Kommentár a Trainspotting-hoz

A hasismámor leírása orvosi szempontból is kitűnő a Mesterséges mennyországok-ban. BAUDELAIRE szabatosan összefoglalja, milyen jellegzetes hallucinációk ébresztője a hasis, s mennyire nem teremt semmi újat. Az ember önmagát látja a hasis révületében, mértéktelenül érzékenyre-izgatottra ajzottan, kivetítve térből és időből. A vízió révülete aztán könnyen lidércnyomássá változhat: a kéj szenvedésbe fordul, az öröm borzalomba: valami rettentő rémület ragad torkon, térdét a gyomrunkra feszítve, s fantasztikus súlyával a földre teper, semmivé lapít.

A pszichotoxicus bázisszindróma igen jellegzetes, de maga a szer, a dózis nagysága illetve egyéni, környezeti és szociókulturális tényezők eléggé variálhatják és gazdagíthatják. A tünetek súlyossága szerint 4 fokozatot különböztethetünk meg.

Eleinte, az exploratív fokozatban a tudat még tiszta, a rendszerint rövid bevezető szorongásos szakaszt típusosan jóleső megkönnyebbülés váltja fel, a személyt a boldogság érzése hatja át, ami közelebbről nem tematizálódik ("ligh"). A feldobottságnak megfelelően beszédesség, nevetgélés, mozgékonyság jelentkezik, a szexuális libidó többnyire fokozódik, de előfordulhat ingerlékenység hosztilis viselkedés is, majd az egyén maga elé mered, s a II. fokozatban (passzivitás szindróma) a figyelem már befelé fordul, ugyanis megjelennek az álomszerű érzékcsalódások, a szimbolikus jelentőségű víziók, a rendkívül eleven képzeleti jelenetek, melyeket heves érzelmekkel élnek át. Az ilyen kontinuus-szcenikus élményforma — amibe testélményzavarok, depreszonalizációs élmények, illúziók, szexuális és agresszív mozzanatok szövődhetnek — könnyen felbomlik. A képtúltermelés elboríthatja a személyt: szinte elontják, elözönlik a színes kaleidoszkópszerű, gomolygó alakzatok. Az idő és tér dimenziói megváltoznak, az időélmény felbomlik, a múlt és a jövő megszűnik, az idő leállhat. A célirányos gondolkodás képessége kifejezetten romlik, absztrakciók helyett képek tömkelege tölti be az oneiroid módon változó tudatot.

A harmadik, kifejezetten pszichotikus stációt az élményszövet felbomlása, az oneiroid tudatállapot hangsúlyos volta, enyhe tudatborulás és a reflektáló instanciák csaknem teljesen elvesztése jellemzi. Később az élményfolyam elapad, bizonyos tartalmak makacsul megszilárdulnak, állóképpé válhatnak. Ez annyira kínzó lehet, hogy izgatottságot és pszichotikus nyugtalanságot válthat ki. Az egyén a hallucinált élményeket és képzelt képességeit valóságosnak veheti, és ennek megfelelően esztelenül viselkedhet. A disszociáció fokozódásával tárgy- és alakzatforgácsok töltik ki az élménymezőt, de ezek már nem állnak össze olyan egésszé, ami értelmes, érzelmileg átélhető, adelvtás omtegráns reakció kiváltására alkalmas lenne.

Az alakszéteséses élmény során, mikor az élmények ennyire a ködbe és sötétségbe vesznek, a viselkedés teljesen kiszámíthatatlanná és motiválatlanná válik.

A IV., zavart-hallucinatoros-deliráns fokozatban az élménymező jóformán teljes kiürítése észlelhető, vagy pedig a teljesen összefüggéstelen élménytöredékek sodorják magukkal a személyt, tehát a valósággal való kapcsolat teljesen elvész.

A kábítószerek tartós, rendszeres fogyasztása gyökeresen megváltoztathatja az életformát is: az érintett részint szándékosan alakítja át saját életformáját, részint az életforma radikális átalakulása az egyéntől függetlenül, a droghatás konzekvenciáinak megfelelően is bekövetkezik. A kábítószer-használat eredetileg az egyén élet-formamódosító önkísérlete, amely aztán társadalmi méretű mozgalommá vált, és a drogfogyasztó szubkultúrában a társadalom betegségéről beszélnek, hogy az életformát ezzel is igazolják. A drogfogyasztás — mint mozgalom — a fogyasztói társadalom elleni tiltakozási mozgalmakból nőtt ki. A társadalomból a margóra szoruló vagy kieső, a hatalmi viszonyokkal és a jólét dacára a fokozódó hajszával elégedetlen személyek egy része tudatosan is törekedett alternatív életformák felé. A társadalmasodott, mozgalmasodott drogfogyasztás ragályos, és személyes kapcsolat révén terjed.

A kapcsolat a fogékonyság felébresztése, az egyes fogyasztási technikák elsajátítása és persze a drog megszerzése miatt is szükséges. A divatos drog és a divatos alkalmazási mód idő és tér függvényében változik, és bizonyos csoportok és rétegek különös fogékonyságot mutathatnak.

Gyökeresen új művelődéstörténeti fejleményt jelentett a 60-as évek beat kultúrájában a szintetikus kábítószerek megjelenése, és a beat korszak főképpen azzal tette tömeges és társadalmi jelenséggé a kérdést, hogy a protest szerepköre mellé pozitív utópiát is igyekezett teremteni. Ezt fogalmazta meg ideológiailag a mozgalomra jelentősen visszaható — nemrég meghalt — Timothy LEARY, s ez jelenik meg a pszichedelia, a pszichedelikus művészet kreatív hozamának emlegetésében.

A droghatásra a felizzó fantázia és a látásmód átalakulása produkált ugyan figyelemreméltó eredményeket is, például a Pink Floyd vagy John Lennon alkotásaiban, de Lennont művészi felelősségérzete intuitíven és talán félig tudatosan is segítette abban, ahogy önálló, főként a Beatles utáni zenéjében és költészetében eljutott a pszichedeliának és szellemi övezetének radikális kritikájáig, fájdalmasan leszámolva minden utópiával. Már az 1969-ben készült "Cold Turkey" című dalában maximális intenzitással jelenítette meg a kábítószer-elvonási tünetek brutális fiziológiai rémérzetét: "Temperature" is rising (fever is high) Can't see no future) Can't see no sky". Az utolsó sor pedig a "get me out this hell" ("vígy ki a pokolból") messze túlmutat az elvonási vergődésen, és a jövő nélküli világból való elvágyódás megnyilatkozásává válik.

A beatnik, a hippi mozgalmak, a 60-as évek végi diákmozgalmak résztvevői közül sokan próbálták megvalósítani annak az életformának az ellenképét, amit utálkozva levetkőztek, és a kibontakozó ellenkultúra könnyen elérhető eszközként vette igénybe a pszichedelikus szereket, ami persze az egyéb forradalmi, lázadó mozgalmakkal való szembekerüléshez vezetett, hiszen a drog-szubkultúra tagjai a mindennapjainkban akarják megvalósítani azt, amit a többiek a mindennapos küzdelmeik, erőfeszítéseik eredményeként a jövőben reméltek.

Az ellenkulturális mozgalmak messze nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt és a szubkultúrák nyilvánvaló függésbe kerültek attól a rendszertől, amelyik ellen a stílusukat kialakították, s egyre inkább a felbomlás és a betagolódás vált rájuk jellemzővé. Ennek folyományaként a kábítószer-élvezet messzemenően individualizálódott és deviantizálódott, jelentése a személyes szabadság játékterének kitöltésére korlátozódott.

A mindennapiság élményeinek fokozására vagy visszafojtására használt szerekkel (mint pl. az alkohol vagy a kávé) szemben a kábítószerek egyenesen szétfeszítik a konvenció kereteit, mintegy lehetetlenné teszik a hétköznapiságot, s szinte explodálják a konvencionális mindennaposság kereteit, és teremtenek új napokat.

Drogabusus hatására különösen kifejezett a szituáció és a személyes világ módosulása, ha a környező személyek is droghatás alá kerülnek. A személyes világ és a környező személyek ilyen mesterségesen és egyúttal öntevékenyen előidézett átalakulása a drog-szcéna.

A drogfogyasztás színterén szociológiai szempontból két típusos szcéna alakul ki.

A lágy szcénát a perorális hallucinogének szedése, a testi függőség elkerülésére való törekvés, bizonyos ideológiai aktivitás jellemzi, és ebben elsősorban közép- illetve magasabb társadalmi osztályokból származó fiatalok vesznek részt.

A kemény szcéna tagjai elsősorban intravénás opiátokat és stimulánsokat használnak, testi függőség rabjai, ideológiai aktivitásuk csekély, és túlreprezentáltak közöttük az alsóbb osztályból származó fiatalok. A kemény szcénában résztvevők többségének helyrehozhatatlan kudarc az élete. A társadalmon kívül rekedve tagadják a társadalom értékeit és amikor a kábítószerekkel kísérleteznek, akkor új, kellemesebb, boldogítóbb életformát kívánnak maguknak teremteni.

A kiúttalanság élménye messzemenően meghatározza a drogok közötti választást is. Mivel a kemény szcéna érintettjeinek általában nincs olyan élményanyaguk, amiből megindító, felrázó mozzanatokat emelhetnének ki, nekik az addigi élményháttér elnémítására és gyökeres újraképzésére van szükségük. A kemény drogok, főként intravénásan adagolva, egyfelől elnyomják a kudarccal telített élete élményeit, érzéketlenné tesznek velük szemben, másfelől viszont a testies élmények fellazításával, feldolgozásával a hallucinációk előidézésével boldogítják a múlttól és jövőtől eloldozott jelent. A szokványos köznapi élet elleni deszenzibilizálás itt sokszor minden kapcsolat megszüntetését jelenti. Ezért jár együtt a deszenzibilizálás a saját testre, mint örömforrásra való hagyatkozással. A mesterségesen kicsiholt testies mámor a boldogság utolsó mentsvára, ultimum refugiuma. A leírhatatlan testi jóérzés mellett minden gondolkodás, töprengés és vívódás megszűnik, a gondok elillannak, felfokozott, tiszta életérzés ("Feling") van csupán.

A Trainspotting-ban is megmutatott kemény szcéna végletesen individuális. Tagjai között nem az élmények teremtenek közösséget, hanem egyfelől a társadalomból való kipergés és a kiuttalanság motívuma, másfelől pedig a testi függőség miatti peratív drogszükséglet. Sokkal inkább érdekellentétek, és nem az élmény- és sorsközösség határozza meg viszonyulásaikat, és a bizalom, a szeretet és emberiesség hiánya a jellemző. A csalás, a szédelgés és a szélsőséges brutalitás napirenden van, a halál közelségét egykedvűen, sőt megkönnyebbüléssel veszik tudomásul, ám ez nem jár filozofikus elmélyedéssel, csak a mámor hajszolását igazolja. Rövid, de gyönyörű életet kívánnak élni, s a mámor utáni kétségbeesett sóvárgás gyorsan romlásba, pszichózisba kergeti őket, és testileg is tönkremennek. A kemény szcéna végül személyes tönkremenetellel, a halmozódó agressziók és a kriminogén szituációk szaporodása miatt bomlik fel.

A kábítószer-fogyasztás célja új élettapasztalatok gyűjtése és új életstílus kialakítása lenne, de a drogfüggőség bűvös köre és a szubkultúra destruktív csoportdinamikája meghiúsítja a célok valóra váltását. Persze a kábítószer-fogyasztás apostolai arra a nyereségre hivatkoznak, hogy a drog segítségével a mindennapok tapasztalatai és élményei fölé lehet emelkedni, mivelhogy a drogok felerősítenék a kreativitást, és felnyitnák a transzcendentális horizontot. Azonban az igazi művészi alkotói folyamatot inkább zavarják és károsítják a hallucinogének, és a látás és láttatás kettősségén keresztül érthetjük meg, hogy hiába gazdagodik fel víziók révén a látás, ha a munkához szükséges koncentráció és a kifejezés-közlés megformálása kárt szenved az intoxikáció folytán.

A drognak az artisztikus irányába ható stimuláló ereje legfeljebb a befogadóban kap szerepet, s nem az alkotói révületben. A filmgyártás olyannyira prózai és technológiai jellegű tevékenység, hogy aligha volna értelme többet várni heroin hatása alatt dolgozó operatőrtől vagy rendezőtől. A filmkészítés alatt a valóság érzékelésének mozzanatát nem helyettesítheti az acid-mámor. Viszont ha ügyes a rendező és ügyes a néző is, akkor mi a vásznon történik, az nemcsak előttük, hanem velünk is történik.

A drogról szóló filmek nagyjából háromfélék: először is vannak olyanok, amelyeknek témája tárgya maga a drog. (Trainspotting, EXTrémek, Ponyvaregény, Sekély sírhant). Egy másik, nagyobb csoportba azok tartoznak, amelyek formavilágukban és/vagy dramaturgiájukban felhasználják a droghatás pszichedelikus jellemzőit (Brazil, 2001 Űrodüsszeia, Meztelen ebéd, Született gyilkosok). Végül a harmadik körbe sorolhatjuk azokat, amiket a virtualitáshoz való affinitásuk miatt érezhet idetartozónak a néző.

A droggal foglalkozó filmekkel körülbelül ugyanaz a probléma, mint a témául az agressziót választókkal: képtelenek kialakítani a szerekre vonatkozóan a megfelelő attitűdöt. A művészi felelősségérzetből fakadóan ez a viszonyulás inkább kritikai jellegű, de tárgya iránti kritikusságban rejt némi áhítatot is. Ugyanis a droghatás alatt álló szereplő belső világa nem ábrázolható másként, mint a lelki belvilág artisztikus megmutatásával, amin keresztül aztán nemcsak a hőssel azonosulhatunk, hanem a csábító anyaggal is. Így aztán soha nem lehetünk biztosak abban, hogy aki a témakörben megszólal, az most le- vagy rábeszél-e egy "aranylövésre".

Kiváló példa erre a holland EXTrémek című, ahol az operatőri megoldások olyan pontosan és élvezhetően jeleníti meg a vizuális birodalmat, hogy óhatatlanul a kitágult tudat vizuális világát fogyasztjuk el, mint ajzószert. Élvezővé válunk tehát akkor is, ha nem veszünk magunkhoz semmit. Tehát elég jól megtudható a filmekből is minden például egy kokainos világérzékelésére vonatkozóan. A film a vizuális művészetek közé tartozik, s művészi hatásának igen fontos eleme a vizuális formák észleléséből adódik. A drognak a művészetben betöltött különös szerepe is inkább ebben, az észlelési idő megnyúlásában és intenzitásában rejlik.

A kábítószerek elleni művészi ihletésű propaganda meglehetősen reménytelennek tűnik, mert a sebesség és hajsza hihetetlen mérvű fokozásával éppen az idő ellen hatolunk, s a drog legalább relatívvá teszi azt az időt, amit az ipari és informatikai társadalom ellopott tőlünk. Amíg így áll a helyzet, alig látszik esély a valóság visszahódítására.

A drog keltette tudatbővítés azt a látszatot kínálja, hogy túl lehet azon jutni, ahogy a modern ember a mindennapokba ékelődött, eszményei vulgarizálódtak, ezért vezérlő és irányító szerepük, normatív funkciójuk elveszett, s az anomiás egyén tájolatlanná vált. A páthikus létmód drogok keltette változásának átható és alapos feldolgozására nincs mód. A kielégülést hozó, boldogító átélés nem fejlődik tovább, hanem önmagát ismétli. Nem a jelen teljesedik be a múlt és jövő gyújtópontjában, hanem valamilyen elvont pillanat teljesedik ki a rendelkezésre álló testi örömforrásokból.

A tudatbővítés jelszava csak propaganda, mert ez a tudatváltozás regresszív, és a kemény drogok esetében a mérgezés egyenesen beszűkíti, sőt elfojtja a tudatot.

Ezért mondhatjuk, hogy a kábítószerek a tudat illetve az én-működések mérgei.

A drogos szubkultúrák is képtelenek a drogutazások tapasztalatait hasznosítani. A szcéna tagjai az általuk megvetett társadalom parazitáiként csak addig tudják megalázó függőségüket elviselni, amíg képesek azt önmaguk előtt is eltagadni. Az elodázó kielégülési stratégiák, a drog révén megvalósított pillanatnyi boldogság, a kiteljesedés és spontaneitás csak addig tart, amíg az intoxikációs révület. Elmúltával üresség támad, és így az állandó kielégülés és spontaneitás helyébe a másodlagosság, a megtestesült kiábrándulás és csömör ciklusai lopják vissza a még rettenetesebb mindennapiságot. Az örömittasság bálványa végül felemészti az embert, és a révületből alig lehet sokkal többet meríteni, mint a hozzá sok tekintetben hasonló, de alacsony kockázatú átélésmódból, az álomból. A drogaddikáció paradox módon éppen az örömök iránti csökkent fogékonyságnak és a transzcendálásra való képtelenségnek, nem pedig az ezek iránti fokozott vágynak a tünete.

Aligha kétséges, hogy a nemrégiben végre videókazettán is kiadott TRAINSPOTTING című skót film a 90-es évek filmhistóriájának egyik mérföldköve, hiszen tükörképe korunknak, a Nagy Semmit burkoló/rejtegető műanyag kultúrának, a drogdögvésszel, AIDS-szel megvert ezredvégnek. a filmben heroinista fiatalok elkötelezett aktivitással mindent; magukat, barátságukat, családjukat is tönkretesznek. A heroin egyszerűen ilyen, önző, agresszív és tündöklő anyag, amely megkívánja híveitől az emberáldozatot. Ám Danny Boyle, a rendező, veszi a bátorságot, s kimondja a fehér álom, de minden más anyag fő okát: a valóság életidegen szegényessége az, ami miatt a képzelet képtelen tovább tűrni, és fellázad. Persze circulus vitiosus ez, hiszen az anyag után még szegényebb a valóság, amire még több anyag kell, s így tovább... a valóság teljes és végleges megszüntetéséig...

A Trainspotting igazán hiteles és metszően ironikus pamflet, és jelzi, hogy a sokáig egyeduralkodóként számontartott jenki filmprovokátorok (Tarantino, Rodriguez, Lynch) mellé immár a glasgow-i kultfilmesek is felzárkóztak. Danny BOYLE — aki egyébként a Sekély sírhant című vértől szutykos celluloidmese alkotója is — kesztyűt dobott a tabumentes egyenpropagandának, a fecsegő felszínbe kapaszkodó puccos bóvlikat okádó tömegfilmgyártóknak.

A film privát nihilünk leképezése, voltaképpen a mai, technokrata világ elleni vádirat is, egyben a harmónia illúziójának elföldelése, az eszmék, az ideális ideák kultikus temetése. Groteszk fintor avagy görbe tükör néhány "beteg" srácról, egy szellemcsecsemőről, élő halottakról és agonizáló túlélőkről. Hangzatosabban: kordokumentum — sőt kultuszfilm.