Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Az úrhatnám polgár mennybemenetele - Székely István: Hyppolit, a lakáj

Székely István 1931-ben bemutatott, jelen DVD-kiadás kedvéért képileg csodaszépen felújított Hyppolit, a lakája nemcsak azért fontos alkotás, mert lerakta a harmincas-negyvenes évek magyar vígjátéki aranykorát jelentő művek alapjait (olyan további sikerek útját egyengetve, mint a Meseutó, a Budai cukrászda, a Lovagias ügy vagy a Dunaparti randevú), hanem azért is, mert tényleg ez a legjobb mind közül.  DVD
 
Hyppolit, a lakáj
rendezte: Székely István
írta: Nóti Károly (Zágon István színdarabja alapján)
fényképezte: Eiben István
zene: Eisemann Mihály
producer: Samek Albert
szereplők: Kabos Gyula, Csortos Gyula, Haraszti Mici, Fenyvessy Éva, Jávor Pál, Gózon Gyula, Erdélyi Mici, Simon Marcsa, Szenes Ernő
gyártó cég: Kovács Emil és Társa, Sonor Film
forgalmazza: Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet
DVD-megjelenés: 2014. április 18.
 
 
A kék bálvány nem túl eredeti és átgondolt krimikomédiája után a második magyar hangosfilmként készült Hyppolit tehát a neorealizmust megelőző, hazug társadalmi mintát közvetítő szirupos olasz mozgóképek mintájára magyar fehér telefonos filmeknek keresztelt opusok, azaz a két világháború között prosperált magyar polgári vígjátékok origóját jelenti. A szóban forgó műveket sokan kárhoztatják azért, hogy túlságosan életidegenek, hamisan könnyedek és túl egyszerű sablonokra épülnek, s alapvetően a Székely-alkotás is illeszkedik közéjük – számos ponton mégis több és jobb, mint bármely későbbi klónja.
 
A Hyppolit, a lakáj Zágon István korabeli színpadi darabjának felhasználásából született (mely egyébként Molière Úrhatnám polgárának motívumaiból építkezik), tovább csavarva az eredeti bohózati szituációt: míg a színdarabban az úri lakáj adott folyamatos leckét a felkapaszkodott szállítmányozási vállalkozónak, addig a filmben az újgazdag kisember az, aki folyamatosan és sikerrel lázad a gőgös inas szekatúrája ellen (annak, hogy eredetileg a címszereplő volt a pozitív figura, vannak apró nyomai a filmben). További pikantéria, hogy a Zágon-vígjáték kiindulási alapját jelentő Molière darabban ráadásul nem is a ház asszonya, hanem – ahogy azt a cím is elárulja – a férj az, aki súlyos rangkórságban és idült sznobizmusban szenved.
 
Hogy ez a fura kevercs milyen időtállónak bizonyult, az egyrészt a történelem szeszélyének köszönhető, hiszen – ahogy azt a rossz emlékű 1999-es remake is remekül bizonyítja – a rendszerváltás után újra aktuálissá vált az újgazdag téma. Sokkal inkább köszönhető azonban az örökzöld értékállóság annak (és erre megint csak a remake, pontosabban annak silánysága a bizonyíték), hogy a(z eredeti) Hyppolit humora egyszerűen halhatatlan: egyetlen más magyar filmben sincs talán ennyi idézhető, sőt gyakran idézett aranyköpés.
 
A „Hagymát is hagymával eszem” vagy a „Hát úgy is lehet mondani, csak akkor nincs semmi értelme” alapvetése csak néhány a rengeteg mókás bemondás közül, hiszen igen nagy az egy percre jutó frappáns riposztok száma (lásd még például: „Te csak ne sajnáld a lovat. Annak ez a szakmája”; „Micsinálnak a micsodával?”; „De hogy én a saját marhapörköltöm tiszteletére szmokingot vegyek föl?! – Soha”; „Érdekes, egy hónappal ezelőtt ez nálunk még cékla volt…”; „Éntőlem jöhet akár úszónadrágban is, csak jöjjön!”).
 
 
A Hyppolit, a lakájban nem csak a verbális poénok röpködnek: igen hangsúlyos benne a jellem- és helyzetkomikum is. Az előbbiek elsősorban a karótnyelt és előkelő, korábban egy grófi háznál 27 évig szolgáló inas, a kissé elnyomott, hedonista, egyszerű lelkű, de jóindulatú Schneider Mátyás és törtető, sznob felesége figurájára építenek; az utóbbi csúcsa pedig az operás jelenet némajátéka, amikor Schneider megpróbálja neje háta mögül pantomimmel jelezni barátjának, Makátsnak, hogy sajnálatos módon elmaradt az alibiként szolgáló operaelőadás, ami alatt ők egy lokálban mulattak a csinos Mimivel (mivel Makátsnak korábban szigorúan a lelkére kötötték, hogy „minden körülmények között ott volt az Operában”, nem okoz számára különösebb nehézséget félreértelmezni cimborája összes jelzését).
 
 
Ez még azonban mind nem lenne elég az örök frissességhez – ám a Hyppolit sokkal árnyaltabb és összetettebb, mint kortársai és utódai. A címszereplő „főgonosza” például nem egyértelműen ellenszenves figura. A lakáj rejtélyes alak, nem sok minden derül ki róla, lényegében csak foglalkozásánál fogva van jelen. Ám többször is kapunk apró jelzéseket arra, hogy a lelke mélyén kinek az oldalán áll - akkor látszik először érzelem a mindig kimért arcán, amikor a hősszerelmes karakterrel beszél annak szíve választottjáról (Schneider lányáról). Több esetben pedig afféle katalizátorként működik, aki egy-egy „véletlen” elszólással – a megfelelő irányba! – tereli a szálakat („Bocsánat, úgy tűnik, elszóltam magam”).
 
Szintén Hyppolit karakteréhez kapcsolódik egy, a film komplexitását tovább növelő megoldás. Mint arról már volt szó, a mű egyrészt az Úrhatnám polgáron, másrészt egy Zágon István-bohózaton alapul, és ennek megfelelően a vígjátéki szituációt is megduplázza. A figurák együtthatásának köszönhetően ugyanis kettős rétegű komédialáncolat alakul ki azzal, hogy az egyik szinten épp az a magatartásforma válik nevetségessé, ami a másik szinten egy másik pózt tesz nevetségessé (egyszerűbben: Schneidernek köszönhetően a lakáj, a lakáj segítségével Schneiderné karikírozódik).
 
Filmünk erényei azonban nem merülnek ki a cselekményben. A fősztorit kísérve számos hangulatfestő, atmoszférateremtő képsort kapunk. Kedélyes utcai perlekedés, vidám kocsmajelenet alsózással és az óbudai Cérnahang dalárda próbájával, egy nyüzsgő lokál bemutatása (beszédesen fölülről, totálban), hétköznapi autóforgalom megjelenítése gondoskodik arról, hogy a színpadias megrendezettségen túl felvillanjanak a mindennapok is. A mű pedig vizuális szimbólumot is tartalmaz: habár fényképezése elsőre pragmatikusnak és simulékonynak tűnhet, egy esetben egy igen feltűnő, alsó kameraállásban felvett képet láthatunk Hyppolitról, ami a lakáj monumentalitását, felsőbbrendűségét hangsúlyozza.
 
 
Mindez azonban eltörpül a mű legnagyobb vívmánya, a szeretnivaló magyar kisember filmes prototípusának útjára bocsátása mellett. A Hyppolit, a lakáj legtöbb gegje a Kabos Gyula által megformált Schneier Mátyás fuvarozóhoz köthető, aki – talán ezért, talán másért – a leginkább halhatatlannak és a legvirulensebbnek bizonyult a film figurái közül: alakja a teljes magyar filmtörténetet végigkíséri, hiszen az ő hagymaszagú házikabátjából bújt elő az összes ezt követő szimpatikus, örök túlélő kisember a Tizedestől Pelikán elvtárson át Vállfás Gyuszi bácsiiig. Kabos ezután is számtalanszor megformálta ugyanezt a karaktert a harmincas évek sikervígjáték-szériájának további darabjaiban. Az említett sablonosság miatt kis túlzással mondhatjuk, hogy ezek közül ha egyet láttunk, az összeset láttuk – de ha tényleg csak egyet akarunk mindebből megnézni, akkor már válasszuk a legjobbat!
 
 
Felhasznált irodalom:
 
Balogh Gyöngyi – Gyürey Vera – Honffy Pál: A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig. Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2004.
Gelencsér Gábor: Mesetrabant. A legvidámabb barakk legvidámabb filmjei. http://www.filmkultura.hu/regi/articles/essays/mesetrabant.hu.html
Kelecsényi László: A magyar hangosfilm hét évtizede 1931–2000. Hyppolittól Werckmeisterig. Budapest, Új Palatinus Könyvesház, 2003.
 
 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322

2021-04-14 06:52:42 SMTP error: Could not authenticate.