A telihold napja

A lány elfintorodva tekint operatőrére. Pillantásában benne van: ki érti ezt? Ezzel sem megyünk sokra! Talán előrehaladott életkor, vagy megfelelő érzékenység kell hozzá, hogy az ember valóban szeretni, sőt értékelni tudja a pillanat hangulatát; hogy mélyen megérintse azoknak a pillanatoknak a romantikája, melyek mellett a normális életben nem állunk meg. Különös hangulatban kell lennünk ahhoz, hogy egy véletlenül a miénkhez simuló tekintet, egy autó kitört lámpabúrája, vagy egy-egy emlékfoszlány megállítsa a mindennapok lüktetését és mélyen belénk hatolva felszínre hozza akár csak egyetlen pillanatra is az élet kimondhatatlan, pusztán megérezhető Szépségét. Hogy aztán úgy pattanjon szét, mint egy elengedett kristálypohár a hideg márványpadlón. Sahnazarov elégiája ilyen impressziókat ragad meg, s mindeközben egyetlen pillanatra sem esik az érzelgősség, az üres melankólia csapdájába, sőt bátor és meglepő időkezelésével, dramaturgiai megoldásaival a rendező fátyolszerű szürreáliát borít a történetre. Teszi mindezt ritkán tapasztalható érzékenységgel, kedvességgel és humorral. Az egyik jelenetben egy bájos, fiatal kurvát vezetnek egy bútortalan, taszítóan rideg szobába. A férfi egykedvűen hever a tévé előtt, melyben éppen egy kolostor legendáiról beszélnek. Köztük egy XVII. században ott talált szarkofágról, amiben a szerzetesek egy 1462-ben eltemetett, tizenhat éves hercegnő holttestére bukkantak, melyet csodálatos módon érintetlenül hagyott az idő múlása. Kislányos, félszeg mosoly, és a prostituált képzeletének szárnyán máris háromszáz évet ugrunk vissza az időben és úgy látjuk viszont, mint a sírjában fekvő, egykori hercegnőt egy végtelen nyugalmat árasztó beállításban.

A telihold napja lazán egymáshoz fűződő történetmorzsákból áll. Az egyik mozaikból vagy az egyik szereplő tekintetét, képzeletét, emlékeit követve jutunk el a másikig, vagy símán ottfelejtődik a kamera egy éppen felbukkanó, új szereplőn, és most már őt kíséri. Ám a Körtánc-szerű cselekményvezetés szeszélyes. Hosszabb ideig figyelünk egy bérgyilkost, miközben már-már krimiszerű izgalom lesz úrrá rajtunk, mire az autórádióból hallható szívküldi üzenet beolvasásával végre továbblendül a történet. Aztán láthatunk egy kutyát sétáltató rettenetesen kövér férfit, akinek szerepe mindössze annyi, hogy "láncszem" legyen két fontosabb szereplő között: az egyik mellett elsétál, a másik pedig a villamos ablakán át lesz rá figyelmes. De megelevenednek egy kicsapott vadászkutya emlékei is. Noha láthatunk gengszterleszámolást, aztán egy vasutascsaládot, ahol azért izgulnak a nagypapa életéért, hogy a holnap érkező nyugdíjig még kihúzza valahogy élve, mert különben nem kapják meg a pénzt, valamint prostituáltakat és üzleti ügyeit a medence partján, mobiltelefonon intéző parvenűt és így tovább, a film mégsem a mai orosz társadalom szociológiai keresztmetszete. De azt sem hiszem, hogy mozaikszerűségét a korhangulat, a posztmodern eklektikusság felől volna érdemes megközelíteni. Bár igaz, hogy sokszor azért érthető egy-egy mozzanat, mert más filmekből, a tévéből, ritkábban saját életünkből ismerjük jól az adott szituációt. Amikor egy középkorú férfi és nő találkoznak az utcán, pár szóból kiderül, hogy valamikor szeretők voltak. A férfi az asszony új telefonszáma felől érdeklődik, de a nő tekintetében vélhetően régi fájdalomtól tüzelt gyűlölet ébred hirtelen, és feldúltan otthagyja a férfit. Éppen az érdekes, a filmre kívánkozó történetek maradnak elmeséletlenül, és jelentéktelennek tűnő pillanatok, tekintetek, mozzanatok kerülnek középpontba. Sahnazarov azonban kitűnő érzékkel teszi magával ragadóvá, megélhetővé ezeket a pillanatokat éppen a köréjük fonódó hiány, vagy fogalmazzunk úgy: lebegve maradó, lehetséges történetek miatt, melyeket ő csak megsejdíttet velünk. Vajon ráismerünk-e, felidéződik-e bennünk egy-egy benyomás, hangulat felkeltésével a Történet? Különös játék, és Sahnazarov ezúttal kitűnő játékmesternek bizonyul.

Szürreális alaphelyzete miatt Sahnazarov korábbi filmjei közül talán a Zéróváros áll legközelebb A telihold napjához. Ott egy lidércnyomásszerű fantáziavilág kezd valóságként funkcionálni a főhős körül. Ebben a filmben azonban az élet valóságon túli mozzanatai kapják a főszerepet, mintha ezek hordoznák a lényeget. Minden pillanatban velünk vannak (nincs tehát már szükség egy fiktív alaphelyzetre ahhoz, hogy jelenlétükre irányítsa a rendező a figyelmet), a kérdés csak az: mennyire vesszük őket észre, milyen mértékben engedjük át magunkat a mindennapok monotóniája és logikája alatt megbújó "kis lényegeknek", hiszen nagyon gyakran belül szikrázik fel a legtisztább érzelem: egy nyilván sokat megélt fiatal prostituált őszinte infantilizmusa, egy elhagyott szerető gyűlölete stb. E logika mentén viszont eljutunk a Téli este alaphelyzetéig, amikor a kissé életúnt, egykor népszerű sztepptáncos a televízíót nézve saját halálhíréről értesül. Ekkor döbben rá, hogy milyen megindítóan szép a mégoly unalmasnak hitt élet. Szép emlékei között a legszebbet kutatva pedig valami nagyon hasonló dologra bukkan rá, mint A telihold napjának felszolgálója: a legszebb dolog az életben nem a zajos siker volt, hanem egy voltaképpen jelentéktelen esemény: egy holtszezonban rendezett estély, amelyen, bár kevesen láttak, táncosunk a kislányával táncolhatott.

A bevezetőben felidézett történet fel-felbukkan a filmben. A vendéglőben egykor ott ülő szereplők rendszertelenül vissza-visszaemékeznek arra a gyönyörű, légies álomszerűséggel megjelenített hölgyre, aki egy katonatiszt asztalánál ült, és egyszercsak elmosolyodott, miközben szándékosan földre ejtette a poharát. Ebben az asszonyban ölt testet mintegy szimbolikusan azoknak pillanatoknak a szépsége, melyeket akkor élünk meg, ha egy-egy villanásnyi időre elmélázunk, vagy hagyjuk, hogy tekintetünk elkalandozzon, vagy hogy az álmaink, egy-egy film a bennünket körülvevő valóság helyébe lépjen. A zárójelenetben a telihold képéről az idős úrra mozdul a kamera, amint az utcán távolodó, lilaruhás nő után tekint, aztán sötét lesz, és a nézők felkászálódnak, hogy a film másfélórás varázslata után visszazökkenjenek mindennapi gondjaikba.