Álmodozások nyomora - Kovácsi János: Cha-cha-cha
2014. 11. 10. • Vajda Judit |
Kovácsi János alkotása egy másik, szintén a hatvanas években játszódó nemzedéki közérzetfilm, az ugyanúgy 1981-ben készült Megáll az idő tánciskolai jelenetét bontja ki szinte teljes játékidejében – középpontban egy fiatalemberrel, akinek összetörik az álmait. DVD
Cha-cha-cha
magyar játékfilm, 1981
rendezte: Kovácsi János
írta: Kovácsi János
fényképezte: Jancsó Nyika
zene: Fenyő Miklós
vágó: Palotai Éva
szereplők: Rudolf Péter, Tallós Rita, Epres Attila, Usztics Mátyás, Hollósi Frigyes, Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Géczy Dorottya, Kristóf Tibor, Várhegyi Teréz, Töreky Zsuzsa
gyártó cég: Objektív Stúdió, Magyar Televízió Drámai Főosztály
forgalmazza: Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet
DVD-megjelenés: 2014. július
A rendező több szinten is működő műve, ha onnan nézzük, hangulatos retrómozi, mely tűpontossággal eleveníti fel a hatvanas évek közegét, a tárgyi világtól kezdve a korhangulaton át a szóhasználatig. Egy olyan világot hoz vissza, melyben Lollobrigida volt az istennő, a szomszédok közösségi televíziózás keretében élhették ki a filmek iránti igényüket (a színes film varázsát pedig a képernyő elé helyezett színezett üveglap biztosította), jégkockának valót a jegestől lehetett vásárolni, darabra volt kapható a cigaretta (élén a menő márkának számító Daruval), a fiatalok az Úttörő Áruház „széles” választékából válogathattak, és csak úgy röpködött a sok ’baró’, ’frankón’, ’világi’ és ’oltári’.
És mindenekelőtt itt van a legtipikusabb „kortünet”, a tánciskolába járás jelensége. Mint az Gothár Péter alkotásából, a Megáll az időből is kiderült, a tánciskola volt szinte az egyetlen szórakozási és főképp ismerkedési lehetőség az akkori fiatalok számára, és ezt a témát árnyalja tovább Kovácsi filmje. Itt szinte ölre mennek egymással a kiéhezett kamaszfiúk, hogy egy-egy jó nő lehessen a partnerük slowfox tanulás közben (sőt a végén már bármelyik facér lány vonzó célpontnak számít a könyörtelen versenyben), a bátortalan vidéki lányka pedig mambótanítást ígér betegeskedő testvérének, ha meggyógyul. A Cha-cha-cha ráadásul a mai néző számára kettős retróélmény, hiszen egyrészt megjelennek benne a hatvanas évek (ahogy azt a nyolcvanas években látták), másrészt azon is nosztalgiázhatunk, milyenek voltak kezdőként, fiatalon az akkor induló színészgeneráció mára bőven beérett – vagy épp fájón hiányzó – tagjai, azaz Rudolf Péter, Eszenyi Enikő, Epres Attila vagy Kaszás Attila.
Ennek megfelelően a filmet egyrészt a mindezt megragadó apró pillanatokért lehet nagyon szeretni. A „kiskisasszonyokért és kisgavallérokért” (ahogy az ellentmondást nem ismerő tánctanár – Hollósi Frigyes alakításában – szólította az ifjakat), az izzadós tenyerű Eszenyiért (vagyis Gádor Fanniért), aki semmilyen körülmények között sem fogná meg állítólag ragacsos kezével fiúpartnereit („nekem van, hogy mindig izzad”), vagy ahogy a tánciskolai zenekar zongoristája titokban Népsportot olvas a kottatartóból, a dobos kifújja az orrát (jókora zsebkendője mélyéről egyúttal elővarázsolva egy nem csekély méretű flaskát is), keresetlenül kioktatja kollégáját („te csak ’ongoráljál!”) vagy amúgy szép magyarosan bekiált egy „hej-man-bó!”-t.
.JPG)
Az atmoszféradús korrajz mellett a másik értelmezési tartomány a mozgóképes fejlődésregényé. A Cha-cha-cha olyan szabályos coming-of-age movie, ahogy az a nagykönyvben meg van írva – annak ellenére, hogy alkotói valószínűleg nem ismerték még a szót sem. Főhősünk a Gruber Ernő névre hallgató fiatalember, s a tánciskola motívuma mellett ez a komikusan hangzó név is halványan a Megáll az időt idézi, hiszen ott is külön jelentőségre tett szert épp a tánciskolai jelenetben, a bemutatkozásnál egymás után rengetegszer elhangzó, vicces hangzású „Tosoki Gyula”. A szabadidejében a szerelemről verselgető, álmodozó, plátói szerelmével és saját magával a középpontban akciódús partizánfilmet fantáziáló fiú érzékenysége miatt egyértelműen kívülálló figurának számít a tánciskolában összeverődő, folyamatosan hangosan nyerítő, egymást froclizó, az öltözőben a cigicsikket nyállal a plafonra ragasztó, összességében alapvetően elég bunkó srácok csapatában.
Ernő kívülállásának a filmben van egy csúcspontja is, mely nagyszerűen összegzi a fiú alapélményét: miután minden bátorságát összeszedve lekéri a tánciskolában azt a lányt, akiért a szíve dobog, és akit teljesen kisajátít magának a suli „Pierre”-je, az illető nemet mond a kérésre (az antagonistát Usztics Mátyás játssza, a célnak tökéletesen megfelelő tenyérbemászó stílusban, kissé a Grease rosszfiú-karakterére, Leo Balmudóra emlékeztető módon). „Hogyhogy nem? Mi az, hogy nem? Ez nem ér! Ez szabálytalan!” – méltatlankodik válaszul Ernő, és megbántott kifakadásában minden benne van, amit abban a pillanatban az addigiak miatt is érez: értetlensége, sebzettsége, csalódottsága, átvertsége (hiszen hiába győzte le saját félelmét a bálványként imádott nővel és vagány partnerével szemben, nem lett meg a jutalma).
Ez a tapasztalat is részévé válik azonban Ernő filmvégi eszmélésének, keserű öntudatra ébredésének, mely tehát több lépcsőben zajlik. A kívülállás élménye után következő értetlenkedést ugyanis az a váratlan fordulat követi, hogy a fiúcsapat látszólag befogadja: a korábbiakkal ellentétben meghallják szavait, elfogadják felkínált cigarettáját, becenevet aggatnak rá és elhívják magukkal valahova a tánciskola után. Ám a fiatalember akkor kapja a legnagyobb pofont, amikor már-már elhihetné, hogy elfogadták, maguk közé fogadták, egy lett a többiek közül. Végső, legnagyobb megaláztatása azonban még csak most jön: úgy mocskolják be álmai asszonyát, a vágy titokzatos tárgyát, hogy közben cinikus módon neki szóló ajándékként tálalják fel a nőt, szennybe és spermába csomagolva. (Az illúzióvesztés képsorának van egyébként egy ellentétpárja a filmben: az Epres Attila által megformált Zöld és táncpartnere közt őszinte, tiszta vonzalom alakul ki, ami egyenrangú szexualitásban kulminálódik.)
A felnőtté válást pedig a filmben nemcsak a főhős lelki rezdülései és hullámzásai jelzik, hanem szimbolikus fizikai jele is van: az utolsó jelenetben Ernő véresen állít be a szülői házba, utalva ezzel egyrészt a vérzésre mint az éretté válás jelére (akár a női menzeszt, akár a zsidó kultúrában a körülmetélést vesszük), másrészt arra az ősi hiedelemre, hogy egyes civilizációkban akkortól számított felnőttnek egy férfi, miután részt vett egy háborúban (a fiút ugyanis összeverték, kvázi csatából érkezik, vert seregként). Ennek megfelelően Ernő helyesen ismeri fel, hogy kiérdemelte a jogot (és ezzel elérkeztünk felnőtté válásának utolsó állomásához), hogy megállítsa apja ütésre lendülő kezét – hiszen ő nem gyerek többé, így nem szolgálhat rá az atyai pofonra. És mindezek után talán nem véletlen, hogy a film az „Apa!” mondattal fejeződik be – amire (ismét csak jelzés értékkel) nem érkezik válasz.
A Cha-cha-cha ezen második jelentés- és értelmezésrétegének köszönhetően érdemli ki, hogy örökbecsű alkotássá váljon, hiszen ez a minden korszakban, minden generáció számára sokatmondó, keserű, kiábrándult zárlat tesz róla, hogy a film derűs múltidézése ne váljon túl gejllé és szirupossá. A későbbiekben sajnálatos módon már nem hazánkban alkotó forgatókönyvíró-rendező, Kovácsi János ügyesen vesz vissza a múltat felmagasztaló pózból, és nem csak a szépre emlékezik, ezzel a gesztussal pedig egy csapásra leszámol a naiv álmodozások korával – és a csalódott üzenetet még a Hungária együttes örök nyarat, örök vidámságot sugalló, hurráoptimista zenéje sem tudja elnyomni.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322