A közönségfilm lehetőségei Magyarországon

A Csinibaba beváltja a forgalmazó reményeit. Megnyeri a Filmszemlét, s így a következő héten már premier előtt a mozikban van. A közönség özönlik befelé, az utcákon folyik a reklámkampány. Hazaérve a moziból az ember már be is teheti lézerle mezjátszójába a film zenéjét. Az újságokban sorra jelennek meg a kritikák, a Stúdió '97 sem fukarkodik a részletekkel. De nemcsak kulturális közéletünk törődik a filmmel: a buszon róla csevegnek mögöttem, a társaságban kötelező beszédtéma. Tetszik, nem tetszik, a Csinibabát meg kell nézni. Mit tud ez a magyar film, hogy a hazait máskor egy legyintéssel elutasító néző most boldogan rohan miatta a moziba?

Nézzünk körül először az utcán. A plakátokon Nagy Natália csámpázik el, mellette Gálvölgyi tömbfelügyelő együgyű arca, idétlen hajhálóval a fején. És hosszan sorolva a többi szereplő: Reviczky Gábor, Galla Miklós, Dolák-Saly Róbert, Lovassy András, Cs eh Tamás... Egyszóval, itt vannak a mai közönség, főleg a fiatalság kedvencei. Hiszen humor dolgában mi lehet ma népszerűbb a televízióban, mint aFamília Kft blődlije (itt Reviczky képviseli), Gálvölgyi paródiái vagy a L'art pour L'art Társula t fanyar tréfái? Zenés filmet készítünk — jöjjön Cseh Tamás, jöjjön a Kispál és a borz. De Tímár a már bejáratott, közönségcsalogató neveken kívül kevésbé ismert játékosokat, színészhallgatókat is felhasznál. Ők adják a fiatalságot, a szépséget, a bájt eh hez a darabhoz. Lenyűgöző az az akarat, amely összehozta ezt a sokféle arcot.

Egy igazi vígjátékhoz azonban olyan alapanyag is szükséges, amelyen tömegek tudnak nevetni. Más szóval, olyan témát kell találni, amelynek megítélésében a magyar társadalomnak viszonylag szélesebb rétege egyetért. A film két ilyen mítoszhoz nyúl hozzá : az államszocializmushoz és a hatvanas évekhez.

"Szocialista" állam — tiszta őrület, tömbfelügyelők és besúgók, úttörők és ellenőrök. Nem hiába vált hamar vígjátéki témává. Gondoljunk csak a cseh új hullám filmjeire. Kimúlása óta továbbra is készülnek vígjátékok a rendszerről, de a forma megváltozo tt. A szatíra műfaját felváltotta a bohózat. Menzel például a 90-es években azIvan Csonkint forgatja. Ezt az utat járja végig Tímár Péter is, aki 1986-ban elsőfilmesként egy kitűnő, rendkívül eredeti gúnyrajzzal, a méltán híressé vált E gészséges erotikával állt elő. A ládagyár története még naturalista háttér előtt játszódik, a dolgozók igazi nyolcvanas évek-beli munkásnők. A vezetőség ellenben csupa karikírozott figurából áll, és az így keletkező feszültség emeli pontos helyzetjele ntéssé és szatírává a filmet. A Csinibaba sokkal egyértelműbb, élesebb poénokat használ, mégis mennyivel egyszerűbb és szelídebb ennél a filmnél. És ami a lényeg — KÖZÉRThetőbb. Nem kell sokat tennie ehhez. Ki kell választania néhány jellegzete s és elég erős klisét a volt rendszerről, s aztán már csak jól kell tálalnia őket. A gyárban napozó, italozó, kártyázó munkások, a fizetésből levont "békekölcsön", az üzemből kilopott holmik, az utcán, a szórakozóhelyeken fehér ingben, piros nyakkendőben, rövidnadrágban masírozó túlkoros úttörők alakja még a mai fiatalság számára is jól ismert. A jelenségek tényleg hihetetlenek és groteszkek. A tálalás az igazi nehézség. Tímár jól oldja meg a feladatot. Csak egy példa. Az utcán rádiót hallgatva végigk acsázó szép szőke lány és a vele szemben feltűnő egyenruhás ifivezető különös ellentéte csak nevetést kelthet a nézőtéren. Néha persze ez a játék is erőltetetté válik. Az égből alászálló kisdobos figurája például végig hiteltelen marad.

Különös humor ez, nem éles fegyver a rendező kezében, inkább gyengéd eszköz arra, hogy közel hozzon a mai nézőkhöz egy letűnt világot jellegzetes figuráival együtt. Tímárnak sikerül úgy ábrázolnia a hősöket, hogy miközben kinevetjük őket, szeretet teljes viszonyba kerülünk velük. Az utolsó jelenet a dal szövegével együtt szintén azért szerencsés, mert ilyen irányba tolja el a moziélményt. Emiatt a bensőségesség miatt is lehet szeretni ezt a filmet.

Hatvanas évek — tiszta őrület, lázadás és tabudöntögetés, enyhülés és közeledés. Na és a külsőségek: rock and roll és hosszú haj. ('Menjetek borbélyhoz!') Az akkori fiataloknak sikerült egy olyan mítoszt létrehozniuk, amely azóta sem vesztette érvé>=4 >nyét. Felidézéséhez ismét jöhetnek a panelek: a tupírozott kontyok, harangszoknyák, a zene és a vidám táncok. Egy-egy vagányan elharapott köszönés, a Mary Lou-lemez kalandos története, és máris jó poént lehet csinálni ezekből a bolondos időkből. L egfőbb szerepe mégis inkább a hangulatkeltés és az, hogy becsalogassa a moziba a mai ötveneseket is egy kis nosztalgiára. (Mellesleg manapság már az előző nagy mítoszhoz is nosztalgia kezd tapadni.)

Korrajzot láthatunk tehát, de nem realista értelemben. Amolyan hangulatidéző retró ez. A képeket teljesen a szereplők uralják, a "tömeg" csak szigorúan funkcionálisan (például közönségként) jelenhet meg. Egyszerű járókelő, szomszéd, postás nincs ebben a filmben, aki a képbe kerül, arra poén épül. Üresek az utcák, a házak, elhagyatott a park. A hangok szintén kiszámítottak, funkcionálisak: nincsenek környezetteremtő zajok. De éppen ez a jó a filmben. A szigorú stilizációval, a helyzetek parodisztikus k ezelésével, azzal, hogy látszólag kiszakítja a kort a történelemből, Tímár sajátosan egységes atmoszférát tud létrehozni, amelyben jobban sülnek el a tréfák. Egy naturalista háttér csak gyengítené a hatást. És a film így egyben tisztességesebb is lesz .

Szép, szép, hogy van egy csinos kis korrajz, pár belevaló típus, egy viszonylag egységes stílus, de azért valahogy be kell indítani a mesélő gépezetet is, hogy érdemes legyen másfél órát a nézőtéren ülni. Sovány sztori kerekedett ki erre a filmre. Röv iden összefoglalva: fiatal és már kevésbé fiatal hőseink ki szeretnének jutni Nyugatra, ezért elindulnak aKi mit tud?-on, amelynek első helyezettjei Helsinkibe utazhatnak a VIT-re. És hát ott van még Attila, Angéla és a néha Kanadából(?) író t itokzatos lány szerelmi háromszöge. Az alaptörténet búvópatak marad a filmben, annyi apró mellékszál keresztezi, hogy a néző olykor hajlamos el is feledkezni róla, elvész az igény a kerek mese iránt. (A klasszikus esztétikák alapján azt mondhatnánk, a kor rajzhoz egyfajta epikus extenzivitásra van szükség.) Ezzel együtt azért végig izgulunk, vajon kijutnak-e a hősök Helsinkibe, összejön-e Attila és Angéla. A végén persze, ahogy ez magyar filmeknél szokás, nincs happy end. A rendező ugyanis nem hajlandó elkötni a szálakat. Egy széles közönség számára készült filmben, egyszerű felépítésű történet esetén ez bizony baklövés. A szálak elvarratlanságától ugyanis a film még nem lesz se mélyebb, se nyitottabb. Nem mondom, így is jó az utolsó jelenet, nagy poén nal zárul a film, de előtte azért csak el kellett volna csattannia annak a csóknak Attila és Angéla közt. A befejezés azt mutatja — és az interjúkból is ez derül ki —, hogy Tímár Péter nem merte tökéletesen felvállalni, hogy populáris filmet készít. E lőző munkáihoz hasonlóan most is megreked a "művészfilm" és a "kommerszfilm" között.

A sovány történetet dalok dúsítják fel. Akárcsak a harmincas évek magyar filmjeiben, a szereplők itt is hajlamosak dalra fakadni. Természetesen a hatvanas évek nagy slágerei kerülnek terítékre. Érdekes kérdések vetődnek fel ezzel kapcsolatban. Az első probléma abból adódik, hogy a film elsősorban a mai ifjúságnak készült, az viszont nem a Gézengúzon vagy a Susu bolondságon nőtt fel. Talán már a hatvanas évek fiataljainak is kissé fonnyadtnak tűnhettek ezek az örökzöldségek az újhoz, az isteni rock and rollhoz képest. Mára azonban mindenképpen kicsit modernizálni kellett ezeket a hamisítatlan hazai slágereket, hogy ne tűnjenek teljesen ósdinak a legújabb muzsikákhoz szokott fül számára. Sajnos sok dalhoz túl kevéssé nyúltak hozzá, pedig rájuk fért volna a "vendéghaj". Nem tudom, megszeretik-e ezt a zenét a fiatalok, és gyorsan fogy-e majd a CD, de szerintem a film nélkül a dalok áthangszereléssel együtt sem működnek. Szerencsére nem is kell önmagukban megállniuk a helyükön (legfel jebb a CD-n), mert általában olyan ironikus kontextusba kerülnek a filmben, amely visszahat rájuk, kifordítja őket önmagukból, élettel, humorral tölti meg a végtelenül primitív szövegüket. Néha azért irónia nélkül is hat egy-egy sláger, ilyen például a be fejező szám. Amikor viszont nem igazán élvezetes a zene, és elég ötlet sincs feldolgozásához, a betét csak lassítja a film menetét.

A dalokat azzal is a mai ízléshez próbálja közelíteni Tímár, hogy "videoklipet" készít nagy részükből. Ezzel a megoldással azon a mozgóképes nyelven szólal meg, amelyet a mai fiatalok talán a legjobban ismernek. És a látszólag idegen, távoli, letűnt v ilág hirtelen ismerős lesz. Minden ezt szolgálja: a tévéből ismert szereplők, a hangszerelés, az ismert helyzetek, a televíziós hanghatások, képi trükkök.

A műfajt a gyorsan egymásra következő, változatos képek jellemzik. Tímár láthatóan mestere a klipes vágásoknak. Sikerül is néhány szellemes mestermunkát összeállítania a filmben. A videoklip azonban alattomos műfaj, bumerángként hat vissza a film egés zére. Egyrészt borzasztóan felpörgeti egy-egy jelenetsor tempóját, amit a rendező gyakran nem bír ötlettel. Minden egyes vágás valami újat, izgalmasat igényel, ehelyett sokszor csak üresjáratot kapunk. A klipes betétek diktálta ritmusban a további részek sokszor unalmas, lassú közjátéknak tűnnek.

A videoklipek bumeránghatása tulajdonképpen csak azt a problémát élezi ki, amely minden vígjátéknál felmerül. Győzni kell poénnal — lényegében ez az alapkövetelménye minden hosszabb lélegzetű nevettető műfajnak. ACsinibaba nem restelli aká r még a legalpáribb humort sem bevetni (példa rá a vizelő ember képe hátulról), csak hogy megfeleljen ennek az elvárásnak. Sajnos mégsem sikerül. Sajnos, mondom, mert igazán ígéretes a kezdet, és teljesen sosem ül le a film. A Ki mit tud?-ra va ló felkészülés bemutatása viszont elég unalmasra sikerült, és a sok dal külön megterheli. De aztán újra záporoznak a poénok.

A film sikere ismét bizonyítja a műfaj hazai népszerűségét. Úgy látszik, a vígjáték, illetve ennek kissé melodrámai változata (Kern és Koltai filmjei) az egyetlen populáris műfaj, amellyel a magyar filmesek ha megpróbálkoznak, sikert is érnek el. Nagy áttörés lenne az ország filmiparában, ha végre más tömegszórakoztatási műfajok is meghonosodnának, s még inkább, ha kitermelődnének. Ám amíg ez várat magára, mégis érdemes a vígjátékra építeni, és kiaknázni azokat a mai mozgóképes eszközöket (klipes vágá sok, gyorsítások, trükkök stb.), amelyeket a nézők kedvelnek.

Ezzel összefüggésben érdemes azon is eltöprengeni, miként lehet mai filmnyelven a múltról szólni. Kit érdekel ma már a múlt, századunk történelme, ha nem szórakoztató formában adják elő? A legtöbb idei filmszemlés történelmi darab problémája a forma v olt, formájában nem tudott igazodni a mai igényekhez, egyszerűen csak hozta magával a hatvanas-hetvenes években bevált dramaturgiai, képi elemeket. Tímár Péter filmje sikeresen lép ki ebből a konvenciórendszerből. Bátran nyit a közönség felé, és nem szent séges komolysággal beszél a történelemről. Vizuális trükkök és hanghatások segítségével azt imitálja, mintha csak lemezeket tenne fel a hatvanas évekből, melyekhez megfelelő képi emlékeket asszociál.

A Csinibabában mintegy kívülről nézünk rá egy már lezárult, becsomagolható, eladható korszakra. A kapcsolat a jelennel mégis megvan. Miért volt érdekes a Ki mit tud?, miért bolydult fel az ország az Édes élettől? Minden, ami N yugatról jött, egykor nagyszerűnek tűnt. Azért kellett elmenni akkor Magyarországról, hogy kocsiban ülve ihassa az ember a Coca Colát, hogy igazi amerikai dohányt szívhasson, vagy hogy ha nő, akkor a férfiak rajongva vegyék körül, és ünnepeljék szépsé gét. Hát tessék, mindezt megkaptuk. Mire vágyjunk mi már?