Sneé Péter

Ausztrál minőség


Geoffrey Rush

112 KByte
Hosszú évek, lassan évtizedek óta közhelyszámba megy, hogy van mit várnunk az ausztrál filmipartól, mert egyetlen olyan műfaji kategória sincs, amiben ne produkálnának többet és jobbat a világot termékeivel elárasztó konkurens nagyhatalomnál. Stílusérzékük kivételes, formát és színt adnak mindennek, s a bizarr gépi konfekció uralmának idején egyedi tervezéssel tűnnek ki. Alkotásaik rendre magukon viselik a gondos megmunkálás nyomait. Ügyesen formált történeteiket remek színészek viszik sikerre, s csupán tőkeerejük fogyatékán múlik, hogy nem vették át már régóta a vezető helyet zsibbadt agyú keleti szomszéduktól. Akkora sikerrel újították meg az amerikai mozit, hogy immár az utánozza őket, de a hagyományos - mondhatni: európaias - filmtípusokról sem feledkeztek meg. Scott Hicks a művészi életrajzok ugyancsak kopott, divatjamúlt sablonjait vette elő, és meglepő eredményt produkált, amiről többek között a férfi főszereplő idei Oscar-díja tanúskodik.

A történet David Helfgott zongoraművész históriáján alapul, jóllehet a teremtő képzelet nyersanyagául használja csupán a tényeket, s nem hivalkodik olyasmivel, hogy igaz történetet tukmál nézőire. Itt a személyiség fölébe kerekedik az életútnak, vagy legalábbis versenyben marad vele, ami nagy szó, hiszen kit érdekelne egy Napóleon, vagy Beethoven sugárzó egyénisége, amikor hálószobatitkaiba pillanthat? A zseni csatája éretlen kortársaival izgalmasabb annál, mint amit mível, ráadásul nem kell hozzá értő figyelem. David Helfgottban is ünnepelhetnénk éppen önmagunk legjobb lehetőségeit, bár ennek esélyét csökkenti a "film a filmben" dramaturgiai műfogása. A Shine-ban élesen elkülönül ugyanis az alapkonfliktushoz vezető út, valamint a következmények bemutatása. Előbbiek flashback gyanánt uralják a játékidő elejét, és mi tagadás, meglehetősen unalmasak. Pedig a stáb minden lehetőt megtesz érdeklődésünk felkeltésére és ébrentartására. Hibátlan munkát végez, mi több: virtuozitásával kápráztat el.

Egy pianista életútjának követése során aligha mellőzhetjük koncertjeit, s az ilyen filmek rendkívüli tehertétele a hosszú zenei betétek megtöltése látvánnyal. Geoffrey Simpson felejthetetlenül balettezik kamarájával a zongora körül, olyan fényeket talál, olyan reflexekkel játszik, melyek szinte elfeledtetik a megszólaló muzsikát. Nem kevésbé merész az összeállítás sem, még arra is van bátorságuk, hogy egy lucidus pillanatban "kitakarják" vagyis elnémítsák Rachmaninov zenedarabját az előadó felerősített szívdobogásával. Sorra áthágnak az egyes jelenetek hagyományos ábrázolási korlátain éppúgy, mint a szemléletmód sorompóin. A sikert nem a zseni érvényesüléseként fogják föl, afféle elkerülhetetlen és természetes következmény gyanánt, számukra ez a verítékes munka folyománya, esztelen kínlódás eredménye. Hogy a művészet nemcsak nagyszerű, hanem kínlódással teli, sarkalatos tételük. Noah Taylor, a kamasz Dávid megformálója, de még a kisfiút alakító hét esztendős Alex Rafalowicz is kiválóan domborítja a gyötrelmes munkába beleszakadó, önmagát végkimerülésig hajszoló művésztípust. Mindennek ellenére gyakrabban sandítunk az órára, mint illenék, mert hiába a közelítés vitathatatlan frissessége, és hasztalan újítják meg a tönkrenyúzott elemeket, a nagyforma ugyanaz marad, lecsukódó szempillánkat nem támaszthatják fel.

Kényszeresen ismétlődő, felettébb ismerős sztorival találkozunk: egy lelkileg súlyosan sérült, autoriter apa híres előadóművészt faragna gyermekéből. A kisfiú aláveti magát ugyan az akaratának - mi egyebet is tehetne? -, de meggörnyed a szörnyű teher alatt. Balszerencséjére varázslatosan tehetséges, ami először újabb ösztönzésre készti a gyermekkori traumáiért magát fiában kárpótló öreget, majd - amikor már kiragadná markából teremtményét a siker - szigorú korlátozásokra szorítja: rettegő családjának szűk körében tartaná, és hallani sem akar külföldi utazásokról, ösztöndíjakról. A kamasz végül fellázad, és a kitagadás ódiumát is vállalva elutazik Londonba, hogy tudását a Királyi Zeneakadémia nagyhírű professzoránál, Cecil Parkesnél csiszolja tovább. A zsarnoki szeretet viszont annyira megviselte, hogy képtelen bevégezni iskoláját, s összetörten, betegen tér vissza, majd hosszú éveket tölt egy idegszanatóriumban.

Az a baj evvel a históriával is, mint az életrajzi történetekkel általában: nincsen miért szorítanunk, hiszen eleve a dicső vég felől kezdünk hozzá. Gyakran olybá tűnik nézői tudásunk magasából, mintha a nehézségek csupán azért támadnának, hogy legyen, amin győzedelmeskedjék hősünk. Gyönge a feszültség, és semmi sem magyarázza, miért szenved annyira az a szerencsétlen. Szédítő a néven nevezett sorsok üressége a létrehozott művek gazdagságával, érzelmi telítettségével szemben. Az ilyen alkotói pályák követésének sajátossága továbbá, hogy vajmi nehéz megszemélyesíteni a fellépő ellenerőket. Ha előbukkan valahonnét egy intrikus figura - mint a Mozart-történetekben -, megkönnyebbülten lélegzünk föl. A művész ugyanis önmagával csatázik, nem másokkal, így látványos konfliktusokat kirobbantani dramaturg-próbáló feladat, különösképpen akkor, ha egy alapvetően demokratikus hagyományú, háborúságoktól mentes ország polgáraként mód sincs karakterisztikus ellenségképekre hagyatkozni. Nálunk mindig akad gonosz, akire az ördög szerepe testálható, Ausztráliában viszont hiány van ebből, és ami esetleg adódnék, azt sem engedik érvényesülni a műfaji klisék.

A Shine egyik legérdekesebb vonása, hogy csupa jó ember veszi körül a hőst ifjúságában és felnőtt korában egyaránt. Két bosszús arcot látunk mindössze: egy munkától fáradt betegápolóét, és egy bisztróbeli vendégét, aki nem lelkesül a hirtelen fölcsendült klasszikus melódiák hallatán, viszont fegyelmezetten végighallgatja a zongoradarabot (vajh' hogyan fogadnának egy ilyen váratlan koncertet a magyar csehókban?). Még az apa negatív figurája is szánnivalóan éhes a szeretetre és - az Európában tőle megtagadott - biztonságra. Elemi erejű összetűzések legföljebb a tudattalanban zajlanak, így ellenféllé is csak az lép elő, ami akaratunktól független, mint például egy kór.

Dávid gyermekkorában szomatizál, vagyis lelki problémáit testi tünetekké alakítja, később valóban megbetegszik. A film második, tartalmasabb felét a zavarodottság e korszakának bemutatása tölti ki. Geoffry Rush csakugyan bámulatos a kényszeres beszédű rokkant művész szerepében. Már a főcím alatt felbukkan élesen megvilágított profilja, és később sem kevésbé lenyűgöző a jelenléte. Gesztusai láttán helyénvalónak érezzük a sok közelit, melyek a furcsán mosolygó, mimikátlan arcon időznek, s nincsenek terhünkre a manapság divatozó groteszk képelemek, furcsa nézőpontból rögzített beállítások, hiszen valamennyi a helyén áll. E békés, szelíd világ csakugyan ennyire torzan festhet abból a szemszögből nézve. A sztori jóindulatúan kihuny a meglelt személyiség varázskörében, holott korántsem mellékes, ami bekövetkezik: az elmekórtani esetként leírt David önálló útra lel jóindulatú környezetében, és visszatér az előadóművészi pályára. Mégsem gördül végig úthengerként cselekménye a filmen, s ahelyett, hogy a váratlan fordulatokon álmélkodnánk, egy magára talált ember hadarására figyelünk, ölelő, kapaszkodó mozdulatait lessük, és zongorajátékában gyönyörködünk (Rush maga ült a hangszerhez, s híven imitálja az ujjak parádéját, ami parádés színészi teljesítmény), históriája mellékesnek, esetlegesnek tűnik.

A modern embernek nincs története, az megszűnt ebben a világban, csak érzelmek viharzanak át olykor egy-egy arcon, és bosszantó apróságok teszik abszurddá élménytelenségünket. E sokáig gusztálható, kedves és kellemes tipródásban mintha a szigorú atya szavai igazolódnának: bárhová is kerülj, a zene mindig melletted marad, mivel a klasszikus értelemben vett művészet az egyetlen, ami kitart az oldaladon. Üdítő és némiképpen vigasztaló ez a vértől gőzölgő gyilkosfilmek dagályakor, csak ne volna olyan tét- és komolytalan. Hiába minden, ahogy Jan Sardi mondta egyik nyilatkozatában: "a filmnek szórakoztatónak kell lennie", vagyis nem fordulhat szembe, nem szakíthat az amerikai forgalmazók követelményeivel. Bármeddig újíthatja, vagy porolhatja sablonjait, mégsem vetheti el azokat teljesen, belül kell maradnia a bűvös körön akkor is, ha hőséül egy átmenetileg a körön kívül rekedt figurát választ. Egy nagy magyar író találó szavaival: "az ördög mint ellenzék rég bekebeleztetett isten országába". Noha mentsége nincs, e film - ahogy mondani szokás - még a jobbak közé tartozik.


John Gielguld és Noah Taylor

100 KByte

Geoffrey Rush

121 KByte

Armin Müller-Stahl
és Noah Taylor

117 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek