Péterffy Gabriella:

Grand Café a NapFény Városában

Az elsõ nyilvános mozielõadásra 1996. szeptember 30-án került sor a Grand Caféban. Az egybegyûltek kitörõ lelkesedéssel üdvözölték a vászonra vetített mozgó képeket.

Elégtelenre sikeredett filmtörténeti dolgozat? Avagy tréfát ûznek a vén kinematográfiával? Mielõtt fejcsóválva lexikon után kutatna az emlékezetében kétkedõ olvasó, elõrebocsátjuk: nem a szeretnivalóan bohém Grand Boulevard levegõjét szívja a krónikás. Garnier Operaháza s a legendás Olympia helyett a város Nemzeti Színháza magasodik cafénk szomszédságában, s nem a görög oszlopsoros Madeleine, hanem a Fogadalmi a hozzá legközelebbi templom. A Tour Eiffel tetõk közül elõ-elõbukkanó karcsú nyakát még mozgóképeken edzett szem sem egykönnyen pillantaná meg errefelé, ám a folyóparti sétányra jóval hamarabb kiér innen a mozizó, mint Lumiere-ék és Volpini úr egykori vendégei a Szajnához. A párizsi Boulevard des Capucines 14. szám alól a szegedi Deák Ferenc utca 18. szám alá "költözött" a Grand Café. Hogy közben egy évszázad telt el, nem annyira a vászon elõtt, mint a kávéház füstjében érzékelhetõ, ahol "petite femme"-ok és "mulatós gavallér"-ok helyett edzõcipõs-farmernadrágos ifjak társalognak az asztaloknál. A legendás Grand Café modern leszármazottjában, a Napfény Városának keresztelt Szegeden.

A Belvárosi Mozi masszív épületének oldalbejáratától kanyargós lépcsõsoron baktat fel a leendõ nézõ az emeletre. Pedig nem sok híja volt, hogy elõdjéhez híven alagsorba költözzék a filmmûhely - derül ki majd a vezetõivel készített interjúból. Odafent - akár egy tágas lakásba lépnénk - meghitt hangulatú vetítõterem, a mellette húzódó, kávézóvá alakult folyosóban félhomály, nyers színû bútorzat, utcára tekintõ ablaksor. A falakon grafikák, a sarkokban dekoráció-filmdobozból celluloidszalag kunkorog. A mennyezetre hullámszerûen rögzített, közel méternyi szélességû másán Chaplin-, Karády-, Woody Allen-filmek fekete-fehér állóképei.

Idestova négy esztendeje, hogy három tanári diplomás hölgy elhatározta: art mozit hoz létre Szegeden. Erdélyi Ágnes egy évtizeden át egyetemi filmklubot vezetett, Szabó Éva Andrea a Csongrád Megyei Moziüzemi Vállalat munkatársa volt, Nagy Mária a fõiskola elvégzése után Budapestrõl költözött Szegedre, hogy csatlakozzon hozzájuk. Hármuk közül ma ketten irányítják a kitartó próbálkozás eredményeképp megvalósult és kulturális mûhellyé lett Grand Cafét. Erdélyi Ágnes és Szabó Éva vallják, hogy ha egy városban néhány embernek közös célja van, szükségszerûen egymásra találnak. Szeged évszázados tradíciót õrzõ legifjabb mozijában õket faggattam a Café születésének stációiról, terveikrõl.

Az akciófilmek és a video uralmának idején mi késztetett benneteket egy mûvészmozi létrehozására? Milyen elõzményei vannak a szegedi Grand Café létrejöttének?

E.Á.: Egyfelõl a filmes múltunk, hiszen korábban mindhárman filmmel foglalkoztunk. Másfelõl: Szegeden mindig is jelentõs hagyománya volt a filmklubmozgalomnak és a mûvészmozik pártolásának. Elég csak két nevet megemlítenünk, Petróczy Sándorét, aki a régi moziüzemi vállalat (ma a Szegedi Mozgókép Kft. igazgatója) egyik vezetõjeként adott arra, hogy Szegeden magas színvonalon támogassák a filmklubokat és nagy számban mutassanak be magyar és mûvészfilmeket; és a néhány éve elhunyt Gruber Lászlóét, akinek art kinójában nemzedékek nõttek fel és váltak filmbarátokká. A város egyetemein, fõiskoláin országos viszonylatban is sok filmklub mûködött a rendszerváltás elõtt, ezeken alapul a mi vállalkozásunk is.

Sz.É.: Valóban, amikor a moziüzemi vállalatnál filmklubok szervezésével foglalkoztam, még több mint 20 klub mûködött a megyében, egyedül Szegeden 10 felett volt a számuk. A rendszerváltás után azonban, amikor a mozik rákényszerültek, hogy piacorientáltak legyenek, megtorpant mozgalom. A helyében keletkezõ vákuumot igen hamar észleltük. 1993 nyarán született meg hármunkban az ötlet, hogy létre kéne hozni egy bázist, egy mûhelyt, ahol hasonló programot nyújthatunk, mint amit egykor a filmklubok kínáltak. Mivel vetítõtermünk nem volt, a város felajánlott egy pincehelyiséget, amit mozivá alakíthattunk volna, ám tervünk a lakók tiltakozása miatt nem valósulhatott meg. Számos sikertelen próbálkozás után 1996 februárjában megszületett az a közgyûlési határozat, hogy a Belvárosi Mozi épületében, az egykori zenés színház öltözõi és fodrászata helyén kialakíthatunk egy mûvészmozit és egy hozzá kapcsolódó kávéházat.

A kultúra számára ínséges idõkben milyen anyagi forrásból gazdálkodhattatok?

Sz.É.: Lényegében a nulláról indultunk, amikor magánkezdeményezésre létrehoztuk a KÉP-SZÍN-HÁZ nonprofit alapítványt, majd az évek során pályázatokon nyert összegeket fektettünk be a vállalkozásba. Már akkor is folyamatosan dolgoztunk és szerveztünk programokat, amikor még nem volt saját helyiségünk. (Pl.: 24 órán át vetítettek a filmtörténet kincseibõl a mozi születésnapján, 1995. december 28-án - P.G..) Vállalkozásunk életképességét kialakulóban lévõ törzsközönségünk igazolta, s a tény, hogy támogatókra találtunk.

A névválasztáskor a filmtörténet elsõ legendás vetítõhelye inspirált benneteket. Mennyiben vállaltok rokonságot a nagy elõddel?

E.Á.: A névválasztás az egyik legnehezebb feladatunk volt. Tréfás hangsúllyal mondom, mert nem akarom lebecsülni egyéb nehézségeinket, de valóban komoly fejtörést okozott az elnevezés. Vagy harmincféle variációból esett a választás végül a Grand Caféra, amely a film történetének egyik csodálatos pillanatára utal. A legendás elsõ vetítés helyszíne azt a korszakot idézi, amikor a századvégen s a századelõn kávéházba jártak moziba az emberek, a füstfátylas cafékban csodálták a mozgóképeket. Nevünk a filmtörténet úttörõi elõtt tiszteleg, akik múlhatatlant alkottak, de egyben azokra a kávéházakra is emlékezünk vele, ahová egykor a szegedi polgárok jártak mozizni. Kedves dolognak tartottuk, hogy Szegeden ezentúl úgy mondják majd: megyünk kávéházba filmet nézni!, mi az új film most a Grand Caféban?

A Grand Café 1996. szeptember 30-án nevéhez méltó mûsorral nyitott. Mi volt ez a program?

Sz.É.: Buster Keaton Ifjabb Sherlock Holmes címû filmjét választottuk, részint mert óriási egyéniségnek tartjuk, részint mert olvastuk, hogy ez a mûve Mándy Iván egyik kedvenc filmje volt. Mándy, a film szerelmese egy egész mozikorszakot örökített meg írásaiban, s a halála elõtti napokban egy budapesti moziban még megnézte az Ifjabb Sherlock Holmes-t. Örömmel mesélhetjük, hogy a megnyitó közönsége a film után és közben is vastapssal jutalmazta a vásznon pergõ képeket, pontosan úgy, mint sok évtizeddel ezelõtt. A taps szólt a filmtörténetnek, Buster Keatonnak, s talán annak is, hogy Szegeden létrejött egy art mozi.

Mit ígér a közönségnek a Grand Café már elsõ pillantásra is változatosnak tûnõ "étlapja"?

Sz.É.: Kezdettõl arra törekszünk, hogy minél szélesebb rétegeknek nyújtsunk igényes szórakozást. Ennek érdekében több mûsorsávot alakítottunk ki. A hét elsõ napjaiban filmtörténeti vetítéseket tartunk, megpróbálunk az idõsebb korosztály kedvenceibõl is válogatni. Buster Keaton, Orson Welles, Eric von Stroheim és Jacques Tati filmjeit tûztük mûsorra az elmúlt hónapok során. Célunk egy-egy téma köré szervezni a filmes kínálatot: az elsõ hónapban a filmkészítés problémáival, alkotói válságokkal kapcsolatos filmeket vetítettünk - Wajda, Fellini, Truffaut mûveit -; Balkán, Balkán címû sorozatunkban pedig jugoszláv filmeket láthattak a nézõk, s volt már a cigányság kultúrája, tradíciói köré szervezõdõ mozgóképes blokkunk is. Éjszakai mûsorsávunk az elõbbiekhez hasonlóan tematikus sorozatokat kínál (Miraculum, Bonnie és Clyde-történetek), míg vasárnap délelõtt Kuksi Matiné várja a legifjabb korosztály tagjait.

Filmeken kívül milyen speciális programokat kínáltok?

Sz. É.: Kezdettõl igyekszünk behozni a társmûvészeteket a Caféba. Rendszeresen helyt adunk kiállításoknak: Simon Péter fotói után most Kovács Mária grafikái láthatók a kávéház falain. Rendezünk jazz-koncerteket, hétfõnként a Café-Café zenekar játszik a vendégeknek; volt már klasszikus gitárestünk és tervezünk tangóharmonika-estet is. A "Kedvenc filmjeim" programban Szikora Jánosnak, a Szegedi Nemzeti Színház fõrendezõjének legkedvesebb alkotásait vetítettük.

Egy ilyen sokszínû program tükrében milyennek mutatkozik a hazai filmkínálat? Elképzeléseitek mennyiben válthatók valóra - mondjuk - egy tematikus sorozat összeállításakor?

E.Á.: Bõven vannak nehézségeink. Gyakran azért nem vasósíthatjuk meg maradéktalanul eredeti koncepciónkat, mert lejárt a filmek forgalmazási joga. Aki egy kicsit is járatos a filmek világában, tudja, hogy ez örök probléma; forgalomban nem lévõ kópiákat megszerezni csaknem lehetetlen. De a többi mozishoz hasonlóan mi is megragadunk minden lehetõséget; jó a kapcsolatunk a Filmintézettel, melynek archívumából sok filmet kölcsönzünk, s felvettük már a kapcsolatot a Goethe Intézettel, az Alliance Francaise-zal és a British Council kulturális titkárságával is, hogy legalább egyszeri vetítésre megszerezzük külföldrõl a sorozatainkhoz nélkülözhetetlen kópiákat. Magyarországon ma rendkívül szûkös a filmkínálat. Fontos alkotások nem vihetõk a közönség elé, Fellini Amarcordjának vagy Bergman néhány filmjének például úgy nyoma veszett, hogy magunk sem hisszük el. A legújabb sikerfilmeket viszont rögtön megvásárolják a forgalmazók. Hiányoljuk a kelet-közép-európai film alkotásait, közönségünk már jelezte, hogy szívesen látna több cseh, szlovák, lengyel és orosz filmet. Kiemelt fontosságúnak tartjuk térségünk filmjeinek megismertetését, a Balkán, Balkán sorozat jugoszláv blokkja után jelenleg román sorozatot tervezünk. Ám az akadályok szinte áthághatatlanok, egyelõre nem tudjuk, honnan érkeznek majd színvonalas román vagy bolgár filmek a Grand Caféba. S nem csupán a külföldi filmek beszerzése okoz gondot, az utóbbi években egyre szegényesebb a magyar filmkínálat is.

A mûsorsávok kapcsán már szóltunk a közönségrõl. Elsõsorban melyik korosztály képviselõit várjátok a Café vetítõjébe és asztalaihoz?

Sz.É.: Elmondtuk, s szépen is hangzik, hogy a legkülönbözõbb életkorúakat, de tudjuk - s ez az egész világon így van -, hogy a mozi mindenekelõtt a fiatalok mûfaja. Hozzánk is elsõsorban középiskolások, egyetemisták, fiatal értelmiségiek járnak. Nagyon örülünk, ha bejönnek az idõsebb korosztály tagjai is, de közönségünk zömét az ifjabbak alkotják.

E.Á.: Azért el kell mondanunk, milyen sok tanár, egyetemi oktató, építész, újságíró látogatja a Grand Cafét. Nem kizárólag az egyetemisták érdeklõdnek, de mivel õk alkotják a törzsközönséget, mindenekelõtt az õ elvárásaiknak próbálunk megfelelni a program összeállításakor.

Meglehetõsen prózai, de nem elhanyagolható szempont: hányan és mennyiért válthatnak jegyet egy-egy elõadásra?

Sz.É.: 63 fõs a vetítõtermünk és 170 forintért kínáljuk a jegyeket. 4 filmbõl álló sorozatainkra 500 forintért váltható bérlet.

Hogyan alakul az elsõ hónapok mérlege 1997 januárjában? Kaptatok-e visszajelzéseket a közönségtõl és mit terveztek a jövõben?

E.Á.: A közönség megszerette a Grand Cafét. A mozit és a kávézót, a kettõ hangulatát, légkörét. Ez erõt ad nekünk a továbblépéshez.

Sz.É.: Úgy érzem, sikerült elég magasra tennünk a mércét. Semmiképp sem adjuk alább, folyamatosan emelni szeretnénk a színvonalat.

Végezetül hadd kérdezzem meg: van-e a Grand Café vezetõinek, mûsorigazgatóinak "nagy ábránd"-ja?

E.Á.: Arra vágyom, hogy a vetítések mellett minél több színvonalas irodalmi estet, folyóiratbemutatót, kiállítást rendezhessünk. Hogy ez a filmtörténeti mûhely önmagánál távolabbra tekintsen, s kisugárzása legyen.

Sz.É.: Szeretném, ha 20 év múlva is állna és élne a Grand Café.

Kívánom, hogy mindez teljesüljön. Köszönöm a beszélgetést.