Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

„Megmutatni a hétköznapok szürrealitását” - Csáki László animációs filmrendező

fotó: Hutanu Emil
 
Olyan sikeres kréta animációk alkotója, mint a My Name is Boffer Bings vagy a Néhány szó. Vizuális művész. Művésztanár. A Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor Programjában most lehetősége nyílik első egészestés filmjét megalkotni, a műfajilag innovatív Kék Pelikant, az első magyar egészestés animációs dokumentumfilmet, amely a kilencvenes évek vonatjegyhamisítási lázát dolgozza fel. INTERJÚ

Hogyan találkoztál a Kék Pelikan ötletével?

2011-ben talált meg az ötlet. Egy volt utas, ugyanolyan hamis jegyhasználó, mint én, Szentkirályi Gábor illetve Sipos Gábor producer vetette fel, hogy filmet kéne csinálni a témából. Nagyon izgatott, de nehéz volt megtalálni, hogyan nyúljak hozzá. Elsőként élőszereplős fikciós filmben gondolkoztam, mert nem tudtam igazán a történet részleteit, csak a sejtésem volt meg, hogy van benne annyi fordulat és mélység, hogy a nézőket nyolcvan percre le tudom kötni ezzel a sztorival. Amikor anyagot kezdtem gyűjteni, és interjút készítettem az érintettekkel, rájöttem, milyen jó az eredeti audio interjú hangulata és hatása, és ezzel kell igazán kezdeni valamit, nem csak alapanyagként használni a forgatókönyv megírásához. 2015-ben aztán készítettem egy huszonkétperces animatikot az eredeti interjúk szerkesztett verziójára és egy részletet a filmből. Ezek a tapasztalatok vezettek oda, hogy a Kék Pelikannak egészestés animációs-dokumentumfilmnek kell lennie.

Mi izgat benne?

A vonatjegyhamisítási lázon keresztül bemutatni egy olyan alapvető és örök emberi vágyat és az ehhez kapcsolódó mozgatórugókat egy korszakban, ami csak ritkán adódik egy nemzet történetében. Ezt egy nagyon jó alapanyagnak tartom, jó a humora, tükröt tart elénk, sok olyan részletet érint a sztori, amiről beszélni kell.  Jó vele minden egyes percet eltölteni. Foglalkoztat, hogyan fogadja majd a nagyközönség, hogyan fog moziban működni ez az első egészestés animációs-dokumentumfilm. Fontos, hogy minél szélesebb körben ismerjék meg ezt a jelenséget, akár a jövőre nézve is, fontos, hogy beszéljünk róla, hogy filmre rögzüljön. A mostani húsz éveseknek is sokat fog mondani, az én generációmnak is, a még idősebbeknek is. Van bennem egy kellemes bizsergés. Ez felelősség, bizalmat szavaztak nekem, valamit létre hozol, amit másoknak szánsz. És van bennem nosztalgia is, nagyon szerettem a kilencvenes éveket, akkor voltam huszonéves, sok élményem kötődik hozzá.

A Moszkva tér, Török Ferenc filmje tematizálta már a vonatjegy-jegyhamisítást. Sokaknak onnan, másodlagos forrásból lehet ismerős. Hatott rád?

Az az egyetlen példa, hogy magyar filmben megjelent ez a történet. Hogy ezzel a témával foglalkozom, semmilyen szinten sem köszönhető a Moszkva térnek, de fontosnak tartom, hogy az a film megszületett, mert be mert emelni egy, a rendszerváltás éveihez ennyire esszenciálisan hozzátartozó jelenséget. A Kék Pelikan a kilencvenes évek Magyarországáról szól, az első szabad évek eufóriájáról, nem a rendszerváltásról. Számomra Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan-ja sokkal jobban irányt mutat. Miként lehet a körülöttünk lévő dolgokból filmet csinálni, megmutatni magunkat magunknak. Szerintem a közönségnél nagyon jól működik, amikor a hétköznapjainkban meglátjuk a szürreálisat, az abszurditást. Csak nehéz ezeket észre venni, mert szinte mellettünk történik. Azt gondolom, hogy pont azért tetszik nekem a Kék Pelikan vonatjegyhamisításos sztorija, mert benne voltam, részem volt benne, tudom mi ez. Már eltelt annyi év, hogy objektíven vissza tudjak tekinteni arra az időszakra, és megkeressem a válaszokat az azóta felmerült kérdéseimre. A filmrendezés legfontosabb alapkövetelménye szerintem, hogy képes légy megfigyelni folyamatokat, és ezeket rekonstruálni tudd.

Pontosan miért animációs dokumentumfilmként rendezed meg?

Az animáció a mesélés, a filmkészítés szabadságát adja meg, miközben a szöveg dokumentumjellege nem sérül. Egy olyan műfaj-mix jön létre, ami eredetien és nyersen tudja tartani a történéseket, de vizuálisan mégis egységes marad. Tudod „filmesen” szituációról szituációra építeni a történetet, bármit és bárkit megjeleníteni, úgy ahogy szeretnéd. Az animáció egy absztrakció, ami a saját vizuális törvényeit fekteti le, amin belül mesélni kezdesz. Mind az animációnak és mind a dokumentumnak a maximumát képes adni ez a „házasság”. Erős hatásúnak tartom az animációs-dokumentumfilmet, mert komoly dolgokról tudsz beszélni, nagyon jól fogyasztható, design-os formában. Az animációhoz alapból jól viszonyulnak a nézők, amire építve jól vezetheted őket a felnőtteknek szóló tartalmak felé.

Ez az absztrakció nem zárja be a történetet?

Az absztrahálás mértéke egy skála. Lehet csíkokkal és háromszögekkel mesélni, és lehet emberhez hasonlító, akár még karakterjegyeket is pontosan átemelő módon. Azért nem záródik be a történet, mert a szereplők igazi, hiteles hangja szólal meg. Az absztrahált megjelenítés és az eredeti hang kettőssége által ez a nyelv működni kezd. Ha színészekkel mondatnánk föl előre megírt dialógokat, lehet, hogy bezáródna. Vagy a színészek által felmondott dialógokat „vetné le” magáról a film.

Több egészestés filmterved is van?

A Kék Pelikan-projekt az egyetlen, amihez évek óta folyamatosan visszatérek. Nincs az, hogy hazamegyek és a fiókomban ott van másik két filmterv, ahogy M. Tóth Géza, animációs tanárom javasolta az óráinkon az egyetemen. Szeretnék a Kék Pelikan egészestés filmben elmélyedni, minden létező energiámat erre szentelni. Azt mondják, a rövidfilm az egészestés előszobája. Engem ez nem érdekelt, nem akartam minden áron az előszobából belépni a szobába. Meglennék egészestés film nélkül is továbbra is rövidfilmeket rendezve. A rövidfilm szerintem nem egy állomás az egészestéshez vezető úton. Maga a téma kíván meg ilyen hosszúságot, és nem az én vágyam, hogy csináljak egy egészestés filmet. 41 éves vagyok, lehet, hogy túl azon a ponton, amikor le kell tenni az első egészestés filmet. De alapjában nem bánom, hogy ez most jött el. Az animációs egészestés filmeket általában nem teszik le olyan fiatalon, mint az élőszereplőst, ami a megfelelő szakmai és gyártási tapasztalatok és egyéni vizuális nyelv megtalálásából adódik: érettebbnek, tapasztaltabbnak kell lenni hozzá, mert két és fél, három évre lekötöd magad.

Mi ez a technológia?

Az animáció gyártási folyamatát általában nem értik, jogosan, mert nem lehet egységesíteni, mert minden vizuális világ és animációs technika más és más gyártási- és utómunka folyamatokat kíván meg. Annyit tudnak róla általában, hogy sok munkával jár, és sokáig készül. Az animáció az egyetlen olyan terület, ahol egyedül és nagy stábbal is ugyanolyan filmet tudsz csinálni, csak nem mindegy, hogy mennyi idő alatt. Rajzolhatsz, festhetsz, elköteleződhetsz egy technika mellett, mint én a kréta animáció mellett, ezeket szabadon mixelheted is, sőt, lehet analóg vagy digitális a technika. Önmagát gerjeszti, pillanatok alatt ki lehet találni új formát és látványvilágot. Egy rajzanimációs-, egy pixilációs- vagy egy homokanimációs film gyártási folyamata különbözik, mert nincs minden munkafolyamatra minden esetben szükség. Közös bennük az animatik. Animatik nélkül nem lehet elkezdeni az animációs filmet, ez teszi átláthatóvá és tervezhetővé ezt a komplex filmkészítési folyamatot.

Mi az animatik?

Az animációs film gyártása során az első olyan fázis, amikor a beállítási rajzok (storyboard kockák) és a főbb mozgásfázisok összevágódnak a dialóggal, narrációval, atmoszférával. Így összekapcsolódik a kép és a hang és ez kiegészül az idővel/időzítéssel a vágás során. Az animatik megnézése egy véleményezhető filmélményt ad, pontosan modellálja a készülő film ritmusát, hangulatát, dramaturgiai ívét. Az animatikokat tesztközönséggel véleményeztetni szokták, kialakítva ezzel a film végleges formáját, amit aztán leforgatnak, vagy animáció esetén gyártanak. Az animatik a készülő film kottája, első „filmszerű” formája.

Milyen megélni a gyártási folyamatot, az alkotást?

Van egy fázis, középtájon, amikor fogalmad sincs, hol állsz, aztán van egy pont, amikor összeáll. Mint amikor egy nagyon hosszú álomból fölébredsz, nem emlékszel pontosan minden részletre, mi és mikor történt közben. Szeretem az animációban, hogy mivel hosszú ideig készül, minden döntésemet át tudom gondolni. Az élőszereplős film harminc-negyven napos forgatási gépezete napi szinten állít rengeteg döntéshelyzet elé. Az animációban erre éveid vannak. Szeretem, hogy zuhanyozás vagy mosogatás közben, amikor nincs más dolgom, az agyam szabad kapacitását is rá tudom fordítani, mindenre rá tudok újra kérdezni, és ezért úgy érzem a saját tapasztalataimból, hogy pontosabb lesz a végeredmény.

Hogy látod az animáció helyzetét ma Magyarországon? A közönség annyit észlel, hogy az Inkubátor Program keretében Szirmai Márton Hol rontottam el? és Bánóczki Tibor- Szabó Sarolta Műanyag égbolt című animációja is készül, szintén egészestés animációk. Tehát készülnek animációs filmek.

Azt gondolom, van igény az animációs filmekre. Jól áll nekünk az animáció, és generációról-generációra jók vagyunk ebben a filmes műfajban. Sokkal több élőszereplős film készül, mint animációs. Ennek nem így kellene lenni, arányaiban több egészestés animációs filmnek kellene készülni. Fontos lenne, hogy ne egy nagyon nagy büdzséjű animációs film készüljön ritkán, hanem inkább több közepes költségvetésű, amelyen keresztül felépülhetne egy szakmai bázis. Most az van – ezt a saját bőrömön érzem –, hogy nem vagyunk felkészülve (tisztelet a kevés kivételnek) arra, hogy akár két egészestés film készüljön az országban, mert maroknyi a szakma. Konkrétan nincs, aki csinálja a filmeket, kevés az egészestés animációs film gyártásához szükséges tapasztalat. Nagyon kevés a gyártásvezető, sőt, alig van. Hogy egy terület működni tudjon, és megteremtődjenek a szakmai alapok, filmek kellenek. Nem egy drága, hanem több közepes vagy jó költségvetésű. Mindig jók voltunk rövid animációban, hosszúban kevésbé tudtunk bizonyítani. Talán most ez változni fog, több és jobb kondíciókkal születhetnek újabbak. A közönséget hozzá kell szoktatni, hogy ez nem csak gyerekeknek szól, nem csak elvont, absztrakt módon tud mesélni, hanem igenis megtörtént hiteles dolgokat is vissza tud adni. Az animáció a film, a képzőművészet és a design metszéspontjában helyezkedik el, mindháromhoz éppen úgy tartozik.  A plánok, a dramaturgia miatt lehet a filmhez sorolni. Vannak országok ahol a képzőművészethez kötik, mert megjelenési formájában a grafikához és a festészethez kapcsolódik. Itthon egy design egyetemen (MOME) alapították meg a szakot. Meghatározhatatlansága miatt van ilyen helyzetben. Animációs filmet stúdió nélkül nagyon nehéz gyártani. Kell infrastruktúra, kellenek gépek, kellenek emberek, kell gyártásvezető. Jó lenne, ha lenne animációs filmgyárunk újra, mint a Pannónia volt. Ahhoz, hogy elkezdhessünk dolgozni, nekünk kell összeraknunk a feltételeket és a stábot a filmhez.

Hogyan találkoztál az animációval? A Magyar Iparművészeti Egyetem (akkor még Főiskola) Vizuális Kommunikáció Tanszék video szakán végeztél (ma Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, azaz MOME). Ezek hogyan függnek össze?

Az animáció már szakközépiskolásként foglalkoztatott. 16-mm-es filmszalagokat szereztem, kockánként elkezdtem kapirgálni meg rárajzolni, aztán elvittem egy moziba, ahol levetítették. Életemben először így karcolt animációs filmet csináltam. Aztán felvettek a Magyar Iparművészeti Főiskola videó szakára 1996-ban. A következő évben a vizuális kommunikációs tanszéken összevonták a video szakot az animációval (mozgókép), a fotót a grafikával (állókép) az akkori oktatási törvények megkerülése miatt.  Ezért az egyik hónapban videós, a másikban animációs feladatokat kaptunk öt éven át. Párhuzamosan tanultunk két szakon, ami nekem nagyon tetszett, mert mindkét szak munkája ugyanúgy érdekelt. Végül videóból diplomáztam, mert ez is választható volt az ötéves osztatlan képzés után. Bár M. Tóth Géza javasolta, hogy inkább egy kréta animációs filmmel fejezzem be a tanulmányaimat, úgy gondoltam, ha video szakra vettek fel, akkor maradok is.  Ez a kettősség azóta is megvan bennem. Nem csak úgy tekintek magamra, mint filmesre. Az állókép, azon belül a fotó és a grafika ugyanúgy érdekel, nem felejtem el soha a képzőművészeti irányultságom sem. Ha valamiről beszélni akarok, megpróbálom megtalálni hozzá a legjobb formát. Ezzel magamat is frissen tartom. Mestereim mindig azt mondták, ez nem jó, próbáljak meg egy irányba menni, de ez továbbra sem működik a gyakorlatban.

Többször nyilatkoztál a képzőművész-festő Szirtes Jánosról. Mesterednek tartod?

Szirtes Jánost a mesteremnek tartom. A mester szerintem az, akivel a képzési kereteken belül megtaláljátok egymást, aki helyzetbe hoz, az egyetemi feladatokon kívül is motivál. János pályázatokra, workshopra hívta fel a figyelmünket. Éles, valós helyzeteket teremtett, amiben kipróbálhattuk magunkat. Meg lehetett tanulni tőle, hogy mint alkotó ember hogyan építi a karrierjét, ezen keresztül bizonyos technikákat, helyzetek kezelését. Ha volt kiállítása, magával vitt. Mindig véleményezte azt, amit csinálok, segítette a pályámat. Az ő mentorálásának köszönhetem, hogy még az egyetemi években Derkovits Gyula-ösztöndíjat kaptam. A mesterhez hozzátartozik, hogy szellemiségével be tud vonzani. Szirtes János ilyen. Nem tudom mennyire tudatos nála, de nagyon jól betölti ezt a szerepet. Most már baráti viszony van köztünk, és oktattunk együtt a mai média design szakon a MOME-n jópár évig. Azt gondolom, sokat kaptam Jánostól.

Diplomád kézhezvétele óta oktatsz felsorolni is nehéz milyen szerteágazó művészeti területeken. Több munkahelyed mellett tizenhárom éven át a MOME-n, majd 2015 óta a METU-n (Budapesti Metropolitan Egyetem) tanítasz. Workshopokat tartasz, mint a Filmtett–Duna Műhely Alkotótábor vagy a Fast Forward Program alkotótábora. Hogy alakult oktatói pályád?

Szeretem az oktatást és a közös munkát a hallgatókkal, nem tűnik munkának. Nem is tudom elképzelni, hogy ne csináljam. Nagyon jó érzés látni az embereket valahonnan eljutni valahová, pillanatok alatt megtáltosodni. Nem biztos, hogy a te érdemed 100%-ban, de hozzájárultál valamilyen szinten, előtted történik, és ez nagyon jó. Visszahat rád és inspirál. Nem tudom, hogy ha nem lenne az iskola, milyen lennék, hogyan viselkednék bizonyos helyzetekben. Azt érzem, nagyon sokat kapok a hallgatóktól, remélem, hogy fordítva is így van. A felsőoktatás azért jó, mert téged, mint alkotót frissen tart. Minél többet foglalkozol egy dologgal a korlátokat is felépíted magadban. Egyre több dolgot tudsz róla, és egyre kevésbé vagy bátor. Abban, amit mi csinálunk, nagyon merésznek és bátornak kéne lenni, de te elkezded építeni magad körül a korlátokat. A fiatalabb generációban körülötted megvan a lendület, ami belőled egyre jobban kopik ki. Jön elő a rutin, azt látod, ők belevágnak és megcsinálják. És tanulsz tőlük. Legintenzívebben az alkotótáborok hatnak, ahol olyanok, akik korábban lehet, hogy nem is foglalkoztak animációval, a tábor végén letesznek valamit az asztalra. Napokig ezen gondolkodsz, nagyon jó érzés, mert te is rengeteget kapsz ezzel.

Úgy tudom, a művészeti oktatás természeténél fogva hallgatóiddal közös munkaprojektjeid is vannak, így van valóban?

A hallgatóim az első pillanattól kezdve az alkotótársaim is. Az egyik MA-s hallgatóval, Horesnyi Mátéval éppen most fejeztünk be egy közös reklámot. Bevontam, mint alkotótársamat annak ellenére, hogy tanítom is őt. Egy pillanat alatt átbillentem, nem éreztem, hogy ő a diák és én vagyok a tanár. Szirtes Jánosnál is pontosan ezt éreztem: soha nem húzta meg a határt, elfogadott téged úgy, ahogy vagy. Szerencsére az ő részükről is van erre igény. Az animációs szakma nagyon pici Magyarországon. A Kék Pelikant a hallgatóimmal akarom megcsinálni, ez ilyen szempontból METU-s animációs projekt is lesz. Nekem is fontos szerepem, hogy helyzeteket teremtsek. A Néhány szót is volt hallgatóval csináltam. Tudom kik ők, és mire képesek. Jó érzés, hogy rálátok egy területre, amiben én is érdekelt vagyok. Más kérdés, hogy ő akar-e velem dolgozni, de tudom, hogy kihez forduljak. Nem hittem soha abban a modellben, hogy valaki csak beszél arról, amit csinál. Átadható tapasztalatokat csak és kizárólag a filmkészítés során tudok szerezni. A jó és rossz döntésekből, amiket a saját filmemben hozok, ők is tanulni tudnak.

Még egy közhiedelem, amit talán jó volna eloszlatni. A rajzkészség feltétele az animálásnak?

Az animációban az a legfontosabb, hogy olyan rajztudásod legyen, amivel magabiztosan mindent meg tudsz jeleníteni egy minőségben, homogénen, aránylag gyorsan. Ez egy eszköz a kezedben. Ha ez megvan, akkor már csak az a lényeg, hogy vállald, amit tudsz, és akarj valamit mondani.

Mi az, ami a Kék Pelikanon túl fontos számodra éppen?

Jelen pillanatban, és már jó ideje, ez a legfontosabb. Ha prioritást kell megfogalmazni, az messze ez a vállalás nagysága miatt is. Egy rövidfilmnek sokkal könnyebben nekiugrasz a hosszúságából adódóan. Nem tudok mást mondani. A többi dolog annyira eltörpül e mellett, hogy nem is annyira lényegesek. Lehet, hogy ha ez a film nem lenne, akkor a többi felerősödne, de minden más projekt elhalványul e mellett. Szerintem ez jó, és így is kell lennie.

A Kék Pelikant hol helyezed el a munkáid között?

Minden alkotó embernek, főleg ha filmmel foglalkozik, figyelnie kell arra, hogy olyan dolgot hozzon létre, ami az embereket érdekli vagy érdekelheti. A Kék Pelikan-filmterv kapcsán a pozitív visszajelzések máris sokkal nagyobb számban vannak jelen, mint bármelyik korábbi munkámnál. Az ember szereti emelni a tétet, és nagyobbat vállalni. Kísérletező alkat vagyok, szeretek kilendülni, olyat csinálni, amiben még nincs olyan nagy tapasztalatom. Engem ez felvillanyoz. Azt érzem, hogy ha ez el tud készülni, és több egészestés animációs film nem is követi majd, akkor is boldog leszek. Ebben nagyon fontos szerepe van Felszeghy Ádámnak és Kázmér Miklós producereknek, akik legalább annyira, őszintén akarják ezt a filmet, mint én. Valahogy most állt össze minden ahhoz, hogy ez a film – nyolc év után – megszülessen.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322