A másság mestere

Besson első híveit az 1983-ban bemutatott Élethalálharc című fekete-fehér némafilmjével szerezte, amely a közösségből kiszakadt ember reményének elvesztését, az emberi társadalom lealacsonyodását fogalmazta meg. A film nagy visszhangjára a híres francia filmgyártó cég a Gaumont is felfigyelt, és Besson második filmjénél elvállalta a gyártó szerepét. Az 1985-ös Metró hatalmas költségvetéssel, híres sztárok (Christophe Lambert, Isabelle Adjani, Richard Bohringer) szerződtetésével készült és sikerfilm lett, mert a 80-as évek nemzedéke benne találta meg új hitvallását, a másság jogainak elismerését. Formabontó, klipszerű technikája, különös díszlet- és jelmeztára a lázadást, a kötöttségek feloldását szimbolizálta.

A nagy kékség (1988), a Nikita (1989), és a Léon, a profi (1994) tovább növelte az ünnepelt filmrendező népszerűségét, s bebizonyította, hogy valóban képes a munkáival szert tenni a sikerre, elismertségre. Franciaországban őt tekintik a kultuszfilm új letéteményesének.

Filmjei kívülállókról szólnak, arról a fiatal nemzedékről, amely nem találja helyét a világban, mert az is értetlenül áll fiatalos lendületével és másságával szemben. A Metró földalatti élete, A nagy kékség mélytengeri világa, vagy a Léon, a profi bérgyilkosának hermetikusan zárt élete mind erről az érzésről, az elmenekülésről szól. Bessonnak sikerült a perifériára szorult "kasztok" sorsát úgy ábrázolni, hogy kívülállásuk egyfajta romantikus megdicsőülés legyen. Hallgatag hősei nem vesznek részt az üres szavaktól harsogó, képmutató hazugságokkal feltöltődött nagyvilág hullámzásában, inkább félrevonulva róják a maguk választotta utat, vállalva a kirekesztettek szerepét.

A "bessoni esztétikát" nem a szavak, a dialógusok képviselik, hanem a különös atmoszférával bíró képi világ. Filmjeinek ereje képeiben rejlik, mert kisugárzásuk minden szót pótol, minden kommunikatív közlés fölébe kerekedik, annyira összesűríti az érzelmeket. A beszédes képek mögött kivilágló "bessoni esztétika" olyan világról álmodik, ahol "nincs helye a gyűlöletnek, a féltékenységnek, az ellenségeskedésnek". Hiába bővelkedik a Metró, a Nikita vagy a Léon akciókban, az elv mindegyikben ugyanaz, a rendező számára az a legfontosabb, hogy az izgalmas történetmesélés mellett a nézőt elgondolkodtassa a világ működéséről, ráébressze a valódi érzésekre.

Luc Besson legújabb filmjének, Az ötödik elemnek szövevényes cselekménye, látványos képi világa, dekoratív rendezése újdonságot jelent a már megszokott, hagyományos bessoni életműben. A 23. századi sci-fi gyökerei 1914-hez nyúlnak vissza, amikor egy egyiptomi ásatás során négy, rejtélyes erővel bíró kő került a felszínre. A kövek a négy őselemet szimbolizálják — a földet, levegőt, vizet és tüzet. 300 évvel később a négy kő újra felbukkan, és fontos szerepet kap a titokzatos erőtől fenyegetett Föderáció megmentésében. A Föderáció megbízottja, Korben Dallas és csinos partnernője, Leeloo kisebb-nagyobb akadályokkal küzdve igyekszik megállítani a halálos veszedelmet.

A cselekmény másodlagos szerepet játszik Besson filmében, míg a jelmezek, díszletek és speciális effektusok abszolút prioritást élveznek. A profin megálmodott és megvalósított New York-i metropoliszban az emberi világ kiszorult a földközelből — ezt a szemét és hulladék uralja — , helyette vízszintes és függőleges irányban közlekedik a levegőben; csillogó, extrém ruhákban jár; gigantikus méretű, extrákkal felszerelt mesterséges szigetre tehet kéjutazást; élvezheti, hogy élhet. A kosztüm, a frizura, a smink abszolút egyedi, utánozhatatlan, ilyet csakis egy igazi francia tervező (Gaultier) kreálhatott "Mindent a látványért!" -felkiáltással.

Besson nem unalmas tucatáruval akarja közönségét kielégíteni, hanem unikumot kínál, tele leleményességgel, meghökkentéssel, csalafintasággal. Egymás után robbannak a patronok, melynek csúcsa egy sárkány-királynőhöz hasonlatos kékszínű, intergalaktikus lény, azaz a Díva felléptetése az Operaházban.

Besson egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy a néző kivonja magát a hatása alól. Filmjét nem egynek tekinti a science fictionok közül, hanem valamennyi ősszegzőjének; idézetek, dicshimnuszok, paródiák elevenítik fel a filmtörténet legismertebb darabjait. Fritz Lang Metropolisa, Karl Freud A múmiája, Carpenter Dark Starja, Vadim Barbarellája, a Csillagok háborúja, a Total Recal: Emlékmás kacsint vissza a vászonról Besson-módra.

Bizarr történet Az ötödik elem, amelynek lényegét nem a logikus összefüggésekben, hanem a virtuóz technikai és metafizikai utalásokban kell keresni.

Luc Besson folyton csapdába ejti a nézőt, hol az élet értelmét kereső szenvelgő hőst ábrázolja, hol az emberi érzésekkel bíró bérgyilkost, hol pedig — hamiskás mosollyal — az emberiséget megmentő akcióhőst. Széles skálán mozgó jellemfestése olyan rendezőről árulkodik, aki együtt haladva a korral képes mindig újra- és újra megfelelni az ízléseknek, világszemléletnek. Egy alkotó, aki a filmet még művészetnek, de nem világteremtő médiumnak tekinti.