SZŐTS ISTVÁN

RÖPIRAT A MAGYAR FILMMŰVÉSZET ÜGYÉBEN

Szirénazúgás, aknarobbanás s az embertelen nyilas terror idején íródott ez a könyvecske. A filmművészet, a magyar filmművészet ügyében.
Amikor a Röpirat kéziratával 1945. február 10-én Szegedre utaztam, hogy még elérjem Szentgyörgyi Albertet, aki államelnök-jelöltként akkor készült Moszkvába repülni, Budán még szóltak az ágyuk, kattogtak a repülők géppuskái.
Pest utcáin még temetetlenül hevertek a holtak.
A New York kávéház kapuboltozata alatt — amelynek óvóhelyén átvészeltem az ostromot — hét férfi holtteste feküdt sorban egymás mellett.
Az Almássy téren temettük el őket, a fagyott földbe csákánnyal is alig lehetett egy kis gödröt ásni. Koporsót nem tudtunk szerezni, helyette és szemfedőnek az egyik filmkölcsönző iroda plakáttekercseit hoztuk el. Amikor kibontottuk és a halottakra tettük, döbbenten olvastuk egy vadnyugati cowboy-film plakátjainak feliratait. "A bűn árnyékában... A bűn árnyékában... A bűn árnyékában..."
Az élet sokszor produkál giccses és morbid helyzeteket.
Ilyen körülmények között tervezni, írni, a magyar film reneszánszáról álmodni, valóban csak egy alvajárónak vagy egy rögeszme megszállottjának juthatott eszébe.
Ilyen körülmények között készült ez a válságos időben elhangzott segélykérő írás, ez a lázas, hevenyészett, sürgető könyv, mely az egész magyar filmgyártás reformtervét összefoglalta — filmakadémiától a cenzúráig, a moziktól és a filmkölcsönzéstől a közönség ízléséig, a filmklubok és az iskolai oktatás az állami szubvenció, a szerzői jog stb., stb. kérdéséig —, a filmszakma egészének vízióját adta.
Annyira bíztam és reménykedtem abban, hogy a romokból újjászülető film nem lesz folytatása a régi sablonoknak, hanem új alapra épül, és új emberekkel, fiatalokkal idealistákkal meg fogja valósítani a magyar filmművészetet.
Meg voltam győződve arról is, hogy sok jó szándékú, és egy demokratikus alapokra épülő Magyarország jövőjében bizakodó mérnök, orvos, agronómus, stb. — akik az újjáépítésben teljes energiájukkal és tudásukkal részt kívánnak venni —, hasonló terveket, beadványokat készít. Saját munkaterületük reformterveit.
Ennek a megcsonkított szegény országnak elvették a sóját, aranyát, vasát és ezüstjét. Csak pallérozott, kiművelt emberfői adhattak reményt a megmaradásra, újjászületésre. És milyen tékozlóan bántunk velük. Származás, párttagság alapján bírálták és ítélték meg őket. Jelentősen növelve ezzel az ország háborús veszteségeit.
Már áprilisban kikerült a nyomdából ez a könyv. Saját költségemen, csupán 1500 példányban adtam ki. Ebből körülbelül háromszázat eljuttattam a politikai és a szellemi élet akkori vezetőihez. Azt reméltem, hogy legalább elolvassák, megbeszélik, megvitatják velem. S talán még azt is, hogy legalább egyes, régen esedékes részét tervezetemnek késedelem nélkül meg is valósítják, és ebbe a munkába engem, a tervek készítőjét is bevonnak.
A szakmai vezetőinek legnagyobb része fanyalogva fogadta Röpiratomat. Nekik régi pozícióik visszavétele és biztosítása volt akkor legfőbb céljuk. Nem volt érdekük a filmgyártás addigi módszereinek megváltoztatása, sem a magyar filmművészet újjászületése, sem a fiatalok beengedése a szakma védett és általuk birtokolt vadászterületére. S az még külön olajat öntött a tűzre, hogy ezek a nehezen cáfolható reformgondolatok épp tőlem indultak ki, akit őt akkor hamis vádak alapján ki akartak szorítani a pályáról. Konkurencia, irigység féltékenység húzódott meg a rágalmak mögött. Egyre jobban húzták, halasztották az igazolásomat, és ezzel párhuzamosan — Nyírő németbarát múltja miatt — az Emberek a havasont erőnek erejével fasiszta filmmé akarták nyilvánítani, ami teljes megsemmisítését vonta volna maga után! Mindezek tisztázása rengeteg utánjárást kívánt, minden energiámat lekötötte és tevékenységemet megbénította a Röpirat ügyében.
Semmiféle személyes kapcsolatot nem tudtam találni azokkal, akik hivatottak voltak dönteni az ügyben.
A szakma hivatali íróasztalai mögött ülő személyek pedig az elnémítás legcélravezetőbb módját alkalmazták a Röpirat reformtervei ellen. Egyszerűen nem vettek róla tudomást. Elhallgatták! Szakmai lapokban meg sem említették, még egy nyilvános vitát sem rendeztek róla.
A könyv megmaradt pár száz példányát egy antikvárius kilószámra felvásárolta. Ezekből később néhány könyvritkaságként került forgalomba, amikor aktualitását nagyrészt már elvesztette.
Hosszú ideig elhúzódott az igazolásom.
Védő és hamis tanúkat vonultattak fel. Újságcikkek és nyilatkozataim minden sorát nagyító alatt vizsgálták.
De ahol nincs, ott ne keress!
Jó féléves késés után kénytelenek voltak igazolni.
A béke termékeny, alkotó légköre, felívelő művészi tervek helyett rágalmak és hazugságok ellen kellett védekeznem. Kezdeti lendületem megtört, indulásomat lefékezték, startomat visszavetették. Megakadályozták a Művészeti Tanácsba való beválasztásomat.
Közben a szakma figyelme is másfelé terelődött. A zsákmányra koncentrált.
Mivel a pozíciókért való marakodáson és a zsákmányon való osztozkodáson kívül álltam, és nem sok reményét láttam annak, hogy a közeljövőben magyar filmet készíthessek, leutaztam édesanyámhoz Erdélybe, hogy segítsek neki.
Kisajátították házát, kertjét és kis birtokát azzal a hamis váddal, hogy én a német csapatok oldalán harcoltam végig a második világháborút. Ezt a vádat könnyen tisztáztam mert a háború alatt — művészi munkásságomra való tekintettel — a katonai szolgálat alól fel voltam mentve.
Később, amikor anyám ügyének elrendezése után visszajöttem Erdélyből, némi vigasztalásomra szolgált, hogy egyet s mást mégis megvalósítottak terveim közül. Felvázolták a Filmakadémia tervét, átszervezték a cenzúrát, megteremtették az állami támogatás anyagi feltételeit. Kezdeményezésem tehát nem volt egészen hiábavaló. Mások, nélkülem profitáltak belőle. Én csak húsz évvel később, a bécsi Filmakadémián taníthattam németül filmrendezésre osztrák, perzsa és afrikai diákokat. Nagy kerülők után és nagy késéssel jutottam el kiindulási pontomhoz...

1989. augusztus

Szőts István

"Most, amikor az egész világon százezrek és milliók a legrettenetesebb kétségekkel küzdenek, a filmnek, mint a legegyetemesebb hatású művészetnek, bele kell szólnia ebbe a küzdelembe és irányt kell mutatnia az embereknek. Bátorítani, vigasztalni kell őket, hogy nem hiábavaló a küzdelmük, nem fölösleges a szenvedésük, nem üres erőfeszítés amit tesznek, hanem érdemes élni."

Ch. Chaplin

TARTALOM

Oldal

Előszó.................................................................

I. A filmről és a film hatalmáról......................................

II. Filmakadémia.......................................................

III. Rendezők nevelése.................................................

IV. Filmgyárak.........................................................

V. Mozik...............................................................

VI. Állami támogatás...................................................

VII. Állami vagy magángyártás?.........................................

VIII. Gyártás és kölcsönzés............................................

IX. Cenzúra............................................................

X. Sajtó...............................................................

XI. Közönségünk neveléséről............................................

XII. Filmkormánybiztos.................................................

XIII. Szervezetek......................................................

XIV. Szerzői jog.......................................................

XV. A magyar filmstílusról.............................................

Előszó

Ez a vázlatos terv jórészt még az ostrom idején készült. Szirénazúgás, aknarobbanás között. Már tervezet voltánál fogva sem tarthat irodalmi igényre számot. Eredetiségre sem törekszik. Hiszen a bajokat és orvosságot annyian ismerték és annyian ismételték reménytelen egyhangúsággal, mint egy tibeti imamalom a könyörgő szöveget.
A pusztítás a romok nagyobbak, mint képzeltük. Moziparkunk egy része új határok mögé került, egy része nehezen pótolható kárt szenvedett; filmgyáraink finom műszerei, felszerelése jórészt megsemmisült. Oroszország, Amerika hatalmas filmtermése előtt megnyíltak a mesterséges zsilipek. A stúdiók, ahol tegnap még sorban álltak a gyártók, ma üresen konganak.

Mert nem üzlet a magyar film.

S a lázas szervezkedések gőzében legkevesebb szó — nem véletlen —, hogy éppen a magyar filmművészetről esik. Hiszen a szakmát, a filmipar kipróbált embereit eltartják a külföldi képek is. Az ügyeseket, a fürge forgolódókat nagyon jól.
Magyar film? — Pláne magyar filmművészet? Ma, amikor nem üzlet filmet készíteni?...
És éppen itt látom a reményt. Filmművészetünk csak az eddigi romjaira épülhet. Talán arra jó lesz ez a nagy pusztítás, hogy mindent előlről kezdhessük. Hogy ne legyünk folytatás. Sem az őrségváltás rendszerének, de az azelőttiek sem! Sem a szenvedés, sem a szakmában eltöltött évek száma, de még a helytelenül használt szociális érv nem számíthat. Szorgalmas emberek ma mindenütt elhelyezkedhetnek.
A film művészet, vagy legalább is az akar lenni.
Pár száz szakember érdeke nem lehet előbbrevaló a gondjaikra bízott nézők millióinál. Kultúránk, ízlésünk, nevelésünk érdekeinél.
Most, — hogy reméljük, — elmarad a filmművészet mellől a kalmárok lármás serege; konjunktúrák letarolt puszta földjéről, induljon feléje a hívők, fiatalok idealisták csoportja.
Nem baj, ha először kevesen lesznek. Gépünk is kevés van, pénzünk sincsen sok. És egy jó film sokkal többet ér évi negyven rossznál. Ne legyünk számszerint harmadik gyártói Európának. Ne döngessük a mellünket, hogy ez is valami.
De az a pár film, ami sok-sok lemondással és még több szeretettel készül, — aztán jusson ki mindenüvé, Clevelandtól Stockholmig. Nem mint olcsó, bóvli portéka, hanem mint nagykövete ennek a számszerint kicsi, de minőségileg jelentékeny nemzetnek.
Az idő — bármily furcsán hangzik — most érik a magyar filmművészet és a film eljövendő művészei számára. Jöjjenek mielőbb és mentől többen; segítsük, egyengessük útjukat.
Kezünk nyomán, szívük és tehetségük nyomán leválnak majd a magyar filmről a parvenű pénzesek, felfuvalkodott szakemberek babonái, receptjei és hamis törvényei. És a művészet tékozló gyermekének friss erőtől és szépségektől duzzadó új formái előbukkannak akár egy kontár falazta gótikus ablak ívei a szabadságot hozó csákány ütésére.
A filmművészet, — a magyar filmművészet ügyében íródott ez a könyvecske. Felejtsük el múltját és bűneit, de a romépítés nehéz pillanataiban ne engedjük elsikkadni jövőjét.
Az is lehet, hogy falrahányt borsó, tengerbe dobott palack lesz a sorsa ennek a tervezetnek; mégis úgy érzem, útjára kell bocsássam. Talán a vezetők közt messzebbnézők, a politikusok közt államférfiak is lesznek, akik jobban megértik és megsegítik kultúránk hamupipőkéjének, a magyar filmművészetnek ügyét — a tegnapok hatalmasainál.
Őket keresi ez a válságos időkben elhangzó segélykérő írás.

Pest, 1945 április havában.

I. A FILMRŐL ÉS A FILM HATALMÁRÓL

Hódító fáraók múmiája szétporladt és összeesett, hadjáratok száraz évszámokká zsugorodnak, de csodáljuk Théba templomának megmaradt oszlopait. Nem csatákkal mérjük és győz ma is a görögök ereje; Pheidias fehér márványai, Platón és Arisztoteles betűi hatalmasabbak és erősebbek a csillogó vértű Hectoroknál. Michelangelok, Leonardok és Danték hirdetik az olasz nép erejét. Goethe és Beethoven a németek romokba nem dönthető, meg nem semmisíthető értékei maradnak. Folytathatnám vég nélkül. Mindazt, ami a neandervölgyi barlanglakóból homo sapienst, — kultúrát és Európát teremtett, — a szellem emberei, tudósok, művészek adták és fogják a jövőben is adni. Nagy varázslók és orvosok ők, emberivé és istenivé formálják állati életünket.
Most háború van. Norvégiától Krétáig, Flandriától a Volgáig ömlik a vér és égnek a városok. Ilyen katasztrófa még nem pusztított ezen a földdarabon. Nemcsak dómokat és katedrálisokat, évszázadok kőbeálmodott szépségeit dönti porba, de kettéhasítja sok szentnek tartott szokás, törvény, vallás életformák vékonyka álarcát és az emberi bestia ősi, már-már elfelejtett kegyetlen arca fenyegetőn bukkan ki a tépett takarók mögül. A művészet, mely életet álmodó hitével, a szeretet és az örök humánum mindent megértő írjával gyógyította a sebeket, vár és talajvesztetten áll a nagy kavargásban. Vár türelemmel az ő idejére. Mert tudja, hogy az emberek a szenvedések, gyűlölet, vér és romok világából ismét hozzá menekülnek; a harmónia, az igazság elfelejtett arcához.

A művészet hídépítés
Hiszem, hogy a megismerés, egymás értékeinek, földjének, nyelvének és zenéjének, örömének és sírásának, táncainak és hétköznapjainak megismerése közelebb hozza, jobban megérteti a mostani gyűlölködő népeket.
A nagy megértést, a békét, — a művészetek összegezője — az új művészet, a film, nagy publicitásával bízvást szolgálni fogja. A mozigép felmérhetetlen ajándék. Sokkal több, mint Gutenberg sajtója.

A film hatalmáról.
Amíg az utóbbi csak az írástudók zárt köréhez szólott, a film a nagy tömegek elsőszámú szellemi tápláléka. Amíg legnagyobb napilapjaink is ritkán lépik túl a százezres példányszámot, egy átlagos magyar filmet kb. egymillió ember néz végig. Amíg a magaskultúrájú vagyonos osztályok könyv, koncert, képtárak, opera és színházak között válogathatnak, vidéki és proletártömegek jóformán egyedüli művészeti élvezete és szellemi kenyere a film.
Megszűkítette, de ugyanakkor kibővítette a világot körülöttünk. Afrika sivatagjait éppúgy közelünkbe hozta, mint az eszkimó fókavadászokat.
Bevezet a tudományok legrejtettebb világába. Mikrokozmoszokat, idegtépő kísérleteket, szívünk működését, mélytengerek világát, méhkirálynők harcát vagy a kozmikus ég ezer titkát egyforma természetességgel tárja kíváncsi szemünk elé. Harcterek pusztító tüzén sértetlenül vezet végig, s a legkékebb vérű pearnél közelebbről láthatjuk az angol király koronázásának egész pompás ceremóniáját.
Korokat varázsol vissza a történelem poros süllyesztőiből, embertípusokat népszerűsít, divatokat kreál, s mindezt rafinált módon legtöbbször a pártatlanság látszatával tárja elénk suhanó álomképeivel. Íme ez a valóság, ez történt, rád bízom a konzekvenciák levonását... Pedig a lencse zsarnoki módon, szemellenzősen vezeti a nézőt és csak azt mutatja meg a valóság komplikált és ezerarcú világából, amit és ahogy azt ő jónak tartja. Pihenés nélkül viszi tovább a képet, a gondolatot és igen sokszor két egymástól látszólag távolálló és össze nem tartozó kép tudatos egymásmellé állításával meggyőzőbb, erősebb ítéletet mond félórás prédikációknál... Közvetlenül szemtől szemhez szól, nincs szüksége közbeékelt tolmácsra, mint például a gondolatnak a betűre. Primitív és bonyolult, akár az élet.
A valóság látszata, a reális világ élő és mozgó képe hitelessé, megtörténtté hamisítja a legvalószínűtlenebb történeteket is. Tömegnevelő és meggyőző ereje épp ezért páratlan és sokszorosan felülmúlja a rádió, sőt a sajtó erejét is.
Hatalmas nézőközönsége túlszárnyalja az összes többi művészetek publicitását.
A legdemokratikusabb művészet. Szellemi elittől proletárig mindenkit megtalálunk nézői sorában.
Nemzetközi, mert a kép, a mozdulat nyelvén közli mondanivalóit. Emberi sorsokat, tájakat, arcokat, városokat mutat, amelyből a svéd favágó éppúgy olvas, mint a buenos-airesi matróz.
"A film, ez az új művészet legegyetemesebb édesanyja az emberiségnek minden művészetek között... Mindenkié, akinek szeme van..."
(Szabó Dezső). Új vizuális kultúra keletkezett; új művészet kibontakozásának vagyunk ritka tanúi, mely lassan felváltja a betűk által sablonná merevedő gondolati kultúránkat.

A kufárokról.
Ha a betű, mely gyógyít és csodákat tehetett volna fény és felvilágosodás helyett, sokszor mérget, gyűlöletet, tudatlanságot, rágalmakat is terjeszt, sőt túlnyomó mértékben azt, (napilapok!) — az nem Gutenberg hibája. A mozira se haragudjunk, ha nem a művészetek szép és nemes céljait szolgálja, hanem olcsó kiszolgálólánya lett a mohó meggazdagodásnak, elvakult politikusoknak, rossz ízlésű tömegeknek és profitéhes kalmároknak.
Nem az ő hibája, hogy erre használjuk csodálatos szerkezetét, mellyel Pudovkin szerint "... megadatott a világot minden fényével és árnyékával egy új művészeti formába ültetni, mely elérte és kiszorítja majd az összes régi művészeteket, mint a ma és holnap kifejezésének leghatalmasabb eszköze..."
"...Ma még sokan nem látják, hogy a mozik pár négyszögméter vásznán a világ lelke készül."
Nem lehet közömbös, hogy kik készítik és milyen célokat fog szolgálni.

A magyar filmről.
A magyar filmgyártás, mennyiségileg 1942-ben Európa nemzetei között a harmadik helyet foglalta el. Ugyanakkor a konjunktúrát csak üzletileg használta ki, ahelyett, hogy egészséges, értékes filmművészetet teremtett volna.
Ma konjunktúrák és háborúk végén, országunk pusztaságain és romjain, illúziók nélkül próbáljuk olvasni a jövőt.

Feladatáról
Megmaradásra, új évezredre reményt, sem áldozatos régi múltunk, sem természetes határaink, sem apadó népességünk száma, sem tartalomnélküli, kongó frázisok nem biztosítanak. A nagy parlag és pusztaság ismét pallérozott, kiművelt emberfőkre vár. Jövőt, függetlenséget csak akkor remélhetünk, ha minőségi embertípust, mély kultúrájú nemzetet tudunk teremteni. A nagy katasztrófa felfakasztott gondosan kendőzött sebeket. Mély szándékokat tárt fel. Hiányokat és mulasztásokat. Országunk új arca formálásának, polgárai nevelésének leghatalmasabb fegyvere a mozigép lesz.

Jövőjéről
Lehet-e egyáltalán jövője a magyar filmnek?
Szerény anyagi eszközeivel, korlátozott nyelvterületén felveheti-e a versenyt hatalmas külföldi riválisaival?
Van-e remény, hogy utat talál az ország határain túl?
Kíváncsi egyáltalában valaki a mi kis vicinális problémáinkra, örömünkre és bánatunkra?
Nemcsak a mozisok ellenérvével szeretnék válaszolni, hogy vidéken egy közepes magyar film sokkalta nagyobb üzleti siker egy művészi francia, vagy más külföldi képnél, mert ez kétes bizonyíték. Azt is igazolhatja, hogy átlagos nézőközönségünk nem elég érett és kultúrált igényesebb műalkotások befogadására. De nem tagadható egy gyakorlati eredmény igazsága sem. Legkönnyebben s legszívesebben mindenki saját anyanyelvén, ízlésén, szokásán keresztül szerez tudomást a világról. Így lehet legkönnyebben nevelni, tanítani. Szovjetunió régen felismerte és hasznosította ezt az elvet, amikor 14 nemzeti filgyártó központot létesített birodalmában, ukrántól grúzig.
Mi sem mondhatunk le arról az eszközről, amivel ízlést, kultúrát, eszméket leggyorsabban terjeszthetünk.

Érvek.
Olcsóbban
gyártunk mint Nyugat vagy Amerika. A szegénység ezermesterré tett és megtanított olyan kis összegből filmeket előállítani, melyből más, gazdagabb nemzetek egy felvonást sem tudnának készíteni. Külföldet elárasztják filmművészeink. Rendezők, színészek és nagy világsikerek írói is sokszor magyarok. Változatos szép tájaink vannak, hegyektől végtelen síkságokig. Érdekes szokásaink, típusaink. Zenében, irodalomban, képző-művészetekben európai mértékkel mérnek. A művészet már sokszor kis nemzetektől indult el diadalútjára. Velence, Weimar, Svédország, Firenze neveit elég említeni. Ha az orosz fontosnak tartott és teremtett grúz filmgyártást, nem volna vétek, ha mi magyarok, a film szellemi, anyagi lehetőségeinek birtokában, lemondanánk a magyar filmről?...

....és hamis érvek.
Ne hallgassunk a kenetteljes farizeusokra, akik bármely pillanatban statisztikai adatokkal cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a magyar film épp anyagi körülményei folytán ne is álmodjék művészetről... Elégedjünk meg a nagybecsű közönség igénytelenségének kiszolgálásával, bádogbacsomagolt szolid kis kommerszárúval, mely jól-rosszul másfél óráig elszórakoztat... Mert hát Istenem, úgyis olyan keveset szórakozunk ebben a szomorú világban...
Saját tehetségtelenségüket leplezik, profitjukat féltve beszélnek le mindenkit a művészet felé vivő útról. Mert tudják, ha ezt megközelítik filmjeink, nekik semmi keresnivalójuk sem marad a filmgyárak körül. Csak a profit elvesztésének félelme, önmaguk tehetetlenségének tudata irányítja lemondó tárgyilagosságukat.
A film önmaga ragyogó példákkal cáfolja őket. A francia, vagy egyes svéd, cseh művészfilmek nemzetközi sikere, sőt kasszasikere! nem bizonyítják kézzelfoghatóan, hogy egy film értéke nem csupán a befektetett pénzzel mérhető, hogy a szellem és a művészet legalább olyan jó aranyfedezete egy szerény anyagi eszközökkel készült filmnek, mint Hollywood dollármilliói?...

A magyar film: kötelesség.
Külföld felé a legszélesebb ajtó és ablak a film,..." melyen át esténként milliók néznek a világba". Ne zárjuk be, nyissuk mentöl szélesebbre őket.
De nemcsak nekünk, házi használatra, a világ vajúdó filmművészetének is szüksége van a magyar film speciális ízére és stílusára, mint ahogy a többi művészeteket is gazdagították szobrászaink, festőink, muzsikánk és verseink. Gazdasági, politikai téren, egész biztos, a jövő eltünteti azokat a szűk ketreceket, vámsorompókat, amivel ma elbarikádozzák egymást népek és országok. De nem tudunk és nem is szabad elképzelnünk olyan Európát, ahol egyszínűvé fakul az emberek vérmérséklete, ritmusa és nyelve. Európának éppúgy szüksége lesz a magyar filmre, mint ahogy nem nélkülözhette a svéd drámát, az olasz operát, a flamand festőket, vagy a bécsi muzsikát.
A megértés hídjait építeni, a romok eltakarítását siettetni, az egymás mellett élni rendeltetett emberek és fajták együttműködéséből kivenni részét a magyar filmművészetnek, nem lehet többé konjunkturális esetlegesség.
Új emberek, új célok teremtsenek a régi gyárakban új filmeket.
Filmeket, melyek elvégezve belső termékeny hivatásukat, eljutnak oda, ahová többi művészetünk már régen eljutott, — az európai nívóra. Vizsgáljuk sorra a feléje vezető utat. Azt a sok összetevőt, mely éppúgy lehet fékező kolonc, mint lendítő súly...

II. FILMAKADÉMIA

A film elsősorban művészet. E könyvecske keretében el sem férne, de nem is célja ennek bizonyítása. Aki nem hiszi, nézze meg az "Érik a gyümölcs"-öt, az Égi vándor"-t, a "Postamester”-t vagy más hasonló filmeket.

A film művészet.
Akit ez sem győz meg, az valószínű, operába is csak azért jár, hogy új estélyiruháját bemutassa és könyveket is legfeljebb kötéséért vásárol.
Jó filmet, mely meggyőzi a tömegeket, csak a művészi igazság eszközeivel, a művészet nyelvén készíthetünk. Nem fog sem véletlenül, sem sikerkutató üzletemberek, sem "művészi" ötleteket szülő "gegmenek" receptjére megszületni. Művészetet, stílust csak hivatott művészek teremthetnek.

A filmgyárak modern aranymezők.
Hogy a magyar film és általában a világ filmgyártása annyi selejtes celluloidszalaggal árasztja el a mozikat, ez nemcsak a tőkések üzleti mohóságát és kultúrálatlanságát, tömegek ízléstelenségét bizonyítja, hanem elárulja alkotói szellemi képességeit is. A filmgyárak éppoly csábítók, mint valamikor az aranymezők. Sajnos sokszor gyűjtőmedencéjévé váltak szellemi és erkölcsi hajótörötteknek, kalandvadászoknak, félresikerült egzisztenciáknak. Talán egy fokkal inkább mint a sajtó. A film mai "művészeinek" jó része ezekből szelektálódik. Az a néhány író, vagy más, legtöbbször gyámoltalan művészember, aki véletlenül a stúdiók közelébe sodródik, vagy megretten s egy életre megcsömörlik az ottani zsibvásártól, vagy cinikusan csupán pénzkereseti eszköznek használja a filmet, — művészetét megőrzi más alkotásokra.
Művészetet, hitet, ideálizmust nem tűr meg a mai filmgyártás szelleme.
De éppoly reménytelen a mesterségbeli tudás elsajátítása. A kenyéririgység számtalan apró Tibetet teremt, ahol mindenki gondosan titkolja és őrzi, nemhogy továbbadná tudását. Igyekszik elködösíteni, komplikálni azt, mert tudja, hogy azt a kevés technikát, ami elég számára, egy film elkészítéséhez, normálisfejű ember hónapok alatt elsajátíthatja. Nem hiszem, hogy országunk filmre leghivatottabb egyéniségei a mai pénzcsinálta rendszer, vagy az anyagi érdekeket védő kamarai szakemberek között valaha is odakerülhetnének, hogy filmet készítsenek.

Művésznevelés, Filmakadémia.
A művész születik, de minden művésznek el kell sajátítani bizonyos mesterségbeli tudást s lehetőséget kell adni az alkotásra
. Különösen filmnél, ahol a művészet törvényei most alakulnak, roppant vajúdásban, ahol a mesterségbeli rész a legtöbb technikát, szakértelmet kíván s ahol a pénz annyira domináló, mint egyetlen más művészetnél sem. Szükséges, hogy komplikált szerkezetét, formáját, elért eredményeit, törvényszerűségeit összegezve átadhassák az arra hivatottaknak. Szükséges, hogy igazságos szakértelemmel válogassák ki azokat, akikre rábízhatjuk a filmkészítés felelősségteljes munkáját. A filmakadémia diplomája önmagában nem gyárt művészeket, de mindenesetre egészségesebb és célravezetőbb út a film alkotóinak kiválogatására, ismereteik megszerzésére, mint a mostani rendszer. Nem szívesen használom az akadémia merev, nagyképű címét. Tanítási szelleme és módszerei úgysem képzelhetők pedagógiai sémák szerint. Meghitt studióelőadások, gyakorlati szakemberek bekapcsolásával, hasonlatosan a régi céhek mester és tanítvány viszonyához. Közösen kutatni, megfejteni, a filmművészet nagy törvényeit és alkotásait. Hiszen minnyájan még csak a kezdet kezdetén járunk. Inkább gyakorlati, mint elméleti úton közelítsük meg a film lelkét, esztétikáját, dramaturgiáját.

Kísérleti telep. Stúdió. Laboratórium.
Kísérleti telep, filmstúdió, könnyen készülhet a Hunnia filmgyár asztalosműhelyéből és díszletraktárából. A gyártelep kellős közepén így bő alkalmuk volna a növendékeknek állandóan figyelemmel kísérni a gyártást, elsajátítani a szükséges műtermi és laboratóriumi gyakorlatokat. Legalább 5-6 korszerű vágóasztalt kell felszerelni. Ezeken vizsgálhatják, vetíthetik előre, hátrafelé a kísérleti anyagot. Itt lehet legjobban észrevenni a hibákat. A gyártók adják kölcsön a filmek hulladékanyagát. Egész tanulságos játékot lehet belőlük készíteni — párhuzamosan a gyártás alatti film vágásával. Normális időkben csekély összeget kaptak ezért a körömlakk-készítőktől. Végeredményben úgy is az lesz a sorsa, de előtte mások hasznos ismereteket faricskálnak és ragaszthattak belőle...
Nagy laboratóriumunk egy helyiségét rendezzék be kísérleti laboratóriumnak a különböző hívási rendszerek gyakorlati elsajátítására. A kis stúdióban főleg keskeny filmre (takarékosság) lehetne dolgozni. Miniatűr díszletekben, kis lámpákkal, egész szerény anyagi eszközökkel sok művészi ötletet kívánó bábfilmek készülhetnek. Világítást, díszletezést, a gépmozgatás fortélyait önállóan lehet így megtanulni.

A nevelés terve.
Rendezői, színészi, díszletépítési és technikai szakosztály mellett filmkereskedelemmel foglalkozó tanfolyam is
legyen az Akadémián. Az első félév túlnyomórészt azonos tantervvel indulna, általános ismeretek keretében. Viszonylag nagy létszámmal, amit a különböző félévek vizsgái a minimumra, az igazán elhivatottak számára rostálnak. A második félévben már jobban szakosztályokra tagozódhat a tananyag.
Második évben a különböző szakosztályok növendékeiből kis csoportok alakulhatnak: rendező, operatőr, díszlettervező és színésznövendékből, megadott feladatok (filmrészletek, rövid versek, filmnovellák stb.) önálló elvégzésére.
A legjobbakat díjazni lehet
, ébrentartva a nemes vetélkedés és verseny szellemét. A harmadik év amolyan inasév, segédrendező, segédoperatőr stb. beosztásban vegyenek részt a növendékek a filmgyártásban. Az arra érdemesek tanulmányaik befejeztével ösztöndíjas tanulmányutakon ismerkedjenek a külföldi filmművészettel.

Filmtéka. Könyvtár. Folyóirat.
Feltétlenül szükséges egy filmtéka felállítása, ahol néma filmektől a legújabb filmalkotásokig rendelkezésre állnak és vetíthetők a filmek.
Filmkönyvtár- és szakfolyóiratgyüjtemény annál könnyebben berendezhető, mert sajnos, a film egész irodalma pár könyvespolcon nyugodtan elfér...
Heti folyóirat tájékoztasson az akadémia munkásságáról. Közölje a növendékek kimerítő részletes tanulmányát a vetített filmekről, terveikről, munkásságukról. Kapcsot teremtve az akadémia felé kacsintgató fiatalsággal és a film művészete iránt érdeklődő nagyközönséggel. Az akadémia keretében továbbtanulási és kísérleti lehetőséget kell biztosítani a beérkezettek, a haladók számára is.

Szemináriumok. Filmklubok.
Felvilágosító előadásokat, vetítéseket, esti tanfolyamokat lehetne rendezni nemcsak a szakemberek, a kritikusok, írók és művészek, hanem az érdeklődő nagyközönség részére is.
Vitaestékre, eszmecserékre egy vetítővel ellátott filmklub volna megfelelő. Filmet legjobban filmből lehet tanulni. Nincs az a rossz film, amiből jót ne tanulhatnánk. A filmvetítéssel kapcsolatos vitaelőadások, az újravetítés részletes kritikái, szétboncolják a művet és annak belső szerkezete éppúgy láthatóvá és tapinthatóvá válik, mint a röntgenernyő, vagy a professzor bonckése nyomán az emberi test csontrendszere, finom idegszálai. A filmesek legtöbbször kávéházi römipartikon jöttek össze, nem csoda, ha érdeklődésük gyártási költségek, előlegek és gázsik körül forgolódik. Sem a hely, sem a légkör nem alkalmas művészi vitákra, pedig ezek nélkül életképes művészetről nem is álmodhatunk. Különösen nem ennél a fiatal, útjait kereső tapogatózó, hol színházba, hol irodalomba kapaszkodó művészetnél.

Diploma és tehetség.
Az akadémia célja képzett filmművészek, filmszakemberek nevelése és ezek mentől szélesebb körből való felkutatása.
Diplomája nem nyújt feltétlenül munkalehetőséget és semmiképp sem jogcím nyugdíjas állásra. Elsősorban közülük verbuválódik az utánpótlás, — ez természetes. De azzal is tisztában legyenek, hogy a művészet nem szociális pálya. Állandó harc, ahol csak a kiválók, a teremtő alkotóknak kell helyet biztosítani. Még akkor is, ha ezek esetleg az akadémia megkerülésével jelentkeznének.

Csak 2 fillért...
Az akadémia fenntartási költségei minden különösebb nehézség nélkül előteremthetők. 1943-ban 90 millió pengő volt a magyarországi mozik bevétele. Ez körülbelül 50-60 millió jegy árából tevődött össze.
Ha a jegyeket csak 2 fillér pótadóval terhelik, több mint 1 millió pengő gyűlne össze, s ez bőven fedezné a kísérleti telep egész évi költségeit. A kétfilléres hozzájárulás nem hiszem, hogy valakit tönkretenne. A film művészetének és továbbfejlődésének ügye pedig igazán megérdemli a szórakozás észre nem vehető dézsmáját. Különösen akkor, amikor ez végeredményben ismét a nagyérdemű publikumhoz kerül vissza, jobb és nívósabb filmek alakjában.

III. RENDEZŐK NEVELÉSE.

A film művésze.
Az akadémia legfontosabb feladata legyen a film elsőszámú alkotójának, a rendezőnek nevelése. Értsük meg végre, hogy a film önálló, új művészet. Reformját ne várjuk se az íróktól, se a színpad embereitől. Filmművészre van szükség aki mondanivalóit, elképzelését nem egy más művészet nyelvéről fordítja filmre, hanem a film önálló törvényei szerint gondolkodik és önti formába elképzeléseit. (Ha ez nem volna igaz, akkor minden nagy regényből készült film, melyben nagy színészek játszanak, automatikusan jó film is lenne.) Jó filmrendezők meg fogják találni a filmszerű témákat. Írnak vizuális, jó forgatókönyveket, megtanítanak, inspirálnak írókat a film nyelvén gondolkozni. Színészeket fognak teremteni, ha kell utcai járókelőkből is. Operatőröket, hangmérnököket, sminkmestert, díszletépítőt rá fognak vezetni a legművészibb és legfilmszerűbb megoldásokra, eltérítve őket mesterségük megszokott, sivár sablonjaitól.

A művészet nem kollektív.
És hagyjunk fel azzal a babonával, hogy a film kollektív termés
, akár egy tyúkfarm, vagy egy futószalagos gyári üzem produktuma.
Száztagú zenekar fújhatja, zengheti hegedűn, zongorán, oboán és kürtön, magasan és mélyen a szólamokat, virtuózok és gyengébb kvalitású mesteremberek ülhetnek a kotta előtt, de azért az előadás mégis csak a karmester egyéni műve. Egy Toscaninié, vagy Stokovszkyé, aki egységbe foglalta, ritmusát, színét megszabta, új formáit villantotta elő, új értelmet, új hangsúlyt adott a régi partitúrának. Ugyanúgy egyéni műve az előadás a karmesternek, mint ahogy Beethoven vagy Mozart a mű alkotója, függetlenül a zenekar tagjainak számától. A film rendezőjét előszeretettel hasonlítják a karmesterhez. Éppen úgy áll ő is a reflektorok, díszletek, emberek, állatok, gépek és tárgyak forgatagában. Intésére és vezényszavára egyszer egy arc kap vezető szólamot, s a premier plán szólójában teljesen betölti a képmezőt, majd tömegek vagy gépek, az egek futó vándorai, a felhők, a tengerek hullámai, vagy egy őszi pilinkéző falevél váltják és adják át egymásnak a dallamot. A gép vezetésével és a vágószoba ollójával ad ritmust és foglalja egységbe az egészet. Képek egymáshoz kapcsolásával, ellenponthoz, szüneteket tart, vad fugákat és andalító lassú, kitartó ütemeket játszik.

Író és rendező.
Amíg a zenekar mestere kottából vezényel, ahol a hangjegyek eléggé egyértelmű lezárt jelölések, a film rendezőjének partitúrája, a forgatókönyv, egészen más síkon, az irodalom síkján jelöli, vázolja azt, amit egy új művészet eszközeivel képekben kell maradandó formában önteni.
Az írás a gondolatot, a víziót sablonos szavakba és mondatokba zárja. Ezek a mondatok nem egyértelmű képeket jelölnek. Legfeljebb csak utalnak valamire. Mert hiába írja le a forgatókönyv azt, hogy szép, felhős ég; a film értéke, érzelmi hatása épp olyan különböző lehet, mint ahányféleképp szép a felhős ég… Lehet hatalmas fehér, tornyosuló habfelhő. Gömbölyű gomolyagok egymásbanőtt dagadó formái, akár Rubens kavargó kicsattanó hústömegei és embervegetációi. És lehetnek finom foszlányokból szőttek, mintha Boticelli tündérei felejtették volna az égen. Rohanhatnak a szélben vagy lassan állhatnak, mint a tikkadt nyári délután a búzatáblák felett. Lehetnek titokzatos formájúak. Furcsa jeleket és figurákat rajzolhatnak. Lehetnek hófehérek fényesszélűek aranyszínűek, mint a barokk szentek feje felett az oltárképen. Tömör fenyegető, fekete óriások és könnyed, illanó ködök…

A forgatókönyv nyersanyag.
S mindezekről csak azt írja a forgatókönyv, hogy szép felhők… Sablon és nyersanyag, jelölés csupán ez, amelynek úgyis csak egy értelme lesz; amit a rendező képbe tudott álmodni és a filmkocka négyszögébe, formába kényszerítette. S ebben a képben már nem az író, hanem a rendező felhője szerepel, és mond egyértelmű konkrét dolgot a nézőnek. S ha egy felhőről ennyit lehet fecsegni, mennyivel több problémát jelent egy ember. Arca, mozdulata, hangja, sorsvágta ráncai, ruhája, környezete, bútora, lakása... Annyira külön és zárt világ a film és irodalom világa, hogy még egy úgynevezett irodalmi film rendezőjét is nyugodt lelkiismerettel sorozhatjuk az önálló alkotóművészek közé (természetesen, ha filmje megüti a mértéket), mint a középkor nagy festőit, szobrászokat és zeneszerzőket, akik alkotásaik anyagát a Biblia kimeríthetetlen gazdagságú lapjairól választották. Egy angyali üdvözlet, Jézus születése vagy Golgotha mesterének művészi értékét nem csökkenti az a körülmény, hogy képe, szobra történetét és témáját egész aprólékos pontossággal megtaláljuk a négy evangélista négyfajta leírásában.

Víziótól a filmkockáig.
Más egy könyv hatása és más a filmé
. Mondatokra emlékszünk a regényből, stílusra, mondatfűzésre, mesére; — a filmnél elsősorban képekre. Képekre, melyek kétségtelenül ott éltek az író fantáziájában, a forgatókönyv sokszor, szürke, közömbös sablonokká uniformizált mondataiban — melyek nyomán minden olvasóban más és más értelmű víziók támadtak — ha egyáltalában támadtak víziók —, mert hisz a könyv és olvasmány célja nem csupán a szemen keresztül való gyönyörködtetés… A könyv elmosódó, határozatlan képeit egy önálló filmművész önti biztos érzékkel konkrét és egyértelmű képekbe. Nem fordít és közvetít. Mert a forgatókönyv vázlat, jelölés, nyersanyag és modell csupán kezében, amit ő stilizál és alakít művészetté, képekké. S a film nézője ezekre az általa készített képekre fog visszaemlékezni. Képekre, melyek a forgatókönyv nyomán rajzolódtak ki a rendező fantáziájában —, s talán hónapokig kereshette őket. Völgyeket, patakokat, utcákat és házakat, embereket és tárgyakat. S ha megtalálta, néha napokig kellett várni isteni társára, legfinomabb eszközére —, a napsugárra. A fényre, mellyel együtt festi és rajzolja a képet. Mely hangulatot, sötét árnyékot —, ragyogó pászmákat húz a völgyek mélységeiben, ezüstösen csillan a vizek tetején, átragyog a ködön, arany szálakat sző a lány hajába, — s a film ezüstjére rögzíti a műalkotás első állomását, a képet.

Rendező és operatőr.
Természetesen művészi érzékkel kell rendelkezzék legközelebbi segítőtársa, az operatőr is.
A géppel felszerelt ember feladata nem egyéni víziók és elképzelések utáni futkosás, hanem a rendező által megrendezett reális világ fáinak, embereinek, felhőinek rögzítése, melyek épp a rendező előbb említett elképzelései szerint, az élet ezerarcú, kaotikus —, művészi értelemben nyers és rendetlen forgatagának már kiragadott —, stilizált elemei. Természetesen ez a művelet sem pusztán mechanikai folyamat —, hiszen a művészetnek olyan sejtelmes, szavakkal nem mérhető —, pontosan nem közölhető anyagáról van szó —, amit a rendező legaprólékosabb körülírással sem közvetíthet. Amit az operatőr a természetben megkomponált kép, a forgatókönyv, a színészi alakítás és a rendező kívánságaiból kell százszázalékosan művészi intuícióval megérezzen. Ez a megérzés és művészi ösztön emeli őt ki a technikus szakemberek sorából.

Rendező és filmszínész.
Különböző emberek más és más művészetre való készségét kívánja a film és színpad más és más művészete.

Színpad ember nélkül
A filmszínész stílusa, tehát nevelése is merőben különbözik a színpadi színészétől.
Az igazi film ledöntötte a háromfalú kulisszák börtönét és kozmikus arányúvá növesztette azt. A színpad emberre épül. A film — sokszor tájkép ember nélkül és legtöbbször valódi arányaiban mutatja az embert a világban. Sokszor csak statisztál az élettelen tárgyak, bányák, gyárak, hegyek, tengerek, állatok, vagy tömegek között. Amíg nem tudunk elképzelni színpadot színész nélkül —, addig filmek, sőt egészen jó filmek —, nemhogy színész megkerülésével készültek —, de ember nélkül is (rajzfilm, állatfilm, tájfilm).

Típusok.
Típusok jelenlétét — és csak másodsorban színművészeti alakítókészséget kíván a film. A gyakorlat már éppen eleget bizonyította ezt. Tom Mix lova, Rin-Tin-Tin, Tarzan csimpánza éppoly főszerelői voltak egész elfogadható filmeknek —, mint a gyermeksztárok szériája. Jackie Coogantól, Shirley Templeig, vagy a boxbajnokból művésszé avanzsált Jack Dempsey, a világrekorder Weissmüller, a különböző szépségkirálynők, botrányok, szenzációk hősnőiből lett filmsztárok. Miért nem történhet ugyanez meg a színpadon is? Mert ott színészi alakítás, színészi ábrázolásról és jellemzésről, — nem testi jelenlétről, egyéni, külső adottságokról van elsősorban szó. Persze, ha ezek a külső adottságok, komoly átélő készséggel párosulnak, ez csak külön nyeresége a filmnek. Egy kifejező szem, egy érdekes, síkokkal határolt, vagy ráncokkal telerajzolt arc —, mely térképe, vagy izgalmas olvasmánya sorsnak, jellemeknek —, éppoly öntudatlanul hordja magán a műalkotás jegyeit, mint egy szépcombú lány, vagy egy virágkehely. Legfeljebb valaki másra, kívül állóra van szüksége —, aki az ő határozott, dús jeleit, szimbólumát, jelentését tudatosan felhasználja. Kiragadja a világ rendezetlen tömegéből. Egy kép vásznán, vagy egy szobor mozdulatában vagy egy zenemű dallamában — ráirányítja a figyelmet és megmutatja az az isteni törvényt, igazságot, melynek ő eddig öntudatlan hordozója volt.
De Teremtője betűnek, jelnek szánta, amikor arca, alakja, gesztusai vagy hangja olyan félre nem érthető egyéni erővel csendül ki a nagy tömegek elmosódott tengeréből.
A színész alakítja testi adottságait. Kócot ragaszt, parókát húz, festékfoltokkal és vonalakkal változtatja meg arcvonásait.
A film színésze akár a régi görög színpadok lárvái, típusától nem szabadulhat.
S ez az élő és nem kendőzött emberi arc, a premier planok felnagyításában, a pórusok, ráncok, apró szemrebbenések és izomjátékok szem nem érzékelhette közelségében, soha nem látott titkokat árul el az emberről.

Filmszínészeinkről. Statisztáinkról.
A magyar filmgyártás és filmművészet szegénységének egyik fő oka, hogy színészeink és színésznőink arca sokszor szürke elmosódott, telt —, nem elég kifejező. Ha nem ismernénk őket és legtöbbjükkel egy zsúfolt villamoson találkoznánk, közömbösen siklana végig rajtuk tekintetünk —, de bizonyára találnánk ugyanott embereket, proletárfejeket, vagy batyus kofákat, akiket félóráig is elbámulunk. Mert izgalmas olvasmány, a szenvedés, visszafojtott indulatok, emberi szomorúság, vagy lezüllött semmittevés lapjai ők éppúgy, mint egy ízes mosoly, az apró, bezsírosodott szemek jókedvű villanása, gömbölyű kerek arcok széles mosolya, a boldogság félreismerhetetlen jelei... Sajnos statisztériánk is unalmas, uniformizált aszfaltfejek tömegéből tevődik össze. Lesoványodott, jellegzetes ripacstípusok, körúti ifjak, vagy műdémonok műszempillás, daueros fejei, semmivel sem mondanak többet az emberről, mint egy borbély cégtáblája. Egy falusi vasárnap, vagy vidéki városka hetipiacán, milyen remek emberanyag, mennyi különböző egyéniség ád találkát egymásnak.

Francia, orosz példák.
A francia és főleg az orosz filmeknek fő ereje éppen kitűnően megválasztott tipusszinészeikben
és eredeti fejek gazdagságában keresendő. Amerika levelezőlapszépségű amorozói és hibátlanná uniformizált, unalmasan szép görlei mellett remek típusok szerepelnek. Néha egy-egy nagy filmben éppen ezek maradnak meg emlékezetünkben. Nyugodtan mondhatom, ha pl. Jannings, Wegener, Conrad Veidt, Blanchar, rossz színészek is lennének, filmen még akkor is kitűnően megállnák a helyüket, mert vizuális értelemben színes, értékes egyéniségek. Ez a vizuális érdekesség: az arc, a szemek, valamint a hang és gesztusok egyéni ereje kreál nagy művésznőket filmen Greta Garbokból, Marlene Dietrichekből, vagy Michele Morganokból. Síkokkal határolt, plasztikus arcuk, érdekes rajzú profiluk, kifejező szemük, lényük valamit különös tökéletességgel jelölő varázsa, tehát külső testi adottságok tehetségük legfőbb titka. Hányan ugrottak ki minden különösebb képzettség nélkül — manikürszalónokból, táncparkettekről, vagy farmok traktorai mellől a művészet csillogó gyöngyvásznára. S hányan a film nagyjai közül — csúfosan megbuknak, ha egy számukra idegen helyen, a színpad deszkáin próbálnak fellépni. A színpad színésze inkább alakító, mint modell, a filmé először modell, csak másodsorban alakító művész. Természetesen egy-egy ilyen típus, határozott arc legtöbbször csak önmagát adhatja. Szerepköre éppoly lezárt, körülhatárolt, mint arca, vagy testalkata. De ezen belül azután hiteles élményt ad.Tökéletesebbet, mint egy másfajta tehetség, a színpadi színész maszkkal, játékkal pótolt alakítása.

A filmszínész helye.
Szerepe a színpad színészéhez képest mégis alárendelt
. Önálló alkotásra ritkán nyílik alkalma. Állandóan rendezik. Vonalat húznak lábai elé, megszabják mozgásának irányát, ütemét. Lemérik a géptől való távolságát, gépi úton módosítják hangját. Szóval, mint a kép egyik alkotóelemét kezelik, akit igen sokszor ki is hagynak a képből, néha olyan jelentéktelen tárgy kedvéért, mint egy üres pohár, vagy elnyomott cigaretta…

A filmjátszás lehetőségei.
Sőt alakítása legtisztább pillanataiban —, ahol kimondottan színészi értelmű alakításról van szó —, sem önálló és kizárólagos a művészete. Rendező és operatőr foglalják képbe, fények és árnyékok festik és mélyítik értékét a képnek —, amelynek ő még akkor is csak egyik alkotórésze és modellje —, ha ezt a képet teljesen betölti premier plánban. Arról nem is beszélve, hogy ennek a premier plánnak tartalmi, érzelmi értékét mennyire befolyásolja az előtte, vagy utána következő kép. Helyzeti energiája van minden képnek (a ritmushatásról nem is szólva) — ami megint teljesen kívül esik, nemcsak a színész művészetén, — hanem sokszor tudomásán is. Gyakran csak kezét, vagy lábát látjuk a sztárnak —, és még többször ezek a kezek és lábak egy másik ember — a dublőz — kezei és lábai… Mindez elsősorban rendezési feladat —, vagy legfeljebb közös munka. Szét nem választható a rendező és operatőr munkájától.
Van aztán filmnek sok olyan métere, mely teljesen színész nélkül pereg… Elsősorban típusszínészekre és nem sztárokra, vagy színpadi értelemben vett modoros színészi alakításra van szüksége az igazi filmnek. Ezeket a vizuális típusokat pedig, ha szükséges, előkelő szalonokból éppúgy beviheti a rendező a stúdióba, mint külvárosi utcákról.
Mindez nagyban megnehezíti a rendező munkáját, hiszen minden filmjéhez új embereket kell keresni és megtanítani a mesterség technikájára. Bátorság, türelem és szuggesztivitás kérdése jórészt a dolog —, mert ahogy egy maratoni táv negyvenkét kilométerét csak kivételes emberek tudják lefutni egyszerre — azok is csak hosszas tréning után —, ötven métert a legtöbb ember végig szalad. Így vagyunk a színpaddal is, amelyre csak hosszas gyakorlat, tréning, beszédtechnika, játékstílus elsajátítása után léphetnek azok, akiknek erre tehetségük van. A film állandóan ellenőrzött, szinte súgott és sugalmazott játéklehetősége, apró mozaikdarabokból való felépítése, ahol elég egy mondatot, egy fejmozdulatot, a szem lesütését, vagy ökölbeszoruló kezet "alakítani" és mindezek ismétlési lehetősége a csiszolatlan nyersanyag, a modell képességeinek olyan maximális felfokozását jelentheti, mely megközelíti, sőt eléri a művészetek ormait.
Ezek tények és igazságok, ami felett érdemes gondolkozni azoknak, akik filmművészetet akarnak. Lehet —, (a kezdet karmesteri hasonlatánál maradva) —, hogy ez a zenekari tagságba sorolása a színésznek (függetlenül attól, hogy prímhegedűsről, vagy cintányérosról van szó) — a színpad korlátlan alakításaihoz, hatalmához hatalmához mérten mellőzöttség, degradáltság érzetét kelti.

Egy álom megvalósul.
Ugyanekkor azonban cserébe valami olyat kap, (a nem megvetendő népszerűségen és sztárgázsin kívül) — ami a színész örök sóvárgását jelentette évszázadok óta: a maradandóságot. Megöregszik a nő, elmúlik a szépsége, elkopik bőrének zománca, megtörik szemének kifejező tüze, húsának tavaszi frissessége lottyadt és ráncos lesz. Ifjuságának bája, kacagása mind, mind elmúlhatnak —, de a vetítők fénysugárai mint egy szép álmot és emléket őrzik meg mindazt, ami maradandó testéből. Ami örök harmónia és tökéletes jel volt. Pár órába tömörítve művészetének, szépségének gazdag éveiből a legtisztább és legszebb pillanatokat.
A filmszínész-jelölteket fel kell világosítani a film és színpadi játszás alapvető különbségeiről.
Meg kell ismerkedniök a film technikájával, törvényeivel, hogy a lencse és a gép állandóan változó terében a kép elemeként tudatosan, de ugyanakkor egyszerű és természetes emberi érzésekkel ábrázolják szerepük apró részekre tördelt darabjait. Szokják meg és közömbösítsék magukban a műterem zavaró lármáját. Erősen koncentráljanak, — emlékezzenek, hogy folytatni tudják a nem kronolikus sorrendben felvett jelenetek előzményeit, vagy folytatását.

Típuskartoték.
Típusok kutatása, ezek kartotékos nyilvántartása
egyik fontos feladata a filmakadémiának.

Még egyszer az első számú filmművészetről.
Természetesen a mai irodalmi és még inkább dialógokra alapozott, színpadi művekből átdolgozott filmek, ahol alig beszélhetünk önálló filmművészetről, s ahol a mozigép csupán reprodukáló eszközként szerepel, nem nélkülözhetik a színpadi értelemben vett színészi alakítást. Hiszen itt finoman kiélezett dialógokról, az igazi film montázsszerkezetével ellentétes hosszú, megszakítás nélküli színészi játékról van szó, ahol a rendező nem annyira önálló alkotó, mint inkább kivitelező. Tolmácsolója az írónak és tanítója a színésznek.
De mondanom sem kell, ahogy távolodik a film a színpadtól, saját új kifejezési formája és önálló művészete felé, annál több típusszínészre lesz szüksége. És annál kevésbé lesz kollektív művészet. Mindjobban egy akarat, egy egyéniség szellemét, stílusát tükrözi. S a rendező az, aki az író, színész és operatőr ma még sokszor kollektív együtteséből legjobban hasonlít az eljövendő filmművészhez.
Sajnos, biztosan lesznek —, főleg színészi körökből —, olyanok is, akik személyes sértésnek fogják érezni ezeket a megállapításokat, bármilyen tárgyilagosan igyekeztem ehhez a kényes problémához nyúlni. Hiszen megszokták a premier plánokat, az utcakereszteződések lepedőplakátjait, a rajongó autogramkérők sokaságát —, a képeslapoknak burjánzó tömegét, melyeknek legfőbb vágya és születésük szinte egyedüli célja, hogy a művelt és műveletlen alsó, felső, vagy középső osztályoknak megsúghassa, hogy az isteni sztárnak mi a kedvenc Hormocith-krémje, milyenre festi a haját, mit csinál a kiskutyája, kivel vacsorázik, vagy kivel reggelizett…

A mozigép nem játékszer!
Az üzleti filmgyártás, mely nevekre és reklámra alapozza jövedelmezőségét, sajnos igen nagy mértékben akadályozza az igazi filmművészet kibontakozását.Meghonosítja — különösen színészi körökben — azt a tévhitet, hogy ez a csodálatos, világot formáló és egy új művészet gazdag kifejezéseit magába rejtő mozigép egyedüli célja egy divatos arcocska, műszempillás, duplaszéles szájú műdémonok jó vagy rossz játékának rögzítése. Játékszerré degradálják azt a mozigépet, mely térben és időben egyformán hatalmas freskóit tudná mutatni a világnak.

IV. FILMGYÁRAK.

Az akadémia képzett művészeket, szakembereket nevel, - gondoskodni kell az eszközökről is. Filmgyáraink felszerelése elég korszerű volt - és nívósabb filmek készítésére adott lehetőséget, mint amilyenek ott készültek…

Háborús károk.
Ma sokkal nehezebb a helyzet. Megrongált műtermeink, megcsappant gépi berendezésünk elég vigasztalan jövőt ígérnek.
Megőrizni a meglévő értékeket -, és a megmaradt gépekkel leggyorsabban elkezdeni a filmezést, - minden egyéni érdeken túl, még a szervezkedésnél is fontosabb feladata legyen szakembereinknek.

Könnyű "külső" felszerelés.
Mindenekelőtt könnyen szállítható, ú.n. kofferes hangfelvevő gépeket és könnyű kézi képfelvevő berendezéseket kell beszerezni.
Éppen ezek hiánya nehezítette meg, tette sokszor lehetetlenné a magyar film külső felvételeit és egyik fő oka volt, hogy filmjeink legnagyobb része bentragadt a festett kulisszák szűk börtönében.
Az irodalom régen felfedezte Magyarországot
. Az Alföldnek Petőfije volt. Krúdy a Nyírség csendes omladozó kúriáit idézte, - Eötvös derűsen mosolygó napsütötte pannon tájai, Tamási Székelyföldje, Mikszáth palócai, - mind mind új arcot, színt eget és földet teremtettek a Kárpátok erdei, a Duna-Tiszaköz síkságai mellé. Éppoly élő örök valóságot, mint a hegyek, a víz és a földek. A festők is elvégezték dolgukat. Ferenczy zöldjeiben tündökölnek a nagybányai erdők.

Szegény gazdagok
- Bihar dombjait, a vénasszonyok nyarának pompás színeit tükrözi Szinyei palettája. A Kárpátok őszi, ködfátyolos, barna völgye -, (egy Mednyászky-kép) -, éppúgy, mint a Balaton gyöngyház-szürkéi, ege és vize Egry vásznain, - Nagy István munkában örlődő parasztfejei - mind-mind megtanítanak látni és szeretni az embereket, a földet, ahol születtünk, s amibe temetni fognak. Kemény sorsunkat és megoldandó feladatainkat. De tájak, sorsok és emberek képe jelenik meg Liszt, Kodály, Bartók muzsikája nyomán. Erdély titokzatos fenyvesei zúgnak, kedves nógrádi ösvények kanyarognak, táncolnak a Dunántúl hajladozó fái és az Alföld izzó katlana felett kigyúl az ég is. Vad ritmusok, vagy elnyújtott ős pentatonikus dallamok nyomán látni vélünk rideg pásztorokat, - másnak arató Tiborcok népe, vándor prédikátorok, nemes úrfiak, végbeli vitézek serege éled… Testet ölt és látjuk őket.
És mit tett a film, amely mindezt egyszerre és együtt adhatta volna?

Mint egy vak verklis, unos-untalan vezérigazgatók és huszártisztek, kongó szalonok és bárok elnyűtt matricáit nyúzta.
Műtermek mesterséges fényében festett kulisszák, festett arcok, festett talmi életével mérgezte a tömegeket. Vagy hamis propagandacélok, álszociális problémák kártékony terjesztője lett…

Könnyű kézigépek, áramfejlesztő lámpák.
Autóra szerelt, könnyen szállítható áramfejlesztő és külső felvételekhez alkalmas lámpák
szinte korlátlan lehetőségeket teremtenének. Kunyhókban éppúgy lehetne dolgozni, mint valódi kastélyok termeiben. Szürkületben, sötétben egyaránt. És mondanom sem kell, mennyivel hitelesebbek, változatosabbak, fény-árnyékban gazdagabbak és nem utolsó sorban olcsóbbak volnának az így készült felvételek a műtermi díszletek és világítási rendszerek levelezőlap-sablonjainál.

Háttérvetítés.
Szerény anyagi eszközökkel dolgozó filmgyártásunk nem nélkülözhet korszerű háttérvetítő berendezést. Segítségével olyan tájakra kalandozhatunk, - kiábrándító trükkök és a technika tolakodó felismerése nélkül, ami ismét csak gazdagítaná, változatosabbá tenné filmjeinket. Sokkal stílusosabb, filmszerűbb megoldásokat eredményezne a méterenként vásárolt idegen filmanyagból készült naiv "montázsok"-nál -, vagy a színpadi elbeszélés kényelmes reprodukált közlése helyett.

A jó kultúrfilm eszközei.
Tele-objektívek, speciális felvevőgépek nélkülözhetetlen kellékei a kultúrfilmgyártásnak
. Eddig igen mostoha viszonyok között, üzleti, vagy reklám alapokon, -, megrendelésből tengette életét. A kultúrához legtöbbször csak annyi köze volt, -, amennyit a címén viselt. Pedig a jó kultúrfilm felvilágosító és élvezetes ismeretbővítő munkája nélkülözhetetlen korunk nevelésében.
Szinte hihetetlen hogy nagy filmgyárainknak nem volt ruhatára.
A produkciók súlyos pénzekért (10-20 ezer pengő) szerezték be a szükséges ruhákat. A jelmezkölcsönzők agyonkoptatott, silány holmijai, - különösen történelmi filmjeinknél, - kirívóan magukon viselték a jelmez olcsó, vásári színeit és szabását. Egy-egy "vasalt" csizma vagy silány anyagból készült "főúri" maskara kizökkent az átélésből, elveszti hitelességét, meggyőző erejét a filmnek és egy rossz műkedvelő előadás nívójára süllyeszti az egyébként jobb sorsra érdemes darabot. Minden produkció szívesen fizetné fenti átlagösszeget egy jól felszerelt filmgyári ruhatár céljaira. Két-három év alatt akár az egy-két milliós alapítási költségek is amortizálódnának.
Szükséges díszletraktárról is gondoskodni, úgyszintén egy gazdag bútor- és kelléktár felállításáról is. Konjunktúra idején, a gyártók sorbaálltak műteremért. Egy napig sem maradhattak üresen a filmgyárak. A nagy költséggel és fáradsággal készített díszleteket éjszaka szét kellett bontani -, legtöbbször széttördelni -, megsemmisíteni -, mert kellett a hely a következő produkciónak. Pedig sok díszletrészt, később több filmen keresztül kisebb-nagyobb változással fel lehetett volna használni. Egy nagy raktárhelyiség felépítése (vagy a meglevő kibővítése) -, a filmek gyártási költségét jelentősen csökkentené, - különösen ma, mikor egy szög, deszka vagy vászondarab beszerzése is a legnagyobb gondot okoz.
Mindezekkel a fontos gép- és technikai eszközökkel és berendezésekkel egyformán fontos egy művészeti vezető (dramaturg, lektorátus) kinevezése a filmgyárakhoz. Minden valamirevaló színházunknál, irodalmi intézetünknél van hasonló tisztség. Furcsa és jellemző, hogy épp a filmgyárak környékén volt jelenlétük felesleges - vagy talán nem kívánatos.

V. MOZIK.

Pénz… pénz… pénz…
Hiába lesznek filmművészeink, jó szakembereink, korszerű eszközökkel felszerelt stúdióink, - pénz, - sok pénz nélkül nem lehet filmet készíteni. Ma a művészet szinte csak úgy melléktermékként csapódik le a filmipar lombikjaiban és gyáraiban. Nincs egy művésznek sem nehezebb szerepe a film alkotójánál. Egy író, festő, vagy zenész szobája négy fala között kényszeríti formába anyagát. Remekművet készíthet, hivatali fórumok, előzetes- és utólagos cenzorok, pénzcsoportok, gépek és emberek széthúzó érdekeitől, beleszólástól függetlenül. A film készítője energiája hetven-nyolcvan százalékát mindezek kikerülésére, leküzdésére fecsérli, míg eljuthat a film készítéséhez. Pár pengő ára nyersanyag, - egy darab vászon, agyag, tinta és toll szükséges csupán, egy kép, szobor, kotta, vagy vers létrehozásához. A filmhez százezrek, milliók kellenek. A tőke nem szentimentális. Őt elsősorban az összeg visszatérülése érdekli, mely ugyancsak százezer és millió néző, - a legszélesebb és legkülönbözőbb közönségréteg pengőiből és filléreiből tevődik össze. Természetesen sablont igyekszik adni. Bevált sikerek receptjét kutatja, - épp ellentéte mindannak, amire a művész hivatott.
Elöljárni. Utat mutatni.

Tömegek ízlése.
Egyedüli vigasz, hogy a tömegek ízlése aránylag könnyen és gyorsan formálható. A film szemhez szól. Azon az érzéken keresztül, melyen át a legtöbb értesítést kapjuk a világról. S ha összehasonlítjuk az első együgyű burleszk sikerét a "Ködös utak", "Postamester", "Érik a gyümölcs" vagy a "Félvér" közönségsikerével, bizony megnyugtató, hogy a tömeg a tőke és művészet érdekei az ízlés fejlesztésével és nemesítésével közös nevezőkre hozhatók.
Éppoly túlzás azt állítani, hogy egy film művészi színvonala csupán gazdasági függvénye a filmiparnak (legjobb cáfolat a közepes költséggel készülő francia, vagy svéd filmek összehasonlítva a dollármilliókkal készült, sokszor ízléstelen amerikai filmekkel), mint ahogy tagadni az anyagi rész szükséges és sokszor döntő tényezőjét.

Kevés a mozi.
A magyar film éppen nyelvterülete korlátozottságánál fogva, elsősorban belföldi piacra kell támaszkodjék.
A tizenöt milliós Magyarországnak 1942-ben mindössze 754 mozija volt. Ugyanakkor az ötmilliós Svédország 1907, a cseh protektorátus 1100, a 2,800.000 lakosságú Szlovákia 263 mozival dicsekedett. (Pozsonynak 14 mozija van, ugyanakkor Szegednek csak 3.)
Hivatali rendszerünk az utóbbi időben csak a legritkább esetben adott ki moziengedélyt. Szigorúan őrködött az eddigi engedélyesek szerzett jogai és vagyoni érdekei felett. Óriási kárt okozott ez a rendszer a magyar filmgyártásnak, hiszen legértékesebb természetes piacától fosztotta meg az amúgyis mostoha nyelvviszonyok hendikepjével indult magyar filmgyártást. Egyesek magánügye, protekciója lehetetlenné tette, hogy filmjeink magasabb gyártási költséggel és így több művészi lehetőséggel és igénnyel készülhessenek.
Moziparkunk sürgős kibővítése egyik igen könnyen megoldható problémája a magyar film anyagi megalapozottságának és egyben a magyar filmművészet biztosabb és egészségesebb alapját jelentené.

Moziengedélyekről.
Természetesen csak azok kaphatnak moziengedélyt, akik tisztában vannak, hogy nemcsak jól jövedelmező kereskedelmi pozícióhoz jutottak, hanem a kultúra egyik igen fontos őrhelyén állnak.
Műsorpolitikájukkal irányíthatják és nevelhetik a közönséget.

Kultúrpozíció vagy nyugdíjpótlék.
Segítik a filmművészeket és a komoly gyártókat. A közönség előtt szelektálják és bojkottálják a selejtes árut, még akkor is -, ha ez átmenetileg kisebb üzleti nyereséget jelent. Kényszerítve a gyártót és közönséget minőségi áru előállítására és megnézésére.
Sem most, sem a jövőben nem szabad csupán jövedelemszerő állami monopóliumnak és nyugdíjpótléknak tekinteni a moziengedélyek ügyét.

Aki "hátbatámad".
Ellenőrizni kell a vetítő-berendezéseket, a gépeket is.
A legtökéletesebb filmet élvezhetetlenné tehet egy rossz vetítés, akár a gép, akár a hanyag gépész hibájából.

Nemzeti Filmszínház, avagy senki sem próféta….
Gondoskodni kell arról is, hogy a filmgyárak legalább 1-1 bemutató mozit kapjanak, ahol filmjeiket a legkedvezőbb körülmények között jelentethetik meg. Amerikában - s a világ összes filmgyártó országaiban -, természetes, magától értetődő -, hogy a legnagyobb és legtöbb mozi a filmgyárak és filmgyártó vállalatok tulajdonában van. Szomorúan jellemző országukra, hogy a legnagyobb filmgyárunknak -, a Hunniának nincs bemutató mozija sem Budapesten, sem vidéken. Ugyanakkor az olasz érdekeltség egy és a német filmgyártás két legnagyobb bemutató mozinak volt a tulajdonosa. Saját fővárosunk bemutató színházai között kapjon otthont végre a magyar film is. Nemzeti Filmszínház vigyázza féltő gonddal első tipegő lépéseit.

Sok az eszkimó, kevés a mozi.
Ma nagy versenyfutás folyik a pártok között a mozikért. Félő, hogy ez még több propaganda szempont béklyóját fogja filmművészetünk nyakába akasztani. Filmgyárainknak ilyen körülmények között különösen szüksége van bemutató színházakra. A pártok gyámkodása csak akkor jogosult, ha -, mecénásként jelentkeznek és szabadságot biztosítanak az örök emberi és művészeti problémák kidolgozásához.
Semmiképp se degradálják napi politika kortesévé az amúgy is agyongyámkodott magyar filmet.

Inyencek mozija.
Egy avantgarde filmszínház
csak Budapest kultúrájának lenne bizonyítéka. Egy mozi, ahol egyformán vetítenek keskeny és normálfilmeket -, a film barátai, inyencei részére. Műsorán helyet kaphatnak az akdémia és a kísérleti stúdió filmjein túl a tehetséges amatőrök munkái is. Külföldiek, magyarok egyaránt. Itt cserélődnének a film művészetének új mondanivalói, merész forma és stílus keresései -, tapogatózó, nagyszerű villanásai.
A film műfajait, formái kibontakozását segítené elő egy ilyen mozi. A mostani üzleti elv, másfél-két órában szabja meg egy film hosszát. Kétezer-háromezer méter állandó sablonjába parancsol egy háromkötetes regényt, éppúgy, mint egy ötoldalas novellát. Az eredményt -, főleg nagy regények megfilmesítésénél, eléggé ismerjük. Vagy rá se ismerünk, annyira "átírták" -, vagy sivár váz lett -, tartalomkivonattá változott. Ugyanennek a műveletnek fordítottját is láthatjuk a hosszú lére eresztett terjengős novellaötletek feldolgozásánál.
Az író írhat négysoros verset -, és tízkötetes regényt. Mindkettő lehet művészet és mindkettőre talál kiadót. A festők, miniatűrök tenyérnyi terétől -, Sixtinák hatalmas mennyezetéig szabadon, korlátozás nélkül festhetnek.
Csak a filmművészet alkotását szabályozza a kereskedelem dogmája másfélóra -, kétezerötszáz méter sablonjába. Hogy versek, novellák, gondolatok -, miniatűrök és freskók -, dalok vagy színfóniákhoz hasonlóan -, a film műfajai és formái is kialakuljanak -, első lépés egy avantgarde mozi, ahol otthont s közönséget talál, ösztönzést adhat és kaphat a filmművészet.

VI. ÁLLAMI TÁMOGATÁS

Közízlésünk általános kultúrnívónk javításának leghatalmasabb eszköze -, a film nem lehet magánvállalkozók kereskedelmi magánügye. Államvezetésünk minden parlamenti felszólalás, hírlapi vita ellenére sem törődött komolyan a magyar film ügyével. (Illetve - ha törődött is -, intézkedéseivel sokszor épp ellenkező eredményt ért el.)

Aki sokat markol.
Az évi 90 milliós mozijövedelemből több mint harminc millió pengő folyt az állam kasszájába -, ugyanakkor anyagi támogatást jóformán csak alamizsna formájában kapott filmgyártásunk. Amíg az Operaház és a Nemzeti Színház évi 4 millió állami szubvenciót élvezett -, a Filmipari Alap pár százezer pengőt juttatott mindössze a magyar filmnek…

… és keveset ad…
Méltányos volna, ha az állam nem csupán az adójövedelmek jámbor fejősteheneként kezelné a filmet, hanem épp igazságtalan és jogtalan jövedelmeinek egy részéről mondana le érdekében. Hiszen állami szempontból egyáltalán nem lehet közömbös, az ország kultúrájának és nevelésének ügye. Az Operaház és a Nemzeti Színház nagymultú, tradiciós intézményei kétségtelen megérdemlik a 4 milliós állami szubvenciót -, de mennyit érdemel ugyanakkor az a filmgyártás, mely nemcsak a kiválasztottak, a bérlők szűk kasztjához jut el, hanem a legszélesebb tömegek jóformán egyedüli művészeti, kulturális tápláléka.

Ahol a kultúra fényűzés.
Az egykori mutatványos ipar, ma már elavult, igazságtalan adótételei és jogszokásai jármában szégyenkezik még most is ez a ma már életerős művészet. Felháborító, hogy például "A mi Urunk Jézus Krisztus élete és kínszenvedése" című film nézője a jegy árának 30 százalékát fényűzési, vigalmi és forgalmi adóként fizeti le a mozi pénztáránál.
Miért követel akkor kultúrát és művészetet a magyar filmtől; - különböző intézményein keresztül miért gyakorol beleszólást és felügyeleti jogot az államhatalom -, mikor a másik oldalon fényűzési cikknek, vagy vigalmi eszköznek tekinti és olyan terhekkel sújtja, mint egy körúti bárban elfogyasztott pohár pálinkát?…

Jutalmak
Ha az állam ezeknek az illetéktelen uzsoraadónak csak egyharmadáról mondana le, ezzel éppen elegendő anyagi alapot teremtene az egész magyar filmgyártás és filmművészet feltámasztására, életképessé tételére. Külföldi példák nyomán a művészi, vagy kulturális szempontból különösen értékes, nagyobb befektetést vagy kockázatot igénylő filmeket mentesítsék a fenti 30 százalékos állami adótól. Ezt teljes egészében a gyártónak juttassák vissza.
Az évi 3 legjobb film teljes, az utána következő 3, fél, és az azutáni 3, egynegyed adóelengedés kedvezményében részesüljön.
Egy pártatlan, igazságos művészekből álló zsüri döntése alapján. Milyen szép és egészséges verseny indulna meg a gyártók között minőségi filmek gyártására -, hiszen anyagilag is ez lesz a jó üzlet. Jótékonyan befolyásolná egész filmgyártásunk minőségét.
Nívós művészi filmjeink külföld felé is utat találnának -, ez ismét a magyar film gazdasági megalapozottságát stabilizálná a behozott nemes valuták értékén kívül.
Gondoskodni kell arról is, hogy ezeket a legkiválóbbnak minősített filmeket minimális, kötelező időtartam megszabásával az ország összes mozijai kötelező filmként, megfelelő szezonban bemutassák.
Kettős célt érnek el ezzel: részben a közönséget is rászoktatná, (ha másért nem, csak azért, mert mást nem láthat) a jót is megnézni; másrészt ismét a gyártót juttatná jelentékeny anyagi előnyhöz.

Filmbank.
A Filmalap vagyonát és egyáltalában a filmmel kapcsolatos anyagi ügyek kezelését egy Film-bank intézze. Ugyanitt központi szervként lehetne kezelni és ellenőrizni a különböző hitelek, illetve az állami hitelek visszatérülését. Kamatai és haszna szintén a film fejlődését, céljait szolgálná. Az állami támogatás filmenkénti kétszázezer pengős, hátulálló hitele legtöbb esetben egy tiszta kamatokkal megtérülő jó üzleti befektetés. És így a filmalap állandóan növekedő vagyon felett rendelkezne. Két-három év múlva már nem is volna szükség az államnak ilyen nagymérvű támogatására. Életerős intézményeket, vállalatokat, filmgyártást teremtett, amely külföld felé is meg fogja találni az útját, elismerést és megbecsülést szerezve népünknek. Itthon pedig a közízlés s az általános kultúra emelésével, eszmék terjesztésével, pénzzel (és különösen nem ezzel az aránylag kicsi szubvencióval, nem mérhető szellemi és erkölcsi javakat teremtett.

Tervezet a Filmalap jövedelmeinek elosztásáról.

Az 1942. évi 30 milliós adójövedelem 33 százalékát alapul véve, kb. 10 millió pengő volna az évi bevétel. Ebből:

a 20 legértékesebb filmterv (filmgyártásunk fele) támogatására hátulálló kölcsön filmenként 150-300.000 pengő, összesen kb..............4,000,000 P
3 film teljes adóelengedése jutalomként kb.....................1,000.000 P
3 film 50%-os adóelengedése jutalomként..........................500.000 P
3 film 25%-os adóelengedése jutalomként kb.......................250.000 P
Filmgyárak felszerelésének kiegészítésére........................750.000 P
Központi jelmezkölcsönző (kellék és bútorraktár) felállítására...750.000 P
Jutalmak, ösztöndíjak, filmtéka, könyvtár, szaksajtó, kísérletek.500.000 P
Kultúrfilmgyártás és pedagógiai filmek...........................750.000 P
Szociális segélyalap.............................................500.000 P
Évi 2 reprezentatív ("milliós film") rendkívüli hitelkerete....1,000.000 P

A fenti 10 milliós alap a felemelt helyárakból kisebb számra apadt moziiparunkból ma is befolyna (az első félév tatarozási javítási munkálatai után). Elosztása változna csupán. Az első két évben kizárólag a filmgyárak felszerelésére és a filmgyártás szubvencionálására kell fordítani. A kezdet - évi 10-15 filmjének gyártási költségeit nagyrészt fedezni lehetne ebből az összegből. 10-15 jó film pedig a magyar filmművészet megújhodását jelentheti.
Sajnos, mindezeknek épp ellenkezője valósul meg.
Felemelik a mozijegyek árát - s a jövedelmet tatarozási költségekre használják, mozit kap a megrongálódott Nemzeti Színház - írják az újságok.

Mindenki mindeneslánya.
A parnevü szomszéd, a mozi felé nyújtja kezét - megengedi, hogy segítsen rajta.
De vajon ez a gesztus, a film művészetének ügyét szolgálja-e? Semmiképp sem.
Csupán anyagi alapot teremt ahhoz, hogy a színház megalkuvás nélkül szolgálhassa a művészetet. De nemcsak a Nemzetin segít a film, gyártott repülőgépeket a Horthy Miklós repülőalapnak, hajlékot ad más beomlott színházaknak is. Tataroz, helyrehoz, ács, bádogos és kőműves lesz egyszemélyben. Mindenre jut ideje, pénze, csak arra nem, hogy művészet legyen. Azt hiszem, a film barátai örülnek s büszkék, hogy kedvencük vállai már oly erősnek bizonyulnak, hogy elbírják az összes többi művészetek hajlékainak - a múzeumoknak -, fővárosunk kulturális épületeinek javítási költségeit. Mert ez nagyszerű bizonyítéka erejének, publicitásának. Íme, minden szubvenció nélkül, saját erejéből ő a legfiatalabb művészet -, eltartja egész bajbajutott famíliáját.
De ez semmiképp sem vezethet a mostani helyzethez, hogy teherhordó szamara, mindeneslánya legyen másoknak akkor, amikor az ő testét, - gyárait, műszereit, színházait és nyersanyagát éppúgy rombadöntötte, megtépázta a háború, mint a többi művészet intézményeit. Elsősorban önmagán segítsen.
A mozi nem kér másoktól.
De hogy művészet, erős, diadalmas, mindenki művészete lehessen, szüksége van arra a pénzre, amit az ő közönsége neki juttatott.
Egy művészetnek sincs annyi tőkére szüksége, de egy művészet sem képes olyan biztosan - könyöradományok, segélyakciók nélkül - eltartani önmagát, mint a film. Persze csak akkor, ha az általa táplált mozik jövedelme ismét hozzá jut vissza. Igazságtalan művészetet, kockázatot, áldozatot, kultúrmissziót kívánni a filmgyártótól, ha a napos oldal, a mozik milliós jövedelme más célokat szolgál és csak morzsákat juttat terített asztaláról annak, akinek létét köszönheti.
Nem egészséges a mostani állapot, ahol az állam és a közvetítő (a mozik) majdnem egyforma arányban osztoznak a film jövedelméből azzal, aki pénzzel és munkával, - önmaga és sok más ember munkájából megteremti a filmet.
A film gyárai, gyártói, intézményei és szervezetei kapjanak elsősorban mozikat. S az állam uzsoraadóinak legalább egy részét juttassa vissza a magyar filmnek.

A "szubvenciónak" ez a formája igazán szerény és méltányos kívánság.
Mert sohasem válhat művészetté, ha színháztól a repülőgépig százan belőle élősködnek.

VII. ÁLLAMI VAGY MAGÁNGYÁRTÁS?

Pegazus vagy igásló…?
Ha az állami támogatás ilyen nagyszabású intézményeken keresztül jelentkezne filmgyártásunkban -, jogos a kérdés -, hogy nem volna-e megfelelőbb -, a magánkereskedelem kezéből kivenni ezt a fontos művészeti és kulturális eszközt. Állami irányítás alá helyezni -, állami szervezetbe tömöríteni filmgyártásunkat? - Kétségtelenül sok előnnyel járna, de mint külföldi példákból is láttuk -, a művészet -, különösen egy ilyen kiforratlan, saját útjait kereső művészet -, szabad szárnyalását sokszor megbénítaná az állami hivatalok közé sorolása. Hasznos munkára képes igásló válhat könnyen a művészetek Pegazusából…

A fény árnyéka.
Állami irányítás és propagandafilm általában együtt járnak akár fény az árnyékkal.
A propaganda szónak nagyon lejáratott, elriasztó hatása lett az utóbbi időkben. Nemes, emberi célokat hirdetni és propagálni, a művészet tiszta eszközeivel, mindig fő feladata volt és marad a művészeteknek. A renaissance hatalmas művészete -, a pápák és az egyház irányítása alatt -, Michelangelok, Rafaelek, Leonardok kezében a legnagyobb művészi alkotásokkal ajándékozták meg a világot. Persze, ne feleldjük, hogy a mecenások nagyvonalúak voltak és biztosították a teljes szabadságot az alkotó művészek részére -, hogy a téma -, a Biblia lapjai - mély emberi igazságokat, eszméket tartalmaznak és hogy a művészek, kik ezt képbe, szobrokba formálták, nem akarnok dilettánsok, hanem zseniális egyéniségek voltak. Ha majd olyan idők jönnek, amikor az igazi emberi értékek, eszmék és jogok hirdetése ismét szabad lesz gyűlölködő és romboló világunkban -, ha az állam vezető helyein nagyműveltségű, széleslátókörű emberek fognak állani, akik bátran szembenéznek az igazsággal -, biztosítják a szabad kritika jogát -, és ha ezek valódi művészeket engednek megkötöttség nélkül alkotni, akkor az állami beavatkozás, a propaganda és a művészetek ismét olyan harmonikus összhangba olvadhatnak, mint a görögök a renaissance, vagy Európa egyéb nagy korszakai idején.

Hordó a vásznon.
Propagálni, hirdetni valamit jó eredménnyel csak úgy lehet, ha a film nézője önmaga vonja le a látott képből azokat a konzekvenciákat, amit a film alkotója hirdet. Úgynevezett szociális propagandafilmjeinkben ez az irány durván és otrombán, rikító színekkel és mondatokkal jelentkezett. A tendencia pedig mindig riasztó. De ha ráadásul naiv és primitív is -, minden valamirevaló nézőt még fel is bosszant -, mert szellemi képességeit ennyire lebecsülik. Vetítővásznak premier-plánjairól sokszor elzengtek vezércikkek, elcsattantak az obligát pofonok és valljuk be, sokszor a taps is kirobbant nyomukban. Még sem voltak jó propagandafilmek. Hisz csak azokat "győzték" meg, akik már úgyis hasonló meggyőződéssel ültek a moziszékekbe. A jó propaganda pedig elsősorban azokhoz szól, akiknek esetleg más véleményük van a kérdésről. A közönség igényesebb része mereven elzárkózik, ha premierplanok hordóhangú logikával igyekeznek őt meggyőzni. És úgy viselkedik, mint egy jó étellel szemben, melyet a túlbuzgó háziasszony még meg is rág -, úgy igyekszik a vendég szájába adni… - nem kér belőle.

A jó propaganda.
A propagandát a szemérem és jó ízlés formanyelvén szinte csak úgy mellékesen lehet hatásosan becsempészni.
Az igazi jó propaganda nem is annyira a nézőtéren felcsattanó tapsorkán formájában kelt hatást, hanem később. Órák vagy napok multával, mikor a problémával foglalkoztatott néző önmagában elérkezik a tanulságok összegezéséhez.
Néha elég egy-egy fej, a kérlelhetetlen sors és nyomorúság jegyeivel, vagy egy megvillanó környezet -, a film elenyésző kis részletei -, erőteljes művészi megoldásban.

Egyáltalában azt hiszem, hogy jó propaganda csak az lehet, ami önmagában kíváló. Egy zsilettpenge éppúgy, mint az eidami sajt, brüsszeli csipke, Diesel-motor, vagy szegedi paprika -, mert a maguk portáján minőségileg elsők. Dicsérik az országot, népet, vagy várost ahol készültek. Semmiképp sem jó az a propagandafilm, mely művészileg nem üti meg a mértéket -, bármekkora premierplanokkal, bármily hangosan üvölti a legaktuálisabb vezércikkszólamokat. Rossz film nem lehet jó propaganda. Primitív tömegeket esetleg feltüzelhet -, de ezt sokkal olcsóbban elérhetjük akár egy hordó pálinkával.

A művészet árulói.
Csúf árulást követnek el azok, akik hatalmukkal így visszaélnek. Azokra a művészekre gondolok, akik nem a szellem emelkedett, tisztult szféráiba emelik a tömeget, hanem tehetségüket nívófeladásra -, elért csúcsok és kiemelkedő emberi értékek lerombolására használják.

VIII. GYÁRTÁS ÉS KÖLCSÖNZÉS.

A magánvállalkozás mellett szól a nemes értelemben vett verseny elve, a kevesebb megkötöttséggel való munka lehetősége és a különböző vállalatok különféle színű egészséges tarkasága. Természetesen gátat kell vetni annak a mohó tolongásnak, ami konjunkturális érdekből egy csomó haszonleső üzletemberből kreált filmgyártót.
Amint orvosi, papi vagy tanári diplomát sem árusítanak trafikban - a filmgyártói iparengedély sem lehet "szabad ipar", - elöljáróságtól minden különös nehézség nélkül kiváltható iparengedély kérdése.

Választottak és hivatottak.
Kevésszámú szolid, tőkeerős vállalatokra van szükség.
Csökkentsék és vonják össze a mostani sok apró életképtelen céget. Azoknak adjanak lehetőséget a további munkára, akik nemcsak kenetteljes szándékokat hangoztattak -, hanem igyekeztek filmárun túl -, művészetet is produkálni. Sok gondja, problémája elesne, sok hibája kiküszöbölődne ezáltal a magyar filmnek.
Ez a pár komoly alapra helyezett tőkeerős vállalat több évre tudna programot kidolgozni -, sőt azt be is tartaná.
Megszűnnének
az egészségtelentúllicitálásokból származó, antiszociális sztárgázsik.

Állandó keretek.
Állandó kereteket lehetne szervezni
rendező, operatőr és műszaki személyzettel. Havifizetéses honoráriummal biztosítanák részükre a létminimumot, lehetővé téve ezzel művészi munkájukhoz szükséges gondtalan elmélyülést. Hiszen eddig a filmkészítés örökös állástkeresést jelentett. Elsejei lakbérgondok sok embert hajlamossá tettek a megalkuvásra, művészi elvek feladására.
Színészeket lehetne nevelni,
rendszeresen törődni az utánpótlással. Több gyártó vállalat közösen állandó filmszínészgárdát szerződtethet, akárcsak a színházak és egy ilyen kerettel és társulattal időtől, színházaktól, rádiótól függetlenül lehetne filmet készíteni. Filmet, melynek nyári felvételei nyáron, a téli valódi havas télben készülne -, ahol a legszebb forgatókönyvet nem kell összecsapni, kihagyni, átírni. Ahol az elképzelt és nem az éppen kéznél lévő színész játszaná a szerepet. Ahol nem kell mindent négy kulissza közé préselni és 14 nap alatt összecsapva leforgatni. Hiszen az idő már nem súlyos napidíjakkal mért ellenség, hanem a művészi, komoly munkához szükséges segítőtárs.
Ugyanazzal a költséggel mint a múllt méregdrága napidíjas filmjei -, sokkal hosszabb gyártási idő alatt levegős, külső felvételben gazdag -, szebb és művészibb filmek készülhetnének.

Egy elfelejtett lecke.
Ezelőtt tíz évvel -, egy osztrák filmművész (Höllering) jött a Hortobágyra. Két évig leste a napfelkeltét, várta a vihart, fényképezte a ménesek vad robogását, a puszta komor és titokzatos életét. Filmet készített számadók, csikósok, parasztlányok és gulyások egyszerű életéről.
Megmutatott valamit; egy tájat -, egy elfelejtett emberi közösséget. Egy darab Magyarországot. És erre a mi egyéni ügyünkre felfigyelt a világ. Pesten a cenzúra ostobán összeszabdalta, megcsonkította. Londonban a koronázási hetek műsorán szerepel, Bécs és Svájc lelkesedik érte. A magyar tájért és a magyar arcokért... "Megszerettük a maguk masináját, a mozigépet, mert a mi tanyánkat, a mi pusztánkat, a mi életünket igazán mutatja meg…" - mondja a film prológusában Jancsi, a csikósgyerek. - Vajjon hány magyar rendező készítette magyar filmről mondhatná el mindezt?
Egy osztrák jött -, egy osztráknak kellett felfedezni azt a gazdagságot, amiben öntudatlanul éltünk. S ami ma már csak fájó emlék; egy osztrák rendező filmje híradás róla… Tíz év telt el -, azóta sem tanultunk semmit Holleringtől. Magyarország, önmagunk arcának, egének és földjének felfedezése mindaddig váratni fog magára, amíg ilyen lelkes kis társaságok -, keretek nem alakulnak -, akik hónapokon, ha kell éveken át könnyű kis kézigéppel felszerelve kóborolhatnak szerte dombjaink és síkságaink között.

Kollektív örömök.
Természetesen méltányos, hogy egy államilag szubvencionált filmgyártásnál, ahol egy gyártó jóformán semmit sem kockáztat, a hasznot is megossza a film készítőjével.
Rendező, író, operatőr, színészek, zeneszerző stb. százalékos alapon részesüljenek a tiszta nyereségből.
Sőt, a munkásokat is jutalmazzák egy-egy nagyobb sikerű film bevételeiből. Ez ismét hatásos ösztönzést és verseny szellemet élesztene. Nemes vetélkedést a különböző vállalatok művészei, szakemberei között, melynek eredménye ismét egyetemes filmművészetünket gazdagítaná.

Hátrább a színpaddal.
Fokozott védelemre van szüksége a filmnek a mostani színpadi törvényekkel
és elsősorban a színpadi alapon szervezett kamerával szemben. Megfelelő napot kell biztosítani a színpad színészeinek filmszereplésre. Választott színházi és filmemberek bizottsága egyeztesse a vitás eseteket. Mindenképp akadályozzák meg azt a gyakori szokást, hogy a színész délelőtt a filmezést abbahagyva színházi próbákra rohan, délután rádióban szerepel, este ismét színházban. Mindhárom helyen gyengébb értékűt produkál, mintha testestől, lelkestől egy probléma foglalkoztatja. Stíluskeverésről nem is szólva, amit a különböző légkörű és előadásmódot kívánó feladatok állandó váltogatása jelent.

Idegen filmek forgalmazása.
A gyártó vállalatok anyagi erősödését és a magyar film védelmét segítené, ha külföldi filmeket kizárólag magyar filmet gyártó cégek hozhatnának forgalomba. Ezen az oldalon mutatkozó, kockázat nélküli bevételek kiegyenlítenék a másik oldal esetleges veszteségeit. Módot adnának merész kísérletekre. Természetesen ez a rendelkezés nem érintheti a külföldi cégek vezérképviseleteit.

Külföldi képviseletek.
Idegen példákhoz hasonlóan, azokban az országokban, ahol a magyar film közönségre számíthat, állítsunk fel vezérképviseleteket anyagi védelmére, propagálására. A jövedelem így teljes egészében a gyártóhoz és rajta keresztül filmgyártásunkhoz kerül vissza. Ma közvetítők és külföldi mozik fölözik le hasznát.
Szigorú cenzura őrködjék, hogy külföldre csak azok a filmek kerülhessenek ki, amelyek minőségileg is méltó képviselői filmgyártásunknak.

Művészeti vezetést.
Válasszák külön a gyártó vállalatok gazdasági és művészi részét.
Mindkét rész egész embert kívánó feladat. Művészeti vezetőként komoly művészeket kell megbízni. Akiknek a gyártó cég programjában, a téma kiválasztásában döntő és irányító szerep jusson.

IX. CENZÚRA.

Az anyagiakkal egyformán fontos a szabadság. Szabadság nélkül a művészet is pincében nőtt virág. Életképtelen, torz hajtásokat, ízetlen gyümölcsöket terem.
Elismerem, hogy a film, óriás tömegei, nevelő ereje miatt nem kerülhet el gondos és lelkiismeretes cenzurát, de a különböző szakszempontból mikroszkopizált műalkotás könnyen aktává degradálódhat -amelyet aztán hajlandók paragrafusok sablónjai szerint kezelni a pedáns tisztviselők

Akta vagy művészet.
Filmgyártásunk utóbbi években veszedelmesen kollektív, uniformizált forgatókönyvekből készült. Minden szakszempont, lektor, cenzor társszerzőként kapcsolódott a forgatókönyvbe. Az egyik kihúzott valamit, a másik meg hozzáadott. Elképesztő, hogy Ady-versei, az Elsodort falu, Madách Tragédiája ilyen alapos előcenzúra, átjavítás után sok tekintetben kifogástalanabbak volnának az eredetinél -, csak épp a művészet nemes és illékony esszenciája párolgott volna el a különböző szűrők és lombikok rendszerében. Semmiképp sem szótöbbségi -, részvénytársasági alapon keletkeztek. Az elő- és utócenzúrák a legszebb pávát is baromfikirakatok kopasztott csirkéivé uniformizálják. Ezek pedig veszedelmesen hasonlítanak egymáshoz…
Egy műalkotást soha sem szabad kicsinyesen, csak részleteiben megítélni. Az élet ábrázolásának hitelessége megkívánja, hogy ne angyalok és ördögök, hanem hús és vér emberek szerepeljenek. Az erény útja mindig bűnök között kanyarog és a nagy magasságok mellett mindig nagy mélységek vannak. Egy mellékalak, korrajz, vagy jellemfestéshez szükséges sötét színeket végzetes hiba volna az egész mű tendenciájává és tartalmává tenni.

Bánk bán bűnei.
Az egész hatását kell nézni.
A legszebb görög szobor fügefalevél körüli része önmagában vizsgálva erkölcstelen, sőt perverz is lehet. A szobor mégis egy Istent ábrázolhat harmonikus szépségében. Bánk bán esetében könnyen ilyesféle kifogások hangzottak volna el lelkiismeretes filmcenzoroktól; "…királygyilkosság, osztályellenes izgatás, nem kívánt agrárproblémák, házasságtörés, jelenleg baráti viszonyban lévő állampolgárok érzékenységét sértő beállítások stb. stb.…" - és természetesen - betiltás… Pedig Bánk bán ma már hál' Istennek a Nemzeti Színház előkelő deszkáiról munkásszínpadokra, vidéki műkedvelők pajtáiba is eljutott. Szóval olyan közönség körébe, mint az átlag mozipublikum. Nem tudom, Tiborc monológja vászonról miért volna lázítóbb az élőszónál… És mi baj származhatna ebből? Elragad a dráma, átforrósít a szavak szépsége, megrendít a szegények, az elnyomottak keserű sorsa, nemesebb, emberibb érzések ébrednek bennünk -, a katharzis tisztító, megrendítő érzése.

Komolytalan példák, komoly esetek.
Nem túlzó pellengérezésként -, véget nem érő példákkal illuszt-rálhatnám azokat a baklövéseket, amelyeket kétségtelen jó szándékkal, - tisztviselő filmcenzorok elkövettek.

A szeplőtelen uniformis.
A "Halálos tavasz" külső felvételeinek egy részét az eredeti regénynek megfelelően filmezték, ahol Karády vőlegénye egyenruhás tisztként szerepel. Az utólag érkezett honvédelmi minisztérium cenzúrája miatt meg kellett ismételni a jelenetet a szereplő színészről civilben -, "… mert egy katonatiszt menyasszonya nem lehet egy ilyen lány…" Ugyanaz az indokolás kreált Somlay eredeti tábornok szerepéből is bizonytalan foglalkozású kegyelmes urat - (…"egy tábornoknak a lánya nem ilyen…"). Hasonlóképp járt Szörényi Éva őrmester bátyja. Róla is lehúzták sebtiben az uniformist, átszervezték tűzoltónak, mert egy őrmester huga nem lehet ilyen nő… (Csak azon csodálkoztam, hogy a tűzoltók testülete miért nem locsolta szét a bemutatót…)

Ír vagy író.
Egy kis kultúrfilm készült Kisfaludy Stróbl Zsigmondról.
Műtermében munka közben eldiskurált mesterségének és művészetének érdekes emlékeiről.
Bemutatott kitűnő portréi között szerepelt Bernard Shaw mellszobra is. Akkor már hadban álltunk Angliával. A cenzúra több más angol portréval együtt ezt is ki akarta vágatni a filmből. Csak Stróbl leleményességének köszönhette megmenekülését. A bizottság nagy meglepetésére ugyanis kijelentette, hogy Shaw nem angol, hanem ír… Hosszas konferenciák után bentmaradt a kép. Nem azért, mert érdekes és ritka felvétel volt egy világszerte tisztelt íróról, hanem azért, mert ír…

Akik nem várják be a végét.
Egy filmben bűntény szerepelt a mese középpontjában. Be akarták tiltani, mert a bűntény megmutatása esetleg bűnre csábíthatja a nézőket. Valaki tiltakozott a betiltás ellen, hiszen a végén minden kiderül; a bűnös elveszi bűntetését, a jókat jutalmazzák az isteni igazságszolgáltatás szabályosan elvégzi munkáját stb. stb. Erkölcsileg semmi baj sem származhat belőle… Igen ám, vetette közbe az egyik óvatos cenzor, de ez csak a film végén derül ki. Azokra a nézőkre is kell gondolni, akik nem várják be a végét…

Favágók díszmagyarban.
A kultuszminiszter helyettese a cenzúrabizottság döntése ellenére az Emberek a havason-ból kivágott egy részt (- a havasi emberpár nem tud eligazodni egy latin imádságos könyvből -,) mert ez analfabéta illatot terjeszt Magyarországról. A kivágott részt később mégis visszacsempészték a filmbe és csodák csodája Velencében senki sem botránkozott meg azon, hogy statisztikai kiadványainkban hivatalosan is szereplő analfabétáink az Istentől, embertől elzárt havasi emberek között is akadnak - nemcsak a közhivatalokban kell keresni őket. Volt, aki a film Velencébe küldését ellenezte -, mert a favágók között túl sok a rongyos ember - s ez rossz szociális képet mutat a díszmagyaros Magyarországról.

A szolgabíró nem siet.
Móricz Zsigmond egyik forgatókönyvéből
kihúzták azokat a sorokat, ahol a bűntény színhelyére autón érkezett szolgabíró felszalad a lépcsőn. Úr nem siet mottójára… Sérti a tekintélyt.
Csak pár jellemző példa, de könnyűszerrel egy második kötet is telne belőlük. Ráth-Végh István: Emberi butaság történetéhez.

Sterilizált filmgyártásunkról.
A magyar filmgyártás légüres térben mozgó, tánc és illemtanra tipegő, sterilizált figurái, problémamentessége nagyrészt túlbuzgó cenzorai jóvoltából született.
A gyártó, az olló és a betiltás veszélye miatt szívesen menekült a képtelen burleszkek és operettek hamis érzelgős világába. Itt érhette legkevesebb baj -, sőt hála a tömegek igénytelenségének sokat is kereshettek velük. Hogy ez a látszólag problémanélküli, narkotizáló filmgyártás mit ártott, az külön fejezetet érdemelne.

Kertész vagy lódoktor.
Arra már régen rájöttek, hogy gyümölcsfát kertésszel nyessenek, fegyvert katonákkal bíráljanak és beteg lóhoz lódoktort hívjanak. Miért mondana csődöt ez a jól bevált szisztéma épp a művészetnél?
Ha már olyan nélkülözhetetlen a cenzor és a cenzúra, miért ne lehetne ezt művészet esetében művészekre bízni? Talán akadna Magyarországon két-három olyan köztiszteletben álló, jószemű, széleslátókörű művészember, aki ezt a kényes feladatot sokkal tapintatosabban, célravezetőbben és több bátorsággal látná el a különböző szemellenzős tisztviselő cenzoroknál? És akik kellő eréllyel, könyörtelenül cenzúrázzák a selejtes művészietlen filmeket, kényszerítve a gyártót minőségi áru produkálására. A múltban ugyan előfordultak néha betiltások, de csak addig -, amíg különböző protekciók vagy protektorok, egzisztenciális érvekre hivatkozva -, (… hiszen családi vagyonról, keresztény cégekről, alkalmazottak tömegéről stb. stb.-ről van szó…) - a film bemutatását mégis engedélyezték. Tehát a cenzúra épp egyedüli hivatását nem töltötte be. Nem a selejtest sújtotta, hanem legtöbbször a merész, művészi mondanivalójú témákat és filmeket köpülyözte illedelmes, vérszegény gyógypedagógiai árnyakká…

Sok bába között…
Sok bajt okozott az a körülmény is, hogy más bizottság bírálta el a forgatókönyvet és más a kész filmet.

Így sokszor a különböző egymásra féltékenyen őrködő hivatalnokok és minisztériumoknak kitűnő alkalma nyílott egymás bosszantására, régi kölcsönök visszafizetésére.
Gyönyörűen keresztezhették egymás érdekeit. Előfordult például -, hogy a propagandaminisztérium által gyártani kívánt filmet a belügyminiszter cenzora betiltott, mert nem találta időszerűnek témáját. (Képzelhetjük szegény magán gyártó fejtörését a háború kellős közepén -, mikor még a propagandaminiszter sem tudja, mi az időszerű…)
A cenzúra egyedüli létjogosultsága a film művészetét, kibontakozását szolgálni és támogatni. A közönség ízlésének nevelése -, ha kell erőszakosan is azáltal, hogy csak jó filmeket enged bemutatni. Minden más tevékenysége káros.
A legmesszebbmenő művészi szabadságot biztosítsa a művészi céllal és eszközökkel készült filmeknek.

Erkölcsi, politikai vagy más szakszempont miatt az olló csak akkor működhet, ha a produktum nem a művészet jegyeit viseli magán, hanem annak legfeljebb hatástkeltő külső eszközeivel kíván jó profitos közönségsikert elérni. (Például egy meztelen nő beiktatása egy nívótlan filmbe l'art pour l'art és a tizenhat éven aluli ifjúság becsalogatása céljából. Ugyanakkor elképzelhetünk egy filmet, melyben csak meztelen nők szerepelnek, s a szépségnek vagy termékenységnek olyan gazdag himnuszát fejezi ki képekben és ritmusban, hogy egységét vétek volna ollókkal, kivágásokkal megbontani).

A cenzúra reformja.
Mentől kevesebb cenzort és ezek semmiesetre se legyenek tisztviselők. Írók, rendezők vagy más művészek. Három-négy éppen elég belőlük is.
Ugyanaz bírálja el a kész könyvet, - vagy legalább is legyen a bírálók között, - aki a könyvet előzetesen elbírálta.
Tiltsák be könyörtelenül a mértéket meg nem ütő selejtes filmeket. Legalább is a pesti bemutató színházakból száműzzék őket. (Ez oly érzékeny anyagi veszteséget jelent, hogy a gyártó kétszer is meggondolná, milyen filmet kikkel akar gyártani). Még törvény előtt is elmondhatja védekezését -, mentő körülményeit a vádlott. A filmcenzúra ritkán adott lehetőséget a védekezésre, csak ítéletet közölt. Betiltás, kivágások előtt a film rendezőjét, íróját feltétlenül hallgassák meg. Sőt vitás esetben nem ártana a filmet még egyszer levetíteni egy-két komoly kritikus jelenlétében.
Külföldre készülő filmeknél kétszeres éberséggel őrködjék a cenzúra, mert nem lehet közömbös, hogy milyen filmek alapján mondanak ítéletet rólunk.
Minden filmet, még a betiltott filmeket is az Akadémia és a filmklubbok zártkörű előadásán vetíteni lehet.
Nem úgy, mint a múltban, mikor orosz, amerikai, vagy más októl betiltott művészi filmeket csak a kiváltságos protekciósok nézhettek meg -, ahelyett, hogy filmeseinknek is adtak volna módot tanulmányozásukra.

X. SAJTÓ.

A tömegek ízlését, művészi látását hiába próbálná javítani egy komoly felkészültséggel készült művészi film, ha nincsen hasonló képzett kritikánk, sajtónk, amely egyengesse a hozzávezető, sokszor fárasztó utat. Nemcsak a szép lelkek és művészetrajongók szempontjából fontos a tömegízlés fejlesztése és kritikai érzékének nevelése, hanem társadalmi, erkölcsi, politikai fontosságú probléma ez, hiszen köztudomású a filmnek mindennél hatalmasabb tömegmozgató és nevelő ereje.
Sajnos, a legfiatalabb művészet, ligeti mutatványos bódéban született és azóta is kalmárok dajkálták bölcsőjét… Az üzlet és profit végzetesen rányomta bélyegét minden vele kapcsolatos dologra.

Kritika napi áron.
A lapok filmről csak akkor írnak, ha drága miliméter soronként megfizetik. S a feladott hirdetés pénzértéke és nagysága erősen befolyásolja még az elfogulatlan sajtónál is a kritika hangját, vagy legalább is annak terjedelmét. A lapvállalatok üzleti mentalitása vezeti kritikusaink nagy részét. Sokan közülük filmgyártó cégek, sajtófőnöki állását töltik be
. Nehéz elképzelni, és nagyon összeférhetetlen volna az az eset, hogy a kommunikék egymásutánjában egekig magasztalt "leggyönyörűbb", legművészibb", "legmagyarabb" filmponyvákat - ugyanaz az újságíró másnapkritikusi minőségben őszinte tárgyilagossággal bíráljon. Az ilyen kommuniké ízű bírálatok nem hogy fejlesztik a közönség ízlését hanem még jobban elrontják azt. Giccset és ponyvát -, a nyomtatott betűnek a tömegek előtt még mindig hivatalos szentségével -, művészetté hamisítanak. Az ilyen kritikának van még egy másik nagy veszélye is. Elvész a mérték, amihez igazodhat nemcsak a közönség, hanem a filmművész, a színész, sőt a gyártó is. Emberi hiúságunkból ugyanis érthető, hogy a dícséretet még akkor is igaznak tartjuk -, ha netán annak anyagi indító okairól is tudomásunk van.
Ez a tervszerűen irányított közönségízlést rontó mérték és összehasonlítást lehetetlenné tévő reklámkritika melegágya lehet egy konjunktúrára és nyerészkedésre alapozott filmiparnak -, de nem egy kibontakozó filmművészetnek.

Helyes arányérzéket!
Nagy ritkán előfordult, hogy valamelyik komoly (főleg színházi) kritikusunk méltónak tart kesztyűs kézzel a parvenű filmhez nyúlni. Ezek a szórványos és nem minden filmnél jelentkező értékes bírálatok -, igen sokszor hátrányos helyzetbe hozzák a komoly kritikára méltónak talált művészi filmet, a selejtes, de reklám kritikától agyondicsért ipari termékkel szemben. A nagyérdemű közönség ugyanis mindkettő egyformán igaznak tartja. (Hiszen ugyanabban az újságban, ugyanazzal a fekete betűkkel nyomtatták mind a kettőt…) Nagyon kellemetlen nivellálódásra vezet ez a művészi film szereplői, alkotói, sőt gyártója kárára. Amilyen örvendetes és kívánatos a komoly kritika jelentkezése -, épp annyit árthat, ha azt nem következetesen minden filmre, hanem csak a kimagasló alkotásokra alkalmazza.
A reklám és kritika élesen felismerhető szétválasztása egyik fontos előfeltétele a filmművészet kialakulásának.
A kommuniké cikkek hangját a jó ízlés határai közé kell szorítani -, (ha kell hatósági úton is) s a fizetett reklámot felismerhetően mindenki számára érthető módon meg kell jelölni. Aki reklámmal foglalkozik, az ne írjon kritikát a jövőben.
Legalább annyi helyet kell biztosítani egy filmkritikának is a lapok hasábjain, mint amennyi egy színpadi műről írt bírálat terjedelme.
Hiszen még így is nagyon általánosan, részleteket nem érintő módon lehet tárgyalni a filmet, amely sokkal komplikáltabb részletekből tevődik össze, mint a színházi előadás. A különböző művészetek összegezője, ahol nemcsak színész, író, zene, képzőművészet adják át egymásnak a szerepet, hanem száz és száz különböző értékű képkapcsolás, ritmushatásra, beállításra részletesen kéne felhívni a figyelmet annál is inkább, mert egy új művészet kialakulásáról van szó.
Részletesebb magyarázatra van szüksége, mint a színház évezredes hagyományain kialakult, nagy kritikusok kitaposott útjait járó bírálatoknak.

Új meglátást.
Régi színpadi és irodalmi kultúránk természetes következménye, hogy komoly kritikusaink legtöbbször fotografált színpadnak tekintik a filmet
, ahol csak a színész játékát és a mesét képesek észre venni. Pedig egy művészi filmnek mindezek csak alkotó részei. A film önálló művészet -, vagy legalább is az lehet. A kép vizuális nyelvén az egymásután kapcsolódó képek asszociatív érzésével és tartalmával fűzi és fokozza mondanivalóját. Ritmusa és tempója van akár a zenének. A tiszta zenét is önmagába olvasztja, mint egyik alkotó részét, de ugyanakkor zeneileg felhasználja és hangszereli a zörejeket, zajokat is. Fény és árnyhangulataival alkotja képeit akár a festő, de nem festmény vagy állókép -, csak azok nagy törvényeit fogadja el -, más helyen meg átlépi azokat, újakat alkotva önmaga szolgálatára. A dráma sűrített levegőjével teremti meg feszült helyzeteit, máskor meg a líra, vagy az epika hangján viszi tovább a mesét. Emberi arcokat mutat, sorsokat alakít és figyel -, felhasználja a színészt is -, de más a szerepe, mint színpadon. Néha csak arcával vagy kezével, szemének legfinomabb rezdülésével olyan titkos és mély mondanivalókat tud mondani, amire a színpad sohasem képes. Tér és időbeli korlátlanságával csak az irodalom versenyezhet. Technikai lehetőségeivel, bravúrjaival és trükkjeivel és legmerészebb fantáziát is életté hitelesít és valósággá varázsol... Álmok és fantázia egymásba olvadó -, tér és időn szabadon száguldó, testetlen árnyait puhán és engedelmesen festi a fénysugár a vetítők gyöngyvászonára…
Ma még ritkán találja meg saját törvényszerűségét, formáját, de az eszközök már készen várják a nagy alkotó egyéniségeket. Egyelőre jó filmeknek is csak pár métere dicsekedhet filmszerű megoldásokkal. Az új művészet formanyelvére, a filmszerű látásra kell elsősorban nevelni a nagyközönséget, mert ha ezeket várja és követeli, hathatósan hozzájárul egy ilyen irányú gyártás és filmművészet kialakitásához. Persze mindezekre csak komoly művészi és kritikai érzékkel megáldott és filmtechnikai ismeretekkel felvértezett kritikusok hívhatják fel a tömegek figyelmét. A szerkesztőségeknek kiutalt sajtójegy nem képes csodát művelni és kritikust teremteni az éppen ráérő - sportrovatvezetőből…

Kritikus nevelés. Folyóirat.
Kritikusokat kell nevelni.
Filmakadémia, szemináriumok, filmklubbok vitaestéi könnyen elősegíthetik ezt a célt. Komoly filmművészeti folyóirat kiadása -, lehetővé tenné a részletes megbízható tájékoztatást és a közönség rendszeres nevelését.

Ahol a sztárt termelik…
Ugyanakkor csökkenteni kell a film és színház pletykái körül szaglálódó magazin és képeslapokat.
Az az egészségtelen sztárkultusz, amit ezek aránylag rövid idő alatt elterjesztettek, a legjobb ellenpropagandája és lejáratója az igazi művészeteknek. Legfőbb oka a tömegek félrevezetésének. Sőt, mint a vicclapok bumerángja, - épp azt üti fejbe, aki elindította. A gyártót. Aki üzleti számításból pénzt és fáradságot nem sajnálva, agyonreklámozta a sztárt, - később épp e reklám-népszerűséget kénytelen és mégtöbbször képtelen honorálni…

Kritika a kritikáról.
Igen érdekes újítás volna az az Oroszországban bevált rendszer, hogy a filmet bemutatása előtt a film alkotói és kritikusai együtt nézik meg s a bírálók mindjárt ellenvéleményeket is hallhatnak, sőt a film alkotóinak, színészeinek joguk van a lapokban a kritikára válaszolni. Ismertetni céljaikat, védekezni az esetleges igazságtalan kritikával szemben. Sok nagyképű és műveletlen kritikus mérsékelné hangját és jobban vigyázna tollára akkor, ha tudná, hogy írására a nyilvánosság előtt válaszolva -, rámutatnának annak szellemi hiányosságaira és igazságérzetének indító okaira.
Nem szabad csodát várni a kritikustól a művészet megteremtésében. A magyar filmművészetet csupán a kritika nem teremtheti meg -, de ha tárgyilagos és hivatása magaslatán áll, egyik fontos előfeltétele a kibontakozásnak.

Mérleg és egyensúly.
Legyen jó kertész és igazságos bíró. Nyesse és gyomlálja a rosszat -, ítéljen vagy dícsérjen részrehajlás és elfogultság nélkül.
Mérleg és egyensúly szerepre hivatott. Egyik kezét nyújtsa a tömegek felé -, hogy azok belekapaszkodva könnyebben jussanak a művészetek magasságaihoz. A másikkal meg a művészt tartsa vissza a szertelenségektől, vagy akadályozza, nehogy letérjen hivatásának fáradságos és sokszor igen keskeny ösvényéről.

XI. KÖZÖNSÉGÜNK NEVELÉSÉRŐL.

A Film Barátai.
A sajtón és a komoly kritikán túl, mindent el kell követni, a közönség ízlésének, látásának nevelésére. Mert hiába készülnek a legjobb filmek -, ha nincs közönség, mely megérti, lelkesedik s követeli őket.
Svájci és orosz mintára; szakemberek, kritikusok, művészek és jóízlésű emberekből meg kell szervezni a Film Barátai Egyesületét. Tagjai minden filmet megnéznének bemutató előtt (akár egy színházi főpróbát). Ajánlják, vagy lebeszélik róla a közönséget a náluk is divatos Actio Catholica kommunikéihez Hasonlatosan. Csak persze több tárgyilagossággal, általános emberi és művészi célok szempontjából.

"Kalauz előadások." Matinék.
Vita, bemutatók rendezése, a film alkotói, cenzorai és kritikusai közreműködésével a Filmbarátok Egyesületében, a Film-klubban
, vagy az avantgarde moziban igen termékeny és hasznos eszköze volna a film művészi fejlődésnek, az ízlés és a filmszerű látás nevelésének. Alapos felkészültséget követelne nemcsak a filmalkotótól, hanem a cenzortól és kritikustól is.
A nagyközönség részére is mentől több felvilágosító matinét, kalauz előadást lehetne rendezni,
ahol kimagasló művészi filmeket vetítés és egyes részletek újra vetítésével analizálni, magyarázni lehetne. Hasonlatosan egy múzeumi tárlatvezetéshez, vagy koncert kalauzhoz Pár kultúrfilm is készülhetne a filmgyártás műhelytitkairól, stílusáról, művészeti törvényeiről, önálló útjairól, sőt kirívó hibáiról és tévedéseiről is. Ugyancsak gondoskodni kell népszerű szakkönyvek, esztétikai könyvek olcsó kiadásairól.

Iskolai oktatás.
Irodalmat, rajzot, zenét középiskolákban, sőt elemiben is tanítanak nagyon helyesen. Ugyanakkor nem hanyagolhatjuk el a filmet, a jövő hatalmas, új művészetét, mely sokkalta inkább mindennapos szellemi tápláléka az emberiségnek a többi művészeteknél. A Filmakadémia, Filmklub és Avant Garde Mozi keretében rövid ideig tartó esti szemináriumokat kell rendezni az általános filmműveltség megszerzésére.
Iskolai oktatásunk és különösen a különböző népművelési tanfolyamok mentől több oktatófilmet soroljanak anyagukba. Nemcsak azért, mert ez a tanítás egyik legkönnyebb, legcélravezetőbb módja, hanem a növendékek vizuális érzéke is sokat fejlődne ezáltal.

A lelkes amatőrökről…
Szoros együttműködést, közös munkalehetőséget teremtsen filmgyártásunk a filmamatőrökkel.
Helyes irányítás, támogatás mellett az utánpótlásnak nagyon értékes része fog közülük verbuválódni. Hiszen a film művészetének igazi korszaka úgyis akkor fog elkövetkezni, ha olcsó és kis helyen elférő gépekkel, a mainál érzékenyebb filmanyaggal mindenki kísérletezhet és észrevétlenül olyan motiíumait, jeleneteit rögzíti az élet örökösen változó folyamának -, amire a mostani felszerelésünk, részben nehézkessége, részben a filmanyag kis fényérzékenysége miatt nem alkalmas. A sok idővel és kísérletező kedvvel rendelkező filmamatőrök munkáiban biztosan a film sok új lehetősége és formája fog megmutatkozni. De semmiképp sem akkor, ha a profit filmgyártást -, pénz, ötlet nélkül, hiányos technikai tudással próbálják utánozni, vagy üres, öncélú formalizmust hajszolnak. Agyafúrt hasonlatokat és kiizzadt filmszerűséget mindenáron. Tanuljanak meg látni és olvasni minden igazi művészet termőtalajában, a természetben. Ne "izmusok" és agyficamok zártkörű, egymást magasztaló szektájává különüljenek, hanem próbálják az életet azzal az alázatossággal és szeretettel megközelíteni, mint a középkor jámbor miniatorai, Fra Angelicói.
Mert bármennyire feltűnő -, ma mégsem oroszlánkörmöktől lyukas a legtöbb amatőr zoknija…
Olcsó keskenyfilmfelvevő gépek és fényképezőgépek behozatali lehetőségét vámkedvezményekkel könnyítsük meg
, hogy mentől szélesebb közönségréteg hozzá férhessen a gyakorlati filmezéshez.
Pezsgő, elven életet kell teremteni.
A XIX. század irodalmi szalonjaihoz, szenvedélyes vitáihoz, harcaihoz hasonlóan. A film vajúdó, roppant erőfeszítéseit és problémáit mentől szélesebb nyilvánosság előtt tárgyaljuk -, mert csak így lehet nagyszámú és megfelelően képzett, finom ízlésű közönséget, - hívőket és barátokat szerezni. Így lesz meg a szelektálási lehetősége annak, hogy alkotó művészei mentől szélesebb területről jelentkezzenek. Jó termőtalajt kell törni, melyből művészek és művek fognak mindenki kenyerévé sarjadni.

XII. FILMKORMÁNYBIZTOS.

A magyar film nem Guttmann-nadrág.
A film nem lehet többé a különböző minisztériumok Guttmann-nadrágja. Művészete nem sikkadhat el széthúzó érdekek, hatalmi féltékenységek útvesztői közt.

Kormánybiztost!
Filmgyártásunk -, különösen a kezdet, az indulás idején -, egységes vezetést, egy embert, teljhatalommal megbízott kormánybiztost kíván. A filmügyek központi legfőbb vezetője lenne a kormánybiztos; közvetlen a kultuszminiszternek alárendelve. Sem belügy- -, sem propaganda -, vagy iparügyi minisztérium vagy más hatóság ne szólhasson művészeti terveibe.
Vezesse az összes filmügyet. Felügyeli és irányítja a filmgyárakat, filmbankot, mozikat. Ellenőrzi az Akadémiát, a gyártó és kölcsönző vállalatokat, sajtóügyeket, kamarát. Csak a kultuszminiszternek felelős. Döntései csak ott fellebbezhetők, illetve -, művészeti kérdésekben - a Művészeti Tanácsnál.

XIII. SZERVEZETEK.

Szakszervezetre (Szabadszervezet, Filmkamara) főleg érdekvédelmi és fegyelmi szervként van szükség. Kizárólag jóléti és szociális ügyekkel, - nyugdíjakkal, szerződések, honoráriumok szabályozásával foglakozzék. A filmművészet ügyét szolgálja, - nem mint a múltban gyakran történt, - hogy a kamarai tagok testületét és zárt számát védte a reábízott művészet rovására is. És a szervezkedéssel kapcsolatban még valamit.

Lant és partvis.
Megalakult a Magyar Filmmunkások Szabad Szakszervezete. * Jelenleg Magyar Filmalkalmazottak Szabad Szakszervezete név altt működik. Alig két hónappal a Magyar Művészek Szabad Szervezete Filmosztályának alakulása után. A szakszervezet több szakcsoportra oszlik. Technikusok, gyártók, kereskedők, munkások mellett helyet kapnak a büffések, jegyárusok, takarítók, sőt -, a művészek is… Külön helyet -, így igazán semmi okuk sem lehet panaszkodni. Hogy mégis szóbahozom, nem kényeskedésből teszem. Nem akadékoskodásból, vagy túlzott érzékenykedésből, sértődésből, hogy miért veszik a művészeket egy kalap alá a többi közönséges halandóval. S mégis miért nem fordulhat elő hasonló eset például a muzsikusoknál -, ahol egy Kodályt nehéz volna egy szakszervezetbe tömöríteni a sonkászsemlye és a málnaszörpök árusítójával, vagy a partvisok szorgalmas kezelőjével… Éppúgy az írók sincsenek a nyomdászok vagy könyvkereskedők egyesületében… A festők sem a pemzlikészítőkkel, a szobrászok sem a kőbánya munkásokkal, vagy kőfaragókkal… És a színházaknak is vannak bűfféi és jegyszedői -, de a színészek mégis külön szervezkednek. (Sőt a színpadi írók még a színészektől is külön.) Miért éppen a film művészei vannak együtt produktumaik kivitelezőivel, árusaival? Mert a legfiatalabb? Vagy azért, mert demokratikus kor gyermeke - nincs szüksége elkülönülni, mint a többezeréves családfájú olimpuszi magasságokban trónoló gőgös testvérei?
Nem lenézés -, embertársaink foglalkozás, kasztok szerinti megítélése késztet e sorokra. Ma inkább kitüntetés, mint dehonesztáló munkásnak lenni és munkásokkal egy asztalnál együtt tárgyalni közös problémákat. A művészet és művész címet is annyian használják -, kis táncosnőktől a telefonkönyvek kétesfoglalkozású hölgyeiig -, hogy ez önmagában igazán nem jelent különösebb rangot.

Csak 2 szó!
Elvi okokból mégis fontos és szükséges, hogy a "Filmművészek és"… két szócskát odabiggyesszük a szakszervezet mostani címe elé. Mert mindjárt más az értelme, ha filmművészek és filmmunkások testvéri közösségben és egymás megbecsülésében élnek, szabad elhatározásból, egyazon szakszervezetben -, mintha a filmmunkások szabad szakszervezetének csak egyik alosztálya a filmművészek csoportja. (Quasi szellemi szakmunkásként.)
Mellérendelt viszonyról még lehet szó -, ha már mindenáron szükséges a művészek megszervezése -, de tűrhetetlen, a művészetek, a szellem rangjának teljes tagadását jelentené ha ez a változás nem történik meg. Úgy látszana -, mintha az összes művészetek között, épp a film volna az, amelynek művészetét, önálló művészetét kétségbe vonják.

A film nemcsak ipar és nem csak áru.
A film készítésének kétségtelenül van egy ipari oldala is (sajnos!) Különösen az eddigi filmgyártásnak, mely a mozgó kép, technikai mutatványos csodájából lett Amerika dédelgetett nemzeti ipara. Mert születése pillanatában pár jószimatú üzletember megérezte jelentőségét és a kapitalista nagyipar többi vállalkozásához hasonlóan csak árunak tekintette. Gombamódra nőttek a filmgyárak Hollywoodtól Budapestig és ezek elsősorban árut, mentől több profitot jövedelmező árut akartak előállítani. Fellendült egy virágzó új ipar s a világot elárasztották a többnyire selejtes, közönségízlést kiszolgáló celluloid szalagok kilométerei… Mégis hiába csomagolják bádogdobozba (akár a cipőpasztát), - a filmet nem lehet csak iparcikként kezelni. Minden ipari sablon és üzleti mentalitás ellenére az új művészet napról-napra izmosabban feszítgeti börtönét és napról-napra tisztábban bontakozik ki az új kor új művészetének, a géppel - a technika legfinomabb és legbonyolultabb eszközeivel, az optika és kémia teljes tudományos fegyverzetével alkotó modern emberének művészete. A tőke elvégezte jótékony munkáját, amikor akarva nemakarva közönségsikert és profitot kutatva csak úgy mellékesen módot és keretet adott a művészet törvényeinek kikísérletezésére. Akár a középkor bölcsek kövét kutató alkimistái, akik véletlenül jöttek rá a kémia nagy törvényeire.

Mindenki lépik egyet.
A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Eleget keresett, ne sajnálkozzunk felette…
Ma már mindenütt felismerik a film művészetét, lehetőségeit, hivatását. Szovjetúnió elöl jár e téren. Állami tőke, nem magánosok nyerészkedési vágya irányítja az orosz filmgyártást. És olyan támogatást, szabadságot, kísérletezési lehetőséget, rangot és kiváltságos helyzetet teremt a film művészei számára -, amiről sehol másutt nem is álmodhatnak.

… hátra egyet!…
Furcsa és érthetetlen volna, ha az ifjú demokrata Magyarország első lépései a filmművészet felé -, épp a régi kapitalista, profitra épült mentalitás felé hátrálna akkor, amikor a filmet nem művészetként, hanem valami kollektív úton előállított ipari termékként kezeli.
Szerezzünk végre tudomást arról, hogy a film semmivel sem iparibb és kollektívebb művészet egy színházi előadásnál, ahol jegyszedők, büffé, világító munkások, reflektorok, zenekar, író, rendező, színészek együttes jelenlétében születik az előadás. S azért ugyebár mégis van külön színművészet (amely mondanom sem kell nem kollektív ipari termék) van drámairodalom -, van színészi, írói, rendezői egyéni műalkotás.

… előre egyet.
"Filmművészek és…" két szó az egész, amit a Filmmunkások Szabad Szakszervezete elé kell biggyeszteni. És ezzel megadtuk a művészetnek is azt a minimumot, ami a művészeté.
A "homousion" és a "homoiusion" i betűjén országok és az egész korszak tudósai, egyházi és világi hatalmasok vitatkoztak. És végül is ez a pici betű szakította el a keleti orthodox egyházat Rómától.
A "Kaiser und königliche; vagy "Kaiser königlich" "und"-ja évtizedeken át fájdalmas sérelme volt nagyapáink Magyarországának. Ennek a két szónak hiánya épp elvi jelentőségénél fogva fölöslegesen megalázhat egy művészetet. Megbánthat s elriaszthat művészeket a filmtől éppúgy, mint ahogy jelenléte közös egyesületbe, egymást megbecsülő és egymás munkájának fontosságával tisztában lévő szakszervezetbe egyesítheti a szellem alkotóit, álmaikat kivitelező többi munkásokkal.

XIV. SZERZŐI JOG.

A technika csodája vagy a szintetikus Greta Garbo.
Jogásznemzet lévén, nem ártana mellékesen ezzel a problémával is foglalkozni. Az idegennyelvű filmek önkényes kereskedői "átvágására" gondolok. Láttam szinkronizált magyar filmet külföldön és voltak elriasztó kísérletek nálunk is. Egy rossz tömegárunál nem sokat számít -, de egy magas, művészi értékeket képviselő film ellen valóságos merénylet az ilyesmi. Nem lelhet elfogadni a mozisok védekezését, hogy a közönség nem érti az idegen nyelveket és lusta olvasni a feliratokat. Egy idegen nép hangja, beszéde éppúgy bővíti ismereteink világát, mint az arcok és tájak képe. Kétségtelenül erősebb figyelemre késztet az idegen szó -, de annál hitelesebb illúziót ad, egy idegen országról. Nemcsak hegyekkel, városokkal, emberekkel és gesztusokkal, hanem hangokkal is ismerkedünk. A mozi nemzetközi megértést célzó szerepét és ismereteink gyarapítását, durván elmetszi a szinkron. Hamis technikai trükk érzetét kelti, elrontja a műalkotás egységét, meghamisítja formáját. - Elillannak a művészet nüanszokkal mérhető finomságai. Greta Garbot csak a saját hangjával tudom élvezni, még ha még oly tökéletesen utánozza is a szájmozgását magyar kolleginája. Remélhetőleg a hazai nyelvre való szinkronizálásnak örökre véget vet a német és olasz filmgyártás átállítása, mert ezekben az országokban emelkedett a szinkronizálás törvényerőre. Nálunk hála Istennek, csak néhány balul végződött kísérlet történt ezirányban.

Kés, villa, olló…
A másik még barbárabb merénylet, az a gyakorlatilag szentesített kereskedői szokás, hogy a film tulajdonosa azt teheti a megvett áruval, amit éppen akar.
Kivághat belőle métereket, elcserélhet jeleneteket, ragaszthat, vagdoshat, ahogy neki éppen tetszik. Mert megvette, mert szabadon rendelkezik felette. Minden más művészetnél a szerzői jog kialakult. Szigorú törvények védik a műalkotás megcsonkított és elpusztítását, még tulajdonosával szemben is. Egy amerikai milliárdos büntetlenül nem égetheti el a tulajdonában levő Tizián-képet, nem rombolhat szét egy Rodin-szobrot. Finom, láthatatlan és jogilag körül nem bástyázható formában hozzátartoznak minden művelt ember vagyonához. A szerző erkölcsi és szellemi károsodásról, nem is szólva, akinek igazán nem közömbös, hogy műve az általa teremtett formában, vagy más pillanatnyi anyagi, vagy műveletlenségi érdek folytán változott meg Kínában így és Portugáliában amúgy.

Jogászok előre!
A film szerzői jogának kérdéseit több helyen felvetették, csak a háború akadályozta meg azok nemzetközi rendezését. Nem ártana, ha a kezdeményezés tőlünk indulhatna el. Maradt elég pihent jogászfejünk erre is biztosan.

XV. A MAGYAR FILMSTÍLUSRÓL.

A magyar filmet -, a közönség ízléséhez való állandó alkalmazkodás -, üzleti szempontok -, szűklátókörű cenzúrák, a nívó feladásának örök körforgására késztették. S ezek a körök nem a sas felfelétörő, a művészet elöljáró pályájához hasonlítanak -, hanem az örvény lefelé húzó gyűrűihez. Más nemzetek filmművészete túlzásaiban és hibában is egyezik karakterükkel. Ízlésüket nem hígítja. Az amerikai film tempójával, villogófogsorú, egészséges naiv gyerekeivel, pénz utáni rohanásával megfelel az ottani közízlésnek. Ugyanezt mondhatjuk a széles gesztusú, festői pompájú olasz filmekre, a finom összefüggéseket analizáló franciára, a mély problematikájú, kommunista oroszra. A magyar film, magyarságunk ósdi, divatjamúlt kelléktárát; a dzsentrit és huszártisztet, hős Terkákat és Cinka Pannákat, cigányzene szentimentális szirupjába mártogatva, iskolák faliképeiről megúnt poros történelmi arcképcsarnokot, görögtüzes élőképek stílusában, egy nemzetközi metropolist imitáló Budapest kongó szalonjait, amerikai revűk kétkrajcáros bárhangulatát, egy karakterétől távolálló tipikus pesti kabaréhumort és a film lényegével ellenkező szóvicc zuhatagot -, valamint népi problémáink kinőtt ruháit és elavult divatját csempészte vissza abba a korba, melyben nemzeti létünk legnagyobb viharai kavarogtak körülöttük. Nyugat és Kelet dübörgő kohói szomszédságában, román, szerb, szláv államok ifjú és mohó nyújtózkodásai között visszaringat minket egy hamis és díszletszagú múltba, mely sohasem volt az igazi magyarok, az Árpádok, az erdélyi fejedelmek, a reformkor, Pázmányok, vagy Adyk magyarsága.
Azok akik félve a magyar lángelmék fájdalmasan ostorozó és sokszor nyers őszinteségétől, egy Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, sőt Mikszáth Kálmán előtt is bezárták a filmgyárak kapuit, még ha jóindulatú tévedésből is tették ezt -, ugyanakkor harmadrangú dilettánsok előtt nyitották meg azokat.
S az a dömping, mely évi 50 produktumával elárasztotta városainkat és vidékünket, sajnos, csak kis részben hozott termékeny iszapot, de antól többször zavarta meg nemzeti erőforrásainkat.
Nem az új európai eszmék és szokások előli elzárkózásra gondolok -, hogy az automobilt száműzzük és elővegyük a négylovas hintókat, vagy díszmagyart szmoking helyett. A műveltség akár szellemi, akár anyagi formáiban mindig eljutott hozzánk s magyarságunk legnagyobbjai egyszersmind széleslátókörű európaiak voltak. De a postakocsi korában egy divat, stílus, dal nem tudta olyan gyorsan kicserélni és átformálni szokásainkat és életformánkat, ízlésünket és gondolkozásunkat, mint a repülő, a rádió és a mozigép korában. Idő kellett s volt idő, hogy átszíneződjenek s a nép ösztönösen csak azt s úgy vette át, ami már megfelel sajátos ízlésének és kultúrájának s azt átformálta saját hasonlatosságára, gazdagítva általa kultúránkat.
Az évi ötven magyar film is a látvány lenyűgöző erejével és sodrával, ha a nép ízlésével és szellemével ellentétes jelű civilizációt és fogalmakat hoz -, maga idomítja át népünket saját nyelvére, nem pedig ő lesz részese a nemzeti kultúrának. És itt a nagy veszélye a látszólag ártatlan, problémanélküli magyar filmeseknek. Ezek destruálnak, nem pedig a nagy írók őszinte, vérből és húsból fakadt mondatai. Egy üres, amerikaias kiállítású, vagy álfrancia problémájú, vagy német szentimetnalizmustól csöpögő film légüres világa gyökértelen valami. És gyökértelenné teszi a nép kultúráját is. Mert mondanom sem kell, hogy ezek ugyanakkor milyen olcsó és szánalmas utánzatai a vérbeli német, francia, vagy amerikai filmeknek. Vagy az a magyarság, mely éppen olyan hivalkodó és szervetlen külsőségekben viseli magyarságát, mint a nemzetiszínű szalagot az exportszalámi… Mindenáron magyaros filmet akartak csinálni jószándékból, vagy konjunktúrából, (vagy mert féltek az igazságtól) - gatyával, huszárral, vezércikkszólamokkal és néha pár méter Hortobággyal -, csak éppen magyar problematika és magyar művészet nélkül…
Goethe nem német verset akart írni, Verdi nem olasz operát komponálni, Brueghel vagy Rubens sem flamand képet festeni. Egyszerűen csak verset, zenét, vagy képet akartak. S mivel valóban művészek voltak, műveik önkénytelenül is magukon hordják koruk, nemzetük, fajtájuk jegyeit. A dilettáns elsősorban valami "magyarosat" akart. Összehord egy csomó üres külsőséget és csodálkozik, hogy filmjét mégsem tartják magyarnak, noha a cigány zenél, táncolják a csárdást, társadalmi problémákról szavalnak, lengenek a zászlók és ágaskodnak a fehér lovak…
Művészet a film, bízzuk készítését művészekre.
Ha ezek a művészek egyszersmind magyarok lesznek, akik szilárdan állnak e földön, idegükkel, vérükkel, egyek színeivel, ízlésével és szokásaival, vérükben érzik életének lüktetését; - akiknek élő és személyes valami az Alföld elhagyott szomorúsága, a Kárpátok ködlepte völgyei, a kuruc kor üldözött szegénylegényeinek, bujdosó vitézeinek ordas hangulata, Mátyás európai fényességű renaissance-ja -, Szent István nyugatra fordult tekintete, éppúgy, mint a lázadó Koppányok keletre néző arca. Ha művészek - magyar művészek - nagyobb részt kapnak a film bábái és mesterei között -, akkor filmünk magyarul fog megszólalni nemcsak dialógusaiban, hanem képeiben, ritmusában, szellemében is. Akár népi problémát dolgozzon fel, akár történelmit, akár egy modern nagyváros életét mutatja -, valami különös és egyéni zamat lesz benne: az általános humánum új nézőpontból való megmutatása.
Lesznek, akik bebizonyítják, hogy az ember nem élhet örökké Kodállyal, Adyval vagy Szabó Dezsővel. Ismerünk komoly embereket, kik detektívregényeket olvasnak és őszintén elszórakoznak egy butácska operetten. De ezek már immunisak. Műveltségük, kultúrájuk mértékével mérik és ki tudják jelölni helyüket a művészetben. Az a munkás, földműves, vagy félművelt iparos, aki hat napon át nyolc órát dolgozik s a moziban kapja az egyedüli szórakozást, akinél a detektívregény a betűt jelenti -, az ritkán fog rajta keresztül Tolsztojig emelkedni. Rajta ragad a ponyván élete végéig, mint légy a papíron. Egy kultúrált közönségben a rossz film kára jelentéktelen. Mosolyognak, vagy bosszankodnak - kétórás időtöltés -, mely után még jobban esik egy jó könyv vagy egy komoly zenekari előadás. A mozi sok helyütt és a nagy tömegeknél egyedüli kapocs az áhítozott nagyvilági élet, a kultúra és a művészet felé. Hitelesnek az általa bemutatott arcát tartják. A film mérték és szabály a tömeg szemében s így sok esetben destruálja a valódi művészeteknek előlegezett hitelét. Könnyen megérthető és eltanulható olcsó slágerszámaival, szirupos szerelmi históriáival, langyos mézeskalács erotikájával megváltoztathatja szokásainkat, tradiciónkat, erkölcsünk és életszemléletünk egész rendszerét.
Nálunk a művészet mindig több volt, mint másutt. Sohasem öncél és játék. Elv, hit, magatartás, sikoltás és jaj volt legtöbbször. Féltő gond, amelynek gyertyafényénél virraszt.. Bessenyei a bécsi Burgban, mely véres karddal ír Balassa és Zrinyi Miklósnál, szöges ostorként zuhog Pázmány prédikációiban. A reformnemzedék, Ady, Szabó Dezső, mind, mind félrevert harangok felrázó jajveszékelései voltak ennek a nagyon magányos, Európában mindig egyedül álló fajtának. A mozigép 90 milliós évi forgalmat csinál filmekből, ez legalább ugyanannyi nézőt jelent. Ezeknek fantáziáját, mentalitását alakítja és formálja a magyar jellem, érzés, tánc, gesztus, muzsika, építkezés, berendezés és történelemszemléletnek az a legtöbbször torz tükörképe, amit a vetítővászon elébünk tár. A magyar néplélek, a forrás üde és csillogó vizét sokszor zavarossá teszi. Pedig a néplélek volt az egyedüli letéteményese, hordozója a magyarság renaissance-ának. A nép, amely belekapaszkodott és meglapult a földben, akármilyen nagy és pusztító volt a fölötte elvonuló történelmi vihar, amely felperzselt városokat és megtizedelt nemesi osztályokat. Ő megmaradt.
S hogy a jövőben is megmaradhasson, szükséges, hogy megvédjék olyan szellemtelen tömegcikkek áradatával szemben, amely igazi értékeit mállasztja és rombolja. Adjuk a magyar sors látnokainak kezébe a filmgyártást, hogy olyan filmművészetünk legyen, mely erősíti és táplálja a magyar kultúra letéteményeseit.

Túlzással vádolnak és talán fantasztának is fognak tartani némelyek az olvasók közül.
De megszülethet-e egy művészet fanatizmus nélkül?
És tényleg olyan csapongó fantázia kell azt elképzelni, hogy a jövő harminc-negyven filmje közül legalább kettő-három új és izgalmas úttörő lesz. Nyolc-tíz komoly irodalomból fakadó művészfilm és a fennmaradó húsz is legalább olyan értékű lesz, mint az átlagos színdarabok, könyvek, képek, zeneművek? Ne rontsák a közízlést, ha már javítani sem sokat javíthatják. Éppen ma ne volna erre képes a magyarság, amikor nyolcmillió elzárt erőtartaléka szabadul fel és kap meghívót a kultúra és gazdasági élet terített asztalához? Fantaszta képzelet elhinni, hogy képes erre az erőfeszítésre?
Lehet, hogy egyoldalú túlzással vádolnak, mert mindent a film művészete szempontjából nézek.
Még ha így is volna -, nincs szükség ilyen túlzásra? Hiszen eddig ha filmről beszéltek, épp túlzó egyoldalúsággal csak ipari, anyagi oldaláról esett szó.
A célt pedig bármily messze van, lássák tisztán azok, akik feléje indulnak. S a magyar film célja sem lehet más, mint az egész világ filmgyártásáé:

a filmművészet.

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek