Tanner Gábor

Média és erőszak

Interjú Michael Hanekével

Funny Games, 1997
Funny Games, 1997

110 KByte
Michael Haneke gazdag életművel a háta mögött a kilencvenes években három mozifilmet is készített, melyek különbözőképpen ugyan, de a média és az erőszak viszonyáról szólnak. Noha a Benny videója (1992), a 71 töredék a véletlen kronológiájából (1994) és a Funny Games (1997) című munkáit nem szokták trilógiának tekinteni, én mégis alapvetően erről a három filmről faggattam az osztrák rendezőt.

Az erőszak mozgóképes megjelenítéséről folytatott vitákban két ellentétes véleményt szoktak hangoztatni. Egyesek úgy gondolják, a nézőkhöz így eljutó erőszak — e médium valószerűsége miatt — növeli az agressziót, mások szerint — akik egyébként szintén a valóságközeliségre hivatkoznak — az erőszakos film befogadása során a néző virtuálisan kiéli a benne levő, persze elfojtott brutalitást,s így feszültsége levezetődik.

Ennek a szembeállításnak addig volt értelme, amíg a televízió nem terjedt el. De manapság teljesen másról van szó. Korábban a mozinak hasonló volt a funkciója, mint az ókori Rómában a cirkuszi gladiátorküzdelmeknek, vagy a középkorban a nyilvános kivégzéseknek. Ám ezek nem mindennapos események voltak. Moziba egy-két hetente járunk (és akkor sem mindig thrillerre, vagy erőszakos filmre ülünk be), a középkori polgár pedig vasárnap időnként — mondjuk a templom után — elsétált megnézni egy nyilvános kivégzést. Csakhogy ma mindenki nappali- vagy hálószobájában ott áll a televízió. Az első televíziós tudósítás a jugoszlávai háborúról sokkhatásként ért minket — de aztán a legtöbbünket legfelejebb már csak zavarták az onnan érkező hírek. Ez azért van így, mert az ismétlődés tompítja az érzékenységünket. A televízió a sajátosságaiból kifolyólag szüntelenül azt szuggerálja a nézőnek, hogy a valóságot látja. A tévében sugárzott képeket persze úgy választják ki, hogy minél több szemet vonzzanak a képernyőre, így kerülnek előtérbe az optikailag látványos, vagyis az akciódús felvételek. A mozgás sokkal vonzóbb, mint a nyugalom. Először is tehát az a probléma a telvízióval, hogy egy virtuális valóságot a mindennapjaink részévé tesz, másodszor pedig, hogy ebben a virtuáliában hétköznapi dologgá válik az erőszak fogyasztása.

Ön jónéhány televíziós filmet is készített. Egy pillanatra sem lett részese ennek az Ön által elítélt szisztémának?

Nem, mert mindig arra törekedtem — és a filmjeim tanúsága szerint nem is eredménytelenül —, hogy megtaláljam a módját, miként lehet a képeket ismét frissé és átélhetővé tenni.

A 71 töredék... és a Funny Games alapvetően eltérő stílusa, műfaja is annak köszönhető, hogy a játékfilmjeiben is keresi az erőszak újszerű, adekvát megjelenítésének módját?

A 71 töredék...-ben szinte minden szempontból szakítottam a hagyományos értelemben vett filmmel: a történetet úgy alakítottam, hogy a szereplők döntéseire ne szolgáljon egyértelmű magyarázatul a viselkedésük, a mozgatórugókat maguknak a nézőknek kelljen megtalálniuk; a szép, vagy érdekes képek helyett csúnyákat vettem fel; és a videóklipek és reklámok gyorsvágásával ellentétben (mely legjobb eszköze az érzelmi kiüresítésnek) irritálóan ható vágástechnikát alkalmaztam. A Funny Gamesben azért nyúltam a thrillerhez mint populáris műfajhoz, mert ezzel akartam elérni, hogy azokhoz is eljusson, amit közölni akarok, akik a 71 töredék...-et nem nézték meg. Kellett találnom egy eszközt, amivel ott tarthatom őket a moziban.

Soha nem érte a Funny Gamesszel kapcsolatban az a vád, hogy mivel nem tud igazi hatáselemekkel vérbeli thrillert készíteni, inkább kifacsarja a műfaji sablonokat, közbeiktat néhány elidegenítő effektet és valamiféle elméletet körékanyarítva kinevezi művészfilmnek?

Nem, mert úgy gondolom, ehhez a film túlságosan izgalmas. Ilyesféle szemrehányást akkor tesznek, ha a nézőből nem sikerül kiváltani a feszültséget. Azt hiszem, nagyon rosszindulatúnak kellene lenni ahhoz, hogy valaki komolyan azt állítsa a Funny Gamesről: nem izgalmas. A feszültségteremtést illetően a film igazi thriller.

Úgy érzem, a Funny Games dramaturgiai fordulópontja az a hosszú beállítás a szobáról az apa állati, torz ordításával a kisfiú lemészárlása után. Itt rúgja fel a film először a műfaj "szabályait". Itt már nem feszültségről, borzongásról van szó, legbensőbb zsigereinkben érezzük a fájdalmat. Miért akarja, hogy a nézők ilyen elevenen éljék meg az erőszak fájdalmát?

A televízió mint tömegkommunikációs eszköz arra törekszik, hogy amit megjelenít, rendkívül látványos legyen, s e hatásvadász ábrázolás közben a tartalmakat felcserélhető panelekre egyszerűsíti: vagyis nem az a fonos, hogy mit ábrázol, hanem, hogy miként. Így aztán a háborús áldozatok és egy szappanopera hősei ugyanarra a szintre kerülnek, és többé nem lehet egy háborús hírmorzsát megkülönböztetni egy autó-, vagy fogkrém reklámklipjétől. A Funny Gamesszel tudatosítani akartam a nézőben, hogy mennyire manipulálható. És hogy tulajdonképpen mennyire szívesen is veszi ezt. Ezért kezdődik úgy a film, mint egy hagyományos thriller, de egy ponton — mely pontosan ott van, ahol Ön említette — ki kellett billentenem a nézőket ebből a kényelmes helyzetüből, hogy rádöbbentsem őket, milyen abszurd is az, hogy élveznek egy erőszakos filmet. És ez a film lényege, mert a Funny Games nem az erőszakról szól, hanem arról, hogy milyen lehetőségei vannak a filmnek az erőszak ábrázolására. Hitchcocknak van egy mondása erre a Psycho kapcsán: ennél a beállításnál azt akartam, hogy a nézők felsikítsanak, a másiknál pedig azt, hogy sírjanak. Voltaképpen ha az ember ismeri a trükköket, akkor nem is nehéz ezt megcsinálni. De nem szabad megengedni, hogy a filmkészítőknek erről a képességéről a nézők — puszta kényelemből — elfeledkezzenek.

Ezért támad az emebernek az az érzése a Funny Gamest nézve, hogy itt a brechti Verfrendung-elmélet valamiféle sajátos, filmre való átviteléről van szó.

Így van, és azért nyúltam ilyen eszközökhöz, mert az a véleményem, hogy a tömegfilm, vagy nevezzük "show-filmnek" a hazugságokból él. Olyan filmeket szállít egy valóságtól tökéletesen elzárt közegbe, a moziba, melyeket nézve a publikum kiélheti a félelmeit. Ennek a magától értetődő nézői borzongásigénynek a nagyüzemi kielégítése óriási pénzt hoz. Ebből él a show-film. Úgy tűnhet tehát, hogy ez a filmtípus a közönségért van, a publikum számára készül, pedig valójában a nézők ellen van, mert nem tesz mást, mint hülyíti az embereket. Ha egy rendező komolyan veszi a nézőt — és nem csak a saját pénztárcájára gondol —, nem akarhatja, hogy a publikum jól érezze magát egy hazug világban. Én a nézőimet a valósággal akarom szembesíteni. És a 71 töredék..., vagy a Funny Games esetében ez a valóság éppen a néző nézői viszonya az erőszakhoz. Szerintem ebben áll a filmnek mint művészeti alkotásnak az etikai aspektusa.

Engem zavar, hogy erőszakot elkövető figurái a legkevésbé sem valószerűek. Benny mintha egy szociológiai tanulmányból lépett volna ki, a Funny Games két agresszora teniszruhájában és fehér kesztyűjében "laboratóriumban létrehozott" figuráknak tűnnek. Aztán belehelyezi ezeket az alakokat egy mit sem sejtő, de már sokkal valószerűbb világba. Nem bonyolultabbak egy kicsit az összefüggések? Bennünk, a hétköznapi emberekben is tetten érhető az erőszak, csak magunkba fojtjuk, de bizonyos pillanatokban kitörhet belolünk.

Ezt azért nem hiszem, bár az kétségtelen, hogy a társadalomban a média nélkül is kimutatható az erőszak jelenléte. Nagyon nehéz megmondani, hogy a média gerjeszti-e az erőszakot, vagy az pusztán csak a társasadalom tükre. Az én ilyen tárgyú filmjeim arról szólnak, hogy a felszínre kerülő és ily módon megnyilvánuló erőszak valahol a kettő eredője. Igaz, hogy az említett filmjeim — és én még ide sorolnám A hetedik kontinenst is —extrém eseteket ábrázolnak, de ezek segítségével könnyebb megértetni a nézőkkel, hogy mit is akarok bemutatni. Ezek szélsőséges esetek persze, ha nem volnának azok, akkor naponta több millió kislányt és kisfiút gyilkolnának meg és naponta követne el közös öngyilkosságot egy család, de a művészetnek ilyen eszközökkel kell élnie, ha élesen rá akar világítani egy negatív társadalmi jelenségre.

A Funny Gamesben az a jelenet, amikor az egyik agresszor lelövi a mamát, ám aztán a másik a távirányítóval visszapörgeti a filmet, majd egy új verziót látunk, nekem a digitális korban állítólag elterjedő, több cselekményszállal rendelkező és azok közül interaktívan választható filmeket juttatta eszembe. Valóban egyfajta reakció volt ezekre az elképzelésekre, vagy ez pusztán egy elidegenítő effekt?

Minden vágyam, hogy elkészítsem a Funny Gamest videójátékként is. De komolyra fordítva, ez egy elidegenítő eszköz. A struktúra már korábban megtörik, amikor az egyik színész a nézőkhöz fordul és "dialogizálni" kezd velük. A visszajátszás az elidegenítés egyik következő formája, és hatását tekintve a legcélirányosabb: nincs az a néző, aki ne billene ki erre és ne látná legalább egy pillanatra kívülről önmagát.

A hetedik kontinensben racionálisan ítéli el a polgári család intézményét (Georg és Anna világa oly mértékben eltárgyiasult, hogy újabb "objektumként" a halál is betagolódhat az életükbe); a Benny videójában ezt a polgári családot morálisan kritizálja (hiszen a család eltussolná azt, hogy egyik tagja szenvtelen gyilkos), a Funny Gamesben pedig láthatjuk, hogy egy ilyen Georg-Anna-kisfiú család fizikailag sem tud ellenállni két, erőszakos betolakodónak. Miért gyűlöli ennyire a polgári családot?

A kapitalista társadalom kultuszszimbóluma a polgári család. Én az ipari társadalmat a családon keresztül bírálom, s azt hiszem, hogy ha az ember bírál valamit, akkor azt nagyon következetesen kell tennie. Persze azért is teszem filmjeim főszerplőjévé a családot, mert egy ilyen közeggel a néző könnyen tud azonosulni, meg hát én is ezt a társadalmi mikrosejtet ismerem a legjobban. Az ember pedig csak olyasmit írjon le, amit jól ismer.

Lehet, hogy csak Magyarországon vág elevenébe az emebernek az Ön családképe, ezek a nevenincs, lárvaarcú figurák, mivel itt a legtöbbünk nagyon örülne, ha úgy élhetne, mint mondjuk a Funny Games Georgja és Annája...

Ne akarjanak úgy élni! Csak azok örülnének egy ilyen életvitelnek, akik nem ismerik ezt az életformát. A kapitalizmus nem olyan szép, mint amilyennek kivülről látszik. De azt mindig elmondom, az én filmjeim a "harmadik világban" nem találhatnak publikumra, mert ott az emberekenek alapvetően más problémáik vannak.

Nem azt akarja mondani, hogy Magyarország a "harmadik világ" része...

Nem, csak nem hiszem, hogy lehetne az egész világnak filmet csinálni, legalábbis realisztikus filmeket nem. Amolyan Chaplin-féléket talán. Az én filmjeim a fejlett ipari országok közönségének készülnek.

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek