 Stéphane Freiss és Mariusz Pujszo 66 KByte |
Hollywood: a vallástól, a mítoszok megtartó erejétől megfosztott ember új vallása. A racionális ember végső menedéke. Mint a filmeken. A filmekben, a mesében minden lehetséges. S mivel a mára racionálissá nevelt ember tudja: csak egy élete van, ebben az egy életben akar mindent. Mivel hite nincs, a mesében kíván és csak abban tud hinni. Az ember embertársából gyúr magának istent, mivel más hiteitől megfosztatott. S mivel ebben az életében akar király lenni, nagyon tud fájni neki, ha ebben az egy életében nincstelen. Hát képzeleg. A tündérmesék kialakulásának magyarázata a szükségen alapul. A lét alján vegetáló szegényember végtelenül racionális. Tudja, csupán varázslattal kerülhet a kiváltságosok közé. Vagy példának okáért egy mindenható forgatókönyvíró segítségével. Hogy a két világ között mennyire nincs átjárás, azt a szegényember is, a forgatókönyvíró is nagyon jól tudja. A Mint a királyok testvérpár-hősei ez utóbbi segédletével nagyot repülnek: bele egyenesen egy luxuózusan megrendezett filmfesztivál kellős közepébe. S mivel a szegény-lét és a művész-lét között e film szerint sincs átjárás, ezt a vendégszereplést bizony csalásnak hívják. A forgatókönyvíró(k) ez esetben ketten van(nak): az egyikük a rendező, François Velle, a másikuk a Romant játszó Mariusz Pujszo. S a csalók: két Párizsba költözött lengyel, akiket a berlini fal lebontása késztetett világlátásra a jobb élet reményében. Edek (Stéphane Freiss) félénk, pesszimista szegényember, testvére, Roman pedig nagyszájú, optimista. Edek tiszta szívű, kissé bárgyú, Roman a királyi életért mindenre kész, minden hájjal megkent(nek hiszi magát), de amolyan jószívű svihák, akinek azért az ember sok mindent megbocsát. Voltaképpen balekok ők mindketten, ha más-más módon is. Roman sok dolgot próbál, de semmi nem jön be neki. Edek semmit nem próbál, az sem vezet sehova. S ekkor Edek feladja; a félénkek lassan megérett határozottságával kicipeli Romant a repülőtérre, irány Lengyelország. Eddig a racionalitás. A forgatókönyvírók azonban közbelépnek: nem engedik haza őket, hanem Roman megkísérel még egy stiklit, s az látszólag be is jön: azt mondja egy ott bizonyos Mr. Nielsenre várakozónak, hogy Edek az. (Vigyázat, a rendező is csal: Edek, a mit sem sejtő már értelemtől csillogó szemekkel megy a letárgyalt helyzetbe, holott addig bamba bociszemekkel nézett.) A csel tehát bejön, s Edek is lassan-lassan belejön. Új identitásának megtalálásában nagy segítségére van a filmes közeg, melynek tagjai bumfordiságát, bénázását humornak, félénkségét szerénységnek értelmezik. Edek ezenközben ráeszmél: tulajdonképpen lehetne ő is művész, s már tervezi is soron következő játékfilmjét. S hogy mitől szállta meg az ihlet? Az ál-sztárrendező találkozik Elizabeth Adams-szel (Maruschka Detmers), egy valódi sztárral, s a forgatókönyvírók jóvoltából a nő bizony beleszeret. A motívum szó szerint mesés, hisz minden annak szabályai szerint történik: a nadrágját vasaltatni menő álrendező a vasalódeszkánál a sztárságától szabadulni akaró, visszavonult sztárral találkozik. ÉS NEM ISMERI MEG, holott Romantól tudjuk, és mi, nézők is láttuk, hogy nyomorúságos párizsi szobájukat az ő képe díszítette. A nőnek nagyon tetszik, hogy valaki egyszerű vasalónőként van elájulva tőle, s nem utasítja vissza Edek meghívását a (mellesleg az ő, Elizabeth tiszteletére rendezett) soros esti fogadásra. Már-már rajzfilmi Edek döbbenete az estélyi ruhás kisasszony láttán. ÉS MÉG EKKOR SEM HAGYJÁK NEKI MEGISMERNI a nőt azok a fránya forgatókönyvírók. Nem hagyhatják ki azt a helyzetkomikumot, amikor az addigra általános népszerűségéhez hozzászokott Edek lassacskán rádöbben: a masamód a díszvendég. Tudja, amikor minden meghívott Ön mellé néz, holott Ön azt hitte, Önnek szól az ünneplés. Kínos, bizony kínos. A fő kín nem is ez. A fő kín: Mr. Nielsen, az igazi, mindent az ál-Nielsennek köszönhet. Az I. Reimsi Filmfesztivált ugyanis nem a film nyeri meg, hanem a félreértések sorozata eredményeként igen kedvesnek, okosnak, jó humorúnak elkönyvelt Edek-Nielsen. A film? Ugyan kit érdekelt a film? Már persze Edeket kivéve, aki megkönnyezte. Senkit az égvilágon. Mindenható forgatókönyvíróinknak csuda rossz véleményük lehet a filmes világról. A kritikusokról nemkülönben. Nem lenne semmi elemezni, miket is hordanak össze a kritikusok véleménynyilvánításaik során! Hogy mi történik még? Persze, lebuknak. De a forgatókönyvírók nem hagyják sem megbűnhődni hőseiket, sem visszamenni a párizsi nyomorgásba. Nem. Elizabeth-től ugyan elszakítják Edeket, na de persze nem végleg. Váltás: két ember söpröget a Los Angeles-i reptéren. És jön Elizabeth. És persze magával viszi Edeket, akiről az Elizabeth-tel lévő filmes rögtön tudja, hogy na, ő az, akiről a nő annyit mesélt. Roman sem marad hoppon: meglépi ugyanazt, amit Párizsban: odamegy egy palihoz, aki táblával várakozik valakire. Most utcahossznyi limuzinba száll. Edek Elizabeth-tel meg a filmessel ül egy autóban, beszélgetnek, melléjük ér Roman a limuzinban, őmellette, Elizabeth-éktől megtudjuk, Hollywood legnagyobb cápája, tehát Roman dolga is el van rendezve. Zárókép: a kamera hátrál kicsit, látjuk az egymás mellett haladó két luxuskocsit, Romané elkanyarodik balra, a kép kitárul, a hegyen feltűnnek a hírneves betűk: HOLLYWOOD, s azzal vége is. Az egészen realisztikus alapelemekre (Edek és Roman lengyel akcentussal töri kerékbe a franciát, majd az angolt; a párizsi nyomorúság lefestése, a nagy élvezettel ábrázolt luxuózus szálloda) furcsán épülnek rá a félig vagy egyáltalán nem reális kiegészítők: a forgatókönyvírók nemigen kérdezték meg figuráiktól, vajon valóban úgy viselkednének-e, ahogyan ők szeretnék. Ha vérbeli komédia lenne a film, az ember nem bánná a pszichológiai bakugrásokat. Abba beleférne; a poénzuhatag tulajdonképpen ennél több következetlenséget is elvinne. De a poénok ritkásak, s ami van, az is mind ősz szakállas. A film ennek ellenére nézhető, s nem kevés tanulsággal szolgál. A forgatókönyvíró-páros alkalmazza, egyszersmind ki is gúnyolja Hollywoodot azzal, hogy a két szegénylegény életét átemeli a realitásból a film álomvilágába: a happy end a realisztikus alapozás miatt keserű felhangot kap. Hisz világosan, ha nem is elég hangsúlyosan megmondja: vigyázat! A celluloidszalag istenei is emberből vannak! Hinni hát bennük, s a mesék valósággá válásában botorság. Elizabeth figurája teszi egészen nyilvánvalóvá ezt a szándékot. A gondolatmenet folytatását is ő mondja ki: Ha a közönség úgy akarja, hogy eljátssz egy szerepet, nincs mit tenni, végig kell játszani! És valóban, ő abba is hagyja a bujkálást, visszamegy sztárnak. Mert rá az mérettetett. S hogy az emberből csinált bálványok sorsa sem irigylendő, azt ugyan Elizabeth esetében nem mondja el kellőképpen a film, de máshonnan tudhatjuk. E mondanivaló azonban csupán gondolati következtetés. Lazán észrevétlen marad, ha a film felszínén maradunk. Mondja, de úgy, hogy csak az hallja, akinek füle van az effajta hallásra. S ezzel megvalósítja a jól megcsinált film maximumát. Mert ha folytatjuk a gondolatmenetet, akkor azt kapjuk: egyetlen életünkon nem tudunk változtatni. Végig kell csinálni, ami ránk osztatott. Nehéz sors. Nem is vállalja mindenki. S aki nem akar a 2x2 józanságával minden percében szembesülni, annak még mindig ott maradnak a mesék. Csak el ne higgye, bárki mondja, hogy a mese megvalósulhat. Vannak villanásai tehát, de profinak nem elég profi, bírálónak nem elég alapos, mesésnek meg túl valós alapozású. Magyarországi vetítésről lévén szó, az ember önkéntelenül magára veszi a film nem jól, mert túl publicisztikusan megcsinált egyik jelenetét: Roman elküldi Edeket a francia tévébe, ahol menekülteket keresnek. Úgy instruálja balfácán öccsét, hogy mindenre mondjon igent. A csinos francia tévésnő kérdezgeti Edeket: megerőszakolták? Oui. Kiherélték? Oui. S így tovább, rémségekre mind-mind oui, s a felajzottságtól elkerekedett szemű nő végül arra is rákérdez, milyen nemzetiségű hát ez a szegény meggyalázott. Lengyel? Aaaz nem jó, mert most tamil, albán vagy más aktuális üldözött kell. Az a menő. A lengyel, a Solidarnosc lefutott. Kelet-Európa szabad, mi már nem kellünk senkinek. Úgy bizony, maradjunk csak itthon. A filmes tanulsága pedig: jó lenne, ha hasonló hevületű, de kissé jobban megcsinált, játékfilmes erényeket inkább csillogtató filmekben fantáziát látnának a magyar filmesek is. Magyarán: ha szorongató problémáinkkal profi, nem publicisztikus, nem művészfilmes megoldásokat alkalmazó munkákban tudnánk szembesülni. (Ilyen próbálkozás volt Szabó István: Édes Emma, drága Böbe című filmje.) Mert Hollywoodnak, mely nemcsak ama betűk, de szelleme szerint is mindvégig jelen van a Mint a királyokban, egyelőre közönségfilm-téren nincs alternatívája. Ha mese, azaz jó forgatókönyv az alapja a munkának, akkor baj igazából nem érheti a stábot. A legfőbb szempont a nézhetőség. Hogy ne unjuk azt, ha rólunk van szó. S a talán legfontosabb: a hitelesség. A filmi hitelesség nem a realisztikus elemek halmozása. Egy szemvillanás, egy gesztus, egy jól elkapott helyzet sokat lendít az alkotáson. S fordítva is: ha a néző hamisságot, a játék alkotók által felállított szabályainak megszegését látja, oda az egész. Ezért nem tud igazán jó film lenni ez a valójában nagyon fontos gondolatokat ébresztő, sok erényt felmutató mű. Csak azok a mintegy varázsütésre értelmet sugárzó szemek, csak azokat tudnám feledni! A rendezőnek tudatnia kell: csalok, itt értsd másképpen, ez itt irónia, ez szándékos melléfogás, s ezzel értelmet nyer a dolog. (Ezért nem hozom föl példaként a sztárfotóról ismert sztár élet-beli beazonosítására képtelen Edeket: a sztár nem azonos hús-vér önmagával, s Elizabeth pontosan ettől az álságos sztárságtól menekül.) S ha nem hiteles a csalás, bekerül a véletlenül belógó mikrofonok gyűjtőnévvel illethető balfogások sorába. Ez a végső soron nagyon szomorú mese akarva-akaratlanul megfoszt minket a manapság legfontosabb vágyunktól; attól, hogy "hiszen lehet talán még! / A Hold ma oly kerek!" S a szándékoltan boldog vég azt mondja mégis: kapaszkodj bele a lehetetlenbe is akár. Mert hátha mégis. Hátha veled. Hátha éppen ma. Elkezdődik a tündérmese, s abban, tudod jól, minden jóra fordul. Úgy, mint a királyok, úgy élhetsz majd.
|
 Mariusz Pujszo és Stéphane Freiss 73 KByte | |
 Stéphane Freiss és Maruschka Detmers 45 KByte |
