Bohumil Hrabal író halálának tízéves évfordulójára emlékezett az Örökmozgó Filmmúzeum és a budapesti Cseh Centrum rendezvény- és vetítéssorozata. Február 28-án este a Magyar Nemzeti Filmarchívum Erzsébet körúti filmszínházában Jirí Menzel rendezővel, Bohumil Hrabal alkotótársával Esterházy Péter író, Szabó István filmrendező és Szabó G. László újságíró beszélgetett. Az Oscar-díjas cseh filmrendező délután húszperces interjúkat adott – a Filmkultúrának is, Szabó G. László tolmácsolásának segítségével. Jirí Menzel arckifejezése a beszélgetés végéig komoly maradt.

Hogyan emlékeznek Bohumil Hrabalra Prágában, illetve Csehországban?

Szégyen, de nem nagyon emlékeznek rá.

Ennyire sem, mint itt, Magyarországon?

A bulvárlapok foglalkoznak talán a halálának körülményeivel. Úgy látszik, cseh alaptulajdonság nem tisztelni azt, aki valami értékeset létrehozott. Kunderát sem tisztelik Csehországban. Vannak, akik Hável után köpködnek. Hülye cseh vonás.

Nyilván nehezebb Önnek, amióta Hrabal nincsen – szakmailag és emberileg is.

Elsősorban, mint forgatókönyvíró-társ hiányzik. A korábbi filmeket, mind vele írtam. Pontosabban ő írta, én pedig a filmes formát szabtam rá. A forgatókönyv testét és lelkét Hrabal úrtól kapta. Most, az Őfelsége pincére voltam című filmben mindent egyedül kellett írnom, ami nagyon nehéz volt. Örökké ellenőriztem magam, hogyan reagálna emerre, hogyan fogadná amazt Hrabal úr. Elsődleges célom volt, hogy megőrizzem Hrabal szellemiségét. A másik pedig, hogy megközelíthetővé és érthetővé tegyem azok számára, akik Hrabalt nem ismerik. Meg kellett találnom azokat a szűk mezsgyéket, amelyeken eljuthatok oda, hogy érhetővé és szerethetővé tegyem Hrabalt. Kényes egyensúlyt kellett megtalálnom a mű és a néző között.

Önmagában folytatott – jó értelemben véve – párbeszédet Hrabal úrral?

Azt azért talán nem. De mindig igyekeztem elképzelni, mit mondana erre most ő. Megpróbáltam kitalálni, hogyan viselkedett lélekben, amikor ezeket a sorokat írta, s hogyan fogadná írói beavatkozásaimat. Hiszen komoly változtatásokat kellett végrehajtanom a regényben. Ő maga igazán nagyvonalú volt. S ő írja a könyv utolsó oldalán, várja, hogy valaki majd egyszer igazán megvágja, illetve összevágja az egész regényt, mert úgy látta, hogy a cselekmény túlságosan is szerteágazó. Az ő szellemében próbáltam összeállítani a történetet. Hadd dicsekedjem azzal, hogy akik Hrabal úrhoz közelállónak érezték és érzik magukat, akik élete utolsó éveiben nagyon sokat gondoskodtak róla, jóváhagyták a beavatkozásaimat. Erre valóban nagyon büszke vagyok. Egy Zumrak nevű filozófus úrtól, aki nagyon gyakran találkozott Hrabal úrral, még egy gyönyörű levelet is kaptam.
S ha szabad még inkább dicsekednem: ha ezt a filmet azoknak is merem ajánlani, akik nem igazán ismerik Hrabalt – ez is sikerült, mert Csehországban hatalmas közönségsikere van. Ötszázötvezren látták a bemutató óta eltelt hat hét alatt az Őfelsége pincére voltamot!

Nagyon sokáig nem készült el ez a film…

De nem vártam rá! Amikor úgy festett, hogy nem én rendezem, teljesen kiejtettem a fejemből, s amikor újra felajánlották, akkor tértem vissza rá. Addig nem foglalkoztatott. Egyáltalán nem voltam megszállottja ennek az anyagnak – téved, aki az ellenkezőjét gondolja! Azt hiszem, bármit rendeztem is, mindig kellő távolságtartásom volt az anyaggal szemben. A szöveg iránti tisztelet – mindenképpen fontos! Nemcsak Hrabal úrnál, Vancuránál is (Szeszélyes nyár). Persze, a tisztelet mellett is állást kell foglalni úgy, hogy közben az ő szellemiségét szolgáljuk! Szó sem lehet magánemberi szerelemről az anyag iránt!

S az alkotók közötti emberi barátság könnyíti, vagy nehezíti a szöveghez való viszonyt?

Jobban értettem Hrabal úr szövegeit azáltal, hogy nagyon jó, szoros emberi kapcsolatban voltunk.

Milyen volt dolgozni vele?

Egyértelműen boldog voltam, hogy egy jó szerzővel dolgozhatok. Szerencsém volt, hogy jó írott anyagot kaptam, hogy filmet forgathassak. (Először is, persze, megtanultam filmet készíteni.) Valaki megismertetett Hrabal úrral és utána egyre-másra kaptam a következő lehetőségeket. Vannak annyira szeretett írások, dolgok, amivel nincs bátorságunk bármit is tenni. Őt is ennyire tiszteltem és nagyon féltem, nehogy hibázzak, nehogy az én kezemben folyjon szét a téma.

Ön sokat dolgozik Magyarországon is. Milyen a viszonya a magyar nyelvhez?

Plátói.

Szerelem?

Dühítő szerelem. Nem értek semmit.

(Itt Szabó G. László közbevetette, hogy „ne mondd ezt, mert még szavakat is tudsz, és nagyon is sokat értesz!” Mire Jirí Menzel, magyarul:)

„Ha nem csókol meg, akkor a térdébe harapok!”

Igen?

Természetesen, idéztem egy szerepből, Maár Gyula Felhőjáték című filmjéből (1983, dr. Rácz György, főszerep) Vicces tartalmú mondat, ami kapóra jött, hogy meg tudjam szólítani a magyar csajokat.

1998-as interjúnkban (Kellene egy „szellemi környezetvédelmi minisztérium”) Katerina Pošová kérdésére, miszerint „van-e valami teljesen teljesíthetetlen kívánsága?”, Menzel úr azt válaszolta, hogy „van, persze, de valószínűleg jobb, hogy nem teljesült. Mindig azt kívántam, hogy a lakásomban sok szép meztelen lány nyüzsögjön!”

Igen, s most már elérkeztem oda, hogy egy meztelen van a lakásomban, de ő elég is.

Szabó Istvánnal való barátságáról kérdezném…

…ki ő?

(nevetés)

Ön szerepelt a Rokonokban. A magyar hangja Szabó István.

Ó, igen? Szép, szép! Volt egy közös jelenetünk is, de kivágta magát a filmből.

Szabó István pedig az Őfelsége pincére voltamban játszik. Kölcsönös gesztus, vagy többről van szó?

„Természetesen elsősorban is azért van ez így, mert a rendezői gázsi nagyon alacsony”. Valahogy segítenünk kell egymáson.

A két Oscar-díjas rendező…

Hogyne! Persze!

Ön „elég idősen” kapott Oscart, nem?

28 évesen forgattuk a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. 29 évesen mentem vele Amerikába, és egy évvel később kaptam meg az Oscar-díjat, igen. Ehhez a dátumhoz nem is szívesen térnék vissza, hiszen mindez már a múlt században történt.


(Az interjú 2007. február 28-án délután készült az Örökmozgó Filmmúzeum kávézójának egyik asztalánál.)