„Dicsértessék… dobják el a fegyvert!” – Várkonyi Zoltán: Fotó Háber
2015. 04. 13. • Rudolf Dániel |
Állambiztonsági propagandafilm vagy a magyar James Bond mozi? Várkonyi Zoltán műfajklasszikusa, a rettenthetetlen ügynök szerepében az ifjú Latinovits Zoltánnal. A ManDA Filmtörténeti DVD-sorozatában. DVD
Fotó Háber
magyar krimi, 98 perc, 1963
rendezte: Várkonyi Zoltán
írta: Szemes Marianne, Radványi Dezső, Erdődy János
fényképezte: Hildebrand István
vágó: Kerényi Zoltán
zene: Hidas Frigyes
látványtervező: Duba László
szereplők: Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Csákányi László, Szakáts Miklós, Sulyok Mária, Ungváry László, Várkonyi Zoltán
DVD forgalmazó: MaNDA
DVD megjelenés dátuma: 2015. január
Csíky Gábort, az „államellenes izgatásért” elítélt fiatal papot (Latinovits) kiengedik a börtönből, majd hamarosan egy pesti fényképész szaküzletben talál munkát magának. Azt persze ekkor még nem sejtjük, hogy Csíky valójában az állambiztonság különleges ügynöke, akinek feladata, hogy leleplezze a Fotó Háber tulajdonosát (Szakáts Miklós) és „konspirátori körét”, akik hadiipari titkokat csempésznek a gonosz, imperialista Nyugatnak, ezzel hátráltatván a szocializmus építését.
Várkonyi Zoltán 1962-es kísérletező, modernista jellegű, de sajnos a rossz forgatókönyv és a túlzott, szájbarágós propagandaíz miatt megbukott műve, Az utolsó vacsora után úgy döntött, hagyja az efféle truvájkodást Jancsó Miklósra és a Fellini-Antonioni lázban égő fiatalabb generációra, és marad a jól bevált, igényes közönségfilm területén. Ennek folyománya az évtizeden átívelő nagyszabású történelmi kalandfilmek sora [A kőszívű ember fiai (1964), Egy magyar nábob – Kárpáthy Zoltán (1966), Egri csillagok (1968)]. De még mielőtt ebbe belevágott volna, Várkonyi több kisebb projekt rendezői munkáit is elvállalta, köztük a kémfilmműfaj itthon és pláne akkoriban fehér hollónak számító jelen darabját.
A Fotó Háber valahol félúton jár az 50-es évek „szocialista krimije” és a 60-as évek szatirikus, a komolykodó (szocialista) műfajokat szatirikusan szemlélő vonala között, ezért is érdekes fejezete a korszak zsánerfilmes palettájának. Még nem megy el abba a parodisztikus, a giccsre és a túlzásra szándékosan rájátszó (ez bizonyítja, hogy a „camp” esztétika nem csak Nyugaton talált követőkre a 60-as évtized derekán) irányba, mint például pár évvel később Az oroszlán ugrani készül című Bond-paródia, de szerencsénkre kellő humorral és iróniával kezeli az egyébként nyilvánvalóan komolynak szánt és „népnevelő jellegűnek” gondolt politikai üzenetet hordozó sztorit. Mert bizony, az elvtársak (ekkoriban) mégiscsak elvárták, hogy egy valamirevaló közönségfilm minimum próbálja „jó irányba terelni” nézőit, ha már izgul vagy nevet rajta a nagyérdemű (lásd például: Hattyúdal).
Az inkább Várkonyi érdeme, hogy próbálja a legtöbbet kihozni a kissé sematikus és kevés meglepetést tartogató sztoriból, mely igyekezeten érződik a rendező számtalan műfajban való jártassága (az olyan mélydrámától mint a betiltott Keserű igazság a Csutak és a szürke lóig) és rutinos, jó stílusérzéke. A bűnfilmes zsánerek a fentebb már említett Az utolsó vacsorában is keretéül szolgáltak az erősen önreflexív formai játéknak, ezúttal azonban egy „klasszikus” recept szerint összerakott, saját szabályaihoz és megoldásaihoz ragaszkodó bűnügyi narratívát kapunk. Helyenként a szatíra sajnos túlteng az egészséges határokon, ezért a Fotó Háber olykor már-már a Rákosi-éra propagandafilmjeinek kliséibe fut bele. A „nyugati zenére” táncikáló, amerikai cigarettát szívó (ebből is látszik, hogy Tímár Péternek mennyire vaskos alapanyag állt rendelkezésére ebből a korból a Csinibaba vidám-gúnyos nosztalgiázásához) a „kapitalista életmódot” majmolva dőzsölő antagonisták jelenete már olyan szinten röhejesnek hat, hogy a szatíra átlendül nem szándékos és indokolatlan (ön)paródiába.
Az már csak a sors fintora, hogy az ellenséges kémhálózat központi figuráját alakító Szakáts Miklós a valóságban is részese volt a „játszmának”, sőt – ha hihetünk a forrásoknak – kettős ügynökként működött, egyszerre dolgozva a magyar és a brit titkos szerveknek (nem véletlen, hogy hat évvel jelen film elkészülte után elhagyta Magyarországot és Angliában, majd az USA-ban telepedett le). A karakterrajz egyébként nem igazán erőssége a filmnek: Háber figurája sablonos gonosztevő, a mindig diadalmaskodó jót képviselő Latinovits pedig a rettenthetetlen, ízig-vérig profi ügynök figurája, akinek motivációi és igazságérzete sosem kérdőjeleződik meg. Az élvezetesebb alakításokat inkább a mellékszereplők nyújtják, mint a Csákányi László által megformált komikus segédalak, aki a titkos betörés alkalmával el akarja emelni a Rozsdatemetőt a könyvespolcról, mondván, olyan ritkán lehet találni egy példányt. De ők is inkább megmaradnak tisztes, a háttérben megbúvó figuráknak, miként a Ruttkai Éva – ekkor már Latinovits élettársa – által képviselt elnagyolt szerelmi szál sem igazán ambiciózus.
Érdekes kuriózum inkább Várkonyi műve, mintsem nagyobb filmtörténeti jelentőséggel bíró alkotás. Helyenként élvezhető, különösen a meg-megcsillanó humora miatt, de egyébként bőven eljárt felette az idő (mind stilárisan, mind átpolitizált tematikáját tekintve). A Latinovits-Ruttkai páros rajongóinak is örömmel ajánlhatjuk, bár nyilván számukra is egyértelmű, hogy egyikőjük sem éppen élete alakítását nyújtja a Hildebrand István kamerája előtt. Az egyedi darabokra fanyalodó hazai filmrajongók örömmel csettinthetnek: „na, ilyet is csináltunk”. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a „miénk”.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322