Báthory Erzsi

Magyar abszurd, anno 96

Beszélgetés Tímár Péterrel 1997. március 11-én

159 KByte A Csinibabát március 24-ig háromszázezren látták. Március közepén öt kiemelt budapesti moziban teljes mûsoridõben telt házakkal vetítették.
Felhõtlen ég alatt, örömtengerben lubickolsz most?
Hát a film nem várt siker, az biztos. De azért vegyesek az érzelmeim. Mindenki azt kérdezi, hogy ugye már csinálod a következõ filmedet, zöld a lámpa. Közben pedig semmi sem történik, senki semmiféle ajánlattal nem keres meg. Ugyanúgy be kell állnom a sorba, ugyanúgy kunyerálnom kell majd, mint eddig.
Tehát úgy érzed, hogy a közönség elismer és szeret, a szakma pedig továbbra is betart?
Vehetjük így is. Ez a siker mintha vörös posztó lenne a szakmának. Akikkel eddig is jóban voltam, azok jónak mondják, de a szakma részérõl nagy a csönd.
Te mivel magyarázod ezt a földindulásszerû sikert?
A film nem annyira jó, mint amilyen elképesztõ sikere van. Én a dolgok szerencsés együttállásával magyarázom: van egy viszonylag nézhetõ magyar film, és volt egy iszonyatos igény nézhetõ magyar filmre meg egy hisztérikus nevetni akarás, és ez a felfokozott igény mintegy kiszemelte magának ezt a filmet. A nézhetõn azt értem, hogy lehet rajta szórakozni, nem bombázza a nézõt társadalmi problémákkal, mély filozófiával, de finoman azért van rajta annyi társadalmi mondanivaló, amennyi a nézõnek kell.
Nem beszéltél olyan szakemberekkel, akik keresik erre a választ?
Kéri Lászlóval beszélgettem, de õ sem tudott mit mondani erre a felfokozott érdeklõdésre. Nekem persze az lenne a legszimpatikusabb magyarázat, hogy ez egy jó film... Én ugyanis tele vagyok problémával, egy csomó dolog nem tetszik benne, kijavítanám, kicserélném, de ez más kérdés. Most majdnem mindenki azt várja tõlem, hogy én is csodálkozzam, és erre azt mondhassa: na ugye te sem érted. Tegnap találkoztam Réz Andrással, szereti a filmet õ is, de õ sem tud magyarázatot. Azt gondolom, hogy az értelmiség köreiben is nagy a zavar, annyira szétestek a dolgok. Valószínûleg némi idõ elteltével lehet majd errõl beszélni, amikor talán világosabb lesz, hogy miféle társadalmi folyamat is zajlik most.
Nem tudsz közönségvizsgálatról?
Nem, tudtommal senki sem csinál ilyesmit... Én! Amikor vetítések után találkozom a közönséggel. És fantasztikus, mert tényleg azt látom, hogy elámul magán a közönség, amiért neki ez tetszik. Sõt: mintha jól esett volna neki, hogy hagyta magát az orránál fogva vezetni. Úgy tapsolnak a végén az emberek, mintha magukat tapsolnák meg.
Elmondanád, hogyan jutottál végre filmhez hat év szilencium után? Az Egészséges erotika után ugyanis majdnem évenként rendeztél egy-egy játékfilmet, a Moziklipet követte a Mielõtt befejezi röptét a denevér..., majd a Hagyjátok Robinsont!, aztán a Csapd le csacsi... Aztán 91 tavaszán felszólaltál a filmmûvész szövetségben, hogy ti. a filmeseknek talán mégsem az lenne a legfontosabb gondjuk, hogy van-e alattuk szociális háló vagy nincs, hanem hogy hogyan kellene megújítani a filmgyártás szerkezetét, hatékonyságát, társadalmi hitelét. Azt mondtad: a lift le fog szakadni, mert sokan vagyunk, csak éppen maga a film nem érdekli a filmkészítõk nagy többségét... Írtál, beadtál ez után is forgatókönyveket?
Persze, összesen nyolcat, köztük három vígjátékot. Próbálkoztam a Dialóg Stúdió romjain András Ferenccel, majd az MTM Kommunikációval, aztán a Kovács Felícia Flórával közös tulajdonú stúdiónkkal, az Argus Filmmel, végül 96-ban kaptam a Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes kuratóriumától másfél milliót dokumentumfilmre. Ebbõl készült a Hajlékbemutató, de nem volt elég a pénz rá, be kellett szállnia az Argus Filmnek is. És akkor 96 tavaszán felhívott Rózsa János, az Objektív Stúdió producere, hogy olvassak el egy filmnovellát... Te is tudod, korábban a stúdió megvásárolt filmnovellákat, és kiadta õket egy kötetben. Abban jelent meg a Bambi szalmaszállal, amit Márton Gyula írt, és amit Rózsa elolvastatott velem. Elõször azt akarták, hogy Sõth Sándor rendezze, de Sõth külföldre ment, nem jelzett vissza, stb., és akkor Rózsa János a dramaturg Vészits Andrea javaslatára felhívott engem.
Csak ennyi kellett, és egyszerre minden megváltozott és ment, mint a karikacsapás?
Na nem! Amikor elolvastam a novellát, elindult a fantáziám, beugrott, hogy a hatvanas évekrõl nekem is lenne mit mondanom. De a stúdió nagyon rossz szerzõdést kötött, olyan kemény feltételekkel vette meg a filmnovellát, mintha elképzelhetetlen lenne, hogy az író forgatókönyvébe a rendezõ is beleszólhat. Szóval Márton Gyulával Rózsa megíratta a forgatókönyvet. A novellában nem voltak dialógusok, azokat ki kellett találni. Olyasmi lett végül, mint Gazdag Bástyasétány 77-je, csomó elvtársozás, stb. Hát nekem nem tetszett, írtam egy másik forgatókönyvet, az meg Márton Gyulának nem tetszett. Ragaszkodott a magáéhoz. Akkor azt mondtam: én ezt nem tudom megcsinálni, szevasztok. Ez tavaly májusban vagy júniusban volt. Már nyár volt, és a film nyáron játszódik. Rózsa János meg elgondolkodott, aztán döntött: csináld meg a tiedet! Megértette, hogy én nemcsak a saját bõrömet vinném vásárra, hanem csõdbe juttathatnám a stúdiót is, ha nem sikerül a film... Márton Gyula most perli a stúdiót. Gondolom, ebbõl minden producer okult, és ez volt Magyarországon az utolsó ilyen szerzõdés. Az Objektív Stúdiónak a Telefilmtõl volt 5 millió forintja a filmre, több semmi. Ez már kicsit misztikus is, hogy a Rózsa mégis bele mert vágni, pedig az is kijöhetett volna belõle, hogy az elsõ négy nap után le kell állni. De iszonyú rendes volt ebben a stábban mindenki! Senki nem vette fel a gázsiját, úgy dolgoztunk, hogy senki nem tudta, kap-e majd érte pénzt. Annak ellenére, hogy egy csomó korábbi filmben nem jött be ez a módszer, és rengeteg embert bepaliztak vele. Az istenek végül is mellettünk voltak! Bár... szeptemberben, amikor elkezdtünk forgatni, hirtelen nagyon elromlott az idõ, mínusz két fok lett, és nagyon elkeseredtem, végem van, nem tudok nyarat forgatni. (Ezt azért rossz néven vettem az istenektõl...) A rossz idõ miatt például nem tudtuk leforgatni a fürdés-jelenetet: a Tilos a fürdés tábla alatt fürdõruhabemutató, szóval egy rebellió lett volna a tóban. Közben mindenki száz felé futott, hogy szponzorokat szerezzen. Volt, aki adott volna, de a nõi fõszerepet bizonyos személyhez kötötte volna, Nagy Natália két hétig lebegett, hogy õ játssza-e vagy sem. Aztán szerencsére az a bizonyos személy nem vállalta. De így persze pénz sem jött onnan.
Hogy mûködik egyébként ez az ún. szponzorkeresés?
Például így. Én is többször próbálkoztam. A filmben legalább ötször elhangzik a Pepsi Cola meg a Coca Cola. De a multik már nagyon utálják a pénzkérõket, annyiszor pumpolták már meg õket. Aztán megkapják a nézettségi mutatókat, és kiderül, hogy hat-hétezres nézõszámra adtak pénzt. Most már egyszerûen nem adnak. Én sem adnék. Viszont az IBUSZ-tól kaptunk másfél milliót, és kiküldtek egy embert is a forgatásra, hogy jegyzeteljen, betartjuk-e a szerzõdést. Végig remegtem, hogy ne legyen gond. Most felhívott az igazgató, megköszönte, hogy beszállhatott, és a következõ filmemhez látatlanul ad pénzt. Ilyen is van! És mindehhez azt képzeld el, hogy az IBUSZ-pénz nélkül a Ki-mit-tud százhúsz statisztáját nem tudtam volna kifizetni, és meglincseltek volna. Õk rá vannak szorulva a pénzre, õket nem érdekli, hogy én mikor kapok gázsit, vagy kapok-e egyáltalán. Szóval egy rémálom volt, amíg ki nem derült, hogy van annyi pénz.
Hol forgattál?
Az Orczy-kertben, aztán a Ganz Mávag melletti kolónián meg a gyárépületben, a Ki-mit-tud-ot pedig a rákospalotai Csokonai Mûvelõdési Házban vettük fel.
Azt mondtad, hogy a hatvanas évek fogott meg a novellában. A hatvanas éveknek mítosza van a magyar filmben és a magyar társadalom egy részében is, a Megáll az idõ, vagy A nagy generáció. De neked nem ugyanazt jelenti, mint Gothárnak és azt sem, amit András Ferencnek...
Abszolút nem. A Megáll az idõ zseniális mû! Nekem a saját kamaszkorom volt a vezérfonal: ahogy én, a tíz-tizenegy éves kamasz láttam akkor a világot, a nõvéreimet, akik annyi idõsek voltak, mint a filmbeli lányok, õk is csinibabák voltak. A gesztusviláguk, az öltözködésük, a frizurájuk jött vissza... Politikát is csak annyit akartam hagyni benne, amennyit egy kiskamasz érzékelhetett: hogy van valami a dolgok mögött, hogy valami nem egészen stimmel. A film végén Vári Ádám néz, megért, megmosolyog, felismer valamit: Simon bá forgatja Bajkon úrt. Ebben a forgatásban benne van a hatalom is, az atyáskodás is, de a felkínálkozás is...

Meg intimitás is... Miközben slusszpoén is...

Igen. Sokszor váratlanul bukkant elõ egy plusz jelentés, amit eredetileg nem is akartunk. Például amikor a végén Gálvölgyi leül a lépcsõre, hogy "na, ezt megkancafüléztük", majd azt mondja: "Nemsokára ti jöttök". Mármint hogy Attiláék mûsorszáma jön, de végülis ez a következõ nemzedékre meg a jövõre vonatkozik, és én is csak a vágásnál jöttem rá, a hangsúlyon múlt, hogy több lett.
Hogyan válogattad ki a szereplõket?
Általában fontosnak tartom, hogy új arcokat találjak. Ennél a filmnél nem volt sok idõm a válogatásra. Gálvölgyi a legelején megvolt, éreztem, hogy õ maga rendezi magát, de mások nem használják õt. Csupa jót tudok róla mondani, alázattal, konstruktívan fogadott mindent. Színész! Aztán csináltam egy kétnapos monstre válogatást, próbafelvételt a fõiskolán, a teljes harmadik és negyedik évfolyamon, meg Gór Nagy Marinál. A fiúknál fõleg a “fazonjuk" döntött, a lányok viszont nagyon jók, nagyon tehetségesek.

És a szerepek?
Bajkon úr Bertalannal együtt benne volt a novellában. Elég szerencsétlennek tartom ezt a direkt névválasztást, ami csak abból ered, hogy az illetõ csillagász szeretne lenni. A bõröndös szatírt viszont én találtam az Érdekes Újság Almanachban, a harmincas években tényleg élt Purábl Kúnó, magas rangú közhivatalnok volt. Darvas Ivánra gondoltam, õ tudta volna hozni ezt a kicsit kesernyés, háború elõtti dzsentrifazont, titkos ellenállót, aki kitalálja azt a hülyeséget, hogy megmutat egy “ujjat" a nõknek, és élvezi, hogy félreértik. Csak Darvas nem vállalta. Andorai sem rossz, persze. Simon bá a novellában egyébként durvább, egysíkúbb figura, szimplán házmester. Össze kellett hozni õt egy másik ávóssal egy intim kapcsolatban, hogy kiderüljön, ezek is szerethették egymást. A fölidézett emlékrõl aztán az is kiderül, hogy nemcsak intim helyzet volt, hanem a feketeségben valójában feketézõket hajkurásztak stb. Aztán jön a balhé, a lebukás, amit azért könnyû feloldani. Hát így hoztam be Lázár Katit Ernesztinnek. A szökõkutas jelenet meg az Édes élet szökõkutas jelenetére is reflektál... De Márton Gyula például Kovács Lajosra osztotta volna Simon bát. Akiket transzvesztitáknak hisz sok nézõ, azok fiúk, akik csak ki akarnak jutni Helsinkibe, és több esélyt látnak erre, ha kacér lányok. Ilyen egyszerû volt ez. A villamoskalauznõ alakját egy ötvenes években készült fotóról vettem. Megragadt a fejemben a kép: áll a kocsi közepén, ugyanígy öltözve, ilyen kínálkozó, kérõ mozdulattal, testtartással. Az egészet egy az egyben tettem át a filmbe. Csak a forgatás volt végig szörnyû versenyfutás az idõvel: egyetlen éjjel forgathattunk, fél egytõl fél ötig, amíg nincs közlekedés, itt az Erzsébet királyné útján, s közben végig járt a villamos lassan oda-vissza a vonalon. Az utolsó jelenetet már úgy vettük fel, hogy jött mögöttünk az elsõ villamosjárat, és vette fel az utasokat. Tudtam, ha nem tudom befejezni, nem tudom felvenni, végem.
Az egész film végig valószerû, miközben teljesen valószerûtlen. Így lesz abszurd az egész: az is, ami történt, és az is, ami a viszonyunk hozzá. Ezt hogy érted el?
A filmben nincsenek zajok, egyedül a lánccsörgés. A lépéseknek nincs zajuk. Nem akartam kisrealizmust, natúr zajokat, a nézõ ne menjen bele a történelembe. Csak a hihetõség határáig akartam elvinni. A “lehetett volna" effektust, az álomszerûséget szolgálják a bevillanások, illetve a fényvágás. A fiatalok ma már nem néznek meg egy filmet, ha teljesen hagyományos a narrációja és a képi eszközei. Abban a médiavilágban, amelyikben ma egy tinédzser él, egy másodperc alatt nem huszonnégy, hanem ötven képet tud befogadni. Ebbõl a szemszögbõl nézve szörnyû avíttas, ötven évvel ezelõtti mozgóképet lehetett látni az idei filmszemlén. A kamerában való vágást mint formanyelvi fogást már az elején eldöntöttük Szatmári Péterrel, az operatõrrel. Féltem is, mi lesz, ha nem sikerül: egy csomó nyersanyagot elhasználtunk, mert a narancsosan-bíborosan bevillanó "mozgó vágóképeket" külön vettük fel minden forgatás végén. Talán egy videóklipben láttam már valami hasonlót. Ki tudja, valójában honnan meríti az ember az ötleteket, amik váratlanul elõpattannak a fejébõl. Azt szerettem volna képen láttatni, hogy a történelemben nem a tények a fontosak, hanem az, amit az ember odaképzel, a szublimáció. Az autentikusság a formán múlik. Kicsit vakrepülés is volt, mert nem tudtam, hogy összeáll-e majd a vágóasztalon. De ahogy elkezdtem vele dolgozni, rájöttem, hogy megvannak a pillérek, amikrõl mindig tovább lehet ugrani, és a nézõ nem is veszi észre, hogyan kerül egyik helyzetbõl a másikba. Van még valami, amit eddig még senki sem vett észre, és ebbõl azt gondolom, hogy ez nem sikerült. Minden ilyen fejezetelválasztó bevillanás-sornál olyan hangot hallasz, mint amikor lekapják a lemezrõl a tût. Ez onnan jött, hogy az elején Simon bá borotválkozás közben beszél a mikrofonba, és amikor a gyerek csúzlival eltalálja a hangszórót, Simon bá megvágja magát, felszisszen, gyorsan ráteszi a tût a lemezre, és káromkodik egyet. Tehát nem a mikrofont kapcsolja ki, hanem zenét tesz rá, és amikor befejezte a káromkodást, egyszerûen leveszi, és folytatja a beolvasást. Ezt ugyanolyan többrétegûnek érzem, mint az un. forgatást. Triviális is, meg félelmetes is, ahogy Simon bá adagolja, mit halljunk, ahogy játszik és manipulál a zenével... Olyan, mint egy kozmikus disc jockey, aki a zenével animál. A nézõk számára ez sajnos nem jön át, valószínûleg csak egy akusztikus játéknak vélik.
A nyelvi eszközök között is van ilyen. A többjelentésû “tömb" sugallta humor mellett ott vannak a faviccek, meg a triviális bokánrúgás mint direkt poén. Ennek az az oka, hogy különféle nézõi igényeket akarsz kielégíteni, vagy szándékos a libikókázás az intellektuális humor és a földhözragadt hülyülés közt?
Akinek régen azt mondták, hogy megütheti a bokáját, az tényleg megüthette: kirúghatták az egyetemrõl, elvághatták az egész pályáját, stb. De ma már az is nevethet ezen, akivel valóban megtörtént. Ma senkinek sem mondják, hogy megütheti a bokáját, mégis ezerszer körmönfontabban fázhat rá arra, ha egyszer nem szól okosan... Ebben a direkt és szó szerinti végrehajtásban van valami feloldó és kioldó könnyûség is. Egyébként sokan a szememre vetik, méghozzá indulatosan, hogy a hatvanas évek eleje egyáltalán nem volt ilyen, még tele voltak a börtönök, még végeztek ki embereket... Nekik nem ajánlom ezt a filmet. Õk soha sem lesznek képesek túllépni önmagukon.

A film technikájáról még nem mondtunk el mindent...
A Mielõtt befejezi röptét a denevér...en kívül minden filmemben próbálkoztam valamilyen új technikai megoldással. A Summa címû balázsbélás filmemben próbáltam ki elõször a visszafelé levetített, lejátszott mozgás hatását. Ezt a filmemet nagyon szerettem, szívesen megnézném újra. Tulajdonképpen végig ezt használtam az Egészséges erotikában. A Csinibabában is van visszafelé mozgás, de itt fõként a lassítással éltünk. Amikor például Teréz rátalál a bisztróban a bõröndös szatírra: az egész jelenség lebeg a célba érés gyönyörûségétõl, és ezt a lassítással lehetett elérni. Ezen túl a szöveges jeleneteknél kétféle megoldást használtunk. Elõször felvettük a dialógusokat magnóra, kamera nélkül. Körbeálltak a színészek, és olvasták a szöveget, amit magnón rögzítettünk. Ezt végig vezényeltem, nagyon kellett koncentrálni. Utána visszatettük a hangszalagot a startjelre, és a színészeknek a jelenetben némán kellett mondaniuk a szövegüket. Vagyis végig playbackben beszélnek. Mivel a magnóhangot viszont lelassítottuk, mozogniuk is lassan kellett. (Csináltunk errõl egy werkfilmet, az egy másik bohózat.)
Az érzelmes jeleneteket viszont úgy vettük fel, hogy a normál hangsebességnél sokkal gyorsabban kellett mondaniuk a szöveget, majdnem a kimondhatatlanság határáig. Safranek el is vérzett ezen, vissza kellett menni vele a normál sebességre. A filmben csak a zene szinkron. Ahogy vége az éneknek, jön a szakadozott mozgás, az aszinkron beszéd. Ez a módszer fantasztikus hatással volt a szereplõkre! A színészek nagyon megnõnek, ha olyan feladatot kapnak, amilyet még soha. Ha be kell dobniuk az egész személyiségüket. Az Egészséges erotikánál is így történt...
Ezektõl a most felsorolt technikai trükköktõl lett az egész pantomimszerû, ettõl kelt abszurd hatást. Ezt fokozza a smink. Aminek azért más oka is van: nem volt elég pénz, és el kellett terelni a figyelmet a háttérrõl. Nagyon attraktívnak kellett lenniük az arcoknak, alakoknak, hogy ne látszódjanak például a tóparton pecázó civilek, ugyanis nem tudtuk kibérelni az egész tavat. De nem mondhatom a sminkesnek, hogy legyen abszurd, mert ezzel nem tud mit kezdeni. A sminkes dolgozik, megmutatja, hogy jó-e úgy, ahogy gondolja, a rendezõ pedig azt mondja, hogy: tegyél még ide egy kis pirosát, ezt meg fesd ki erõsebben, stb. És akkor áll össze a kép meg a forma.
Mi jön át ebbõl az egészbõl a közönséghez? Mond-e a közönségnek valamit az, hogy abszurd, hogy valószerûtlenül valószerû?
Azt hiszem, hogy az emberek magukban lezárták az elmúlt évtizedeket. Csak ezt még senki sem igazolta vissza nekik. A Csinibaba teszi meg elsõként. Az abszurd segít nekik elviselni a tudatot, hogy nem tagadták meg az egészet. A film világa egyszerre közeli és távoli, engesztelõ és elutasító, vagyis kifejezi az összes ellentmondást, ami errõl az elmúlt idõszakról az emberekben összegyûlt. Csakhogy mindezt bûntudat nélkül nézhetik, és nevethetik ki.
Köszönöm.

87 KByte

103 KByte

93 KByte

159 KByte	A Csinibabát március 24-ig háromszázezren látták. Március közepén öt kiemelt budapesti moziban teljes mûsoridõben telt házakkal vetítették. Felhõtlen ég alatt, örömtengerben lubickolsz most? Hát a film nem várt siker, az biztos. De azért vegyesek az érzelmeim. Mindenki azt kérdezi, hogy ugye már csinálod a következõ filmedet, zöld a lámpa. Közben pedig semmi sem történik, senki semmiféle ajánlattal nem keres meg. Ugyanúgy be kell állnom a sorba, ugyanúgy kunyerálnom kell majd, mint eddig. Tehát úgy érzed, hogy a közönség elismer és szeret, a szakma pedig továbbra is betart? Vehetjük így is. Ez a siker mintha vörös posztó lenne a szakmának. Akikkel eddig is jóban voltam, azok jónak mondják, de a szakma részérõl nagy a csönd. Te mivel magyarázod ezt a földindulásszerû sikert? A film nem annyira jó, mint amilyen elképesztõ sikere van. Én a dolgok szerencsés együttállásával magyarázom: van egy viszonylag nézhetõ magyar film, és volt egy iszonyatos igény nézhetõ magyar filmre meg egy hisztérikus nevetni akarás, és ez a felfokozott igény mintegy kiszemelte magának ezt a filmet. A nézhetõn azt értem, hogy lehet rajta szórakozni, nem bombázza a nézõt társadalmi problémákkal, mély filozófiával, de finoman azért van rajta annyi társadalmi mondanivaló, amennyi a nézõnek kell. Nem beszéltél olyan szakemberekkel, akik keresik erre a választ? Kéri Lászlóval beszélgettem, de õ sem tudott mit mondani erre a felfokozott érdeklõdésre. Nekem persze az lenne a legszimpatikusabb magyarázat, hogy ez egy jó film... Én ugyanis tele vagyok problémával, egy csomó dolog nem tetszik benne, kijavítanám, kicserélném, de ez más kérdés. Most majdnem mindenki azt várja tõlem, hogy én is csodálkozzam, és erre azt mondhassa: na ugye te sem érted. Tegnap találkoztam Réz Andrással, szereti a filmet õ is, de õ sem tud magyarázatot. Azt gondolom, hogy az értelmiség köreiben is nagy a zavar, annyira szétestek a dolgok. Valószínûleg némi idõ elteltével lehet majd errõl beszélni, amikor talán világosabb lesz, hogy miféle társadalmi folyamat is zajlik most. Nem tudsz közönségvizsgálatról? Nem, tudtommal senki sem csinál ilyesmit... Én! Amikor vetítések után találkozom a közönséggel. És fantasztikus, mert tényleg azt látom, hogy elámul magán a közönség, amiért neki ez tetszik. Sõt: mintha jól esett volna neki, hogy hagyta magát az orránál fogva vezetni. Úgy tapsolnak a végén az emberek, mintha magukat tapsolnák meg. Elmondanád, hogyan jutottál végre filmhez hat év szilencium után? Az Egészséges erotika után ugyanis majdnem évenként rendeztél egy-egy játékfilmet, a Moziklipet követte a Mielõtt befejezi röptét a denevér..., majd a Hagyjátok Robinsont!, aztán a Csapd le csacsi... Aztán 91 tavaszán felszólaltál a filmmûvész szövetségben, hogy ti. a filmeseknek talán mégsem az lenne a legfontosabb gondjuk, hogy van-e alattuk szociális háló vagy nincs, hanem hogy hogyan kellene megújítani a filmgyártás szerkezetét, hatékonyságát, társadalmi hitelét. Azt mondtad: a lift le fog szakadni, mert sokan vagyunk, csak éppen maga a film nem érdekli a filmkészítõk nagy többségét... Írtál, beadtál ez után is forgatókönyveket? Persze, összesen nyolcat, köztük három vígjátékot. Próbálkoztam a Dialóg Stúdió romjain András Ferenccel, majd az MTM Kommunikációval, aztán a Kovács Felícia Flórával közös tulajdonú stúdiónkkal, az Argus Filmmel, végül 96-ban kaptam a Mozgókép Alapítvány dokumentumfilmes kuratóriumától másfél milliót dokumentumfilmre. Ebbõl készült a Hajlékbemutató, de nem volt elég a pénz rá, be kellett szállnia az Argus Filmnek is. És akkor 96 tavaszán felhívott Rózsa János, az Objektív Stúdió producere, hogy olvassak el egy filmnovellát... Te is tudod, korábban a stúdió megvásárolt filmnovellákat, és kiadta õket egy kötetben. Abban jelent meg a Bambi szalmaszállal, amit Márton Gyula írt, és amit Rózsa elolvastatott velem. Elõször azt akarták, hogy Sõth Sándor rendezze, de Sõth külföldre ment, nem jelzett vissza, stb., és akkor Rózsa János a dramaturg Vészits Andrea javaslatára felhívott engem. Csak ennyi kellett, és egyszerre minden megváltozott és ment, mint a karikacsapás? Na nem! Amikor elolvastam a novellát, elindult a fantáziám, beugrott, hogy a hatvanas évekrõl nekem is lenne mit mondanom. De a stúdió nagyon rossz szerzõdést kötött, olyan kemény feltételekkel vette meg a filmnovellát, mintha elképzelhetetlen lenne, hogy az író forgatókönyvébe a rendezõ is beleszólhat. Szóval Márton Gyulával Rózsa megíratta a forgatókönyvet. A novellában nem voltak dialógusok, azokat ki kellett találni. Olyasmi lett végül, mint Gazdag Bástyasétány 77-je, csomó elvtársozás, stb. Hát nekem nem tetszett, írtam egy másik forgatókönyvet, az meg Márton Gyulának nem tetszett. Ragaszkodott a magáéhoz. Akkor azt mondtam: én ezt nem tudom megcsinálni, szevasztok. Ez tavaly májusban vagy júniusban volt. Már nyár volt, és a film nyáron játszódik. Rózsa János meg elgondolkodott, aztán döntött: csináld meg a tiedet! Megértette, hogy én nemcsak a saját bõrömet vinném vásárra, hanem csõdbe juttathatnám a stúdiót is, ha nem sikerül a film... Márton Gyula most perli a stúdiót. Gondolom, ebbõl minden producer okult, és ez volt Magyarországon az utolsó ilyen szerzõdés. Az Objektív Stúdiónak a Telefilmtõl volt 5 millió forintja a filmre, több semmi. Ez már kicsit misztikus is, hogy a Rózsa mégis bele mert vágni, pedig az is kijöhetett volna belõle, hogy az elsõ négy nap után le kell állni. De iszonyú rendes volt ebben a stábban mindenki! Senki nem vette fel a gázsiját, úgy dolgoztunk, hogy senki nem tudta, kap-e majd érte pénzt. Annak ellenére, hogy egy csomó korábbi filmben nem jött be ez a módszer, és rengeteg embert bepaliztak vele. Az istenek végül is mellettünk voltak! Bár... szeptemberben, amikor elkezdtünk forgatni, hirtelen nagyon elromlott az idõ, mínusz két fok lett, és nagyon elkeseredtem, végem van, nem tudok nyarat forgatni. (Ezt azért rossz néven vettem az istenektõl...) A rossz idõ miatt például nem tudtuk leforgatni a fürdés-jelenetet: a Tilos a fürdés tábla alatt fürdõruhabemutató, szóval egy rebellió lett volna a tóban. Közben mindenki száz felé futott, hogy szponzorokat szerezzen. Volt, aki adott volna, de a nõi fõszerepet bizonyos személyhez kötötte volna, Nagy Natália két hétig lebegett, hogy õ játssza-e vagy sem. Aztán szerencsére az a bizonyos személy nem vállalta. De így persze pénz sem jött onnan. Hogy mûködik egyébként ez az ún. szponzorkeresés? Például így. Én is többször próbálkoztam. A filmben legalább ötször elhangzik a Pepsi Cola meg a Coca Cola. De a multik már nagyon utálják a pénzkérõket, annyiszor pumpolták már meg õket. Aztán megkapják a nézettségi mutatókat, és kiderül, hogy hat-hétezres nézõszámra adtak pénzt. Most már egyszerûen nem adnak. Én sem adnék. Viszont az IBUSZ-tól kaptunk másfél milliót, és kiküldtek egy embert is a forgatásra, hogy jegyzeteljen, betartjuk-e a szerzõdést. Végig remegtem, hogy ne legyen gond. Most felhívott az igazgató, megköszönte, hogy beszállhatott, és a következõ filmemhez látatlanul ad pénzt. Ilyen is van! És mindehhez azt képzeld el, hogy az IBUSZ-pénz nélkül a Ki-mit-tud százhúsz statisztáját nem tudtam volna kifizetni, és meglincseltek volna. Õk rá vannak szorulva a pénzre, õket nem érdekli, hogy én mikor kapok gázsit, vagy kapok-e egyáltalán. Szóval egy rémálom volt, amíg ki nem derült, hogy van annyi pénz. Hol forgattál? Az Orczy-kertben, aztán a Ganz Mávag melletti kolónián meg a gyárépületben, a Ki-mit-tud-ot pedig a rákospalotai Csokonai Mûvelõdési Házban vettük fel. Azt mondtad, hogy a hatvanas évek fogott meg a novellában. A hatvanas éveknek mítosza van a magyar filmben és a magyar társadalom egy részében is, a Megáll az idõ, vagy A nagy generáció. De neked nem ugyanazt jelenti, mint Gothárnak és azt sem, amit András Ferencnek... Abszolút nem. A Megáll az idõ zseniális mû! Nekem a saját kamaszkorom volt a vezérfonal: ahogy én, a tíz-tizenegy éves kamasz láttam akkor a világot, a nõvéreimet, akik annyi idõsek voltak, mint a filmbeli lányok, õk is csinibabák voltak. A gesztusviláguk, az öltözködésük, a frizurájuk jött vissza... Politikát is csak annyit akartam hagyni benne, amennyit egy kiskamasz érzékelhetett: hogy van valami a dolgok mögött, hogy valami nem egészen stimmel. A film végén Vári Ádám néz, megért, megmosolyog, felismer valamit: Simon bá forgatja Bajkon úrt. Ebben a forgatásban benne van a hatalom is, az atyáskodás is, de a felkínálkozás is... Meg intimitás is... Miközben slusszpoén is... Igen. Sokszor váratlanul bukkant elõ egy plusz jelentés, amit eredetileg nem is akartunk. Például amikor a végén Gálvölgyi leül a lépcsõre, hogy "na, ezt megkancafüléztük", majd azt mondja: "Nemsokára ti jöttök". Mármint hogy Attiláék mûsorszáma jön, de végülis ez a következõ nemzedékre meg a jövõre vonatkozik, és én is csak a vágásnál jöttem rá, a hangsúlyon múlt, hogy több lett. Hogyan válogattad ki a szereplõket? Általában fontosnak tartom, hogy új arcokat találjak. Ennél a filmnél nem volt sok idõm a válogatásra. Gálvölgyi a legelején megvolt, éreztem, hogy õ maga rendezi magát, de mások nem használják õt. Csupa jót tudok róla mondani, alázattal, konstruktívan fogadott mindent. Színész! Aztán csináltam egy kétnapos monstre válogatást, próbafelvételt a fõiskolán, a teljes harmadik és negyedik évfolyamon, meg Gór Nagy Marinál. A fiúknál fõleg a “fazonjuk" döntött, a lányok viszont nagyon jók, nagyon tehetségesek. És a szerepek? Bajkon úr Bertalannal együtt benne volt a novellában. Elég szerencsétlennek tartom ezt a direkt névválasztást, ami csak abból ered, hogy az illetõ csillagász szeretne lenni. A bõröndös szatírt viszont én találtam az Érdekes Újság Almanachban, a harmincas években tényleg élt Purábl Kúnó, magas rangú közhivatalnok volt. Darvas Ivánra gondoltam, õ tudta volna hozni ezt a kicsit kesernyés, háború elõtti dzsentrifazont, titkos ellenállót, aki kitalálja azt a hülyeséget, hogy megmutat egy “ujjat" a nõknek, és élvezi, hogy félreértik. Csak Darvas nem vállalta. Andorai sem rossz, persze. Simon bá a novellában egyébként durvább, egysíkúbb figura, szimplán házmester. Össze kellett hozni õt egy másik ávóssal egy intim kapcsolatban, hogy kiderüljön, ezek is szerethették egymást. A fölidézett emlékrõl aztán az is kiderül, hogy nemcsak intim helyzet volt, hanem a feketeségben valójában feketézõket hajkurásztak stb. Aztán jön a balhé, a lebukás, amit azért könnyû feloldani. Hát így hoztam be Lázár Katit Ernesztinnek. A szökõkutas jelenet meg az Édes élet szökõkutas jelenetére is reflektál... De Márton Gyula például Kovács Lajosra osztotta volna Simon bát. Akiket transzvesztitáknak hisz sok nézõ, azok fiúk, akik csak ki akarnak jutni Helsinkibe, és több esélyt látnak erre, ha kacér lányok. Ilyen egyszerû volt ez. A villamoskalauznõ alakját egy ötvenes években készült fotóról vettem. Megragadt a fejemben a kép: áll a kocsi közepén, ugyanígy öltözve, ilyen kínálkozó, kérõ mozdulattal, testtartással. Az egészet egy az egyben tettem át a filmbe. Csak a forgatás volt végig szörnyû versenyfutás az idõvel: egyetlen éjjel forgathattunk, fél egytõl fél ötig, amíg nincs közlekedés, itt az Erzsébet királyné útján, s közben végig járt a villamos lassan oda-vissza a vonalon. Az utolsó jelenetet már úgy vettük fel, hogy jött mögöttünk az elsõ villamosjárat, és vette fel az utasokat. Tudtam, ha nem tudom befejezni, nem tudom felvenni, végem. Az egész film végig valószerû, miközben teljesen valószerûtlen. Így lesz abszurd az egész: az is, ami történt, és az is, ami a viszonyunk hozzá. Ezt hogy érted el? A filmben nincsenek zajok, egyedül a lánccsörgés. A lépéseknek nincs zajuk. Nem akartam kisrealizmust, natúr zajokat, a nézõ ne menjen bele a történelembe. Csak a hihetõség határáig akartam elvinni. A “lehetett volna" effektust, az álomszerûséget szolgálják a bevillanások, illetve a fényvágás. A fiatalok ma már nem néznek meg egy filmet, ha teljesen hagyományos a narrációja és a képi eszközei. Abban a médiavilágban, amelyikben ma egy tinédzser él, egy másodperc alatt nem huszonnégy, hanem ötven képet tud befogadni. Ebbõl a szemszögbõl nézve szörnyû avíttas, ötven évvel ezelõtti mozgóképet lehetett látni az idei filmszemlén. A kamerában való vágást mint formanyelvi fogást már az elején eldöntöttük Szatmári Péterrel, az operatõrrel. Féltem is, mi lesz, ha nem sikerül: egy csomó nyersanyagot elhasználtunk, mert a narancsosan-bíborosan bevillanó "mozgó vágóképeket" külön vettük fel minden forgatás végén. Talán egy videóklipben láttam már valami hasonlót. Ki tudja, valójában honnan meríti az ember az ötleteket, amik váratlanul elõpattannak a fejébõl. Azt szerettem volna képen láttatni, hogy a történelemben nem a tények a fontosak, hanem az, amit az ember odaképzel, a szublimáció. Az autentikusság a formán múlik. Kicsit vakrepülés is volt, mert nem tudtam, hogy összeáll-e majd a vágóasztalon. De ahogy elkezdtem vele dolgozni, rájöttem, hogy megvannak a pillérek, amikrõl mindig tovább lehet ugrani, és a nézõ nem is veszi észre, hogyan kerül egyik helyzetbõl a másikba. Van még valami, amit eddig még senki sem vett észre, és ebbõl azt gondolom, hogy ez nem sikerült. Minden ilyen fejezetelválasztó bevillanás-sornál olyan hangot hallasz, mint amikor lekapják a lemezrõl a tût. Ez onnan jött, hogy az elején Simon bá borotválkozás közben beszél a mikrofonba, és amikor a gyerek csúzlival eltalálja a hangszórót, Simon bá megvágja magát, felszisszen, gyorsan ráteszi a tût a lemezre, és káromkodik egyet. Tehát nem a mikrofont kapcsolja ki, hanem zenét tesz rá, és amikor befejezte a káromkodást, egyszerûen leveszi, és folytatja a beolvasást. Ezt ugyanolyan többrétegûnek érzem, mint az un. forgatást. Triviális is, meg félelmetes is, ahogy Simon bá adagolja, mit halljunk, ahogy játszik és manipulál a zenével... Olyan, mint egy kozmikus disc jockey, aki a zenével animál. A nézõk számára ez sajnos nem jön át, valószínûleg csak egy akusztikus játéknak vélik. A nyelvi eszközök között is van ilyen. A többjelentésû “tömb" sugallta humor mellett ott vannak a faviccek, meg a triviális bokánrúgás mint direkt poén. Ennek az az oka, hogy különféle nézõi igényeket akarsz kielégíteni, vagy szándékos a libikókázás az intellektuális humor és a földhözragadt hülyülés közt? Akinek régen azt mondták, hogy megütheti a bokáját, az tényleg megüthette: kirúghatták az egyetemrõl, elvághatták az egész pályáját, stb. De ma már az is nevethet ezen, akivel valóban megtörtént. Ma senkinek sem mondják, hogy megütheti a bokáját, mégis ezerszer körmönfontabban fázhat rá arra, ha egyszer nem szól okosan... Ebben a direkt és szó szerinti végrehajtásban van valami feloldó és kioldó könnyûség is. Egyébként sokan a szememre vetik, méghozzá indulatosan, hogy a hatvanas évek eleje egyáltalán nem volt ilyen, még tele voltak a börtönök, még végeztek ki embereket... Nekik nem ajánlom ezt a filmet. Õk soha sem lesznek képesek túllépni önmagukon. A film technikájáról még nem mondtunk el mindent... A Mielõtt befejezi röptét a denevér...en kívül minden filmemben próbálkoztam valamilyen új technikai megoldással. A Summa címû balázsbélás filmemben próbáltam ki elõször a visszafelé levetített, lejátszott mozgás hatását. Ezt a filmemet nagyon szerettem, szívesen megnézném újra. Tulajdonképpen végig ezt használtam az Egészséges erotikában. A Csinibabában is van visszafelé mozgás, de itt fõként a lassítással éltünk. Amikor például Teréz rátalál a bisztróban a bõröndös szatírra: az egész jelenség lebeg a célba érés gyönyörûségétõl, és ezt a lassítással lehetett elérni. Ezen túl a szöveges jeleneteknél kétféle megoldást használtunk. Elõször felvettük a dialógusokat magnóra, kamera nélkül. Körbeálltak a színészek, és olvasták a szöveget, amit magnón rögzítettünk. Ezt végig vezényeltem, nagyon kellett koncentrálni. Utána visszatettük a hangszalagot a startjelre, és a színészeknek a jelenetben némán kellett mondaniuk a szövegüket. Vagyis végig playbackben beszélnek. Mivel a magnóhangot viszont lelassítottuk, mozogniuk is lassan kellett. (Csináltunk errõl egy werkfilmet, az egy másik bohózat.) Az érzelmes jeleneteket viszont úgy vettük fel, hogy a normál hangsebességnél sokkal gyorsabban kellett mondaniuk a szöveget, majdnem a kimondhatatlanság határáig. Safranek el is vérzett ezen, vissza kellett menni vele a normál sebességre. A filmben csak a zene szinkron. Ahogy vége az éneknek, jön a szakadozott mozgás, az aszinkron beszéd. Ez a módszer fantasztikus hatással volt a szereplõkre! A színészek nagyon megnõnek, ha olyan feladatot kapnak, amilyet még soha. Ha be kell dobniuk az egész személyiségüket. Az Egészséges erotikánál is így történt... Ezektõl a most felsorolt technikai trükköktõl lett az egész pantomimszerû, ettõl kelt abszurd hatást. Ezt fokozza a smink. Aminek azért más oka is van: nem volt elég pénz, és el kellett terelni a figyelmet a háttérrõl. Nagyon attraktívnak kellett lenniük az arcoknak, alakoknak, hogy ne látszódjanak például a tóparton pecázó civilek, ugyanis nem tudtuk kibérelni az egész tavat. De nem mondhatom a sminkesnek, hogy legyen abszurd, mert ezzel nem tud mit kezdeni. A sminkes dolgozik, megmutatja, hogy jó-e úgy, ahogy gondolja, a rendezõ pedig azt mondja, hogy: tegyél még ide egy kis pirosát, ezt meg fesd ki erõsebben, stb. És akkor áll össze a kép meg a forma. Mi jön át ebbõl az egészbõl a közönséghez? Mond-e a közönségnek valamit az, hogy abszurd, hogy valószerûtlenül valószerû? Azt hiszem, hogy az emberek magukban lezárták az elmúlt évtizedeket. Csak ezt még senki sem igazolta vissza nekik. A Csinibaba teszi meg elsõként. Az abszurd segít nekik elviselni a tudatot, hogy nem tagadták meg az egészet. A film világa egyszerre közeli és távoli, engesztelõ és elutasító, vagyis kifejezi az összes ellentmondást, ami errõl az elmúlt idõszakról az emberekben összegyûlt. Csakhogy mindezt bûntudat nélkül nézhetik, és nevethetik ki. Köszönöm.
87 KByte
103 KByte
93 KByte