 Udvaros Dorottya, Foky Balázs és Temessy Hédi 112 KByte |
Mintha valakik elhatározták volna, hogy addig gyötrik az agyukat, amíg nem sikerül kitalálni egy igazi nézőriasztó címet. Kit érdekel egy semmi célból, semmi pénzből, senkik által létrehozott alapítvány - feltéve, hogy a legkisebbet a legértelmetlenebbel, a legfölöslegesebbel helyettesítjük, de értelmezhetnénk háromdimenziós kiterjedésben is a kicsinységet, és akkor is mit ígér?! Mindenesetre ádáz mozirajongónak kell lenni ahhoz, hogy olthatatlan vágyat érezzen valaki az így rejtjelezett tárgy vagy szervezet (?) mozgóképi megismerésére.
Ha viszont mégis rászánja magát, nem bánja meg. Az első képsorban fenséges, dermesztően tiszta normandiai tetőn négy - föntről parányinak tűnő - ember. Kitartóan köröz a kamera, hogy legyen időnk felfogni a világtól és egymástól való izoláltságukat, felfogni északfok-ságukat, titok-ságukat, idegen-ségüket. Narrátorunk, a koraérett, szenvtelen hangú kisfiú (az egyik főhős) nem a múltba visszarepülve idézi fel, hanem velünk együtt (újra)éli gyermekkori emlékeit, végig jelenidőben, az eseményekkel párhuzamosan mesél. Nem is kommentál: mondja, amit a néző (is) lát. Így jelzik az alkotók, hogy ő sem tud többet a közegről, a történet hátteréről, ő sem ért többet a világból, mint mi, nézők. Viszonylag hamar megtudható a történet kiindulópontja: a Franciaországban élő özvegy magyar grófnő, aki Pistából Étienne-é lett sofőrjével Citroenen jön Magyarországra a kisfiú mamájával kutyamenhelyet alapít a család egykori mindenesének Isten háta mögötti tanyáján. Lassan kibontakozik a kihagyásosan hömpölygő eseménysorból a szereplők sorsa is: a grófnő férje és a fiatalasszony férje (a kisfiú apja) jelentős magyar politikusok voltak. Az utóbbit felakasztották tíz évvel ezelőtt, az állam kegydíjat ad az özvegynek és a félárvának, amit ők kutyamenhelyre költenek, mert ahogy új cipőt reklamáló fiának mondja az asszony: "szorítana téged az a cipő" (ti. amit a kegydíjból vennének). A grófnő, az özvegy és a fiú állandó állami megfigyelés alatt állnak, titkosrendőrök követik, távcsővel figyelik őket éjjel-nappal, és nem is titokban, sőt... Az özvegy és fia nehezen - ki tudja, miből - él, az özvegy apránként eladja a lakásból a festményeket, a zongorát, uraságoktól levetett ruhákból öltözteti - elegáns kis úrfinak - fiát. A grófnő, ha rajta múlna, politikust nevelne a gyerekből, az anya viszont irtózik mindenfajta közszerepléstől, széltől is óvja gyermekét, valamint kettejük gondosan bezárt világát az ellenséges külvilágtól. Ők a kirekesztettek. Ki vannak rekesztve a normális emberek világából. Nem saját jogon, hanem kivégzett, üldözött, emigrációba vonult, halott szeretteik jogán. ők a rendszer ellenségeinek túlélő hozzátartozói. Kiegészíthetnénk a deviáns arisztokrata meg a mártíriumot szenvedő kommunista politikus közismert családnevével a filmbeli Zsófika, az anya és a fiatalúr utónevét, de a film mintha nem csupán az ő (magán)életük egyik közös epizódját akarta volna felidézni egy történelminek nevezhető (melyik nem nevezhető történelminek?...) pillanatban... talán 1959-ben. Hát akkor mit? Először is: mintha abban akarna teljesen elbizonytalanítani, hogy ki a normális (a kirekesztő) és ki a nem-normális (a kirekesztett) ebben a világban, akarom mondani: a filmbeli világban. Hová sorolható például az az általános iskolás korú gyermek, aki tíz krémest követelve felajánlja osztálytársának, hogy elmondja az igazságot: apja nem ágyban, párnák között halt meg, hanem felakasztották? S amíg a cukrászda asztalánál a félárva némán emészti a hírt, a benfentes digidagi sunyi, vad és rettegő pillantások kíséretében gyömöszöli magába a megrágatlan krémeseket? Hová sorolhatók a titkosrendőrök, akik forgómorgó, humorral is bíró családi tartozékokká lépnek elő ún. hivatásgyakorlásuk során? Vagy az apácák, akik álszent pofával, vihorászva fosztják meg a grófnőt az egyetlen szeretett kutyától a sok közül? Vagy a brutális, érzéketlen lelencházi tanerő, aki karácsony hajnalán ront rendőr kíséretében a tanyára, s miközben a megszökött lelenc gyereket keresi, összekeveri a bejelentést a feljelentéssel? (Feljelenteni minket szoktak - mondja neki az anya méltósággal). Kutyáknak menhelyet alapítani - ez is deviancia. Kirekesztettek adományoznak kirekesztetteknek. Kutyavilágban teremtenek otthont kutyáknak. Karácsonyfát állítanak, ünnepet ajándékoznak nekik. Vajon kiket utánoznak a karácsonyfán függő koncokért ugráló, acsarkodó kutyák? És kik vannak rácsok mögött, az acsarkodók, vagy az őket erőltetetten kikacagók...? Hogyan lehet elviselni a kirekesztettséget? Méltósággal. Humorral. Öniróniával. Játékosan. Játszani kell a megszokott szerepet. Ez teszi láthatatlanná a kirekesztő külvilágot. Be kell tartani az azelőtt is tiszteletben tartott szabályokat, a társadalmi hierarchiában hagyományosan elfoglalt helyük szerinti viselkedéskultúrát, beszédformákat, a megszokott módon be kell rendezkedni ott, ahol éppen vannak (például verandát képzelni oda, ahol a huzat becsapja az ajtót...). Túl is kell játszani néha a szerepet. A kirekesztettek is lehetnek kívül és belül. A kutyamenhely területén kívül van a kisfiú-fiatalúr, aki otthon viszont mindig belül van. Porba húzott vonalak választják el a veszélytől, az élettől, a valóságtól - miközben kiváltságai révén lőni tanulhat egy olyan korban, amelyben az eliten kívül mindenkinek tilos fegyvert birtokolni, használni... A kutyamenhely területén belül van a lelencházi fiú, mert gondozzák, nevelik, dolgoztatják, feladata van: befogadták. A kirekesztettek is gyűlölhetik egymást, éppen azért, mert az egyik belül, a másik kívül van, és a bűnbak mindig a másik, ki lenne más. Az igazságtétel valakinek mindig igazságtalanság: az ártatlan, felheccelt kutyát lelövik, mert emberre támadt, a hálátlan kutya esete miatt nem látogatják többé az asszonyok a kisfiúval a kutyamenhelyet, talán szélnek eresztik a többi kutyát is. (Az állat sem különb az embernél - mondja az anya... Keserű tanulság.) Nincs tehát kiút. Nincs szellemes, csúfondáros visszavágás az ún. állami jóakaratra, a szégyenlős állami lelkiismeretfurdalásra. Egy abszurd világban minden abszurd. Egy torz világban minden torz. Azt hiszem, végül is erről szól ez a szépen fényképezett, visszafogott eszköztárral, remek színészvezetéssel készített, kulturált játékfilm. Talán kicsit erőtlenül. |
 Udvaros Dorottya és Foky Balázs 100 KByte | |
 136 KByte |
