Szirénazúgás, aknarobbanás s
az embertelen nyilas terror idején íródott ez a könyvecske. A
filmművészet, a magyar filmművészet ügyében.
Amikor a Röpirat kéziratával 1945. február 10-én Szegedre
utaztam, hogy még elérjem Szentgyörgyi Albertet, aki
államelnök-jelöltként akkor készült Moszkvába repülni,
Budán még szóltak az ágyuk, kattogtak a repülők géppuskái.
Pest utcáin még temetetlenül hevertek a holtak.
A New York kávéház kapuboltozata alatt — amelynek
óvóhelyén átvészeltem az ostromot — hét férfi holtteste
feküdt sorban egymás mellett.
Az Almássy téren temettük el őket, a fagyott földbe
csákánnyal is alig lehetett egy kis gödröt ásni. Koporsót
nem tudtunk szerezni, helyette és szemfedőnek az egyik
filmkölcsönző iroda plakáttekercseit hoztuk el. Amikor
kibontottuk és a halottakra tettük, döbbenten olvastuk egy
vadnyugati cowboy-film plakátjainak feliratait. "A bűn
árnyékában... A bűn árnyékában... A bűn árnyékában..."
Az élet sokszor produkál giccses és morbid helyzeteket.
Ilyen körülmények között tervezni, írni, a magyar film
reneszánszáról álmodni, valóban csak egy alvajárónak vagy
egy rögeszme megszállottjának juthatott eszébe.
Ilyen körülmények között készült ez a válságos időben
elhangzott segélykérő írás, ez a lázas, hevenyészett,
sürgető könyv, mely az egész magyar filmgyártás
reformtervét összefoglalta — filmakadémiától a
cenzúráig, a moziktól és a filmkölcsönzéstől a
közönség ízléséig, a filmklubok és az iskolai oktatás az
állami szubvenció, a szerzői jog stb., stb. kérdéséig —,
a filmszakma egészének vízióját adta.
Annyira bíztam és reménykedtem abban, hogy a romokból
újjászülető film nem lesz folytatása a régi sablonoknak,
hanem új alapra épül, és új emberekkel, fiatalokkal
idealistákkal meg fogja valósítani a magyar filmművészetet.
Meg voltam győződve arról is, hogy sok jó szándékú, és
egy demokratikus alapokra épülő Magyarország jövőjében
bizakodó mérnök, orvos, agronómus, stb. — akik az
újjáépítésben teljes energiájukkal és tudásukkal részt
kívánnak venni —, hasonló terveket, beadványokat készít.
Saját munkaterületük reformterveit.
Ennek a megcsonkított szegény országnak elvették a sóját,
aranyát, vasát és ezüstjét. Csak pallérozott, kiművelt
emberfői adhattak reményt a megmaradásra, újjászületésre.
És milyen tékozlóan bántunk velük. Származás, párttagság
alapján bírálták és ítélték meg őket. Jelentősen
növelve ezzel az ország háborús veszteségeit.
Már áprilisban kikerült a nyomdából ez a könyv. Saját
költségemen, csupán 1500 példányban adtam ki. Ebből
körülbelül háromszázat eljuttattam a politikai és a
szellemi élet akkori vezetőihez. Azt reméltem, hogy legalább
elolvassák, megbeszélik, megvitatják velem. S talán még azt
is, hogy legalább egyes, régen esedékes részét tervezetemnek
késedelem nélkül meg is valósítják, és ebbe a munkába
engem, a tervek készítőjét is bevonnak.
A szakmai vezetőinek legnagyobb része fanyalogva fogadta Röpiratomat.
Nekik régi pozícióik visszavétele és biztosítása volt
akkor legfőbb céljuk. Nem volt érdekük a filmgyártás addigi
módszereinek megváltoztatása, sem a magyar filmművészet
újjászületése, sem a fiatalok beengedése a szakma védett
és általuk birtokolt vadászterületére. S az még külön
olajat öntött a tűzre, hogy ezek a nehezen cáfolható
reformgondolatok épp tőlem indultak ki, akit őt akkor hamis
vádak alapján ki akartak szorítani a pályáról. Konkurencia,
irigység féltékenység húzódott meg a rágalmak mögött.
Egyre jobban húzták, halasztották az igazolásomat, és ezzel
párhuzamosan — Nyírő németbarát múltja miatt — az Emberek
a havasont erőnek erejével fasiszta filmmé akarták
nyilvánítani, ami teljes megsemmisítését vonta volna maga
után! Mindezek tisztázása rengeteg utánjárást kívánt,
minden energiámat lekötötte és tevékenységemet
megbénította a Röpirat ügyében.
Semmiféle személyes kapcsolatot nem tudtam találni azokkal,
akik hivatottak voltak dönteni az ügyben.
A szakma hivatali íróasztalai mögött ülő személyek pedig
az elnémítás legcélravezetőbb módját alkalmazták a Röpirat
reformtervei ellen. Egyszerűen nem vettek róla tudomást.
Elhallgatták! Szakmai lapokban meg sem említették, még egy
nyilvános vitát sem rendeztek róla.
A könyv megmaradt pár száz példányát egy antikvárius
kilószámra felvásárolta. Ezekből később néhány
könyvritkaságként került forgalomba, amikor aktualitását
nagyrészt már elvesztette.
Hosszú ideig elhúzódott az igazolásom.
Védő és hamis tanúkat vonultattak fel. Újságcikkek és
nyilatkozataim minden sorát nagyító alatt vizsgálták.
De ahol nincs, ott ne keress!
Jó féléves késés után kénytelenek voltak igazolni.
A béke termékeny, alkotó légköre, felívelő művészi
tervek helyett rágalmak és hazugságok ellen kellett
védekeznem. Kezdeti lendületem megtört, indulásomat
lefékezték, startomat visszavetették. Megakadályozták a
Művészeti Tanácsba való beválasztásomat.
Közben a szakma figyelme is másfelé terelődött. A
zsákmányra koncentrált.
Mivel a pozíciókért való marakodáson és a zsákmányon
való osztozkodáson kívül álltam, és nem sok reményét
láttam annak, hogy a közeljövőben magyar filmet
készíthessek, leutaztam édesanyámhoz Erdélybe, hogy
segítsek neki.
Kisajátították házát, kertjét és kis birtokát azzal a
hamis váddal, hogy én a német csapatok oldalán harcoltam
végig a második világháborút. Ezt a vádat könnyen
tisztáztam mert a háború alatt — művészi munkásságomra
való tekintettel — a katonai szolgálat alól fel voltam mentve.
Később, amikor anyám ügyének elrendezése után
visszajöttem Erdélyből, némi vigasztalásomra szolgált, hogy
egyet s mást mégis megvalósítottak terveim közül.
Felvázolták a Filmakadémia tervét, átszervezték a
cenzúrát, megteremtették az állami támogatás anyagi
feltételeit. Kezdeményezésem tehát nem volt egészen
hiábavaló. Mások, nélkülem profitáltak belőle. Én csak
húsz évvel később, a bécsi Filmakadémián taníthattam
németül filmrendezésre osztrák, perzsa és afrikai diákokat.
Nagy kerülők után és nagy késéssel jutottam el kiindulási
pontomhoz...
1989. augusztus
Szőts István
"Most, amikor az egész világon százezrek és milliók a legrettenetesebb kétségekkel küzdenek, a filmnek, mint a legegyetemesebb hatású művészetnek, bele kell szólnia ebbe a küzdelembe és irányt kell mutatnia az embereknek. Bátorítani, vigasztalni kell őket, hogy nem hiábavaló a küzdelmük, nem fölösleges a szenvedésük, nem üres erőfeszítés amit tesznek, hanem érdemes élni."
Ch. Chaplin
TARTALOM
Oldal
Előszó.................................................................
I. A filmről és a film hatalmáról......................................
II. Filmakadémia.......................................................
III. Rendezők nevelése.................................................
IV. Filmgyárak.........................................................
V. Mozik...............................................................
VI. Állami támogatás...................................................
VII. Állami vagy magángyártás?.........................................
VIII. Gyártás és kölcsönzés............................................
IX. Cenzúra............................................................
X. Sajtó...............................................................
XI. Közönségünk neveléséről............................................
XII. Filmkormánybiztos.................................................
XIII. Szervezetek......................................................
XIV. Szerzői jog.......................................................
XV. A magyar filmstílusról.............................................
Ez a vázlatos terv jórészt még
az ostrom idején készült. Szirénazúgás, aknarobbanás
között. Már tervezet voltánál fogva sem tarthat irodalmi
igényre számot. Eredetiségre sem törekszik. Hiszen a bajokat
és orvosságot annyian ismerték és annyian ismételték
reménytelen egyhangúsággal, mint egy tibeti imamalom a
könyörgő szöveget. Mert nem üzlet a magyar film. S a lázas szervezkedések
gőzében legkevesebb szó — nem véletlen —, hogy éppen a
magyar filmművészetről esik. Hiszen a szakmát, a filmipar
kipróbált embereit eltartják a külföldi képek is. Az
ügyeseket, a fürge forgolódókat nagyon jól. Pest, 1945 április havában. Hódító fáraók múmiája
szétporladt és összeesett, hadjáratok száraz évszámokká
zsugorodnak, de csodáljuk Théba templomának megmaradt
oszlopait. Nem csatákkal mérjük és győz ma is a görögök
ereje; Pheidias fehér márványai, Platón és Arisztoteles
betűi hatalmasabbak és erősebbek a csillogó vértű
Hectoroknál. Michelangelok, Leonardok és Danték hirdetik az
olasz nép erejét. Goethe és Beethoven a németek romokba nem
dönthető, meg nem semmisíthető értékei maradnak.
Folytathatnám vég nélkül. Mindazt, ami a neandervölgyi
barlanglakóból homo sapienst, — kultúrát és Európát
teremtett, — a szellem emberei, tudósok, művészek adták és
fogják a jövőben is adni. Nagy varázslók és orvosok ők,
emberivé és istenivé formálják állati életünket. A művészet hídépítés A film hatalmáról. A kufárokról. A magyar filmről. Feladatáról Jövőjéről Érvek. ....és hamis érvek. A magyar film: kötelesség. A film elsősorban művészet. E
könyvecske keretében el sem férne, de nem is célja ennek
bizonyítása. Aki nem hiszi, nézze meg az "Érik a
gyümölcs"-öt, az Égi vándor"-t, a
"Postamester”-t vagy más hasonló filmeket. A film művészet. A filmgyárak modern
aranymezők. Művésznevelés,
Filmakadémia. Kísérleti telep. Stúdió.
Laboratórium. A nevelés terve. Filmtéka. Könyvtár.
Folyóirat. Szemináriumok. Filmklubok. Diploma és tehetség. Csak 2 fillért... A film művésze. A művészet nem kollektív. Író és rendező. A forgatókönyv nyersanyag. Víziótól a filmkockáig. Rendező és operatőr. Rendező és filmszínész. Színpad ember nélkül Típusok. Filmszínészeinkről.
Statisztáinkról. Francia, orosz példák. A filmszínész helye. A filmjátszás lehetőségei. Egy álom megvalósul. Típuskartoték. Még egyszer az első számú
filmművészetről. A mozigép nem játékszer! Az akadémia képzett
művészeket, szakembereket nevel, - gondoskodni kell az
eszközökről is. Filmgyáraink felszerelése elég korszerű
volt - és nívósabb filmek készítésére adott
lehetőséget, mint amilyenek ott készültek… Háborús károk. Könnyű "külső"
felszerelés. Szegény gazdagok Könnyű kézigépek,
áramfejlesztő lámpák. Háttérvetítés. A jó kultúrfilm eszközei. Pénz… pénz… pénz… Tömegek ízlése. Kevés a mozi. Moziengedélyekről. Kultúrpozíció vagy
nyugdíjpótlék. Aki "hátbatámad". Nemzeti Filmszínház, avagy
senki sem próféta…. Sok az eszkimó, kevés a mozi. Inyencek mozija. Közízlésünk általános
kultúrnívónk javításának leghatalmasabb eszköze -, a
film nem lehet magánvállalkozók kereskedelmi magánügye.
Államvezetésünk minden parlamenti felszólalás, hírlapi vita
ellenére sem törődött komolyan a magyar film ügyével.
(Illetve - ha törődött is -, intézkedéseivel sokszor
épp ellenkező eredményt ért el.) Aki sokat markol. … és keveset ad… Ahol a kultúra fényűzés. Jutalmak Filmbank. Tervezet a Filmalap jövedelmeinek
elosztásáról. Az 1942. évi 30 milliós
adójövedelem 33 százalékát alapul véve, kb. 10 millió
pengő volna az évi bevétel. Ebből: a 20 legértékesebb filmterv (filmgyártásunk fele) támogatására hátulálló kölcsön filmenként 150-300.000 pengő, összesen
kb..............4,000,000 P A fenti 10 milliós alap a
felemelt helyárakból kisebb számra apadt moziiparunkból ma is
befolyna (az első félév tatarozási javítási munkálatai
után). Elosztása változna csupán. Az első két évben
kizárólag a filmgyárak felszerelésére és a filmgyártás
szubvencionálására kell fordítani. A kezdet - évi 10-15
filmjének gyártási költségeit nagyrészt fedezni lehetne
ebből az összegből. 10-15 jó film pedig a magyar
filmművészet megújhodását jelentheti. Mindenki mindeneslánya. Pegazus vagy igásló…? A fény árnyéka. Hordó a vásznon. A jó propaganda. A művészet árulói. A magánvállalkozás mellett
szól a nemes értelemben vett verseny elve, a kevesebb
megkötöttséggel való munka lehetősége és a különböző
vállalatok különféle színű egészséges tarkasága.
Természetesen gátat kell vetni annak a mohó tolongásnak,
ami konjunkturális érdekből egy csomó haszonleső
üzletemberből kreált filmgyártót. Választottak és hivatottak. Állandó keretek. Egy elfelejtett lecke. Kollektív örömök. Hátrább a színpaddal. Idegen filmek forgalmazása. Külföldi képviseletek. Művészeti vezetést. Az anyagiakkal egyformán fontos a
szabadság. Szabadság nélkül a művészet is pincében nőtt
virág. Életképtelen, torz hajtásokat, ízetlen
gyümölcsöket terem. Akta vagy művészet. Bánk bán bűnei. Komolytalan példák, komoly
esetek. A szeplőtelen
uniformis. Ír vagy író. Akik nem várják be a végét. Favágók díszmagyarban. A szolgabíró nem siet. Sterilizált
filmgyártásunkról. Kertész vagy lódoktor. Sok bába között… A cenzúra reformja. A tömegek ízlését, művészi
látását hiába próbálná javítani egy komoly
felkészültséggel készült művészi film, ha nincsen hasonló
képzett kritikánk, sajtónk, amely egyengesse a hozzávezető,
sokszor fárasztó utat. Nemcsak a szép lelkek és
művészetrajongók szempontjából fontos a tömegízlés
fejlesztése és kritikai érzékének nevelése, hanem
társadalmi, erkölcsi, politikai fontosságú probléma ez,
hiszen köztudomású a filmnek mindennél hatalmasabb
tömegmozgató és nevelő ereje. Kritika napi áron. Helyes arányérzéket! Új meglátást. Kritikus nevelés. Folyóirat. Ahol a sztárt termelik… Kritika a kritikáról. Mérleg és egyensúly. A Film Barátai. "Kalauz előadások."
Matinék. Iskolai oktatás. A lelkes amatőrökről… A magyar film nem
Guttmann-nadrág. Kormánybiztost! Szakszervezetre (Szabadszervezet,
Filmkamara) főleg érdekvédelmi és fegyelmi szervként van
szükség. Kizárólag jóléti és szociális ügyekkel, -
nyugdíjakkal, szerződések, honoráriumok szabályozásával
foglakozzék. A filmművészet ügyét szolgálja, - nem
mint a múltban gyakran történt, - hogy a kamarai tagok
testületét és zárt számát védte a reábízott művészet
rovására is. És a szervezkedéssel kapcsolatban még
valamit. Lant és partvis. Csak 2 szó! A film nemcsak ipar és nem
csak áru. Mindenki lépik egyet. … hátra egyet!… … előre egyet. A technika csodája vagy a
szintetikus Greta Garbo. Kés, villa, olló… Jogászok előre! A magyar filmet -, a közönség
ízléséhez való állandó alkalmazkodás -, üzleti
szempontok -, szűklátókörű cenzúrák, a nívó
feladásának örök körforgására késztették. S ezek a
körök nem a sas felfelétörő, a művészet elöljáró
pályájához hasonlítanak -, hanem az örvény lefelé húzó
gyűrűihez. Más nemzetek filmművészete túlzásaiban és
hibában is egyezik karakterükkel. Ízlésüket nem hígítja.
Az amerikai film tempójával, villogófogsorú, egészséges
naiv gyerekeivel, pénz utáni rohanásával megfelel az ottani
közízlésnek. Ugyanezt mondhatjuk a széles gesztusú, festői
pompájú olasz filmekre, a finom összefüggéseket analizáló
franciára, a mély problematikájú, kommunista oroszra. A
magyar film, magyarságunk ósdi, divatjamúlt kelléktárát; a
dzsentrit és huszártisztet, hős Terkákat és Cinka Pannákat,
cigányzene szentimentális szirupjába mártogatva, iskolák
faliképeiről megúnt poros történelmi arcképcsarnokot,
görögtüzes élőképek stílusában, egy nemzetközi
metropolist imitáló Budapest kongó szalonjait, amerikai revűk
kétkrajcáros bárhangulatát, egy karakterétől távolálló
tipikus pesti kabaréhumort és a film lényegével ellenkező
szóvicc zuhatagot -, valamint népi problémáink kinőtt
ruháit és elavult divatját csempészte vissza abba a korba,
melyben nemzeti létünk legnagyobb viharai kavarogtak
körülöttük. Nyugat és Kelet dübörgő kohói
szomszédságában, román, szerb, szláv államok ifjú és
mohó nyújtózkodásai között visszaringat minket egy hamis
és díszletszagú múltba, mely sohasem volt az igazi magyarok,
az Árpádok, az erdélyi fejedelmek, a reformkor, Pázmányok,
vagy Adyk magyarsága. Túlzással vádolnak és talán
fantasztának is fognak tartani némelyek az olvasók közül. a filmművészet.
Előszó
A pusztítás a romok nagyobbak, mint képzeltük. Moziparkunk
egy része új határok mögé került, egy része nehezen
pótolható kárt szenvedett; filmgyáraink finom műszerei,
felszerelése jórészt megsemmisült. Oroszország, Amerika
hatalmas filmtermése előtt megnyíltak a mesterséges zsilipek.
A stúdiók, ahol tegnap még sorban álltak a gyártók, ma
üresen konganak.
Magyar film? — Pláne magyar filmművészet? Ma, amikor nem
üzlet filmet készíteni?...
És éppen itt látom a reményt. Filmművészetünk csak az
eddigi romjaira épülhet. Talán arra jó lesz ez a nagy
pusztítás, hogy mindent előlről kezdhessük. Hogy ne legyünk
folytatás. Sem az őrségváltás rendszerének, de az
azelőttiek sem! Sem a szenvedés, sem a szakmában
eltöltött évek száma, de még a helytelenül használt
szociális érv nem számíthat. Szorgalmas emberek ma
mindenütt elhelyezkedhetnek.
A film művészet, vagy legalább is az akar lenni.
Pár száz szakember érdeke nem lehet előbbrevaló a gondjaikra
bízott nézők millióinál. Kultúránk, ízlésünk,
nevelésünk érdekeinél.
Most, — hogy reméljük, — elmarad a filmművészet mellől a
kalmárok lármás serege; konjunktúrák letarolt puszta
földjéről, induljon feléje a hívők, fiatalok idealisták
csoportja.
Nem baj, ha először kevesen lesznek. Gépünk is kevés van,
pénzünk sincsen sok. És egy jó film sokkal többet ér évi
negyven rossznál. Ne legyünk számszerint harmadik gyártói
Európának. Ne döngessük a mellünket, hogy ez is valami.
De az a pár film, ami sok-sok lemondással és még több
szeretettel készül, — aztán jusson ki mindenüvé,
Clevelandtól Stockholmig. Nem mint olcsó, bóvli portéka,
hanem mint nagykövete ennek a számszerint kicsi, de
minőségileg jelentékeny nemzetnek.
Az idő — bármily furcsán hangzik — most érik a magyar
filmművészet és a film eljövendő művészei számára.
Jöjjenek mielőbb és mentől többen; segítsük, egyengessük
útjukat.
Kezünk nyomán, szívük és tehetségük nyomán leválnak majd
a magyar filmről a parvenű pénzesek, felfuvalkodott
szakemberek babonái, receptjei és hamis törvényei. És a
művészet tékozló gyermekének friss erőtől és
szépségektől duzzadó új formái előbukkannak akár egy
kontár falazta gótikus ablak ívei a szabadságot hozó
csákány ütésére.
A filmművészet, — a magyar filmművészet ügyében íródott
ez a könyvecske. Felejtsük el múltját és bűneit, de a
romépítés nehéz pillanataiban ne engedjük elsikkadni
jövőjét.
Az is lehet, hogy falrahányt borsó, tengerbe dobott palack lesz
a sorsa ennek a tervezetnek; mégis úgy érzem, útjára kell
bocsássam. Talán a vezetők közt messzebbnézők, a
politikusok közt államférfiak is lesznek, akik jobban
megértik és megsegítik kultúránk hamupipőkéjének, a
magyar filmművészetnek ügyét — a tegnapok hatalmasainál.
Őket keresi ez a válságos
időkben elhangzó segélykérő írás.I. A FILMRŐL ÉS A FILM HATALMÁRÓL
Most háború van. Norvégiától Krétáig, Flandriától a
Volgáig ömlik a vér és égnek a városok. Ilyen katasztrófa
még nem pusztított ezen a földdarabon. Nemcsak dómokat és
katedrálisokat, évszázadok kőbeálmodott szépségeit dönti
porba, de kettéhasítja sok szentnek tartott szokás, törvény,
vallás életformák vékonyka álarcát és az emberi bestia
ősi, már-már elfelejtett kegyetlen arca fenyegetőn bukkan ki
a tépett takarók mögül. A művészet, mely életet álmodó
hitével, a szeretet és az örök humánum mindent megértő
írjával gyógyította a sebeket, vár és talajvesztetten áll
a nagy kavargásban. Vár türelemmel az ő idejére. Mert tudja,
hogy az emberek a szenvedések, gyűlölet, vér és romok
világából ismét hozzá menekülnek; a harmónia, az igazság
elfelejtett arcához.
Hiszem, hogy a megismerés, egymás értékeinek, földjének,
nyelvének és zenéjének, örömének és sírásának,
táncainak és hétköznapjainak megismerése közelebb hozza,
jobban megérteti a mostani gyűlölködő népeket.
A nagy megértést, a békét, — a művészetek összegezője
— az új művészet, a film, nagy publicitásával bízvást
szolgálni fogja. A mozigép felmérhetetlen ajándék. Sokkal
több, mint Gutenberg sajtója.
Amíg az utóbbi csak az
írástudók zárt köréhez szólott, a film a nagy tömegek
elsőszámú szellemi tápláléka. Amíg legnagyobb
napilapjaink is ritkán lépik túl a százezres
példányszámot, egy átlagos magyar filmet kb. egymillió ember
néz végig. Amíg a magaskultúrájú vagyonos osztályok
könyv, koncert, képtárak, opera és színházak között
válogathatnak, vidéki és proletártömegek jóformán
egyedüli művészeti élvezete és szellemi kenyere a film.
Megszűkítette, de ugyanakkor
kibővítette a világot körülöttünk. Afrika sivatagjait
éppúgy közelünkbe hozta, mint az eszkimó fókavadászokat.
Bevezet a tudományok legrejtettebb világába. Mikrokozmoszokat,
idegtépő kísérleteket, szívünk működését, mélytengerek
világát, méhkirálynők harcát vagy a kozmikus ég ezer
titkát egyforma természetességgel tárja kíváncsi szemünk
elé. Harcterek pusztító tüzén sértetlenül vezet végig, s
a legkékebb vérű pearnél közelebbről láthatjuk az angol
király koronázásának egész pompás ceremóniáját.
Korokat varázsol vissza a történelem poros süllyesztőiből,
embertípusokat népszerűsít, divatokat kreál, s mindezt
rafinált módon legtöbbször a pártatlanság látszatával
tárja elénk suhanó álomképeivel. Íme ez a valóság, ez
történt, rád bízom a konzekvenciák levonását... Pedig a
lencse zsarnoki módon, szemellenzősen vezeti a nézőt és csak
azt mutatja meg a valóság komplikált és ezerarcú
világából, amit és ahogy azt ő jónak tartja. Pihenés
nélkül viszi tovább a képet, a gondolatot és igen sokszor
két egymástól látszólag távolálló és össze nem tartozó
kép tudatos egymásmellé állításával meggyőzőbb, erősebb
ítéletet mond félórás prédikációknál... Közvetlenül
szemtől szemhez szól, nincs szüksége közbeékelt tolmácsra,
mint például a gondolatnak a betűre. Primitív és bonyolult,
akár az élet.
A valóság látszata, a reális világ élő és mozgó képe
hitelessé, megtörténtté hamisítja a legvalószínűtlenebb
történeteket is. Tömegnevelő és meggyőző ereje épp ezért
páratlan és sokszorosan felülmúlja a rádió, sőt a sajtó
erejét is.
Hatalmas nézőközönsége túlszárnyalja az összes többi
művészetek publicitását.
A legdemokratikusabb művészet. Szellemi elittől proletárig
mindenkit megtalálunk nézői sorában.
Nemzetközi, mert a kép, a mozdulat nyelvén közli
mondanivalóit. Emberi sorsokat, tájakat, arcokat, városokat
mutat, amelyből a svéd favágó éppúgy olvas, mint a
buenos-airesi matróz.
"A film, ez az új művészet legegyetemesebb édesanyja az
emberiségnek minden művészetek között... Mindenkié, akinek
szeme van..." (Szabó Dezső). Új vizuális kultúra
keletkezett; új művészet kibontakozásának vagyunk
ritka tanúi, mely lassan felváltja a betűk által
sablonná merevedő gondolati kultúránkat.
Ha a betű, mely gyógyít és csodákat tehetett volna fény és
felvilágosodás helyett, sokszor mérget, gyűlöletet,
tudatlanságot, rágalmakat is terjeszt, sőt túlnyomó
mértékben azt, (napilapok!) — az nem Gutenberg hibája. A
mozira se haragudjunk, ha nem a művészetek szép és nemes
céljait szolgálja, hanem olcsó kiszolgálólánya lett a mohó
meggazdagodásnak, elvakult politikusoknak, rossz ízlésű
tömegeknek és profitéhes kalmároknak.
Nem az ő hibája, hogy erre használjuk csodálatos
szerkezetét, mellyel Pudovkin szerint "... megadatott a
világot minden fényével és árnyékával egy új művészeti
formába ültetni, mely elérte és kiszorítja majd az összes
régi művészeteket, mint a ma és holnap kifejezésének
leghatalmasabb eszköze..."
"...Ma még sokan nem látják, hogy a mozik pár
négyszögméter vásznán a világ lelke készül." Nem
lehet közömbös, hogy kik készítik és milyen célokat fog
szolgálni.
A magyar filmgyártás, mennyiségileg 1942-ben Európa nemzetei
között a harmadik helyet foglalta el. Ugyanakkor a
konjunktúrát csak üzletileg használta ki, ahelyett, hogy
egészséges, értékes filmművészetet teremtett volna.
Ma konjunktúrák és háborúk végén, országunk pusztaságain
és romjain, illúziók nélkül próbáljuk olvasni a jövőt.
Megmaradásra, új évezredre reményt, sem áldozatos régi
múltunk, sem természetes határaink, sem apadó népességünk
száma, sem tartalomnélküli, kongó frázisok nem
biztosítanak. A nagy parlag és pusztaság ismét pallérozott,
kiművelt emberfőkre vár. Jövőt, függetlenséget csak akkor
remélhetünk, ha minőségi embertípust, mély kultúrájú
nemzetet tudunk teremteni. A nagy katasztrófa felfakasztott
gondosan kendőzött sebeket. Mély szándékokat tárt fel.
Hiányokat és mulasztásokat. Országunk új arca
formálásának, polgárai nevelésének leghatalmasabb fegyvere
a mozigép lesz.
Lehet-e egyáltalán jövője a magyar filmnek?
Szerény anyagi eszközeivel, korlátozott nyelvterületén
felveheti-e a versenyt hatalmas külföldi riválisaival?
Van-e remény, hogy utat talál az ország határain túl?
Kíváncsi egyáltalában valaki a mi kis vicinális
problémáinkra, örömünkre és bánatunkra?
Nemcsak a mozisok ellenérvével szeretnék válaszolni, hogy
vidéken egy közepes magyar film sokkalta nagyobb üzleti siker
egy művészi francia, vagy más külföldi képnél, mert ez
kétes bizonyíték. Azt is igazolhatja, hogy átlagos
nézőközönségünk nem elég érett és kultúrált
igényesebb műalkotások befogadására. De nem tagadható egy
gyakorlati eredmény igazsága sem. Legkönnyebben s
legszívesebben mindenki saját anyanyelvén, ízlésén,
szokásán keresztül szerez tudomást a világról. Így lehet
legkönnyebben nevelni, tanítani. Szovjetunió régen
felismerte és hasznosította ezt az elvet, amikor 14 nemzeti
filgyártó központot létesített birodalmában, ukrántól
grúzig.
Mi sem mondhatunk le arról az eszközről, amivel ízlést,
kultúrát, eszméket leggyorsabban terjeszthetünk.
Olcsóbban gyártunk mint Nyugat vagy Amerika. A szegénység
ezermesterré tett és megtanított olyan kis összegből
filmeket előállítani, melyből más, gazdagabb nemzetek egy
felvonást sem tudnának készíteni. Külföldet
elárasztják filmművészeink. Rendezők, színészek és
nagy világsikerek írói is sokszor magyarok. Változatos
szép tájaink vannak, hegyektől végtelen síkságokig. Érdekes
szokásaink, típusaink. Zenében, irodalomban,
képző-művészetekben európai mértékkel mérnek. A
művészet már sokszor kis nemzetektől indult el
diadalútjára. Velence, Weimar, Svédország, Firenze neveit
elég említeni. Ha az orosz fontosnak tartott és teremtett
grúz filmgyártást, nem volna vétek, ha mi magyarok, a film
szellemi, anyagi lehetőségeinek birtokában, lemondanánk a
magyar filmről?...
Ne hallgassunk a kenetteljes farizeusokra, akik bármely
pillanatban statisztikai adatokkal cáfolhatatlanul
bizonyítják, hogy a magyar film épp anyagi körülményei
folytán ne is álmodjék művészetről... Elégedjünk meg a
nagybecsű közönség igénytelenségének kiszolgálásával,
bádogbacsomagolt szolid kis kommerszárúval, mely jól-rosszul
másfél óráig elszórakoztat... Mert hát Istenem, úgyis
olyan keveset szórakozunk ebben a szomorú világban...
Saját tehetségtelenségüket leplezik, profitjukat féltve
beszélnek le mindenkit a művészet felé vivő útról. Mert
tudják, ha ezt megközelítik filmjeink, nekik semmi
keresnivalójuk sem marad a filmgyárak körül. Csak a profit
elvesztésének félelme, önmaguk tehetetlenségének tudata
irányítja lemondó tárgyilagosságukat.
A film önmaga ragyogó példákkal cáfolja őket. A francia,
vagy egyes svéd, cseh művészfilmek nemzetközi sikere, sőt
kasszasikere! nem bizonyítják kézzelfoghatóan, hogy egy film
értéke nem csupán a befektetett pénzzel mérhető, hogy a
szellem és a művészet legalább olyan jó aranyfedezete egy
szerény anyagi eszközökkel készült filmnek, mint Hollywood
dollármilliói?...
Külföld felé a legszélesebb ajtó és ablak a film,..."
melyen át esténként milliók néznek a világba". Ne
zárjuk be, nyissuk mentöl szélesebbre őket.
De nemcsak nekünk, házi használatra, a világ vajúdó
filmművészetének is szüksége van a magyar film speciális
ízére és stílusára, mint ahogy a többi művészeteket
is gazdagították szobrászaink, festőink, muzsikánk és
verseink. Gazdasági, politikai téren, egész biztos, a jövő
eltünteti azokat a szűk ketreceket, vámsorompókat, amivel ma
elbarikádozzák egymást népek és országok. De nem tudunk és
nem is szabad elképzelnünk olyan Európát, ahol egyszínűvé
fakul az emberek vérmérséklete, ritmusa és nyelve.
Európának éppúgy szüksége lesz a magyar filmre, mint ahogy
nem nélkülözhette a svéd drámát, az olasz operát, a
flamand festőket, vagy a bécsi muzsikát.
A megértés hídjait építeni, a romok eltakarítását
siettetni, az egymás mellett élni rendeltetett emberek és
fajták együttműködéséből kivenni részét a magyar
filmművészetnek, nem lehet többé konjunkturális
esetlegesség.
Új emberek, új célok teremtsenek a régi gyárakban új
filmeket. Filmeket, melyek elvégezve belső termékeny
hivatásukat, eljutnak oda, ahová többi művészetünk már
régen eljutott, — az európai nívóra. Vizsgáljuk sorra a
feléje vezető utat. Azt a sok összetevőt, mely éppúgy lehet
fékező kolonc, mint lendítő súly...II. FILMAKADÉMIA
Akit ez sem győz meg, az valószínű, operába is csak azért
jár, hogy új estélyiruháját bemutassa és könyveket is
legfeljebb kötéséért vásárol.
Jó filmet, mely meggyőzi a tömegeket, csak a művészi
igazság eszközeivel, a művészet nyelvén készíthetünk. Nem
fog sem véletlenül, sem sikerkutató üzletemberek, sem
"művészi" ötleteket szülő "gegmenek"
receptjére megszületni. Művészetet, stílust csak hivatott
művészek teremthetnek.
Hogy a magyar film és általában a világ filmgyártása annyi
selejtes celluloidszalaggal árasztja el a mozikat, ez nemcsak a
tőkések üzleti mohóságát és kultúrálatlanságát,
tömegek ízléstelenségét bizonyítja, hanem elárulja
alkotói szellemi képességeit is. A filmgyárak éppoly
csábítók, mint valamikor az aranymezők. Sajnos sokszor
gyűjtőmedencéjévé váltak szellemi és erkölcsi
hajótörötteknek, kalandvadászoknak, félresikerült
egzisztenciáknak. Talán egy fokkal inkább mint a sajtó. A
film mai "művészeinek" jó része ezekből
szelektálódik. Az a néhány író, vagy más, legtöbbször
gyámoltalan művészember, aki véletlenül a stúdiók
közelébe sodródik, vagy megretten s egy életre megcsömörlik
az ottani zsibvásártól, vagy cinikusan csupán pénzkereseti
eszköznek használja a filmet, — művészetét megőrzi más
alkotásokra.
Művészetet, hitet, ideálizmust nem tűr meg a mai
filmgyártás szelleme. De éppoly reménytelen a
mesterségbeli tudás elsajátítása. A kenyéririgység
számtalan apró Tibetet teremt, ahol mindenki gondosan titkolja
és őrzi, nemhogy továbbadná tudását. Igyekszik
elködösíteni, komplikálni azt, mert tudja, hogy azt a kevés
technikát, ami elég számára, egy film elkészítéséhez,
normálisfejű ember hónapok alatt elsajátíthatja. Nem hiszem,
hogy országunk filmre leghivatottabb egyéniségei a mai
pénzcsinálta rendszer, vagy az anyagi érdekeket védő kamarai
szakemberek között valaha is odakerülhetnének, hogy filmet
készítsenek.
A művész születik, de minden művésznek el kell sajátítani
bizonyos mesterségbeli tudást s lehetőséget kell adni az
alkotásra. Különösen filmnél, ahol a művészet
törvényei most alakulnak, roppant vajúdásban, ahol a
mesterségbeli rész a legtöbb technikát, szakértelmet kíván
s ahol a pénz annyira domináló, mint egyetlen más
művészetnél sem. Szükséges, hogy komplikált
szerkezetét, formáját, elért eredményeit,
törvényszerűségeit összegezve átadhassák az arra
hivatottaknak. Szükséges, hogy igazságos szakértelemmel
válogassák ki azokat, akikre rábízhatjuk a filmkészítés
felelősségteljes munkáját. A filmakadémia diplomája
önmagában nem gyárt művészeket, de mindenesetre
egészségesebb és célravezetőbb út a film alkotóinak
kiválogatására, ismereteik megszerzésére, mint a mostani
rendszer. Nem szívesen használom az akadémia merev, nagyképű
címét. Tanítási szelleme és módszerei úgysem képzelhetők
pedagógiai sémák szerint. Meghitt studióelőadások,
gyakorlati szakemberek bekapcsolásával, hasonlatosan a régi
céhek mester és tanítvány viszonyához. Közösen kutatni,
megfejteni, a filmművészet nagy törvényeit és alkotásait.
Hiszen minnyájan még csak a kezdet kezdetén járunk. Inkább
gyakorlati, mint elméleti úton közelítsük meg a film
lelkét, esztétikáját, dramaturgiáját.
Kísérleti telep, filmstúdió, könnyen készülhet a Hunnia
filmgyár asztalosműhelyéből és díszletraktárából. A
gyártelep kellős közepén így bő alkalmuk volna a
növendékeknek állandóan figyelemmel kísérni a gyártást,
elsajátítani a szükséges műtermi és laboratóriumi
gyakorlatokat. Legalább 5-6 korszerű vágóasztalt kell
felszerelni. Ezeken vizsgálhatják, vetíthetik előre,
hátrafelé a kísérleti anyagot. Itt lehet legjobban
észrevenni a hibákat. A gyártók adják kölcsön a filmek
hulladékanyagát. Egész tanulságos játékot lehet belőlük
készíteni — párhuzamosan a gyártás alatti film
vágásával. Normális időkben csekély összeget kaptak ezért
a körömlakk-készítőktől. Végeredményben úgy is az lesz a
sorsa, de előtte mások hasznos ismereteket faricskálnak és
ragaszthattak belőle...
Nagy laboratóriumunk egy helyiségét rendezzék be kísérleti laboratóriumnak a
különböző hívási rendszerek gyakorlati elsajátítására. A
kis stúdióban főleg keskeny filmre (takarékosság) lehetne
dolgozni. Miniatűr díszletekben, kis lámpákkal, egész
szerény anyagi eszközökkel sok művészi ötletet kívánó
bábfilmek készülhetnek. Világítást, díszletezést, a
gépmozgatás fortélyait önállóan lehet így megtanulni.
Rendezői, színészi, díszletépítési és technikai
szakosztály mellett filmkereskedelemmel foglalkozó tanfolyam is
legyen az Akadémián. Az első félév túlnyomórészt azonos
tantervvel indulna, általános ismeretek keretében. Viszonylag
nagy létszámmal, amit a különböző félévek vizsgái a
minimumra, az igazán elhivatottak számára rostálnak. A
második félévben már jobban szakosztályokra tagozódhat a
tananyag.
Második évben a különböző szakosztályok növendékeiből
kis csoportok alakulhatnak: rendező, operatőr, díszlettervező
és színésznövendékből, megadott feladatok (filmrészletek,
rövid versek, filmnovellák stb.) önálló elvégzésére.
A legjobbakat díjazni lehet, ébrentartva a nemes
vetélkedés és verseny szellemét. A harmadik év amolyan
inasév, segédrendező, segédoperatőr stb. beosztásban
vegyenek részt a növendékek a filmgyártásban. Az arra
érdemesek tanulmányaik befejeztével ösztöndíjas
tanulmányutakon ismerkedjenek a külföldi filmművészettel.
Feltétlenül szükséges egy filmtéka felállítása, ahol
néma filmektől a legújabb filmalkotásokig rendelkezésre
állnak és vetíthetők a filmek.
Filmkönyvtár- és szakfolyóiratgyüjtemény annál könnyebben
berendezhető, mert sajnos, a film egész irodalma pár
könyvespolcon nyugodtan elfér...
Heti folyóirat tájékoztasson az akadémia munkásságáról.
Közölje a növendékek kimerítő részletes tanulmányát a
vetített filmekről, terveikről, munkásságukról. Kapcsot
teremtve az akadémia felé kacsintgató fiatalsággal és a film
művészete iránt érdeklődő nagyközönséggel. Az
akadémia keretében továbbtanulási és kísérleti
lehetőséget kell biztosítani a beérkezettek, a haladók
számára is.
Felvilágosító előadásokat, vetítéseket, esti tanfolyamokat
lehetne rendezni nemcsak a szakemberek, a kritikusok, írók és
művészek, hanem az érdeklődő nagyközönség részére is.
Vitaestékre, eszmecserékre egy vetítővel ellátott filmklub
volna megfelelő. Filmet legjobban filmből lehet tanulni. Nincs
az a rossz film, amiből jót ne tanulhatnánk. A
filmvetítéssel kapcsolatos vitaelőadások, az újravetítés
részletes kritikái, szétboncolják a művet és annak belső
szerkezete éppúgy láthatóvá és tapinthatóvá válik, mint
a röntgenernyő, vagy a professzor bonckése nyomán az emberi
test csontrendszere, finom idegszálai. A filmesek legtöbbször
kávéházi römipartikon jöttek össze, nem csoda, ha
érdeklődésük gyártási költségek, előlegek és gázsik
körül forgolódik. Sem a hely, sem a légkör nem alkalmas
művészi vitákra, pedig ezek nélkül életképes
művészetről nem is álmodhatunk. Különösen nem ennél a
fiatal, útjait kereső tapogatózó, hol színházba, hol
irodalomba kapaszkodó művészetnél.
Az akadémia célja képzett filmművészek, filmszakemberek
nevelése és ezek mentől szélesebb körből való
felkutatása. Diplomája nem nyújt feltétlenül
munkalehetőséget és semmiképp sem jogcím nyugdíjas
állásra. Elsősorban közülük verbuválódik az
utánpótlás, — ez természetes. De azzal is tisztában
legyenek, hogy a művészet nem szociális pálya.
Állandó harc, ahol csak a kiválók, a teremtő alkotóknak
kell helyet biztosítani. Még akkor is, ha ezek esetleg az
akadémia megkerülésével jelentkeznének.
Az akadémia fenntartási költségei minden különösebb
nehézség nélkül előteremthetők. 1943-ban 90 millió pengő
volt a magyarországi mozik bevétele. Ez körülbelül 50-60
millió jegy árából tevődött össze.
Ha a jegyeket csak 2 fillér pótadóval terhelik, több mint 1
millió pengő gyűlne össze, s ez bőven fedezné a kísérleti telep egész évi
költségeit. A kétfilléres hozzájárulás nem hiszem, hogy
valakit tönkretenne. A film művészetének és
továbbfejlődésének ügye pedig igazán megérdemli a
szórakozás észre nem vehető dézsmáját. Különösen akkor,
amikor ez végeredményben ismét a nagyérdemű publikumhoz
kerül vissza, jobb és nívósabb filmek alakjában.III. RENDEZŐK NEVELÉSE.
Az akadémia legfontosabb feladata legyen a film elsőszámú
alkotójának, a rendezőnek nevelése. Értsük meg végre, hogy
a film önálló, új művészet. Reformját ne várjuk se az
íróktól, se a színpad embereitől. Filmművészre van
szükség aki mondanivalóit, elképzelését nem egy más
művészet nyelvéről fordítja filmre, hanem a film önálló
törvényei szerint gondolkodik és önti formába
elképzeléseit. (Ha ez nem volna igaz, akkor minden nagy
regényből készült film, melyben nagy színészek játszanak,
automatikusan jó film is lenne.) Jó filmrendezők meg fogják
találni a filmszerű témákat. Írnak vizuális, jó
forgatókönyveket, megtanítanak, inspirálnak írókat a film
nyelvén gondolkozni. Színészeket fognak teremteni, ha kell
utcai járókelőkből is. Operatőröket, hangmérnököket,
sminkmestert, díszletépítőt rá fognak vezetni a
legművészibb és legfilmszerűbb megoldásokra, eltérítve
őket mesterségük megszokott, sivár sablonjaitól.
És hagyjunk fel azzal a babonával, hogy a film kollektív
termés, akár egy tyúkfarm, vagy egy futószalagos gyári
üzem produktuma.
Száztagú zenekar fújhatja, zengheti hegedűn, zongorán,
oboán és kürtön, magasan és mélyen a szólamokat,
virtuózok és gyengébb kvalitású mesteremberek ülhetnek a
kotta előtt, de azért az előadás mégis csak a karmester
egyéni műve. Egy Toscaninié, vagy Stokovszkyé, aki egységbe
foglalta, ritmusát, színét megszabta, új formáit villantotta
elő, új értelmet, új hangsúlyt adott a régi partitúrának.
Ugyanúgy egyéni műve az előadás a karmesternek, mint ahogy
Beethoven vagy Mozart a mű alkotója, függetlenül a zenekar
tagjainak számától. A film rendezőjét előszeretettel
hasonlítják a karmesterhez. Éppen úgy áll ő is a
reflektorok, díszletek, emberek, állatok, gépek és tárgyak
forgatagában. Intésére és vezényszavára egyszer egy arc kap
vezető szólamot, s a premier plán szólójában teljesen
betölti a képmezőt, majd tömegek vagy gépek, az egek futó
vándorai, a felhők, a tengerek hullámai, vagy egy őszi
pilinkéző falevél váltják és adják át egymásnak a
dallamot. A gép vezetésével és a vágószoba ollójával ad
ritmust és foglalja egységbe az egészet. Képek egymáshoz
kapcsolásával, ellenponthoz, szüneteket tart, vad fugákat és
andalító lassú, kitartó ütemeket játszik.
Amíg a zenekar mestere kottából vezényel, ahol a hangjegyek
eléggé egyértelmű lezárt jelölések, a film rendezőjének
partitúrája, a forgatókönyv, egészen más síkon, az
irodalom síkján jelöli, vázolja azt, amit egy új művészet
eszközeivel képekben kell maradandó formában önteni. Az
írás a gondolatot, a víziót sablonos szavakba és mondatokba
zárja. Ezek a mondatok nem egyértelmű képeket jelölnek.
Legfeljebb csak utalnak valamire. Mert hiába írja le a
forgatókönyv azt, hogy szép, felhős ég; a film értéke,
érzelmi hatása épp olyan különböző lehet, mint
ahányféleképp szép a felhős ég… Lehet hatalmas fehér,
tornyosuló habfelhő. Gömbölyű gomolyagok egymásbanőtt
dagadó formái, akár Rubens kavargó kicsattanó hústömegei
és embervegetációi. És lehetnek finom foszlányokból
szőttek, mintha Boticelli tündérei felejtették volna az
égen. Rohanhatnak a szélben vagy lassan állhatnak, mint a
tikkadt nyári délután a búzatáblák felett. Lehetnek
titokzatos formájúak. Furcsa jeleket és figurákat
rajzolhatnak. Lehetnek hófehérek fényesszélűek
aranyszínűek, mint a barokk szentek feje felett az
oltárképen. Tömör fenyegető, fekete óriások és könnyed,
illanó ködök…
S mindezekről csak azt írja a forgatókönyv, hogy szép
felhők… Sablon és nyersanyag, jelölés csupán ez, amelynek
úgyis csak egy értelme lesz; amit a rendező képbe tudott
álmodni és a filmkocka négyszögébe, formába
kényszerítette. S ebben a képben már nem az író, hanem a
rendező felhője szerepel, és mond egyértelmű konkrét dolgot
a nézőnek. S ha egy felhőről ennyit lehet fecsegni, mennyivel
több problémát jelent egy ember. Arca, mozdulata, hangja,
sorsvágta ráncai, ruhája, környezete, bútora, lakása...
Annyira külön és zárt világ a film és irodalom világa,
hogy még egy úgynevezett irodalmi film rendezőjét is nyugodt
lelkiismerettel sorozhatjuk az önálló alkotóművészek közé
(természetesen, ha filmje megüti a mértéket), mint a
középkor nagy festőit, szobrászokat és zeneszerzőket, akik
alkotásaik anyagát a Biblia kimeríthetetlen gazdagságú
lapjairól választották. Egy angyali üdvözlet, Jézus
születése vagy Golgotha mesterének művészi értékét nem
csökkenti az a körülmény, hogy képe, szobra történetét
és témáját egész aprólékos pontossággal megtaláljuk a
négy evangélista négyfajta leírásában.
Más egy könyv hatása és más a filmé. Mondatokra
emlékszünk a regényből, stílusra, mondatfűzésre, mesére;
— a filmnél elsősorban képekre. Képekre, melyek
kétségtelenül ott éltek az író fantáziájában, a
forgatókönyv sokszor, szürke, közömbös sablonokká
uniformizált mondataiban — melyek nyomán minden olvasóban
más és más értelmű víziók támadtak — ha egyáltalában
támadtak víziók —, mert hisz a könyv és olvasmány célja
nem csupán a szemen keresztül való gyönyörködtetés… A
könyv elmosódó, határozatlan képeit egy önálló
filmművész önti biztos érzékkel konkrét és egyértelmű
képekbe. Nem fordít és közvetít. Mert a forgatókönyv
vázlat, jelölés, nyersanyag és modell csupán kezében, amit
ő stilizál és alakít művészetté, képekké. S a film
nézője ezekre az általa készített képekre fog
visszaemlékezni. Képekre, melyek a forgatókönyv nyomán
rajzolódtak ki a rendező fantáziájában —, s talán
hónapokig kereshette őket. Völgyeket, patakokat, utcákat és
házakat, embereket és tárgyakat. S ha megtalálta, néha
napokig kellett várni isteni társára, legfinomabb eszközére
—, a napsugárra. A fényre, mellyel együtt festi és rajzolja
a képet. Mely hangulatot, sötét árnyékot —, ragyogó
pászmákat húz a völgyek mélységeiben, ezüstösen csillan a
vizek tetején, átragyog a ködön, arany szálakat sző a lány
hajába, — s a film ezüstjére rögzíti a műalkotás első
állomását, a képet.
Természetesen művészi érzékkel kell rendelkezzék
legközelebbi segítőtársa, az operatőr is. A géppel
felszerelt ember feladata nem egyéni víziók és
elképzelések utáni futkosás, hanem a rendező által
megrendezett reális világ fáinak, embereinek, felhőinek
rögzítése, melyek épp a rendező előbb említett
elképzelései szerint, az élet ezerarcú, kaotikus —,
művészi értelemben nyers és rendetlen forgatagának már
kiragadott —, stilizált elemei. Természetesen ez a művelet
sem pusztán mechanikai folyamat —, hiszen a művészetnek
olyan sejtelmes, szavakkal nem mérhető —, pontosan nem
közölhető anyagáról van szó —, amit a rendező
legaprólékosabb körülírással sem közvetíthet. Amit az
operatőr a természetben megkomponált kép, a forgatókönyv, a
színészi alakítás és a rendező kívánságaiból kell
százszázalékosan művészi intuícióval megérezzen. Ez a
megérzés és művészi ösztön emeli őt ki a technikus
szakemberek sorából.
Különböző emberek más és más művészetre való
készségét kívánja a film és színpad más és más
művészete.
A filmszínész stílusa, tehát nevelése is merőben
különbözik a színpadi színészétől. Az igazi film
ledöntötte a háromfalú kulisszák börtönét és kozmikus
arányúvá növesztette azt. A színpad emberre épül. A film
— sokszor tájkép ember nélkül és legtöbbször valódi
arányaiban mutatja az embert a világban. Sokszor csak
statisztál az élettelen tárgyak, bányák, gyárak, hegyek,
tengerek, állatok, vagy tömegek között. Amíg nem tudunk
elképzelni színpadot színész nélkül —, addig filmek, sőt
egészen jó filmek —, nemhogy színész megkerülésével
készültek —, de ember nélkül is (rajzfilm, állatfilm,
tájfilm).
Típusok jelenlétét — és csak másodsorban színművészeti
alakítókészséget kíván a film. A gyakorlat már éppen
eleget bizonyította ezt. Tom Mix lova, Rin-Tin-Tin, Tarzan
csimpánza éppoly főszerelői voltak egész elfogadható
filmeknek —, mint a gyermeksztárok szériája. Jackie
Coogantól, Shirley Templeig, vagy a boxbajnokból
művésszé avanzsált Jack Dempsey, a világrekorder
Weissmüller, a különböző szépségkirálynők,
botrányok, szenzációk hősnőiből lett filmsztárok.
Miért nem történhet ugyanez meg a színpadon is? Mert ott
színészi alakítás, színészi ábrázolásról és
jellemzésről, — nem testi jelenlétről, egyéni, külső
adottságokról van elsősorban szó. Persze, ha ezek a külső
adottságok, komoly átélő készséggel párosulnak, ez csak
külön nyeresége a filmnek. Egy kifejező szem, egy érdekes,
síkokkal határolt, vagy ráncokkal telerajzolt arc —, mely
térképe, vagy izgalmas olvasmánya sorsnak, jellemeknek —,
éppoly öntudatlanul hordja magán a műalkotás jegyeit, mint
egy szépcombú lány, vagy egy virágkehely. Legfeljebb valaki
másra, kívül állóra van szüksége —, aki az ő
határozott, dús jeleit, szimbólumát, jelentését tudatosan
felhasználja. Kiragadja a világ rendezetlen tömegéből. Egy
kép vásznán, vagy egy szobor mozdulatában vagy egy zenemű
dallamában — ráirányítja a figyelmet és megmutatja az az
isteni törvényt, igazságot, melynek ő eddig öntudatlan
hordozója volt.
De Teremtője betűnek, jelnek szánta, amikor arca, alakja,
gesztusai vagy hangja olyan félre nem érthető egyéni erővel
csendül ki a nagy tömegek elmosódott tengeréből.
A színész alakítja testi adottságait. Kócot ragaszt,
parókát húz, festékfoltokkal és vonalakkal változtatja meg
arcvonásait.
A film színésze akár a régi görög színpadok lárvái,
típusától nem szabadulhat. S ez az élő és nem
kendőzött emberi arc, a premier planok felnagyításában, a
pórusok, ráncok, apró szemrebbenések és izomjátékok szem
nem érzékelhette közelségében, soha nem látott titkokat
árul el az emberről.
A magyar filmgyártás és filmművészet szegénységének egyik
fő oka, hogy színészeink és színésznőink arca sokszor
szürke elmosódott, telt —, nem elég kifejező. Ha nem
ismernénk őket és legtöbbjükkel egy zsúfolt villamoson
találkoznánk, közömbösen siklana végig rajtuk tekintetünk
—, de bizonyára találnánk ugyanott embereket,
proletárfejeket, vagy batyus kofákat, akiket félóráig is
elbámulunk. Mert izgalmas olvasmány, a szenvedés,
visszafojtott indulatok, emberi szomorúság, vagy lezüllött
semmittevés lapjai ők éppúgy, mint egy ízes mosoly, az
apró, bezsírosodott szemek jókedvű villanása, gömbölyű
kerek arcok széles mosolya, a boldogság félreismerhetetlen
jelei... Sajnos statisztériánk is unalmas, uniformizált
aszfaltfejek tömegéből tevődik össze. Lesoványodott,
jellegzetes ripacstípusok, körúti ifjak, vagy műdémonok
műszempillás, daueros fejei, semmivel sem mondanak többet az
emberről, mint egy borbély cégtáblája. Egy falusi vasárnap,
vagy vidéki városka hetipiacán, milyen remek emberanyag,
mennyi különböző egyéniség ád találkát egymásnak.
A francia és főleg az orosz filmeknek fő ereje éppen
kitűnően megválasztott tipusszinészeikben és eredeti
fejek gazdagságában keresendő. Amerika levelezőlapszépségű
amorozói és hibátlanná uniformizált, unalmasan szép görlei
mellett remek típusok szerepelnek. Néha egy-egy nagy filmben
éppen ezek maradnak meg emlékezetünkben. Nyugodtan mondhatom,
ha pl. Jannings, Wegener, Conrad Veidt, Blanchar, rossz
színészek is lennének, filmen még akkor is kitűnően
megállnák a helyüket, mert vizuális értelemben színes,
értékes egyéniségek. Ez a vizuális érdekesség: az arc,
a szemek, valamint a hang és gesztusok egyéni ereje kreál nagy
művésznőket filmen Greta Garbokból, Marlene Dietrichekből,
vagy Michele Morganokból. Síkokkal határolt, plasztikus
arcuk, érdekes rajzú profiluk, kifejező szemük, lényük
valamit különös tökéletességgel jelölő varázsa, tehát külső
testi adottságok tehetségük legfőbb titka. Hányan
ugrottak ki minden különösebb képzettség nélkül —
manikürszalónokból, táncparkettekről, vagy farmok traktorai
mellől a művészet csillogó gyöngyvásznára. S hányan a
film nagyjai közül — csúfosan megbuknak, ha egy számukra
idegen helyen, a színpad deszkáin próbálnak fellépni. A
színpad színésze inkább alakító, mint modell, a filmé
először modell, csak másodsorban alakító művész. Természetesen
egy-egy ilyen típus, határozott arc legtöbbször csak
önmagát adhatja. Szerepköre éppoly lezárt, körülhatárolt,
mint arca, vagy testalkata. De ezen belül azután hiteles
élményt ad.Tökéletesebbet, mint egy másfajta tehetség, a
színpadi színész maszkkal, játékkal pótolt alakítása.
Szerepe a színpad színészéhez képest mégis alárendelt.
Önálló alkotásra ritkán nyílik alkalma. Állandóan
rendezik. Vonalat húznak lábai elé, megszabják mozgásának
irányát, ütemét. Lemérik a géptől való távolságát,
gépi úton módosítják hangját. Szóval, mint a kép egyik
alkotóelemét kezelik, akit igen sokszor ki is hagynak a
képből, néha olyan jelentéktelen tárgy kedvéért, mint egy
üres pohár, vagy elnyomott cigaretta…
Sőt alakítása legtisztább pillanataiban —, ahol kimondottan
színészi értelmű alakításról van szó —, sem önálló
és kizárólagos a művészete. Rendező és operatőr
foglalják képbe, fények és árnyékok festik és mélyítik
értékét a képnek —, amelynek ő még akkor is csak egyik
alkotórésze és modellje —, ha ezt a képet teljesen betölti
premier plánban. Arról nem is beszélve, hogy ennek a premier
plánnak tartalmi, érzelmi értékét mennyire befolyásolja az
előtte, vagy utána következő kép. Helyzeti energiája van
minden képnek (a ritmushatásról nem is szólva) — ami megint
teljesen kívül esik, nemcsak a színész művészetén, —
hanem sokszor tudomásán is. Gyakran csak kezét, vagy lábát
látjuk a sztárnak —, és még többször ezek a kezek és
lábak egy másik ember — a dublőz — kezei és lábai…
Mindez elsősorban rendezési feladat —, vagy legfeljebb
közös munka. Szét nem választható a rendező és operatőr
munkájától.
Van aztán filmnek sok olyan métere, mely teljesen színész
nélkül pereg… Elsősorban típusszínészekre és nem
sztárokra, vagy színpadi értelemben vett modoros színészi
alakításra van szüksége az igazi filmnek. Ezeket a
vizuális típusokat pedig, ha szükséges, előkelő
szalonokból éppúgy beviheti a rendező a stúdióba, mint
külvárosi utcákról.
Mindez nagyban megnehezíti a rendező munkáját, hiszen minden
filmjéhez új embereket kell keresni és megtanítani a
mesterség technikájára. Bátorság, türelem és
szuggesztivitás kérdése jórészt a dolog —, mert ahogy egy
maratoni táv negyvenkét kilométerét csak kivételes emberek
tudják lefutni egyszerre — azok is csak hosszas tréning után
—, ötven métert a legtöbb ember végig szalad. Így vagyunk
a színpaddal is, amelyre csak hosszas gyakorlat, tréning,
beszédtechnika, játékstílus elsajátítása után léphetnek
azok, akiknek erre tehetségük van. A film állandóan
ellenőrzött, szinte súgott és sugalmazott
játéklehetősége, apró mozaikdarabokból való felépítése,
ahol elég egy mondatot, egy fejmozdulatot, a szem lesütését,
vagy ökölbeszoruló kezet "alakítani" és mindezek
ismétlési lehetősége a csiszolatlan nyersanyag, a modell
képességeinek olyan maximális felfokozását jelentheti, mely
megközelíti, sőt eléri a művészetek ormait.
Ezek tények és igazságok, ami felett érdemes gondolkozni
azoknak, akik filmművészetet akarnak. Lehet —, (a kezdet
karmesteri hasonlatánál maradva) —, hogy ez a zenekari
tagságba sorolása a színésznek (függetlenül attól, hogy
prímhegedűsről, vagy cintányérosról van szó) — a
színpad korlátlan alakításaihoz, hatalmához hatalmához
mérten mellőzöttség, degradáltság érzetét kelti.
Ugyanekkor azonban cserébe valami olyat kap, (a nem megvetendő
népszerűségen és sztárgázsin kívül) — ami a színész
örök sóvárgását jelentette évszázadok óta: a
maradandóságot. Megöregszik a nő, elmúlik a szépsége,
elkopik bőrének zománca, megtörik szemének kifejező tüze,
húsának tavaszi frissessége lottyadt és ráncos lesz.
Ifjuságának bája, kacagása mind, mind elmúlhatnak —, de a
vetítők fénysugárai mint egy szép álmot és emléket őrzik
meg mindazt, ami maradandó testéből. Ami örök harmónia és
tökéletes jel volt. Pár órába tömörítve művészetének,
szépségének gazdag éveiből a legtisztább és legszebb
pillanatokat.
A filmszínész-jelölteket fel kell világosítani a film és
színpadi játszás alapvető különbségeiről. Meg kell
ismerkedniök a film technikájával, törvényeivel, hogy a
lencse és a gép állandóan változó terében a kép
elemeként tudatosan, de ugyanakkor egyszerű és természetes
emberi érzésekkel ábrázolják szerepük apró részekre
tördelt darabjait. Szokják meg és közömbösítsék magukban
a műterem zavaró lármáját. Erősen koncentráljanak, —
emlékezzenek, hogy folytatni tudják a nem kronolikus sorrendben
felvett jelenetek előzményeit, vagy folytatását.
Típusok kutatása, ezek kartotékos nyilvántartása egyik
fontos feladata a filmakadémiának.
Természetesen a mai irodalmi és még inkább dialógokra
alapozott, színpadi művekből átdolgozott filmek, ahol alig
beszélhetünk önálló filmművészetről, s ahol a mozigép
csupán reprodukáló eszközként szerepel, nem nélkülözhetik
a színpadi értelemben vett színészi alakítást. Hiszen itt
finoman kiélezett dialógokról, az igazi film
montázsszerkezetével ellentétes hosszú, megszakítás
nélküli színészi játékról van szó, ahol a rendező nem
annyira önálló alkotó, mint inkább kivitelező.
Tolmácsolója az írónak és tanítója a színésznek.
De mondanom sem kell, ahogy távolodik a film a színpadtól,
saját új kifejezési formája és önálló művészete felé,
annál több típusszínészre lesz szüksége. És annál
kevésbé lesz kollektív művészet. Mindjobban egy akarat, egy
egyéniség szellemét, stílusát tükrözi. S a rendező az,
aki az író, színész és operatőr ma még sokszor kollektív
együtteséből legjobban hasonlít az eljövendő
filmművészhez.
Sajnos, biztosan lesznek —, főleg színészi körökből —,
olyanok is, akik személyes sértésnek fogják érezni ezeket a
megállapításokat, bármilyen tárgyilagosan igyekeztem ehhez a
kényes problémához nyúlni. Hiszen megszokták a premier
plánokat, az utcakereszteződések lepedőplakátjait, a
rajongó autogramkérők sokaságát —, a képeslapoknak
burjánzó tömegét, melyeknek legfőbb vágya és születésük
szinte egyedüli célja, hogy a művelt és műveletlen alsó,
felső, vagy középső osztályoknak megsúghassa, hogy az
isteni sztárnak mi a kedvenc Hormocith-krémje, milyenre festi a
haját, mit csinál a kiskutyája, kivel vacsorázik, vagy kivel
reggelizett…
Az üzleti filmgyártás, mely nevekre és reklámra alapozza
jövedelmezőségét, sajnos igen nagy mértékben akadályozza
az igazi filmművészet kibontakozását.Meghonosítja —
különösen színészi körökben — azt a tévhitet, hogy ez a
csodálatos, világot formáló és egy új művészet gazdag
kifejezéseit magába rejtő mozigép egyedüli célja egy
divatos arcocska, műszempillás, duplaszéles szájú
műdémonok jó vagy rossz játékának rögzítése.
Játékszerré degradálják azt a mozigépet, mely térben és
időben egyformán hatalmas freskóit tudná mutatni a világnak.IV. FILMGYÁRAK.
Ma sokkal nehezebb a helyzet. Megrongált műtermeink,
megcsappant gépi berendezésünk elég vigasztalan jövőt
ígérnek.
Megőrizni a meglévő értékeket -, és a megmaradt gépekkel
leggyorsabban elkezdeni a filmezést, - minden egyéni érdeken
túl, még a szervezkedésnél is fontosabb feladata legyen
szakembereinknek.
Mindenekelőtt könnyen szállítható, ú.n. kofferes
hangfelvevő gépeket és könnyű kézi képfelvevő
berendezéseket kell beszerezni. Éppen ezek hiánya
nehezítette meg, tette sokszor lehetetlenné a magyar film
külső felvételeit és egyik fő oka volt, hogy filmjeink
legnagyobb része bentragadt a festett kulisszák szűk
börtönében.
Az irodalom régen felfedezte Magyarországot. Az Alföldnek
Petőfije volt. Krúdy a Nyírség csendes omladozó kúriáit
idézte, - Eötvös derűsen mosolygó napsütötte pannon
tájai, Tamási Székelyföldje, Mikszáth palócai, - mind
mind új arcot, színt eget és földet teremtettek a Kárpátok
erdei, a Duna-Tiszaköz síkságai mellé. Éppoly élő örök
valóságot, mint a hegyek, a víz és a földek. A festők is
elvégezték dolgukat. Ferenczy zöldjeiben tündökölnek a
nagybányai erdők.
- Bihar dombjait, a vénasszonyok nyarának pompás színeit
tükrözi Szinyei palettája. A Kárpátok őszi, ködfátyolos,
barna völgye -, (egy Mednyászky-kép) -, éppúgy, mint a
Balaton gyöngyház-szürkéi, ege és vize Egry vásznain, -
Nagy István munkában örlődő parasztfejei - mind-mind
megtanítanak látni és szeretni az embereket, a földet, ahol
születtünk, s amibe temetni fognak. Kemény sorsunkat és
megoldandó feladatainkat. De tájak, sorsok és emberek képe
jelenik meg Liszt, Kodály, Bartók muzsikája nyomán.
Erdély titokzatos fenyvesei zúgnak, kedves nógrádi ösvények
kanyarognak, táncolnak a Dunántúl hajladozó fái és az
Alföld izzó katlana felett kigyúl az ég is. Vad ritmusok,
vagy elnyújtott ős pentatonikus dallamok nyomán látni
vélünk rideg pásztorokat, - másnak arató Tiborcok népe,
vándor prédikátorok, nemes úrfiak, végbeli vitézek serege
éled… Testet ölt és látjuk őket.
És mit tett a film, amely mindezt egyszerre és együtt adhatta
volna?
Mint egy vak verklis, unos-untalan vezérigazgatók és
huszártisztek, kongó szalonok és bárok elnyűtt matricáit
nyúzta.
Műtermek mesterséges fényében festett kulisszák, festett
arcok, festett talmi életével mérgezte a tömegeket. Vagy
hamis propagandacélok, álszociális problémák kártékony
terjesztője lett…
Autóra szerelt, könnyen szállítható áramfejlesztő és
külső felvételekhez alkalmas lámpák szinte korlátlan
lehetőségeket teremtenének. Kunyhókban éppúgy lehetne
dolgozni, mint valódi kastélyok termeiben. Szürkületben,
sötétben egyaránt. És mondanom sem kell, mennyivel
hitelesebbek, változatosabbak, fény-árnyékban gazdagabbak és
nem utolsó sorban olcsóbbak volnának az így készült
felvételek a műtermi díszletek és világítási rendszerek
levelezőlap-sablonjainál.
Szerény anyagi eszközökkel dolgozó filmgyártásunk nem
nélkülözhet korszerű háttérvetítő berendezést.
Segítségével olyan tájakra kalandozhatunk, -
kiábrándító trükkök és a technika tolakodó felismerése
nélkül, ami ismét csak gazdagítaná, változatosabbá tenné
filmjeinket. Sokkal stílusosabb, filmszerűbb megoldásokat
eredményezne a méterenként vásárolt idegen filmanyagból
készült naiv "montázsok"-nál -, vagy a színpadi
elbeszélés kényelmes reprodukált közlése helyett.
Tele-objektívek, speciális felvevőgépek nélkülözhetetlen
kellékei a kultúrfilmgyártásnak. Eddig igen mostoha
viszonyok között, üzleti, vagy reklám alapokon, -,
megrendelésből tengette életét. A kultúrához legtöbbször
csak annyi köze volt, -, amennyit a címén viselt. Pedig a
jó kultúrfilm felvilágosító és élvezetes ismeretbővítő
munkája nélkülözhetetlen korunk nevelésében.
Szinte hihetetlen hogy nagy filmgyárainknak nem volt ruhatára.
A produkciók súlyos pénzekért (10-20 ezer pengő) szerezték
be a szükséges ruhákat. A jelmezkölcsönzők agyonkoptatott,
silány holmijai, - különösen történelmi filmjeinknél,
- kirívóan magukon viselték a jelmez olcsó, vásári
színeit és szabását. Egy-egy "vasalt" csizma vagy
silány anyagból készült "főúri" maskara
kizökkent az átélésből, elveszti hitelességét, meggyőző
erejét a filmnek és egy rossz műkedvelő előadás nívójára
süllyeszti az egyébként jobb sorsra érdemes darabot. Minden
produkció szívesen fizetné fenti átlagösszeget egy jól
felszerelt filmgyári ruhatár céljaira. Két-három év alatt
akár az egy-két milliós alapítási költségek is
amortizálódnának.
Szükséges díszletraktárról is gondoskodni,
úgyszintén egy gazdag bútor- és kelléktár felállításáról
is. Konjunktúra idején, a gyártók sorbaálltak műteremért.
Egy napig sem maradhattak üresen a filmgyárak. A nagy
költséggel és fáradsággal készített díszleteket éjszaka
szét kellett bontani -, legtöbbször széttördelni -,
megsemmisíteni -, mert kellett a hely a következő
produkciónak. Pedig sok díszletrészt, később több filmen
keresztül kisebb-nagyobb változással fel lehetett volna
használni. Egy nagy raktárhelyiség felépítése (vagy a
meglevő kibővítése) -, a filmek gyártási költségét
jelentősen csökkentené, - különösen ma, mikor egy szög,
deszka vagy vászondarab beszerzése is a legnagyobb gondot okoz.
Mindezekkel a fontos gép- és technikai eszközökkel és
berendezésekkel egyformán fontos egy művészeti vezető (dramaturg,
lektorátus) kinevezése a filmgyárakhoz. Minden valamirevaló
színházunknál, irodalmi intézetünknél van hasonló
tisztség. Furcsa és jellemző, hogy épp a filmgyárak
környékén volt jelenlétük felesleges - vagy talán nem
kívánatos.V. MOZIK.
Hiába lesznek filmművészeink, jó szakembereink, korszerű
eszközökkel felszerelt stúdióink, - pénz, - sok pénz
nélkül nem lehet filmet készíteni. Ma a művészet szinte
csak úgy melléktermékként csapódik le a filmipar
lombikjaiban és gyáraiban. Nincs egy művésznek sem nehezebb
szerepe a film alkotójánál. Egy író, festő, vagy zenész
szobája négy fala között kényszeríti formába anyagát.
Remekművet készíthet, hivatali fórumok, előzetes- és
utólagos cenzorok, pénzcsoportok, gépek és emberek
széthúzó érdekeitől, beleszólástól függetlenül. A film
készítője energiája hetven-nyolcvan százalékát mindezek
kikerülésére, leküzdésére fecsérli, míg eljuthat a film
készítéséhez. Pár pengő ára nyersanyag, - egy darab
vászon, agyag, tinta és toll szükséges csupán, egy kép,
szobor, kotta, vagy vers létrehozásához. A filmhez százezrek,
milliók kellenek. A tőke nem szentimentális. Őt elsősorban
az összeg visszatérülése érdekli, mely ugyancsak százezer
és millió néző, - a legszélesebb és legkülönbözőbb
közönségréteg pengőiből és filléreiből tevődik össze.
Természetesen sablont igyekszik adni. Bevált sikerek receptjét
kutatja, - épp ellentéte mindannak, amire a művész
hivatott.
Elöljárni. Utat mutatni.
Egyedüli vigasz, hogy a tömegek ízlése aránylag könnyen és
gyorsan formálható. A film szemhez szól. Azon az érzéken
keresztül, melyen át a legtöbb értesítést kapjuk a
világról. S ha összehasonlítjuk az első együgyű burleszk
sikerét a "Ködös utak", "Postamester",
"Érik a gyümölcs" vagy a "Félvér"
közönségsikerével, bizony megnyugtató, hogy a tömeg a
tőke és művészet érdekei az ízlés fejlesztésével és
nemesítésével közös nevezőkre hozhatók.
Éppoly túlzás azt állítani, hogy egy film művészi
színvonala csupán gazdasági függvénye a filmiparnak (legjobb
cáfolat a közepes költséggel készülő francia, vagy svéd
filmek összehasonlítva a dollármilliókkal készült, sokszor
ízléstelen amerikai filmekkel), mint ahogy tagadni az anyagi
rész szükséges és sokszor döntő tényezőjét.
A magyar film éppen nyelvterülete korlátozottságánál fogva,
elsősorban belföldi piacra kell támaszkodjék. A tizenöt
milliós Magyarországnak 1942-ben mindössze 754 mozija volt.
Ugyanakkor az ötmilliós Svédország 1907, a cseh
protektorátus 1100, a 2,800.000 lakosságú Szlovákia 263
mozival dicsekedett. (Pozsonynak 14 mozija van, ugyanakkor
Szegednek csak 3.)
Hivatali rendszerünk az utóbbi időben csak a legritkább
esetben adott ki moziengedélyt. Szigorúan őrködött az eddigi
engedélyesek szerzett jogai és vagyoni érdekei felett.
Óriási kárt okozott ez a rendszer a magyar filmgyártásnak,
hiszen legértékesebb természetes piacától fosztotta meg az
amúgyis mostoha nyelvviszonyok hendikepjével indult magyar
filmgyártást. Egyesek magánügye, protekciója lehetetlenné
tette, hogy filmjeink magasabb gyártási költséggel és így
több művészi lehetőséggel és igénnyel készülhessenek.
Moziparkunk sürgős kibővítése egyik igen könnyen
megoldható problémája a magyar film anyagi
megalapozottságának és egyben a magyar filmművészet
biztosabb és egészségesebb alapját jelentené.
Természetesen csak azok kaphatnak moziengedélyt, akik
tisztában vannak, hogy nemcsak jól jövedelmező kereskedelmi
pozícióhoz jutottak, hanem a kultúra egyik igen fontos
őrhelyén állnak. Műsorpolitikájukkal irányíthatják
és nevelhetik a közönséget.
Segítik a filmművészeket és a komoly gyártókat. A
közönség előtt szelektálják és bojkottálják a selejtes
árut, még akkor is -, ha ez átmenetileg kisebb üzleti
nyereséget jelent. Kényszerítve a gyártót és közönséget
minőségi áru előállítására és megnézésére.
Sem most, sem a jövőben nem szabad csupán jövedelemszerő
állami monopóliumnak és nyugdíjpótléknak tekinteni a
moziengedélyek ügyét.
Ellenőrizni kell a vetítő-berendezéseket, a gépeket is.
A legtökéletesebb filmet élvezhetetlenné tehet egy rossz
vetítés, akár a gép, akár a hanyag gépész hibájából.
Gondoskodni kell arról is, hogy a filmgyárak legalább 1-1
bemutató mozit kapjanak, ahol filmjeiket a legkedvezőbb
körülmények között jelentethetik meg. Amerikában - s a
világ összes filmgyártó országaiban -, természetes,
magától értetődő -, hogy a legnagyobb és legtöbb mozi a
filmgyárak és filmgyártó vállalatok tulajdonában van.
Szomorúan jellemző országukra, hogy a legnagyobb
filmgyárunknak -, a Hunniának nincs bemutató mozija sem
Budapesten, sem vidéken. Ugyanakkor az olasz érdekeltség egy
és a német filmgyártás két legnagyobb bemutató mozinak volt
a tulajdonosa. Saját fővárosunk bemutató színházai között
kapjon otthont végre a magyar film is. Nemzeti Filmszínház
vigyázza féltő gonddal első tipegő lépéseit.
Ma nagy versenyfutás folyik a pártok között a mozikért.
Félő, hogy ez még több propaganda szempont béklyóját fogja
filmművészetünk nyakába akasztani. Filmgyárainknak ilyen
körülmények között különösen szüksége van bemutató
színházakra. A pártok gyámkodása csak akkor jogosult, ha
-, mecénásként jelentkeznek és szabadságot biztosítanak
az örök emberi és művészeti problémák kidolgozásához.
Semmiképp se degradálják napi politika kortesévé az amúgy
is agyongyámkodott magyar filmet.
Egy avantgarde filmszínház csak Budapest kultúrájának
lenne bizonyítéka. Egy mozi, ahol egyformán vetítenek keskeny
és normálfilmeket -, a film barátai, inyencei részére.
Műsorán helyet kaphatnak az akdémia és a kísérleti stúdió
filmjein túl a tehetséges amatőrök munkái is. Külföldiek,
magyarok egyaránt. Itt cserélődnének a film művészetének
új mondanivalói, merész forma és stílus keresései -,
tapogatózó, nagyszerű villanásai.
A film műfajait, formái kibontakozását segítené elő egy
ilyen mozi. A mostani üzleti elv, másfél-két órában szabja
meg egy film hosszát. Kétezer-háromezer méter állandó
sablonjába parancsol egy háromkötetes regényt, éppúgy, mint
egy ötoldalas novellát. Az eredményt -, főleg nagy
regények megfilmesítésénél, eléggé ismerjük. Vagy rá se
ismerünk, annyira "átírták" -, vagy sivár váz
lett -, tartalomkivonattá változott. Ugyanennek a műveletnek
fordítottját is láthatjuk a hosszú lére eresztett terjengős
novellaötletek feldolgozásánál.
Az író írhat négysoros verset -, és tízkötetes regényt.
Mindkettő lehet művészet és mindkettőre talál kiadót. A
festők, miniatűrök tenyérnyi terétől -, Sixtinák
hatalmas mennyezetéig szabadon, korlátozás nélkül
festhetnek.
Csak a filmművészet alkotását szabályozza a kereskedelem
dogmája másfélóra -, kétezerötszáz méter sablonjába. Hogy
versek, novellák, gondolatok -, miniatűrök és freskók -,
dalok vagy színfóniákhoz hasonlóan -, a film műfajai és
formái is kialakuljanak -, első lépés egy avantgarde mozi,
ahol otthont s közönséget talál, ösztönzést adhat és
kaphat a filmművészet.VI. ÁLLAMI TÁMOGATÁS
Az évi 90 milliós mozijövedelemből több mint harminc millió
pengő folyt az állam kasszájába -, ugyanakkor anyagi
támogatást jóformán csak alamizsna formájában kapott
filmgyártásunk. Amíg az Operaház és a Nemzeti Színház évi
4 millió állami szubvenciót élvezett -, a Filmipari Alap
pár százezer pengőt juttatott mindössze a magyar filmnek…
Méltányos volna, ha az állam nem csupán az adójövedelmek
jámbor fejősteheneként kezelné a filmet, hanem épp
igazságtalan és jogtalan jövedelmeinek egy részéről mondana
le érdekében. Hiszen állami szempontból egyáltalán nem
lehet közömbös, az ország kultúrájának és nevelésének
ügye. Az Operaház és a Nemzeti Színház nagymultú,
tradiciós intézményei kétségtelen megérdemlik a 4 milliós
állami szubvenciót -, de mennyit érdemel ugyanakkor az a
filmgyártás, mely nemcsak a kiválasztottak, a bérlők szűk
kasztjához jut el, hanem a legszélesebb tömegek jóformán
egyedüli művészeti, kulturális tápláléka.
Az egykori mutatványos ipar, ma már elavult, igazságtalan
adótételei és jogszokásai jármában szégyenkezik még most
is ez a ma már életerős művészet. Felháborító, hogy
például "A mi Urunk Jézus Krisztus élete és
kínszenvedése" című film nézője a jegy árának 30
százalékát fényűzési, vigalmi és forgalmi adóként fizeti
le a mozi pénztáránál. Miért követel akkor kultúrát
és művészetet a magyar filmtől; - különböző
intézményein keresztül miért gyakorol beleszólást és
felügyeleti jogot az államhatalom -, mikor a másik oldalon
fényűzési cikknek, vagy vigalmi eszköznek tekinti és olyan
terhekkel sújtja, mint egy körúti bárban elfogyasztott pohár
pálinkát?…
Ha az állam ezeknek az illetéktelen uzsoraadónak csak
egyharmadáról mondana le, ezzel éppen elegendő anyagi alapot
teremtene az egész magyar filmgyártás és filmművészet
feltámasztására, életképessé tételére. Külföldi
példák nyomán a művészi, vagy kulturális szempontból
különösen értékes, nagyobb befektetést vagy kockázatot
igénylő filmeket mentesítsék a fenti 30 százalékos állami
adótól. Ezt teljes egészében a gyártónak juttassák vissza.
Az évi 3 legjobb film teljes, az utána következő 3, fél, és
az azutáni 3, egynegyed adóelengedés kedvezményében
részesüljön. Egy pártatlan, igazságos művészekből
álló zsüri döntése alapján. Milyen szép és egészséges
verseny indulna meg a gyártók között minőségi filmek
gyártására -, hiszen anyagilag is ez lesz a jó üzlet.
Jótékonyan befolyásolná egész filmgyártásunk minőségét.
Nívós művészi filmjeink külföld felé is utat találnának
-, ez ismét a magyar film gazdasági megalapozottságát
stabilizálná a behozott nemes valuták értékén kívül.
Gondoskodni kell arról is, hogy ezeket a legkiválóbbnak
minősített filmeket minimális, kötelező időtartam
megszabásával az ország összes mozijai kötelező filmként,
megfelelő szezonban bemutassák.
Kettős célt érnek el ezzel: részben a közönséget is
rászoktatná, (ha másért nem, csak azért, mert mást nem
láthat) a jót is megnézni; másrészt ismét a gyártót
juttatná jelentékeny anyagi előnyhöz.
A Filmalap vagyonát és egyáltalában a filmmel kapcsolatos
anyagi ügyek kezelését egy Film-bank intézze. Ugyanitt
központi szervként lehetne kezelni és ellenőrizni a
különböző hitelek, illetve az állami hitelek
visszatérülését. Kamatai és haszna szintén a film
fejlődését, céljait szolgálná. Az állami támogatás
filmenkénti kétszázezer pengős, hátulálló hitele legtöbb
esetben egy tiszta kamatokkal megtérülő jó üzleti
befektetés. És így a filmalap állandóan növekedő vagyon
felett rendelkezne. Két-három év múlva már nem is volna
szükség az államnak ilyen nagymérvű támogatására.
Életerős intézményeket, vállalatokat, filmgyártást
teremtett, amely külföld felé is meg fogja találni az
útját, elismerést és megbecsülést szerezve népünknek.
Itthon pedig a közízlés s az általános kultúra
emelésével, eszmék terjesztésével, pénzzel (és
különösen nem ezzel az aránylag kicsi szubvencióval, nem
mérhető szellemi és erkölcsi javakat teremtett.
3 film teljes adóelengedése jutalomként kb.....................1,000.000 P
3 film 50%-os adóelengedése jutalomként..........................500.000 P
3 film 25%-os adóelengedése jutalomként kb.......................250.000 P
Filmgyárak felszerelésének kiegészítésére........................750.000 P
Központi jelmezkölcsönző (kellék és bútorraktár) felállítására...750.000 P
Jutalmak, ösztöndíjak, filmtéka, könyvtár, szaksajtó, kísérletek.500.000 P
Kultúrfilmgyártás és pedagógiai filmek...........................750.000 P
Szociális segélyalap.............................................500.000 P
Évi 2 reprezentatív ("milliós film") rendkívüli hitelkerete....1,000.000 P
Sajnos, mindezeknek épp ellenkezője valósul meg.
Felemelik a mozijegyek árát - s a jövedelmet tatarozási
költségekre használják, mozit kap a megrongálódott Nemzeti
Színház - írják az újságok.
A parnevü szomszéd, a mozi felé nyújtja kezét - megengedi,
hogy segítsen rajta.
De vajon ez a gesztus, a film művészetének ügyét
szolgálja-e? Semmiképp sem.
Csupán anyagi alapot teremt ahhoz, hogy a színház megalkuvás
nélkül szolgálhassa a művészetet. De nemcsak a Nemzetin
segít a film, gyártott repülőgépeket a Horthy Miklós
repülőalapnak, hajlékot ad más beomlott színházaknak is.
Tataroz, helyrehoz, ács, bádogos és kőműves lesz
egyszemélyben. Mindenre jut ideje, pénze, csak arra nem,
hogy művészet legyen. Azt hiszem, a film barátai örülnek
s büszkék, hogy kedvencük vállai már oly erősnek
bizonyulnak, hogy elbírják az összes többi művészetek
hajlékainak - a múzeumoknak -, fővárosunk kulturális
épületeinek javítási költségeit. Mert ez nagyszerű
bizonyítéka erejének, publicitásának. Íme, minden
szubvenció nélkül, saját erejéből ő a legfiatalabb
művészet -, eltartja egész bajbajutott famíliáját.
De ez semmiképp sem vezethet a mostani helyzethez, hogy
teherhordó szamara, mindeneslánya legyen másoknak akkor,
amikor az ő testét, - gyárait, műszereit, színházait és
nyersanyagát éppúgy rombadöntötte, megtépázta a háború,
mint a többi művészet intézményeit. Elsősorban önmagán
segítsen.
A mozi nem kér másoktól. De hogy művészet, erős,
diadalmas, mindenki művészete lehessen, szüksége van arra a
pénzre, amit az ő közönsége neki juttatott.
Egy művészetnek sincs annyi tőkére szüksége, de egy
művészet sem képes olyan biztosan - könyöradományok,
segélyakciók nélkül - eltartani önmagát, mint a film.
Persze csak akkor, ha az általa táplált mozik jövedelme
ismét hozzá jut vissza. Igazságtalan művészetet,
kockázatot, áldozatot, kultúrmissziót kívánni a
filmgyártótól, ha a napos oldal, a mozik milliós jövedelme
más célokat szolgál és csak morzsákat juttat terített
asztaláról annak, akinek létét köszönheti.
Nem egészséges a mostani állapot, ahol az állam és a
közvetítő (a mozik) majdnem egyforma arányban osztoznak a
film jövedelméből azzal, aki pénzzel és munkával, -
önmaga és sok más ember munkájából megteremti a filmet.
A film gyárai, gyártói, intézményei és szervezetei kapjanak
elsősorban mozikat. S az állam uzsoraadóinak legalább egy
részét juttassa vissza a magyar filmnek.
A "szubvenciónak" ez a formája igazán szerény és
méltányos kívánság.
Mert sohasem válhat művészetté, ha színháztól a
repülőgépig százan belőle élősködnek. VII. ÁLLAMI VAGY MAGÁNGYÁRTÁS?
Ha az állami támogatás ilyen nagyszabású intézményeken
keresztül jelentkezne filmgyártásunkban -, jogos a kérdés
-, hogy nem volna-e megfelelőbb -, a magánkereskedelem
kezéből kivenni ezt a fontos művészeti és kulturális
eszközt. Állami irányítás alá helyezni -, állami
szervezetbe tömöríteni filmgyártásunkat? -
Kétségtelenül sok előnnyel járna, de mint külföldi
példákból is láttuk -, a művészet -, különösen egy
ilyen kiforratlan, saját útjait kereső művészet -, szabad
szárnyalását sokszor megbénítaná az állami hivatalok
közé sorolása. Hasznos munkára képes igásló válhat
könnyen a művészetek Pegazusából…
Állami irányítás és propagandafilm általában együtt
járnak akár fény az árnyékkal. A propaganda szónak
nagyon lejáratott, elriasztó hatása lett az utóbbi időkben.
Nemes, emberi célokat hirdetni és propagálni, a művészet
tiszta eszközeivel, mindig fő feladata volt és marad a
művészeteknek. A renaissance hatalmas művészete -, a
pápák és az egyház irányítása alatt -, Michelangelok,
Rafaelek, Leonardok kezében a legnagyobb művészi alkotásokkal
ajándékozták meg a világot. Persze, ne feleldjük, hogy a
mecenások nagyvonalúak voltak és biztosították a teljes
szabadságot az alkotó művészek részére -, hogy a téma
-, a Biblia lapjai - mély emberi igazságokat, eszméket
tartalmaznak és hogy a művészek, kik ezt képbe, szobrokba
formálták, nem akarnok dilettánsok, hanem zseniális
egyéniségek voltak. Ha majd olyan idők jönnek, amikor az
igazi emberi értékek, eszmék és jogok hirdetése ismét
szabad lesz gyűlölködő és romboló világunkban -, ha az
állam vezető helyein nagyműveltségű, széleslátókörű
emberek fognak állani, akik bátran szembenéznek az igazsággal
-, biztosítják a szabad kritika jogát -, és ha ezek
valódi művészeket engednek megkötöttség nélkül alkotni,
akkor az állami beavatkozás, a propaganda és a művészetek
ismét olyan harmonikus összhangba olvadhatnak, mint a
görögök a renaissance, vagy Európa egyéb nagy korszakai
idején.
Propagálni, hirdetni valamit jó eredménnyel csak úgy lehet,
ha a film nézője önmaga vonja le a látott képből azokat a
konzekvenciákat, amit a film alkotója hirdet. Úgynevezett
szociális propagandafilmjeinkben ez az irány durván és
otrombán, rikító színekkel és mondatokkal jelentkezett. A
tendencia pedig mindig riasztó. De ha ráadásul naiv és
primitív is -, minden valamirevaló nézőt még fel is
bosszant -, mert szellemi képességeit ennyire lebecsülik.
Vetítővásznak premier-plánjairól sokszor elzengtek
vezércikkek, elcsattantak az obligát pofonok és valljuk be,
sokszor a taps is kirobbant nyomukban. Még sem voltak jó
propagandafilmek. Hisz csak azokat "győzték" meg,
akik már úgyis hasonló meggyőződéssel ültek a
moziszékekbe. A jó propaganda pedig elsősorban azokhoz szól,
akiknek esetleg más véleményük van a kérdésről. A
közönség igényesebb része mereven elzárkózik, ha
premierplanok hordóhangú logikával igyekeznek őt meggyőzni.
És úgy viselkedik, mint egy jó étellel szemben, melyet a
túlbuzgó háziasszony még meg is rág -, úgy igyekszik a
vendég szájába adni… - nem kér belőle.
A propagandát a szemérem és jó ízlés formanyelvén szinte
csak úgy mellékesen lehet hatásosan becsempészni. Az
igazi jó propaganda nem is annyira a nézőtéren felcsattanó
tapsorkán formájában kelt hatást, hanem később. Órák vagy
napok multával, mikor a problémával foglalkoztatott néző
önmagában elérkezik a tanulságok összegezéséhez.
Néha elég egy-egy fej, a kérlelhetetlen sors és nyomorúság
jegyeivel, vagy egy megvillanó környezet -, a film
elenyésző kis részletei -, erőteljes művészi
megoldásban.
Egyáltalában azt hiszem, hogy jó propaganda csak az lehet, ami
önmagában kíváló. Egy zsilettpenge éppúgy, mint az eidami
sajt, brüsszeli csipke, Diesel-motor, vagy szegedi paprika -,
mert a maguk portáján minőségileg elsők. Dicsérik az
országot, népet, vagy várost ahol készültek. Semmiképp sem
jó az a propagandafilm, mely művészileg nem üti meg a
mértéket -, bármekkora premierplanokkal, bármily hangosan
üvölti a legaktuálisabb vezércikkszólamokat. Rossz film
nem lehet jó propaganda. Primitív tömegeket esetleg
feltüzelhet -, de ezt sokkal olcsóbban elérhetjük akár egy
hordó pálinkával.
Csúf árulást követnek el azok, akik hatalmukkal így
visszaélnek. Azokra a művészekre gondolok, akik nem a szellem
emelkedett, tisztult szféráiba emelik a tömeget, hanem
tehetségüket nívófeladásra -, elért csúcsok és
kiemelkedő emberi értékek lerombolására használják.VIII. GYÁRTÁS ÉS KÖLCSÖNZÉS.
Amint orvosi, papi vagy tanári diplomát sem árusítanak
trafikban - a filmgyártói iparengedély sem lehet
"szabad ipar", - elöljáróságtól minden
különös nehézség nélkül kiváltható iparengedély
kérdése.
Kevésszámú szolid, tőkeerős vállalatokra van szükség. Csökkentsék
és vonják össze a mostani sok apró életképtelen céget.
Azoknak adjanak lehetőséget a további munkára, akik nemcsak
kenetteljes szándékokat hangoztattak -, hanem igyekeztek
filmárun túl -, művészetet is produkálni. Sok gondja,
problémája elesne, sok hibája kiküszöbölődne ezáltal a
magyar filmnek.
Ez a pár komoly alapra helyezett tőkeerős vállalat több
évre tudna programot kidolgozni -, sőt azt be is tartaná.
Megszűnnének az egészségtelentúllicitálásokból
származó, antiszociális sztárgázsik.
Állandó kereteket lehetne szervezni rendező, operatőr és
műszaki személyzettel. Havifizetéses honoráriummal
biztosítanák részükre a létminimumot, lehetővé téve ezzel
művészi munkájukhoz szükséges gondtalan elmélyülést.
Hiszen eddig a filmkészítés örökös állástkeresést
jelentett. Elsejei lakbérgondok sok embert hajlamossá tettek a
megalkuvásra, művészi elvek feladására.
Színészeket lehetne nevelni, rendszeresen törődni az
utánpótlással. Több gyártó vállalat közösen állandó
filmszínészgárdát szerződtethet, akárcsak a színházak és
egy ilyen kerettel és társulattal időtől, színházaktól,
rádiótól függetlenül lehetne filmet készíteni. Filmet,
melynek nyári felvételei nyáron, a téli valódi havas télben
készülne -, ahol a legszebb forgatókönyvet nem kell
összecsapni, kihagyni, átírni. Ahol az elképzelt és nem az
éppen kéznél lévő színész játszaná a szerepet. Ahol nem
kell mindent négy kulissza közé préselni és 14 nap alatt
összecsapva leforgatni. Hiszen az idő már nem súlyos
napidíjakkal mért ellenség, hanem a művészi, komoly
munkához szükséges segítőtárs.
Ugyanazzal a költséggel mint a múllt méregdrága napidíjas
filmjei -, sokkal hosszabb gyártási idő alatt levegős,
külső felvételben gazdag -, szebb és művészibb filmek
készülhetnének.
Ezelőtt tíz évvel -, egy osztrák filmművész (Höllering)
jött a Hortobágyra. Két évig leste a napfelkeltét, várta a
vihart, fényképezte a ménesek vad robogását, a puszta komor
és titokzatos életét. Filmet készített számadók,
csikósok, parasztlányok és gulyások egyszerű életéről.
Megmutatott valamit; egy tájat -, egy elfelejtett emberi
közösséget. Egy darab Magyarországot. És erre a mi egyéni
ügyünkre felfigyelt a világ. Pesten a cenzúra ostobán
összeszabdalta, megcsonkította. Londonban a koronázási hetek
műsorán szerepel, Bécs és Svájc lelkesedik érte. A magyar
tájért és a magyar arcokért... "Megszerettük a maguk
masináját, a mozigépet, mert a mi tanyánkat, a mi
pusztánkat, a mi életünket igazán mutatja meg…" -
mondja a film prológusában Jancsi, a csikósgyerek. - Vajjon
hány magyar rendező készítette magyar filmről mondhatná el
mindezt?
Egy osztrák jött -, egy osztráknak kellett felfedezni azt a
gazdagságot, amiben öntudatlanul éltünk. S ami ma már csak
fájó emlék; egy osztrák rendező filmje híradás róla…
Tíz év telt el -, azóta sem tanultunk semmit Holleringtől. Magyarország,
önmagunk arcának, egének és földjének felfedezése
mindaddig váratni fog magára, amíg ilyen lelkes kis
társaságok -, keretek nem alakulnak -, akik hónapokon, ha
kell éveken át könnyű kis kézigéppel felszerelve
kóborolhatnak szerte dombjaink és síkságaink között.
Természetesen méltányos, hogy egy államilag szubvencionált
filmgyártásnál, ahol egy gyártó jóformán semmit sem
kockáztat, a hasznot is megossza a film készítőjével.
Rendező, író, operatőr, színészek, zeneszerző stb.
százalékos alapon részesüljenek a tiszta nyereségből. Sőt,
a munkásokat is jutalmazzák egy-egy nagyobb sikerű film
bevételeiből. Ez ismét hatásos ösztönzést és verseny
szellemet élesztene. Nemes vetélkedést a különböző
vállalatok művészei, szakemberei között, melynek eredménye
ismét egyetemes filmművészetünket gazdagítaná.
Fokozott védelemre van szüksége a filmnek a mostani színpadi
törvényekkel és elsősorban a színpadi alapon szervezett
kamerával szemben. Megfelelő napot kell biztosítani a
színpad színészeinek filmszereplésre. Választott
színházi és filmemberek bizottsága egyeztesse a vitás
eseteket. Mindenképp akadályozzák meg azt a gyakori szokást,
hogy a színész délelőtt a filmezést abbahagyva színházi
próbákra rohan, délután rádióban szerepel, este ismét
színházban. Mindhárom helyen gyengébb értékűt produkál,
mintha testestől, lelkestől egy probléma foglalkoztatja.
Stíluskeverésről nem is szólva, amit a különböző
légkörű és előadásmódot kívánó feladatok állandó
váltogatása jelent.
A gyártó vállalatok anyagi erősödését és a magyar film
védelmét segítené, ha külföldi filmeket kizárólag magyar
filmet gyártó cégek hozhatnának forgalomba. Ezen az oldalon
mutatkozó, kockázat nélküli bevételek kiegyenlítenék a
másik oldal esetleges veszteségeit. Módot adnának merész
kísérletekre. Természetesen ez a rendelkezés nem érintheti a
külföldi cégek vezérképviseleteit.
Idegen példákhoz hasonlóan, azokban az országokban, ahol a
magyar film közönségre számíthat, állítsunk fel vezérképviseleteket
anyagi védelmére, propagálására. A jövedelem így
teljes egészében a gyártóhoz és rajta keresztül
filmgyártásunkhoz kerül vissza. Ma közvetítők és
külföldi mozik fölözik le hasznát.
Szigorú cenzura őrködjék, hogy külföldre csak
azok a filmek kerülhessenek ki, amelyek minőségileg is
méltó képviselői filmgyártásunknak.
Válasszák külön a gyártó vállalatok gazdasági és
művészi részét. Mindkét rész egész embert kívánó
feladat. Művészeti vezetőként komoly művészeket kell
megbízni. Akiknek a gyártó cég programjában, a téma
kiválasztásában döntő és irányító szerep jusson.IX. CENZÚRA.
Elismerem, hogy a film, óriás tömegei, nevelő ereje miatt nem
kerülhet el gondos és lelkiismeretes cenzurát, de a
különböző szakszempontból mikroszkopizált műalkotás
könnyen aktává degradálódhat -amelyet aztán hajlandók
paragrafusok sablónjai szerint kezelni a pedáns tisztviselők
Filmgyártásunk utóbbi években veszedelmesen kollektív,
uniformizált forgatókönyvekből készült. Minden
szakszempont, lektor, cenzor társszerzőként kapcsolódott a
forgatókönyvbe. Az egyik kihúzott valamit, a másik meg
hozzáadott. Elképesztő, hogy Ady-versei, az Elsodort falu,
Madách Tragédiája ilyen alapos előcenzúra, átjavítás
után sok tekintetben kifogástalanabbak volnának az eredetinél
-, csak épp a művészet nemes és illékony esszenciája
párolgott volna el a különböző szűrők és lombikok
rendszerében. Semmiképp sem szótöbbségi -,
részvénytársasági alapon keletkeztek. Az elő- és
utócenzúrák a legszebb pávát is baromfikirakatok kopasztott
csirkéivé uniformizálják. Ezek pedig veszedelmesen
hasonlítanak egymáshoz…
Egy műalkotást soha sem szabad kicsinyesen, csak részleteiben
megítélni. Az élet ábrázolásának hitelessége
megkívánja, hogy ne angyalok és ördögök, hanem hús és
vér emberek szerepeljenek. Az erény útja mindig bűnök
között kanyarog és a nagy magasságok mellett mindig nagy
mélységek vannak. Egy mellékalak, korrajz, vagy
jellemfestéshez szükséges sötét színeket végzetes hiba
volna az egész mű tendenciájává és tartalmává tenni.
Az egész hatását kell nézni. A legszebb görög szobor
fügefalevél körüli része önmagában vizsgálva
erkölcstelen, sőt perverz is lehet. A szobor mégis egy Istent
ábrázolhat harmonikus szépségében. Bánk bán esetében
könnyen ilyesféle kifogások hangzottak volna el lelkiismeretes
filmcenzoroktól; "…királygyilkosság, osztályellenes
izgatás, nem kívánt agrárproblémák, házasságtörés,
jelenleg baráti viszonyban lévő állampolgárok
érzékenységét sértő beállítások stb. stb.…" -
és természetesen - betiltás… Pedig Bánk bán ma már
hál' Istennek a Nemzeti Színház előkelő deszkáiról
munkásszínpadokra, vidéki műkedvelők pajtáiba is eljutott.
Szóval olyan közönség körébe, mint az átlag mozipublikum.
Nem tudom, Tiborc monológja vászonról miért volna lázítóbb
az élőszónál… És mi baj származhatna ebből? Elragad a
dráma, átforrósít a szavak szépsége, megrendít a
szegények, az elnyomottak keserű sorsa, nemesebb, emberibb
érzések ébrednek bennünk -, a katharzis tisztító,
megrendítő érzése.
Nem túlzó pellengérezésként -, véget nem érő
példákkal illuszt-rálhatnám azokat a baklövéseket,
amelyeket kétségtelen jó szándékkal, - tisztviselő
filmcenzorok elkövettek.
A "Halálos tavasz" külső felvételeinek egy részét
az eredeti regénynek megfelelően filmezték, ahol Karády
vőlegénye egyenruhás tisztként szerepel. Az utólag
érkezett honvédelmi minisztérium cenzúrája miatt meg kellett
ismételni a jelenetet a szereplő színészről civilben
-, "… mert egy katonatiszt menyasszonya nem lehet egy
ilyen lány…" Ugyanaz az indokolás kreált Somlay eredeti
tábornok szerepéből is bizonytalan foglalkozású kegyelmes
urat - (…"egy tábornoknak a lánya nem ilyen…").
Hasonlóképp járt Szörényi Éva őrmester bátyja. Róla is
lehúzták sebtiben az uniformist, átszervezték tűzoltónak,
mert egy őrmester huga nem lehet ilyen nő… (Csak azon
csodálkoztam, hogy a tűzoltók testülete miért nem locsolta
szét a bemutatót…)
Egy kis kultúrfilm készült Kisfaludy Stróbl Zsigmondról.
Műtermében munka közben eldiskurált mesterségének és
művészetének érdekes emlékeiről.
Bemutatott kitűnő portréi között szerepelt Bernard Shaw
mellszobra is. Akkor már hadban álltunk Angliával. A cenzúra
több más angol portréval együtt ezt is ki akarta vágatni a
filmből. Csak Stróbl leleményességének köszönhette
megmenekülését. A bizottság nagy meglepetésére ugyanis
kijelentette, hogy Shaw nem angol, hanem ír… Hosszas
konferenciák után bentmaradt a kép. Nem azért, mert érdekes
és ritka felvétel volt egy világszerte tisztelt íróról,
hanem azért, mert ír…
Egy filmben bűntény szerepelt a mese középpontjában. Be
akarták tiltani, mert a bűntény megmutatása esetleg bűnre
csábíthatja a nézőket. Valaki tiltakozott a betiltás ellen,
hiszen a végén minden kiderül; a bűnös elveszi
bűntetését, a jókat jutalmazzák az isteni
igazságszolgáltatás szabályosan elvégzi munkáját stb. stb.
Erkölcsileg semmi baj sem származhat belőle… Igen ám,
vetette közbe az egyik óvatos cenzor, de ez csak a film végén
derül ki. Azokra a nézőkre is kell gondolni, akik nem várják
be a végét…
A kultuszminiszter helyettese a cenzúrabizottság döntése
ellenére az Emberek a havason-ból kivágott egy részt
(- a havasi emberpár nem tud eligazodni egy latin
imádságos könyvből -,) mert ez analfabéta illatot terjeszt
Magyarországról. A kivágott részt később mégis
visszacsempészték a filmbe és csodák csodája Velencében
senki sem botránkozott meg azon, hogy statisztikai
kiadványainkban hivatalosan is szereplő analfabétáink az
Istentől, embertől elzárt havasi emberek között is akadnak
- nemcsak a közhivatalokban kell keresni őket. Volt, aki a
film Velencébe küldését ellenezte -, mert a favágók
között túl sok a rongyos ember - s ez rossz szociális
képet mutat a díszmagyaros Magyarországról.
Móricz Zsigmond egyik forgatókönyvéből kihúzták azokat
a sorokat, ahol a bűntény színhelyére autón érkezett szolgabíró
felszalad a lépcsőn. Úr nem siet mottójára… Sérti a
tekintélyt.
Csak pár jellemző példa, de könnyűszerrel egy második
kötet is telne belőlük. Ráth-Végh István: Emberi butaság
történetéhez.
A magyar filmgyártás légüres térben mozgó, tánc és
illemtanra tipegő, sterilizált figurái, problémamentessége
nagyrészt túlbuzgó cenzorai jóvoltából született. A
gyártó, az olló és a betiltás veszélye miatt szívesen
menekült a képtelen burleszkek és operettek hamis érzelgős
világába. Itt érhette legkevesebb baj -, sőt hála a
tömegek igénytelenségének sokat is kereshettek velük. Hogy
ez a látszólag problémanélküli, narkotizáló filmgyártás
mit ártott, az külön fejezetet érdemelne.
Arra már régen rájöttek, hogy gyümölcsfát kertésszel
nyessenek, fegyvert katonákkal bíráljanak és beteg lóhoz
lódoktort hívjanak. Miért mondana csődöt ez a jól bevált
szisztéma épp a művészetnél? Ha már olyan
nélkülözhetetlen a cenzor és a cenzúra, miért ne lehetne
ezt művészet esetében művészekre bízni? Talán akadna Magyarországon
két-három olyan köztiszteletben álló, jószemű,
széleslátókörű művészember, aki ezt a kényes feladatot sokkal
tapintatosabban, célravezetőbben és több bátorsággal
látná el a különböző szemellenzős tisztviselő
cenzoroknál? És akik kellő eréllyel, könyörtelenül
cenzúrázzák a selejtes művészietlen filmeket, kényszerítve
a gyártót minőségi áru produkálására. A múltban ugyan
előfordultak néha betiltások, de csak addig -, amíg
különböző protekciók vagy protektorok, egzisztenciális
érvekre hivatkozva -, (… hiszen családi vagyonról,
keresztény cégekről, alkalmazottak tömegéről stb. stb.-ről
van szó…) - a film bemutatását mégis engedélyezték. Tehát
a cenzúra épp egyedüli hivatását nem töltötte be. Nem a
selejtest sújtotta, hanem legtöbbször a merész, művészi
mondanivalójú témákat és filmeket köpülyözte illedelmes,
vérszegény gyógypedagógiai árnyakká…
Sok bajt okozott az a körülmény is, hogy más bizottság
bírálta el a forgatókönyvet és más a kész filmet.
Így sokszor a különböző egymásra féltékenyen őrködő
hivatalnokok és minisztériumoknak kitűnő alkalma nyílott
egymás bosszantására, régi kölcsönök visszafizetésére.
Gyönyörűen keresztezhették egymás érdekeit. Előfordult
például -, hogy a propagandaminisztérium által gyártani
kívánt filmet a belügyminiszter cenzora betiltott, mert nem
találta időszerűnek témáját. (Képzelhetjük szegény
magán gyártó fejtörését a háború kellős közepén -,
mikor még a propagandaminiszter sem tudja, mi az időszerű…)
A cenzúra egyedüli létjogosultsága a film művészetét,
kibontakozását szolgálni és támogatni. A közönség
ízlésének nevelése -, ha kell erőszakosan is azáltal,
hogy csak jó filmeket enged bemutatni. Minden más
tevékenysége káros.
A legmesszebbmenő művészi szabadságot biztosítsa a művészi
céllal és eszközökkel készült filmeknek.
Erkölcsi, politikai vagy más szakszempont miatt az olló csak
akkor működhet, ha a produktum nem a művészet jegyeit viseli
magán, hanem annak legfeljebb hatástkeltő külső eszközeivel
kíván jó profitos közönségsikert elérni. (Például egy
meztelen nő beiktatása egy nívótlan filmbe l'art pour l'art
és a tizenhat éven aluli ifjúság becsalogatása céljából.
Ugyanakkor elképzelhetünk egy filmet, melyben csak meztelen
nők szerepelnek, s a szépségnek vagy termékenységnek olyan
gazdag himnuszát fejezi ki képekben és ritmusban, hogy
egységét vétek volna ollókkal, kivágásokkal megbontani).
Mentől kevesebb cenzort és ezek semmiesetre se legyenek
tisztviselők. Írók, rendezők vagy más művészek.
Három-négy éppen elég belőlük is.
Ugyanaz bírálja el a kész könyvet, - vagy legalább is
legyen a bírálók között, - aki a könyvet előzetesen
elbírálta.
Tiltsák be könyörtelenül a mértéket meg nem ütő selejtes
filmeket. Legalább is a pesti bemutató színházakból
száműzzék őket. (Ez oly érzékeny anyagi veszteséget
jelent, hogy a gyártó kétszer is meggondolná, milyen filmet
kikkel akar gyártani). Még törvény előtt is elmondhatja
védekezését -, mentő körülményeit a vádlott. A
filmcenzúra ritkán adott lehetőséget a védekezésre, csak
ítéletet közölt. Betiltás, kivágások előtt a film
rendezőjét, íróját feltétlenül hallgassák meg. Sőt
vitás esetben nem ártana a filmet még egyszer levetíteni
egy-két komoly kritikus jelenlétében.
Külföldre készülő filmeknél kétszeres éberséggel
őrködjék a cenzúra, mert nem lehet közömbös, hogy milyen
filmek alapján mondanak ítéletet rólunk.
Minden filmet, még a betiltott filmeket is az Akadémia és a
filmklubbok zártkörű előadásán vetíteni lehet. Nem
úgy, mint a múltban, mikor orosz, amerikai, vagy más októl
betiltott művészi filmeket csak a kiváltságos protekciósok
nézhettek meg -, ahelyett, hogy filmeseinknek is adtak volna
módot tanulmányozásukra.X. SAJTÓ.
Sajnos, a legfiatalabb művészet, ligeti mutatványos bódéban
született és azóta is kalmárok dajkálták bölcsőjét… Az
üzlet és profit végzetesen rányomta bélyegét minden vele
kapcsolatos dologra.
A lapok filmről csak akkor írnak, ha drága miliméter
soronként megfizetik. S a feladott hirdetés pénzértéke és
nagysága erősen befolyásolja még az elfogulatlan sajtónál
is a kritika hangját, vagy legalább is annak terjedelmét. A
lapvállalatok üzleti mentalitása vezeti kritikusaink nagy
részét. Sokan közülük filmgyártó cégek, sajtófőnöki
állását töltik be. Nehéz elképzelni, és nagyon
összeférhetetlen volna az az eset, hogy a kommunikék
egymásutánjában egekig magasztalt
"leggyönyörűbb", legművészibb",
"legmagyarabb" filmponyvákat - ugyanaz az
újságíró másnapkritikusi minőségben őszinte
tárgyilagossággal bíráljon. Az ilyen kommuniké ízű
bírálatok nem hogy fejlesztik a közönség ízlését hanem
még jobban elrontják azt. Giccset és ponyvát -, a
nyomtatott betűnek a tömegek előtt még mindig hivatalos
szentségével -, művészetté hamisítanak. Az ilyen
kritikának van még egy másik nagy veszélye is. Elvész a
mérték, amihez igazodhat nemcsak a közönség, hanem a
filmművész, a színész, sőt a gyártó is. Emberi
hiúságunkból ugyanis érthető, hogy a dícséretet még akkor
is igaznak tartjuk -, ha netán annak anyagi indító okairól
is tudomásunk van.
Ez a tervszerűen irányított közönségízlést rontó
mérték és összehasonlítást lehetetlenné tévő
reklámkritika melegágya lehet egy konjunktúrára és
nyerészkedésre alapozott filmiparnak -, de nem egy
kibontakozó filmművészetnek.
Nagy ritkán előfordult, hogy valamelyik komoly (főleg
színházi) kritikusunk méltónak tart kesztyűs kézzel a
parvenű filmhez nyúlni. Ezek a szórványos és nem minden
filmnél jelentkező értékes bírálatok -, igen sokszor
hátrányos helyzetbe hozzák a komoly kritikára méltónak
talált művészi filmet, a selejtes, de reklám kritikától
agyondicsért ipari termékkel szemben. A nagyérdemű
közönség ugyanis mindkettő egyformán igaznak tartja. (Hiszen
ugyanabban az újságban, ugyanazzal a fekete betűkkel
nyomtatták mind a kettőt…) Nagyon kellemetlen
nivellálódásra vezet ez a művészi film szereplői, alkotói,
sőt gyártója kárára. Amilyen örvendetes és kívánatos a
komoly kritika jelentkezése -, épp annyit árthat, ha azt nem
következetesen minden filmre, hanem csak a kimagasló
alkotásokra alkalmazza.
A reklám és kritika élesen felismerhető szétválasztása
egyik fontos előfeltétele a filmművészet kialakulásának.
A kommuniké cikkek hangját a jó ízlés határai közé kell
szorítani -, (ha kell hatósági úton is) s a fizetett
reklámot felismerhetően mindenki számára érthető módon meg
kell jelölni. Aki reklámmal foglalkozik, az ne írjon kritikát
a jövőben.
Legalább annyi helyet kell biztosítani egy filmkritikának is a
lapok hasábjain, mint amennyi egy színpadi műről írt
bírálat terjedelme. Hiszen még így is nagyon
általánosan, részleteket nem érintő módon lehet tárgyalni
a filmet, amely sokkal komplikáltabb részletekből tevődik
össze, mint a színházi előadás. A különböző művészetek
összegezője, ahol nemcsak színész, író, zene,
képzőművészet adják át egymásnak a szerepet, hanem száz
és száz különböző értékű képkapcsolás, ritmushatásra,
beállításra részletesen kéne felhívni a figyelmet annál is
inkább, mert egy új művészet kialakulásáról van szó.
Részletesebb magyarázatra van szüksége, mint a színház
évezredes hagyományain kialakult, nagy kritikusok kitaposott
útjait járó bírálatoknak.
Régi színpadi és irodalmi kultúránk természetes
következménye, hogy komoly kritikusaink legtöbbször
fotografált színpadnak tekintik a filmet, ahol csak a
színész játékát és a mesét képesek észre venni. Pedig
egy művészi filmnek mindezek csak alkotó részei. A film
önálló művészet -, vagy legalább is az lehet. A kép
vizuális nyelvén az egymásután kapcsolódó képek
asszociatív érzésével és tartalmával fűzi és fokozza
mondanivalóját. Ritmusa és tempója van akár a zenének. A
tiszta zenét is önmagába olvasztja, mint egyik alkotó
részét, de ugyanakkor zeneileg felhasználja és hangszereli a
zörejeket, zajokat is. Fény és árnyhangulataival alkotja
képeit akár a festő, de nem festmény vagy állókép -,
csak azok nagy törvényeit fogadja el -, más helyen meg
átlépi azokat, újakat alkotva önmaga szolgálatára. A dráma
sűrített levegőjével teremti meg feszült helyzeteit, máskor
meg a líra, vagy az epika hangján viszi tovább a mesét.
Emberi arcokat mutat, sorsokat alakít és figyel -,
felhasználja a színészt is -, de más a szerepe, mint
színpadon. Néha csak arcával vagy kezével, szemének
legfinomabb rezdülésével olyan titkos és mély
mondanivalókat tud mondani, amire a színpad sohasem képes.
Tér és időbeli korlátlanságával csak az irodalom
versenyezhet. Technikai lehetőségeivel, bravúrjaival és
trükkjeivel és legmerészebb fantáziát is életté hitelesít
és valósággá varázsol... Álmok és fantázia egymásba
olvadó -, tér és időn szabadon száguldó, testetlen
árnyait puhán és engedelmesen festi a fénysugár a vetítők
gyöngyvászonára…
Ma még ritkán találja meg saját törvényszerűségét,
formáját, de az eszközök már készen várják a nagy alkotó
egyéniségeket. Egyelőre jó filmeknek is csak pár métere
dicsekedhet filmszerű megoldásokkal. Az új művészet
formanyelvére, a filmszerű látásra kell elsősorban nevelni a
nagyközönséget, mert ha ezeket várja és követeli,
hathatósan hozzájárul egy ilyen irányú gyártás és
filmművészet kialakitásához. Persze mindezekre csak komoly
művészi és kritikai érzékkel megáldott és filmtechnikai
ismeretekkel felvértezett kritikusok hívhatják fel a tömegek
figyelmét. A szerkesztőségeknek kiutalt sajtójegy nem képes
csodát művelni és kritikust teremteni az éppen ráérő -
sportrovatvezetőből…
Kritikusokat kell nevelni. Filmakadémia, szemináriumok,
filmklubbok vitaestéi könnyen elősegíthetik ezt a célt. Komoly
filmművészeti folyóirat kiadása -, lehetővé tenné a
részletes megbízható tájékoztatást és a közönség
rendszeres nevelését.
Ugyanakkor csökkenteni kell a film és színház pletykái
körül szaglálódó magazin és képeslapokat. Az az
egészségtelen sztárkultusz, amit ezek aránylag rövid idő
alatt elterjesztettek, a legjobb ellenpropagandája és
lejáratója az igazi művészeteknek. Legfőbb oka a tömegek
félrevezetésének. Sőt, mint a vicclapok bumerángja, - épp
azt üti fejbe, aki elindította. A gyártót. Aki üzleti
számításból pénzt és fáradságot nem sajnálva,
agyonreklámozta a sztárt, - később épp e
reklám-népszerűséget kénytelen és mégtöbbször képtelen
honorálni…
Igen érdekes újítás volna az az Oroszországban bevált
rendszer, hogy a filmet bemutatása előtt a film alkotói és
kritikusai együtt nézik meg s a bírálók mindjárt
ellenvéleményeket is hallhatnak, sőt a film alkotóinak,
színészeinek joguk van a lapokban a kritikára válaszolni.
Ismertetni céljaikat, védekezni az esetleges igazságtalan
kritikával szemben. Sok nagyképű és műveletlen kritikus
mérsékelné hangját és jobban vigyázna tollára akkor, ha
tudná, hogy írására a nyilvánosság előtt válaszolva -,
rámutatnának annak szellemi hiányosságaira és
igazságérzetének indító okaira.
Nem szabad csodát várni a kritikustól a művészet
megteremtésében. A magyar filmművészetet csupán a kritika
nem teremtheti meg -, de ha tárgyilagos és hivatása
magaslatán áll, egyik fontos előfeltétele a kibontakozásnak.
Legyen jó kertész és igazságos bíró. Nyesse és gyomlálja
a rosszat -, ítéljen vagy dícsérjen részrehajlás és
elfogultság nélkül.
Mérleg és egyensúly szerepre hivatott. Egyik kezét nyújtsa a
tömegek felé -, hogy azok belekapaszkodva könnyebben
jussanak a művészetek magasságaihoz. A másikkal meg a
művészt tartsa vissza a szertelenségektől, vagy akadályozza,
nehogy letérjen hivatásának fáradságos és sokszor igen
keskeny ösvényéről.XI. KÖZÖNSÉGÜNK NEVELÉSÉRŐL.
A sajtón és a komoly kritikán túl, mindent el kell követni,
a közönség ízlésének, látásának nevelésére. Mert
hiába készülnek a legjobb filmek -, ha nincs közönség,
mely megérti, lelkesedik s követeli őket. Svájci és
orosz mintára; szakemberek, kritikusok, művészek és
jóízlésű emberekből meg kell szervezni a Film Barátai
Egyesületét. Tagjai minden filmet megnéznének bemutató
előtt (akár egy színházi főpróbát). Ajánlják, vagy
lebeszélik róla a közönséget a náluk is divatos Actio
Catholica kommunikéihez Hasonlatosan. Csak persze több
tárgyilagossággal, általános emberi és művészi célok
szempontjából.
Vita, bemutatók rendezése, a film alkotói, cenzorai és
kritikusai közreműködésével a Filmbarátok Egyesületében,
a Film-klubban, vagy az avantgarde moziban igen termékeny
és hasznos eszköze volna a film művészi fejlődésnek, az
ízlés és a filmszerű látás nevelésének. Alapos
felkészültséget követelne nemcsak a filmalkotótól, hanem a
cenzortól és kritikustól is.
A nagyközönség részére is mentől több felvilágosító
matinét, kalauz előadást lehetne rendezni, ahol kimagasló
művészi filmeket vetítés és egyes részletek újra
vetítésével analizálni, magyarázni lehetne. Hasonlatosan egy
múzeumi tárlatvezetéshez, vagy koncert kalauzhoz Pár
kultúrfilm is készülhetne a filmgyártás műhelytitkairól,
stílusáról, művészeti törvényeiről, önálló útjairól,
sőt kirívó hibáiról és tévedéseiről is. Ugyancsak
gondoskodni kell népszerű szakkönyvek, esztétikai könyvek
olcsó kiadásairól.
Irodalmat, rajzot, zenét középiskolákban, sőt elemiben is
tanítanak nagyon helyesen. Ugyanakkor nem hanyagolhatjuk el a
filmet, a jövő hatalmas, új művészetét, mely sokkalta
inkább mindennapos szellemi tápláléka az emberiségnek a
többi művészeteknél. A Filmakadémia, Filmklub és Avant
Garde Mozi keretében rövid ideig tartó esti szemináriumokat
kell rendezni az általános filmműveltség megszerzésére.
Iskolai oktatásunk és különösen a különböző
népművelési tanfolyamok mentől több oktatófilmet
soroljanak anyagukba. Nemcsak azért, mert ez a tanítás egyik
legkönnyebb, legcélravezetőbb módja, hanem a növendékek
vizuális érzéke is sokat fejlődne ezáltal.
Szoros együttműködést, közös munkalehetőséget teremtsen
filmgyártásunk a filmamatőrökkel. Helyes irányítás,
támogatás mellett az utánpótlásnak nagyon értékes része
fog közülük verbuválódni. Hiszen a film művészetének
igazi korszaka úgyis akkor fog elkövetkezni, ha olcsó és kis
helyen elférő gépekkel, a mainál érzékenyebb filmanyaggal
mindenki kísérletezhet és észrevétlenül olyan motiíumait,
jeleneteit rögzíti az élet örökösen változó folyamának
-, amire a mostani felszerelésünk, részben nehézkessége,
részben a filmanyag kis fényérzékenysége miatt nem alkalmas.
A sok idővel és kísérletező kedvvel rendelkező
filmamatőrök munkáiban biztosan a film sok új lehetősége
és formája fog megmutatkozni. De semmiképp sem akkor, ha a
profit filmgyártást -, pénz, ötlet nélkül, hiányos
technikai tudással próbálják utánozni, vagy üres, öncélú
formalizmust hajszolnak. Agyafúrt hasonlatokat és kiizzadt
filmszerűséget mindenáron. Tanuljanak meg látni és olvasni
minden igazi művészet termőtalajában, a természetben. Ne
"izmusok" és agyficamok zártkörű, egymást
magasztaló szektájává különüljenek, hanem próbálják az
életet azzal az alázatossággal és szeretettel
megközelíteni, mint a középkor jámbor miniatorai, Fra
Angelicói.
Mert bármennyire feltűnő -, ma mégsem oroszlánkörmöktől
lyukas a legtöbb amatőr zoknija…
Olcsó keskenyfilmfelvevő gépek és fényképezőgépek
behozatali lehetőségét vámkedvezményekkel könnyítsük meg,
hogy mentől szélesebb közönségréteg hozzá férhessen a
gyakorlati filmezéshez.
Pezsgő, elven életet kell teremteni. A XIX. század
irodalmi szalonjaihoz, szenvedélyes vitáihoz, harcaihoz
hasonlóan. A film vajúdó, roppant erőfeszítéseit és
problémáit mentől szélesebb nyilvánosság előtt tárgyaljuk
-, mert csak így lehet nagyszámú és megfelelően képzett,
finom ízlésű közönséget, - hívőket és barátokat
szerezni. Így lesz meg a szelektálási lehetősége annak, hogy
alkotó művészei mentől szélesebb területről
jelentkezzenek. Jó termőtalajt kell törni, melyből művészek
és művek fognak mindenki kenyerévé sarjadni.XII. FILMKORMÁNYBIZTOS.
A film nem lehet többé a különböző minisztériumok
Guttmann-nadrágja. Művészete nem sikkadhat el széthúzó
érdekek, hatalmi féltékenységek útvesztői közt.
Filmgyártásunk -, különösen a kezdet, az indulás idején
-, egységes vezetést, egy embert, teljhatalommal megbízott kormánybiztost
kíván. A filmügyek központi legfőbb vezetője lenne a
kormánybiztos; közvetlen a kultuszminiszternek alárendelve.
Sem belügy- -, sem propaganda -, vagy iparügyi
minisztérium vagy más hatóság ne szólhasson művészeti
terveibe.
Vezesse az összes filmügyet. Felügyeli és irányítja a
filmgyárakat, filmbankot, mozikat. Ellenőrzi az Akadémiát, a
gyártó és kölcsönző vállalatokat, sajtóügyeket,
kamarát. Csak a kultuszminiszternek felelős. Döntései csak
ott fellebbezhetők, illetve -, művészeti kérdésekben - a
Művészeti Tanácsnál.XIII. SZERVEZETEK.
Megalakult a Magyar Filmmunkások Szabad Szakszervezete.
*
Jelenleg Magyar Filmalkalmazottak Szabad
Szakszervezete név altt működik. Alig két hónappal a Magyar Művészek Szabad
Szervezete Filmosztályának alakulása után. A szakszervezet
több szakcsoportra oszlik. Technikusok, gyártók, kereskedők,
munkások mellett helyet kapnak a büffések, jegyárusok,
takarítók, sőt -, a művészek is… Külön helyet -,
így igazán semmi okuk sem lehet panaszkodni. Hogy mégis
szóbahozom, nem kényeskedésből teszem. Nem
akadékoskodásból, vagy túlzott érzékenykedésből,
sértődésből, hogy miért veszik a művészeket egy kalap alá
a többi közönséges halandóval. S mégis miért nem fordulhat
elő hasonló eset például a muzsikusoknál -, ahol egy
Kodályt nehéz volna egy szakszervezetbe tömöríteni a
sonkászsemlye és a málnaszörpök árusítójával, vagy a
partvisok szorgalmas kezelőjével… Éppúgy az írók
sincsenek a nyomdászok vagy könyvkereskedők egyesületében…
A festők sem a pemzlikészítőkkel, a szobrászok sem a
kőbánya munkásokkal, vagy kőfaragókkal… És a
színházaknak is vannak bűfféi és jegyszedői -, de a
színészek mégis külön szervezkednek. (Sőt a színpadi
írók még a színészektől is külön.) Miért éppen a film
művészei vannak együtt produktumaik kivitelezőivel,
árusaival? Mert a legfiatalabb? Vagy azért, mert demokratikus
kor gyermeke - nincs szüksége elkülönülni, mint a
többezeréves családfájú olimpuszi magasságokban trónoló
gőgös testvérei?
Nem lenézés -, embertársaink foglalkozás, kasztok szerinti
megítélése késztet e sorokra. Ma inkább kitüntetés, mint
dehonesztáló munkásnak lenni és munkásokkal egy asztalnál
együtt tárgyalni közös problémákat. A művészet és
művész címet is annyian használják -, kis táncosnőktől
a telefonkönyvek kétesfoglalkozású hölgyeiig -, hogy ez
önmagában igazán nem jelent különösebb rangot.
Elvi okokból mégis fontos és szükséges, hogy a
"Filmművészek és"… két szócskát odabiggyesszük
a szakszervezet mostani címe elé. Mert mindjárt más az
értelme, ha filmművészek és filmmunkások testvéri
közösségben és egymás megbecsülésében élnek, szabad
elhatározásból, egyazon szakszervezetben -, mintha a
filmmunkások szabad szakszervezetének csak egyik alosztálya a
filmművészek csoportja. (Quasi szellemi szakmunkásként.)
Mellérendelt viszonyról még lehet szó -, ha már
mindenáron szükséges a művészek megszervezése -, de
tűrhetetlen, a művészetek, a szellem rangjának teljes
tagadását jelentené ha ez a változás nem történik meg.
Úgy látszana -, mintha az összes művészetek között, épp
a film volna az, amelynek művészetét, önálló művészetét
kétségbe vonják.
A film készítésének kétségtelenül van egy ipari oldala is
(sajnos!) Különösen az eddigi filmgyártásnak, mely a mozgó
kép, technikai mutatványos csodájából lett Amerika
dédelgetett nemzeti ipara. Mert születése pillanatában pár
jószimatú üzletember megérezte jelentőségét és a
kapitalista nagyipar többi vállalkozásához hasonlóan csak
árunak tekintette. Gombamódra nőttek a filmgyárak
Hollywoodtól Budapestig és ezek elsősorban árut, mentől
több profitot jövedelmező árut akartak előállítani.
Fellendült egy virágzó új ipar s a világot elárasztották a
többnyire selejtes, közönségízlést kiszolgáló celluloid
szalagok kilométerei… Mégis hiába csomagolják bádogdobozba
(akár a cipőpasztát), - a filmet nem lehet csak iparcikként
kezelni. Minden ipari sablon és üzleti mentalitás ellenére az
új művészet napról-napra izmosabban feszítgeti börtönét
és napról-napra tisztábban bontakozik ki az új kor új
művészetének, a géppel - a technika legfinomabb és
legbonyolultabb eszközeivel, az optika és kémia teljes
tudományos fegyverzetével alkotó modern emberének
művészete. A tőke elvégezte jótékony munkáját, amikor
akarva nemakarva közönségsikert és profitot kutatva csak úgy
mellékesen módot és keretet adott a művészet törvényeinek
kikísérletezésére. Akár a középkor bölcsek kövét
kutató alkimistái, akik véletlenül jöttek rá a kémia nagy
törvényeire.
A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Eleget keresett,
ne sajnálkozzunk felette…
Ma már mindenütt felismerik a film művészetét,
lehetőségeit, hivatását. Szovjetúnió elöl jár e téren.
Állami tőke, nem magánosok nyerészkedési vágya irányítja
az orosz filmgyártást. És olyan támogatást, szabadságot,
kísérletezési lehetőséget, rangot és kiváltságos
helyzetet teremt a film művészei számára -, amiről sehol
másutt nem is álmodhatnak.
Furcsa és érthetetlen volna, ha az ifjú demokrata
Magyarország első lépései a filmművészet felé -, épp a
régi kapitalista, profitra épült mentalitás felé hátrálna
akkor, amikor a filmet nem művészetként, hanem valami
kollektív úton előállított ipari termékként kezeli.
Szerezzünk végre tudomást arról, hogy a film semmivel sem
iparibb és kollektívebb művészet egy színházi
előadásnál, ahol jegyszedők, büffé, világító munkások,
reflektorok, zenekar, író, rendező, színészek együttes
jelenlétében születik az előadás. S azért ugyebár mégis
van külön színművészet (amely mondanom sem kell nem
kollektív ipari termék) van drámairodalom -, van színészi,
írói, rendezői egyéni műalkotás.
"Filmművészek és…" két szó az egész, amit a
Filmmunkások Szabad Szakszervezete elé kell biggyeszteni. És
ezzel megadtuk a művészetnek is azt a minimumot, ami a
művészeté.
A "homousion" és a "homoiusion" i betűjén
országok és az egész korszak tudósai, egyházi és világi
hatalmasok vitatkoztak. És végül is ez a pici betű
szakította el a keleti orthodox egyházat Rómától.
A "Kaiser und königliche; vagy "Kaiser
königlich" "und"-ja évtizedeken át
fájdalmas sérelme volt nagyapáink Magyarországának. Ennek a
két szónak hiánya épp elvi jelentőségénél fogva
fölöslegesen megalázhat egy művészetet. Megbánthat s
elriaszthat művészeket a filmtől éppúgy, mint ahogy
jelenléte közös egyesületbe, egymást megbecsülő és
egymás munkájának fontosságával tisztában lévő
szakszervezetbe egyesítheti a szellem alkotóit, álmaikat
kivitelező többi munkásokkal.XIV. SZERZŐI JOG.
Jogásznemzet lévén, nem ártana mellékesen ezzel a
problémával is foglalkozni. Az idegennyelvű filmek önkényes
kereskedői "átvágására" gondolok. Láttam
szinkronizált magyar filmet külföldön és voltak elriasztó
kísérletek nálunk is. Egy rossz tömegárunál nem sokat
számít -, de egy magas, művészi értékeket képviselő
film ellen valóságos merénylet az ilyesmi. Nem lelhet
elfogadni a mozisok védekezését, hogy a közönség nem érti
az idegen nyelveket és lusta olvasni a feliratokat. Egy idegen
nép hangja, beszéde éppúgy bővíti ismereteink világát,
mint az arcok és tájak képe. Kétségtelenül erősebb
figyelemre késztet az idegen szó -, de annál hitelesebb
illúziót ad, egy idegen országról. Nemcsak hegyekkel,
városokkal, emberekkel és gesztusokkal, hanem hangokkal is
ismerkedünk. A mozi nemzetközi megértést célzó szerepét
és ismereteink gyarapítását, durván elmetszi a szinkron.
Hamis technikai trükk érzetét kelti, elrontja a műalkotás
egységét, meghamisítja formáját. - Elillannak a művészet
nüanszokkal mérhető finomságai. Greta Garbot csak a saját
hangjával tudom élvezni, még ha még oly tökéletesen
utánozza is a szájmozgását magyar kolleginája.
Remélhetőleg a hazai nyelvre való szinkronizálásnak örökre
véget vet a német és olasz filmgyártás átállítása, mert
ezekben az országokban emelkedett a szinkronizálás
törvényerőre. Nálunk hála Istennek, csak néhány balul
végződött kísérlet történt ezirányban.
A másik még barbárabb merénylet, az a gyakorlatilag
szentesített kereskedői szokás, hogy a film tulajdonosa azt
teheti a megvett áruval, amit éppen akar. Kivághat belőle
métereket, elcserélhet jeleneteket, ragaszthat, vagdoshat,
ahogy neki éppen tetszik. Mert megvette, mert szabadon
rendelkezik felette. Minden más művészetnél a szerzői jog
kialakult. Szigorú törvények védik a műalkotás
megcsonkított és elpusztítását, még tulajdonosával szemben
is. Egy amerikai milliárdos büntetlenül nem égetheti el a
tulajdonában levő Tizián-képet, nem rombolhat szét egy
Rodin-szobrot. Finom, láthatatlan és jogilag körül nem
bástyázható formában hozzátartoznak minden művelt ember
vagyonához. A szerző erkölcsi és szellemi károsodásról,
nem is szólva, akinek igazán nem közömbös, hogy műve az
általa teremtett formában, vagy más pillanatnyi anyagi, vagy
műveletlenségi érdek folytán változott meg Kínában így
és Portugáliában amúgy.
A film szerzői jogának kérdéseit több helyen felvetették,
csak a háború akadályozta meg azok nemzetközi rendezését.
Nem ártana, ha a kezdeményezés tőlünk indulhatna el. Maradt
elég pihent jogászfejünk erre is biztosan.XV. A MAGYAR FILMSTÍLUSRÓL.
Azok akik félve a magyar lángelmék fájdalmasan ostorozó és
sokszor nyers őszinteségétől, egy Szabó Dezső, Móricz
Zsigmond, sőt Mikszáth Kálmán előtt is bezárták a
filmgyárak kapuit, még ha jóindulatú tévedésből is tették
ezt -, ugyanakkor harmadrangú dilettánsok előtt nyitották
meg azokat.
S az a dömping, mely évi 50 produktumával elárasztotta
városainkat és vidékünket, sajnos, csak kis részben hozott
termékeny iszapot, de antól többször zavarta meg nemzeti
erőforrásainkat. Nem az új európai eszmék és szokások
előli elzárkózásra gondolok -, hogy az automobilt
száműzzük és elővegyük a négylovas hintókat, vagy
díszmagyart szmoking helyett. A műveltség akár szellemi,
akár anyagi formáiban mindig eljutott hozzánk s magyarságunk
legnagyobbjai egyszersmind széleslátókörű európaiak voltak.
De a postakocsi korában egy divat, stílus, dal nem tudta olyan
gyorsan kicserélni és átformálni szokásainkat és
életformánkat, ízlésünket és gondolkozásunkat, mint a
repülő, a rádió és a mozigép korában. Idő kellett s
volt idő, hogy átszíneződjenek s a nép ösztönösen csak
azt s úgy vette át, ami már megfelel sajátos ízlésének és
kultúrájának s azt átformálta saját hasonlatosságára,
gazdagítva általa kultúránkat.
Az évi ötven magyar film is a látvány lenyűgöző erejével
és sodrával, ha a nép ízlésével és szellemével
ellentétes jelű civilizációt és fogalmakat hoz -, maga
idomítja át népünket saját nyelvére, nem pedig ő lesz
részese a nemzeti kultúrának. És itt a nagy veszélye a
látszólag ártatlan, problémanélküli magyar filmeseknek.
Ezek destruálnak, nem pedig a nagy írók őszinte, vérből és
húsból fakadt mondatai. Egy üres, amerikaias kiállítású,
vagy álfrancia problémájú, vagy német szentimetnalizmustól
csöpögő film légüres világa gyökértelen valami. És
gyökértelenné teszi a nép kultúráját is. Mert mondanom sem
kell, hogy ezek ugyanakkor milyen olcsó és szánalmas
utánzatai a vérbeli német, francia, vagy amerikai filmeknek.
Vagy az a magyarság, mely éppen olyan hivalkodó és szervetlen
külsőségekben viseli magyarságát, mint a nemzetiszínű
szalagot az exportszalámi… Mindenáron magyaros filmet akartak
csinálni jószándékból, vagy konjunktúrából, (vagy mert
féltek az igazságtól) - gatyával, huszárral,
vezércikkszólamokkal és néha pár méter Hortobággyal -,
csak éppen magyar problematika és magyar művészet nélkül…
Goethe nem német verset akart írni, Verdi nem olasz operát
komponálni, Brueghel vagy Rubens sem flamand képet festeni.
Egyszerűen csak verset, zenét, vagy képet akartak. S mivel
valóban művészek voltak, műveik önkénytelenül is magukon
hordják koruk, nemzetük, fajtájuk jegyeit. A dilettáns
elsősorban valami "magyarosat" akart. Összehord egy
csomó üres külsőséget és csodálkozik, hogy filmjét
mégsem tartják magyarnak, noha a cigány zenél, táncolják a
csárdást, társadalmi problémákról szavalnak, lengenek a
zászlók és ágaskodnak a fehér lovak…
Művészet a film, bízzuk készítését művészekre. Ha
ezek a művészek egyszersmind magyarok lesznek, akik szilárdan
állnak e földön, idegükkel, vérükkel, egyek színeivel,
ízlésével és szokásaival, vérükben érzik életének
lüktetését; - akiknek élő és személyes valami az Alföld
elhagyott szomorúsága, a Kárpátok ködlepte völgyei, a kuruc
kor üldözött szegénylegényeinek, bujdosó vitézeinek ordas
hangulata, Mátyás európai fényességű renaissance-ja -,
Szent István nyugatra fordult tekintete, éppúgy, mint a
lázadó Koppányok keletre néző arca. Ha művészek - magyar
művészek - nagyobb részt kapnak a film bábái és mesterei
között -, akkor filmünk magyarul fog megszólalni nemcsak
dialógusaiban, hanem képeiben, ritmusában, szellemében is.
Akár népi problémát dolgozzon fel, akár történelmit, akár
egy modern nagyváros életét mutatja -, valami különös és
egyéni zamat lesz benne: az általános humánum új
nézőpontból való megmutatása.
Lesznek, akik bebizonyítják, hogy az ember nem élhet örökké
Kodállyal, Adyval vagy Szabó Dezsővel. Ismerünk komoly
embereket, kik detektívregényeket olvasnak és őszintén
elszórakoznak egy butácska operetten. De ezek már immunisak.
Műveltségük, kultúrájuk mértékével mérik és ki tudják
jelölni helyüket a művészetben. Az a munkás, földműves,
vagy félművelt iparos, aki hat napon át nyolc órát dolgozik
s a moziban kapja az egyedüli szórakozást, akinél a
detektívregény a betűt jelenti -, az ritkán fog rajta
keresztül Tolsztojig emelkedni. Rajta ragad a ponyván élete
végéig, mint légy a papíron. Egy kultúrált közönségben a
rossz film kára jelentéktelen. Mosolyognak, vagy bosszankodnak
- kétórás időtöltés -, mely után még jobban esik egy
jó könyv vagy egy komoly zenekari előadás. A mozi sok
helyütt és a nagy tömegeknél egyedüli kapocs az áhítozott
nagyvilági élet, a kultúra és a művészet felé. Hitelesnek
az általa bemutatott arcát tartják. A film mérték és
szabály a tömeg szemében s így sok esetben destruálja a
valódi művészeteknek előlegezett hitelét. Könnyen
megérthető és eltanulható olcsó slágerszámaival, szirupos
szerelmi históriáival, langyos mézeskalács erotikájával
megváltoztathatja szokásainkat, tradiciónkat, erkölcsünk és
életszemléletünk egész rendszerét.
Nálunk a művészet mindig több volt, mint másutt. Sohasem
öncél és játék. Elv, hit, magatartás, sikoltás és jaj
volt legtöbbször. Féltő gond, amelynek gyertyafényénél
virraszt.. Bessenyei a bécsi Burgban, mely véres karddal ír
Balassa és Zrinyi Miklósnál, szöges ostorként zuhog
Pázmány prédikációiban. A reformnemzedék, Ady, Szabó
Dezső, mind, mind félrevert harangok felrázó
jajveszékelései voltak ennek a nagyon magányos, Európában
mindig egyedül álló fajtának. A mozigép 90 milliós évi
forgalmat csinál filmekből, ez legalább ugyanannyi nézőt
jelent. Ezeknek fantáziáját, mentalitását alakítja és
formálja a magyar jellem, érzés, tánc, gesztus, muzsika,
építkezés, berendezés és történelemszemléletnek az a
legtöbbször torz tükörképe, amit a vetítővászon elébünk
tár. A magyar néplélek, a forrás üde és csillogó vizét
sokszor zavarossá teszi. Pedig a néplélek volt az egyedüli
letéteményese, hordozója a magyarság renaissance-ának. A
nép, amely belekapaszkodott és meglapult a földben,
akármilyen nagy és pusztító volt a fölötte elvonuló
történelmi vihar, amely felperzselt városokat és megtizedelt
nemesi osztályokat. Ő megmaradt.
S hogy a jövőben is megmaradhasson, szükséges, hogy
megvédjék olyan szellemtelen tömegcikkek áradatával szemben,
amely igazi értékeit mállasztja és rombolja. Adjuk a magyar
sors látnokainak kezébe a filmgyártást, hogy olyan
filmművészetünk legyen, mely erősíti és táplálja a magyar
kultúra letéteményeseit.
De megszülethet-e egy művészet fanatizmus nélkül?
És tényleg olyan csapongó fantázia kell azt elképzelni, hogy
a jövő harminc-negyven filmje közül legalább kettő-három
új és izgalmas úttörő lesz. Nyolc-tíz komoly irodalomból
fakadó művészfilm és a fennmaradó húsz is legalább olyan
értékű lesz, mint az átlagos színdarabok, könyvek, képek,
zeneművek? Ne rontsák a közízlést, ha már javítani sem
sokat javíthatják. Éppen ma ne volna erre képes a magyarság,
amikor nyolcmillió elzárt erőtartaléka szabadul fel és kap
meghívót a kultúra és gazdasági élet terített asztalához?
Fantaszta képzelet elhinni, hogy képes erre az
erőfeszítésre?
Lehet, hogy egyoldalú túlzással vádolnak, mert mindent a film
művészete szempontjából nézek.
Még ha így is volna -, nincs szükség ilyen túlzásra?
Hiszen eddig ha filmről beszéltek, épp túlzó
egyoldalúsággal csak ipari, anyagi oldaláról esett szó.
A célt pedig bármily messze van, lássák tisztán azok, akik
feléje indulnak. S a magyar film célja sem lehet más, mint az
egész világ filmgyártásáé: