Interjú Jirí Menzellel
Prága, 1998 január
 Jirí Menzel - Martin Po fotója 91 KByte |
A legtömörebb "Menzel" lexikon szócikk is meglehetősen terjedelmes; itt táviratstílusban a legfontosabbakat: Prágában született 1938 február 23-án, 1962-ben végzett a prágai FAMU-n (Filmművészeti Akadémián) Otakar Vávra osztályában, Evald Schorm, Pavel Jurácek,Vera Chytilová, Jan Nemec, Drahomíra Vihanová voltak évfolyamtársai. A Szigorúan ellenőrzött vonatoktól a Csonkinig tizenöt hosszú játékfilmet, az 1965-ben a prágai Cinoherní klubban megrendezett Machiavelli Mandragorájától a tavaly évvégi Ceske Budirovice -i városi színház Mandragora-bemutatójáig több tucatnyi hazai és külföldi színpadon rendezett (pl. a németországi Bochumban Örkény Macskajátékát); sok-sok filmben, színdarabban szerepelt; számtalan hazai és nemzetközi díjat, kitüntetést kapott, Beleértve az Oscar-díjat is. Azt állítja magáról, hogy nagyon lusta. Ez szerencsére nem akadályozza dicséretes szándékában, miszerint rendes ember kíván maradni és műveivel a nézőket nem akarja untatni. Mindkettőt egészséges öniróniával és remek humorérzékkel csinálja, amint ez beszélgetésünkből is kiderül. Mostanában éber figyelemmel kíséri a közéleti-politikai eseményeket Hát nem tudom... című tárcáiban, amelyeket a prágai Story nevű hetilapba ír rendszeresen. Első kérdésünk tehát: Mi a véleménye 1998 január közepén a jelenlegi hazai belpolitikai bonyodalmakról? Hm... Forradalmi változások közepette botladozunk. Ez az egész átalakulás nem megy könnyen. A sokféle újat nehéz megszokni. Mint amikor egy gyerek felnőtté cseperedik és a pubertás időszakában egyszerre annyi változás éri, hogy nem bír tájékozódni. Ilyenkor könnyen követ el hülyeségeket. Mi nagyon sokáig semmiért sem voltunk felelősek, csak szót kellett fogadnunk, most meg egyszerre azt akarják tőlünk, hogy felelősséget vállaljunk magunkért és döntéseinkért. Csakhogy még nem nagyon bírjuk elviselni az önállóság, az önjogúság terheit. Egy serdülő kamasz, ha korábban neveltetése során nem kapott megfelelő erkölcsi alapot, könnyen válhat csirkefogóvá, ha viszont egy kis esze van, okulhat a bölcs öregek tapasztalatain és tisztességes, felelősségteljes felnőtté fejlődhet. Ön szerint mit hanyagoltunk el leginkább az utóbbi években? Hát éppen ezt a szellemi, erkölcsi mértéket. Sok tavaly évvégi beszélgetésben, ankétban elhangzott, mi minden hiányzott vagy volt elvetendő a gazdasági átalakulások során. Hogy a mindent megváltó szabad piac elmélete, akárcsak a marxizmusé, valahogy nem veszi tekintetbe az emberi elemet. Az emberiséget eddigi történetében mindig valamilyen rend tartotta féken, s enélkül a legszabadabb társadalom sem képes működni. Azok a tisztességes amerikai, nyugat-európai rezsimek, amelyeket mi most példaképeinknek tartunk, eleve a keresztény erkölcs eszméit, tehát olyan alapelveket követtek, amelyek lehetővé tették új, modern államok létrejöttét, kibontakozását. A mai új, szabad társadalom azonban nem eléggé érzékeli ezeket az ideálokat. Elsősorban ezt kellene helyretennünk. A közelmúltban még alig tudtuk, mit jelent az "ökológia", ma már van környezetvédelmi minisztériumunk. Mi nem tehetjük tönkre büntetlenül környezetünket. Az erkölcsi klíma viszont egyre inkább romlik. Nem csupán a rasszizmusra, a szkinhedekre gondolok, hanem arra, hogy sokak szerint természetes dolog baseball-ütővel fejbekólintani felebarátunkat. Nem csupán az a baj, hogy az emberek lopnak, csalnak, hanem hogy sokan csupán szabad prédának tekintik embertársaikat. Szerintem kellene egy szellemi, erkölcsi környezetvédelmi minisztérium, amely felügyelne bizonyos regulák betartására anélkül, hogy ezt az emberi jogok és szabadság korlátozásának tekintenénk. A közúti forgalomban, az élelmiszeriparban és a kereskedelemben, a műemlék- és gyermekvédelemben ezt már természetesnek tartjuk. Hogy az emberek ne gyilkolják egymást az országutakon, hogy a boltokban ne áruljanak mérgeket, hogy legalább a kicsinyeket megvédjük a mocsoktól. Valamilyen kódexre volna szükség, amely megakadályozná hogy vulgáris ízléstelenségekkel hülyítsék az embereket, a durvaságot és az erőszakot népszerűsítsék. Elődeink nemrégen még belehaltak a koszba, az alapvető higiénia hiányába. Aztán felfedezték a szappant és kötelezővé tették az alapvető egészségügyi normák betartását. De az ember egészséges életéhez, teste és környezete tisztasága mellett, nyilván a lélek és a szellemi környezet higiéniája is szükségeltetik. Szeretne ma húszéves lenni? Nem. Egy kicsit ugyan irigylem a mai húszéveseket, akik kedvükre tanulhatnak, sportolhatnak, utazhatnak, tehetnek bármit. Számukra ez már természetes. Másrészt viszont eszembe jut: ha ezek a gyerekek most nem térnek észhez, akkor negyven év múlva, amikor majd ők lesznek hatvanévesek, nem lesz könnyű életük. Mivel szokta üdvözölni hallgatóit, akiket tanít? Hogy elsősorban tanulják meg a mesterséget. A legtehetségesebb zongoristának is előbb magát a játékot kell megtanulnia (majd életfogytiglan gyakorolnia), a "lelket" csak jóval később adhatja bele. S diákjaimat még egy dologra szoktam figyelmeztetni, amely látszólag nem függ össze az alkotás folyamatával. De ahogy öregszem, egyre inkább azt tapasztalom, hogy különösen a rendezői, s bizonyára az írói szakmában is rendkívül fontos a szilárd, következetesen vallott értékrend. Mert hiszen, ha akarja, ha nem, minden művének lényege az ember, és szerzőként voltaképpen egyebet sem tesz, mint hogy hősei tetteit értékeli. Tudna máshol élni, mint itt, Európában? Nem hiszem. Nagyon szeretek utazni, de szeretek tartozni is valahová. Nem beszélve arról, hogy Prága nagyon szép. Ön tudvalevően eléggé toleráns ember. Mit jelent ez az Ön számára magánéletében, de a demokráciával ill. az agresszióval kapcsolatban is? Szerintem a tolerancia annak tudatosítása, hogy a másiknak is lehet saját igaza. Igyekszem megérteni, s aztán lehetőleg tiszteletben tartani. De az agressziót senkinek sincs joga tolerálni. Mihelyt egy vitában pofozkodni kezdenek, az, aki elsőként emelt kezet, bűnös. Meggyőző érvek hiányát igyekszik pótolni. De az emberek között semmiféle erőszaknak nincs helye. S szerintem ez a művészetre is vonatkozik. Értem ezen nemcsak az erőszak ábrázolását, hanem azt is, ahogyan némely művész agresszíven tolakodó. Viszont ahhoz, hogy az ember ez ellen védekezni tudjon, elsősorban megint csak arra az erkölcsi alapra van szüksége, amiről már beszéltünk. Milyen emberi tulajdonságot utasít el annyira, hogy az olyan emberrel nem hajlandó érintkezni? A képmutatást. A nagyképű sznobságot. A piszokságot, aljasságot. Volt egy pár régi haverom, akik képesek voltak átejteni, megfúrni. Ezeket jobban megvetem, mint azt, akiről eleve tudom, hogy gazember. Ebben elefánt-memóriám van; nem felejtem el, ha valaki becsapott. Nem bánta meg, hogy nem alapított családot? Nem. Nem érzem szükségét annak, hogy reprodukáljam magam. Viszont attól, hogy az apa-szerep kimaradt az életemből, valószínűleg meglehetősen éretlen maradtam; inkább sikerületlen fiú, mint bölcs apuka... Ha volna gyermeke, milyen tulajdonságot kívánna neki? Egyetlen tulajdonságot? Talán Fromm egyik szép gondolatát venném kölcsön: hogy tanuljon meg önmaga istene lenni. Azaz: minden tettéért saját magának tartozik felelősséggel. Hogyan viszonylik a természethez? Alapvetően városi ember vagyok. Amikor kicsik voltunk, a nővérkém megmagyarázta nekem, mi a természet: ott fönt kék, itt lenn zöld. A víz pedig nedves. Ha váratlanul arra kényszerítenék, hogy elhagyja otthonát és csak húsz kilónyi poggyászt vihetne magával, mi lenne a csomagban? Hm... Húsz kilós csajt egyet sem ismerek... Hát nem tudom... Néhány könyvet, meleg fehérneműt, fürdőnadrágot és tíz kiló narancsot. Van valami, ami nélkül csak nagyon nehezen tudna élni? Van. Folyó melegvíz. Azt mondta az előbb, "hát nem tudom..." Ez hetenként ismétlődő címe azoknak a tárcáknak, amelyeket már harmadik éve a Story című képes hetilapnak ír, és egy kötetnyit ki is adtak már ezekből. Sőt, Magyarországon is megjelent a kötet és bestseller lett! Folytatja az írást? Hogyne! Mostanában részben ebből élek. Szeretem is csinálni és eldicsekedhetem, hogy többen is mondták már nekem: tárcáim miatt vásárolják rendszeresen a Storyt! Jó, nem? Van-e valami teljesen teljesíthetetlen kívánsága? Van, persze, de valószínűleg jobb, hogy nem teljesült. Mindig azt kívántam, hogy a lakásomban sok szép meztelen lány nyüzsögjön! A meztelen lányok szépek, ha szépek, de mihez kezdene velük? Elnézést, de azt hiszem, erre vonatkozólag volna néhány jó ötletem... Más kívánság? Kispolgár vagyok, világéletemben nyugodt, derűs életre vágytam, egy jókora esernyő alatt. Ezt viszont ki is kellene érdemelnem. S ez az én traumám. Hogy örökké adósnak érzem magam. Már csak azért, hogy az ember a világon van, hálásnak kell lennie, sőt valamelyest törlesztenie kellene, igyekvőbbnek, ambiciózusnak kellene lennie. Az pedig én nem vagyok. Annyira irigylésre méltó tulajdonságnak tartja a becsvágyat? Nem igazán. De tudom, hogy ha Milos Forman nem lenne elég becsvágyó, nem csinálhatta volna meg az Amadeust. Az pedig kár lenne, nem gondolja?
Akkor most beszéljünk egy kicsit a filmről. Hiszen már vagy két éve húzódnak a gyönyörű Hrabal-regény, az Őfelsége pincére voltam megfilmesítési tervének eléggé kínos bonyodalmai. Sokat cikkeztek itt erről, s tudtommal magyar lapok is szóvátették az ügyet. Hogy áll most a dolog? Rosszul. A szerzői jogot megvásárolta a kommersz Nova Tv igazgatója Vladimír Zelezný, aki - miután én csak egy normális mozifilmet vagyok hajlandó forgatni a könyvből, és nem tévésorozatot, amihez viszont ő ragaszkodik - elhíresztelte, hogy Menzelt már nem érdekli a téma. Felajánlotta Formannak, aki sorozatként szintén elutasította. Zelezný most, ha jól tudom, valami híres rendezőt keres, aki megcsinálná neki a sorozatot. Ez már nem én leszek. Rossz hallgatni... Hiszen tudom, Ön a forgatókönyv több változatát is megírta már, és miután hazai riválisával, kollégájával, Karel Kachynával valamelyest tisztázódott az ügy, már-már úgy látszott, elkezdheti a forgatást. Nagyon bántja most a dolog? Inkább elszomorít, bevallom. A világot egyébként is rózsásabbnak látnám, ha Zdenek Sverák (vagyis a Magány az erdőszélen, Az én kis falum stb. forgatókönyvírója, szereplője) Honza fia (vagyis Jan) nem filmrendező, hanem postahivatalnok volna. Mert akkor esetleg az Általános iskolát és még talán a Kolját is én forgathattam volna... De képes vagyok a dolgot "messzebbről nézni" és örülni annak, hogy ez a Honza-gyerek jól csinálja, amit csinál, s hogy nekem mégiscsak volt egy kis szerencsém az életben: hogy egyáltalán találkozhattam Hrabal úrra. Hogy már a Vonatokat én forgathattam, és nem valaki más. Hogy dolgozhattam a prágai Einoherní klubban, játszhattam a Nőtlen urak panzióját, hogy van pár jó haverom és szép barátnőm... Önt színházi és filmrendezőként, színpadi és filmszínészként ismerik és elismerik. Ezek közül melyik szakmában érzi magát leginkább otthon? Otthon!!!... Na igen, ha jól megy, akkor a legszebb érzés ott állni a színpadon és együtt lélegezni a nézőkkel. Melyik szerepemet szerettem a legjobban? Hát persze, hogy a Panzió részeges vén diákját, Halibutot. Tizenhat évig játszottuk! Néhányszor Pesten is. Az imént az "otthon"-t olyan átszellemülten mondta, hogy meg kell kérdeznem: hogyan érzi magát itt, ebben a régóta vágyott, szép új lakásban? Megérte a sok fáradságot, rengeteg pénzt? De meg ám! Sőt, a sok adósságot is. Ikertestvéremmel, Hanickával most töltöttük itt az első karácsonyt, szilvesztert, és bár mindketten eléggé konzervatívak vagyunk, egy percig se sírtuk vissza a régi lakást, ahol pedig még a szüleinkkel éltünk hosszú évtizedekig. Ez itt, mint látja, derűs, világos, levegős, tágas. Végre elég helyet kaptak a könyveim, a videotékám, a számítógép és egyéb kedvelt játékaim.. Nagyon jól érzem itt magam. (Én is, bár rágyújtani csak a teraszon szabad. Hát ezt nevezik toleranciának?! - k.p.) 1989 után Ön gazdag nyugati tapasztalatai birtokában óva intette a hazai filmszakmát a kommercializálás, a gyártás és a forgalmazás teljes liberalizálásának veszélyétől. Akkor azzal vádolták, hogy visszasírja a cenzúrát, az alkotói szabadság korlátozását. Ma az egész cseh mozipiacot az amerikai forgalmazók bitorolják silány, véres, akciós filmjeikkel, ízléstelen ponyváikkal, míg a hazai alkotók legjobbjai több energiát kénytelenek fordítani arra, hogy terveikhez pénzt szerezzenek, mint a tulajdonképpeni alkotómunkára. Érez-e elégtételt, hogy sokban igaza lett? Ennyire nem vagyok kárörvendő. Most viszont inkább az bánt, hogy abból a nagyon kevés pénzből, ami a filmcsinálás támogatására rendelkezésre áll, többnyire "Művészetet", hókuszpókuszokat szubvencionálnak. Olyan filmeket, amelyek kiűzik a nézőket a mozikból. Szerintem nem is annyira a filmkészítést, mint inkább azokat a kulturált producereket kellene támogatni, akik felelősséget akarnak vállalni a minőség mellett a ráfordított pénzek visszatérüléséért is. És azokat a forgalmazókat, akik hajlandóak kockáztatni, és igazi, emberszabású minőséget kívánnak nyújtani a nézőknek. Olyan minőséget, amilyet például Mozart operái jelentettek. Az ő áriáit pár nappal a bemutató után az utca népe énekelte. Jan Sverák Koljáját már több mint egymillió hazai néző látta, a kritikusok és némely kollégák viszont húzzák az orrukat, fanyalognak, hogy szentimentális giccs, meg hasonlók. Ön tagja az Oscar-díjakat zsűriző hírneves Los Angeles-i Akadémiának, de tagja a Félix-díjakat osztogató Európai Filmakadémiának is. Ez utóbbi azonban korántsem örvend akkora népszerűségnek, amilyet méltán érdemelne. Miért? Ez éppen az európai film válságának pontos képe. Paradoxonnak tűnik, de Amerikának az a nagy előnye, hogy ott erről a nagypénzesek döntenek. Ott elsődleges követelmény, hogy egy film szakmai szempontból tökéletesen van-e megcsinálva. S ezek között aztán mindig akad olyan, amely egyben művészi alkotás is. De nézze végig a mindenkori Oscar-díjas filmek listáját: valamennyi kivétel nélkül közönségfilm a szó legnemesebb értelmében. Ezzel szemben Európa sok kicsi ország, sok kicsi filmszakma. Mindegyik magának csinálja a maga filmjeit, és minél kisebb területtel rendelkezik, annál nehezebben tartja fenn magát. Tíz éves létezése során a Félix abba bukott bele, hogy amerikai mintára a legjobb filmeket akarta népszerűsíteni. Ezek az európai kritériumok szerint művésziek, tisztességesek ugyan, csak éppen nem ismeri őket senki, mert kommerciális szempontból nem attraktívak, nem "közönségfilmek". S így aztán, mivel a díjazott műveket alig látta, alig is nézi valaki, a Félix - ellentétben az Oscarral - ismeretlen fogalom maradt Európában. Éppen ez az ötven éve egyre jobban elburjánzó, nyakatekert, ostoba babona jellemző az európai filmesek véleményére: ha valami kell az embereknek, akkor az nem művészet. De szerencsére az Európai Filmakadémia is kezdi már érezni, hogy ezen változtatnia kell (lásd pl. Az angol beteget...). Nálunk, Csehországban kevesen tudják, hogy Ön elnöke a magyarok kezdeményezte nemzetközi, ill. közép-kelet-európai vállalkozás, az ALFA Tv előkészítő grémiumának, amelynek célja értékes, jó európai filmek és tévéműsorok egyidejű, többnyelvű műholdas sugárzása. Miért vállalta ezt a tisztséget, és mikor indul az adás? Hogy miért vállaltam, annak egyszerű az oka. Mi itt Európában ma valamennyien sokkal többet tudunk Amerikáról, mint a szomszédainkról. Az ALFA Tv szándéka, hogy ezen a helyzeten javítani próbáljon. Biztos vagyok benne, hogy hasonlóan kedves és értékes filmek, mint pl. nálunk az Általános iskola vagy a Kolja, készülnek Finnországban, Grúziában, Magyarországon, Hollandiában és bárhol, ezeket azonban csak a korlátozott számú hazai közönség láthatja. Az ALFÁnak meglesz az esélye arra, hogy ezeket mind a huszonöt résztvevő ország nézőinek több nyelvi verzióban, egyidőben bemutassa. Ezek a filmek, műsorok majd meglehetősen különbözni fognak attól, amivel az a sok kommersz műholdas és kábel-televízió már évek óta etet bennünket. Az adás, sajnos némi késéssel, de remélhetőleg már idén, karácsonytájt fog elindulni. Búcsúzóul hadd kérdezzem meg: mi szeretne lenni Jirí Menzel következő életében? Talán csinos lány. Csakhát az valószínűleg nem eléggé időtálló dolog... Már tudom: sas! Élvezném a magasrepülést, sziklák fölöttt, fellegek közt... Köszönöm a bizalmat, az őszinte válaszokat. Közelgő kerek születésnapjára pedig a magam részéről elképzelhető legjobbat kívánom: további minél hosszabb életében soha semmi ne legyen rosszabb! |
