zavaró mindez úgy, hogy máskülönben csak úgy sorjáznak a jobbnál jobban megírt és eljátszott karakterek a filmben – így csak feltűnőbbek az érthetetlen gyengeségek. Kis túlzással a hátán viszi a filmet Benedict Cumberbatch, aki nem csak a bravúrt – az éles nyelvű, szociális elvárásokra mindig mókásan fittyet hányó személyiséget – játssza kifogástalanul, de hanghordozásával és annak változásaival, arcrezdüléseivel és teljes átélésével olyan magával ragadóan tudja kifejezni Turing lelki sokszínűségét, hogy úgy érezzük, ennek fele sem jelenne meg, ha a színész pusztán csak a forgatókönyvben leírtakra támaszkodna; Cumberbatch tehetsége szinte újabb film a filmben. Ha ennyire nem is nagyszerű, de kiemelkedő Keira Knightley játéka is az öntörvényű tudósnő szerepében: a színésznő egyfajta természetes gyermetegséget kölcsönöz a nagyon is érett gondolkodású figurának, különös feszültséget teremtve ezzel.

Ilyen remek színészekkel, ilyen remek felvetésekkel tényleg csak az a kár, hogy a filmvégi inzertek Turing későbbi sorsáról – amelyek pár sorban ítéletet is alkotnak a tudóst a halálba kergető társadalomról – nem egy új, jó film kezdetét, hanem csak egy jó film végét jelentik.

Filmkultúra

Az aggyal vívott háború – Morten Tyldum: Kódjátszma

Kapcsolat