Winkler Nóra - Zakál Edit

250 film + 42 forgatókönyv = ?

Az elsõ magyar OFF-fesztivál

Pár egyetemista fiatal ötlete és szervezése nyomán május 15 és 17 között Budapesten lezajlott az OFF, vagyis az Open Film Fesztivál. Ez volt az elsõ olyan szemle, ahova minden feltétel nélkül bárki beküldhette alkotását. Kész filmek mellett forgatókönyvekkel is lehetett pályázni.

A filmeket a Blue Box és a Cirko-Gejzir mozikban mutatták be, a nyilvános vetítéseket esténként értékelõ beszélgetés követte a zsûri, az alkotók és a közönség részvételével. A késõ éjszakáig húzódó megbeszéléseken minden munkát egyenként véleményeztek.

A szervezõk kitartásának köszönhetõen sikerült szponzorokat is találni, így a gyõztesek az OFF-kár díj mellett ajándékokat is kaptak.

A fesztivál után a filmes zsûri három tagjával, Szabó Gábor operatõrrel, Wessely Anna szociológussal és Lengyel Zsolt rendezõvel beszélgettünk. Az alábbiakban az ebbõl készült összeállításunkat olvashatják.

Az OFF elsõsorban filmfesztivál volt, de pályázni forgatókönyvekkel is lehetett. A forgatókönyves zsûri a 42 beérkezett pályamunka közül Nemes Gyula: A papagáj címû Hrabal-adaptációját találta a legjobbnak.

A 42 beküldött anyagról, a belõlük kiolvasható tendenciákról, levonható konzekvenciákról és a fesztivál jövõjérõl beszélgettünk Orsós László Jakab esztétával, a forgatókönyves zsûri elnökével és egyik tagjával, Németh Gábor íróval.

Megkérdeztük a harmadik zsûritagot, Balassa Péter esztétát is, hogy õ hogyan látta a pályamûveket.


Szabó Gábor


Szabó Gábor

42 KByte
Én olyan szemmel néztem ezeket az anyagokat, hogy itt vagyunk mi, egy megszûnõben lévõ vagy már megszûnt filmgyártás utolsó tanúi, akik még látták, részt vettek benne, és tudják, hogy milyen volt, és most itt van egy következõ generáció, hiszen az elkövetkezõ 10-20-30 év filmes generációja nyilván ezekbõl a gyerekekbõl fog kikerülni. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan gondolkoznak, milyen anyagokat csinálnak. Alapvetõen három fõ vonulat volt: drámai, dramatikus anyagok; képzõmûvészeti indíttatású, kísérleti-; és dokumentumfilmek.

Bizonyos munkákon látszott, hogy profi stáb, profi körülmények között forgatta, profi backgrounddal, televíziós mûsorkészítéses szituációban, és voltak teljesen amatõr körülmények között készített darabok. Töprengtünk, hogy nem kéne-e szétválasztani õket. Az ember elõször azt gondolta, hogy nem lehet azonos alapon megítélni profikat meg amatõröket, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen nincs nagyon értelme szétválasztani õket, mert a profi filmeket ugyanúgy, ugyanolyan szemmel néztünk, mint az amatõr munkákat. Az ember úgyis az egyéni megkülönböztetõ jegyeket keresi ilyenkor, hogy mit közöl, mit fogalmaz meg másképp a film, amitõl formailag és tartalmilag emlékezetessé lesz. Ha ilyen szempontból nézzük, akkor tökmindegy, hogy profi vagy amatõr csinálta-e, mert ha egy profi nagyon korrektül és érdektelenül megcsinál valamit, tehát semmi sem emeli ki a televíziós mûsorok tucatjából, viszont nincsenek benne szakmai problémák, attól még nem lenne értelme, hogy díjazzuk. Ugyanez a helyzet az amatõrfilmnél is, ha nincs benne semmi izgalmas ötlet, formai megoldás vagy valami olyan megközelítésmód, amivel más filmnél még nem találkoztunk, akkor nyilván nem lenne mit díjazni.

Igazából az dühített, hogy nem éreztem, hogy új lenne a szemléletük ezeknek a gyerekeknek. Azt viszont nagyon jó volt látni, hogy mivel kis költségvetésû filmeket csinálnak, tulajdonképpen saját maguknak, csak szerelembõl, attól könnyedség, görcstelen fesztelenség van az egészben. Lubickolnak a filmezésben, és ez le is jön a képekrõl. De én azért sokkal több izgalmas és máshol vagy korábban nem látott dolgot vártam tõlük, hogy tényleg megjelenik az új generáció, amely másfele próbál új utakat keresgélni. Ehelyett azt láttam, hogy egy részük kifejezetten arra törekszik, hogy már látott, profi szisztémákkal készült - elsõsorban amerikai - filmeket utánozzon vagy rekonstruáljon, hogy megmutassa, õ is tud ilyet, vagy legalább valami hasonlót csinálni, mert persze nem azonosak a körülmények. Épp ebbõl adódott aztán, hogy sok volt a paródia: mert ha nem lehet egy az egyben megcsinálni, akkor természetesen adódik az ötlet, hogy csináljuk meg a persziflázsát.

Az Eat hard és a De címû film esetében azonban valami mélyebb dologról van szó: ezek a filmek épp a hollywoodi sémákat, dramaturgiát parodizálják, magát a filmszerkezetet leplezik le.

Nem nagyon éreztem azt a törekvést, hogy ne a verbalitás felé induljanak el. Általában nagyon elsõdleges, elmesélhetõ, más mûfajban is elmondható dolgokból indultak ki a dramatikus anyagok, és ebbõl állt elõ aztán a legfõbb probléma, hogy nem elég jó a forgatókönyv.

A kép oldaláról, vagy - mondjuk így - képzõmûvészeti megközelítésbõl nagyon kevesen indultak el. Képzõmûvészeti megközelítés alatt azt értem, hogy valaki úgy kezeli a képernyõ felületét, mint egy üres vásznat, amire festeni kell vagy valamilyen object-et kell rárakni, ami aztán hangzik meg látszik, és idõben is van valamilyen lefolyása, de nem akar történetet elmesélni. Számomra ez az igazán izgalmas dolog, mert én mindig történetmesélõs filmeket csináltam, és a fõiskolán is ezt a fajta filmkészítést tanítják. Ezért érdekel minden, ami egészen más aspektusból, más oldalról közelíti meg a médiát. Találtam ugyan sok ilyen jellegû munkát, de egyik sem mert megmaradni tisztán ebben a közelítésben, szinte mindegyik valamilyen átmenetet alkot a képzõmûvészeti és a dramatikus anyagok között.

A dokumentumfilmek nagyon konvencionálisak, a legtöbben Dárdayékhoz hasonlóan csinálják, sokáig együtt élnek a film szereplõivel. A hosszú dokumentumfilmeknél a Villanegyed nyert, itt mindent felvettek, nem volt hangsúlyozás, ritmus, szelekció, de maga a szemlélet nagyon szimpatikus volt.

Régen a nyersanyag drága volt, ez szelekcióra, fegyelemre, belsõ igényességre szoktatott. Most viszont a parttalanság tendenciája figyelhetõ meg: a video elslamposítja a szemléletet, s a filmek képei, tartalma, formája, ritmusa szétesnek. A video talán jó lehetne a naplószerûségtõl, tehát ha úgy vennék fel az anyagot, mintha a kamera nem is lenne ott - ami egészen új aspektust adhatna a filmnek. Ez azonban, sajnos, csak kevés filmben jelent meg.

Én már régóta tanítom a fõiskolán az operatõröket és a rendezõket, de számomra még mindig az az egyik legfontosabb kérdés, hogy mi tanítható a mûvészetbõl. Bizonyos mesterségbeli fogásokat meg lehet tanítani, ezeket tudni kell, mert ha valaki el akar térni valamitõl, tudnia kell, hogy mitõl tér el. Az oktatóknak viszont tudatosítaniuk kell, hogy ez nem jelenti egy olyan fajta filmes gondolkodásmód felállítását, ami mindenre megoldást jelentene, ami az egyetlen követendõ út lenne. Annyi mindenesetre biztos, hogy forgatókönyvírókat kellene képezni, mert nincsenek.

Persze nem függetleníthetjük magunkat attól, hogy egy prosperáló filmgyártás végére értünk. Akinek van lehetõsége filmezni, az is görcsöl, hogy mit csináljon és hogyan. Már csíráiban sem találunk új dolgokat, ez jól látható ezeknél a gyerekeknél, akiken szinte kizárólag csak az amerikai film hagy nyomot. A perfekcionizmus hajszolása már nem vezet sehova, elindult a képek elroncsolása, a véletlen elõtérbe helyezése. Sokak számára a filmezés csak játék a lehetõséggel, kevesen akarnak kommunikálni, valami sajátot közölni.

Pillanatnyi helyzetjelentés az egész fesztivál: hol tartunk most Magyarországon. Nem látni az alagút végét, új fények még nem csillantak meg.

Wessely Anna


Wessely Anna

43 KByte
Nagyon jó érzés volt látni, hogy így meg lehet szervezni egy ilyen fesztivált, hogy elég hozzá pár ügyes, energikus fiatal, végre semmi politikai vagy hivatalos akadály nem jön közbe. Egyszerûen megcsinálták, és ezzel megmutatták, mennyire magától értetõdõ egy ilyen rendezvény.

Aki inkább hagyományos filmhez van szokva, annak meglepõ lehet az a fantasztikus fesztelenség, könnyedség, amivel ezek a fiatalok filmet csinálnak. Itt több olyan versenyfilm is volt, amit egy hét alatt, meg még némi utómunkával hoztak össze, de volt, hogy az egész nem került két hétbe. Ez ki is derült a vetítések utáni beszélgetésekbõl, amik igazi dialógusok voltak. Ilyen fajta párbeszéd egy profi fesztiválon már biztosan nem mûködne.

Nem volt bennük az az iszonyatos görcs a költségek miatt, ugyanakkor nagyon sok esetben hiányzott a forgatókönyv - így aztán nem volt felépített kompozíciója a filmnek -, másrészt sokan tudatos mondanivaló, komolyabb mûvészi indíttatás nélkül is kézbe kapták a kamerát. Így aztán rengeteg "isifilm" volt - ezeket mi neveztük el így -, ezek saját élményeket dolgoztak fel viccesen, illetve sok serdülõkori giccses, érzelmes film is érkezett - mint például a Virrasztás - , melyek mind képileg, mind tartalmilag nagyon gyengék voltak.

Az akciófilmet viszont anyanyelvi szinten beszélik. Szinte magától értetõdõ, hogy ha filmhez nyúlnak, abból akciófilm lesz, a kérdés csak az, hogyan dolgozzák fel, alakítják át a saját világuk képére.

Kevesen gondolkodtak tisztán képekben, de volt azért néhány ilyen darab is - a Kotnyek-filmek, az Emulziókutya - nekem ezek nagyon tetszettek -, vagy Oszlányi Gyöngyvér Fürdõben címû filmje.

Sokfajta anyag érkezett. A díjazásnál egymástól távol esõ ízlésvilágokból született kompromisszum, de abban sajnos egységes volt az álláspontunk, hogy fõdíj nem adható ki.

A film valaha új, különös beszédmód volt, különös megjelenítése a világnak, ami mára elkopott, megszokottá vált. Ez persze természetes, hiszen minden mûvészetben van egyfajta evolúciós perfekcionizmus, ami után már csak a "szür-technikai" újítások maradnak. Ez azonban egy klipeken nevelkedett generáció, képes csak képekkel mesélni - ebbõl még talán kialakulhat egy újfajta filmnyelv...

Lengyel Zsolt


Lengyel Zsolt

45 KByte
Arra voltam igazán kíváncsi, hogy ki fogja kapni a közönségdíjat. Ugyanis ha filmeket csinálsz, vagy általában ezzel foglalkozol, egész másképp kezdesz látni, más szempontok határozzák meg, hogy hogyan nézed a filmeket, különösen ha zsûriben ülsz. És kíváncsi voltam, hogy melyik irányba fogják a nézõk elvinni a gegeket, a filmekben felvonultatott dilit. És a közönségdíjat a Krumpli Bogart Tatablancán kapta. Mindenre gondoltam volna, de erre nem. Mert ez ugyanazt a hagyományos klisét használja, mint Humphrey Bogart, meg Woody Allen, csak õ nem Casablancába vágyik, hanem Budapestre.

Végülis az egész fesztiválban az volt a furcsa, hogy a filmek javarészében - ahogy a közönségdíjas filmben is - ugyanaz a világ jelent meg, amit a filmekben látunk. Úgy látszik, a tévében, a moziban látott filmek, az a mai fiataloknak már egy létezõ valóság. És a filmjeik túlnyomó többsége nem azt nézte meg, ami ezeknek a 18-25 éves embereknek a saját világa, hanem a mozifilmek toposzait vette elõ. Ez nem is annyira meglepõ, hiszen aki erdõben lakik, az a fákat, virágokat, madarakat ismeri meg, aki tv-t és filmeket néz, az meg ebben a valóságban él.

Persze nem tudom, mennyire reális a közönségszavazat, de az mégis nagyon tipikus, hogy olyasmi tetszett nekik, ami nem a saját életükkel foglalkozik. A játékfilmek nem egy valódi életben megtörtént dramaturgiát próbálnak feleleveníteni, hanem a készítõik által ismert filmeket, amikrõl tudják, hogyan mûködnek - a gyilkolástól, üldözéstõl kezdve, számos más dramaturgiai csavaron keresztül - , és ezt képezik le halál profi vagy szellemes módon.

Ha ezt tovább gondoljuk, elég rémes eredményhez jutunk. Egy elõnye azért van, ez viszont komoly elõny. Mindig azt mondtuk, hogy a magyar filmekben nem igazán tudják megcsinálni az olyan egyszerû, de a sikerfilmeket elõrehúzó jeleneteket, mint az üldözés, verekedés stb.. Az, hogy ma már 15-18 éves emberek tudnak ilyeneket csinálni, az azt jelenti, hogy sokkal jobban beszélik ezt a nyelvet, mint az elõttük levõ generációk. Hogy aztán ezt a nyelvet mire használják, megszabhatja életkori sajátosság vagy más befolyásoló tényezõk. Lehet, hogy aki közölni akar valamit, az erre a fesztiválra nem adott be munkát.

Nekem a legörömtelibb az, hogy van egy generáció, amely képekkel, szavakkal, zenével el tud mondani egy történetet, függetlenül attól, hogy az milyen.

Üdítõ volt ott lenni a fiatalok között, üdítõ volt a jelenlét maga, de nem az, amit láttam.

Arra vártam, hogy én leszek a kommersz, aki jövök az állami tv-bõl, mindennap nyomom, és õk le fognak bombázni, meg fogják mutatni, hogy ez gyalázat, lejárt, aljas valami, ami inkább elfedi a valóságot, mint megmutatja, õk meg majd le fognak nyomni az ellentétével, õszinte, tiszta, egyszerû filmekkel. Én ezért mentem oda, de ilyen nem nagyon volt.

Mert ha az ember kamera mögé áll, hogy csináljon egy filmet, akkor van benne egy indulat, amiért megcsinálja. Tehát nem célja, hanem oka van annak, hogy megcsinálja. Egyszerûen kivédhetetlenül muszáj csinálni. Volt egypár ilyen is, de a többség alapvetõen arra járt, hogy vannak kommerszfilmes klisék, és azokat hogy tudják használni. Megvoltak a Pulp Fiction, meg a Született gyilkosok - tehát a durva erõszak B-változatai - , ami viszont nem volt meg, az a Trainspotting, a kábítószeres tematika. Volt két ilyen dokumentumfilm, illetve egy játékfilm is - az sajnos elég szerencsétlen, ügyetlen munka volt -, de azokban legalább témájában megjelent az a közeg, amibõl azt hittem, sokat látok majd.

A fõdíjas film, A bátyám, Igor is kommersz mû jópofa, kedves változata. Ott a szereplõk, a ruhák ki voltak találva - ilyen kevés eszközzel ilyen jól megcsinálni egy filmet, ez leleplezi a dumát, hogy milliók kellenek. Ha valami kedves, tehetséges és konzekvensen tudja, hogy mit akar, az elég. Bármikor vetíthetné a TV vagy a mozik, mert üdítõ, helyes. Ebben pont az a jó, hogy már nem kell éveket várni, míg rád jut a kamera, vagy kevés a nyersanyag, hanem amatõr haverokkal ilyen jó kis filmet lehet csinálni.

A másik ilyen egy magyar származású amerikai fiú munkája volt, aki úgy szerkesztette a szöveget és a képet, olyan dramaturgiát tudott belõle létrehozni, ami a francia új hullám filmjeinek dramaturgiáira emlékeztet, és kiderült, hogy ez a nagyon pontos, tehetséges munka csak a második filmje ( Mark Richards: Frank Psychosis).

Meglepõ, hogy az akciófilmen kívüli spektrum inkább csak filmetûdben, experimentális filmekben jelentkezett, még az OFF-on belül is marginális helyre szorult. Nem tudom miért, mert voltak másfél órás filmek is, de az erõs, kreatív munkák nagy része rövid volt. Ilyen a Kánikula címû film, ami egy amerikai toposzra épít, benzinkút, egy fiú, egy lány és még egy fiú története, nagyon erõsen megcsinálva. Voltak adaptációk is, volt egy Örkény-, egy Pilinszky-, de azok iskolai feladatok voltak. Egy lány Mikszáth-idézetekkel feleltetett meg képeket a szerb háborúból, az viszont egy kitûnõ film volt.

Be kell látnunk, hogy a kultúra becsatornázása ma már a filmeken keresztül történik. Ez nem baj, engem nem irritál. Ez van, így mûködik a világ. Az viszont furcsa, hogy az összes irodalmi attitûdû film, vagy ami valamilyen szinten végiggondoltabb szöveganyaggal dolgozott, az mind kiadott feladat volt. Amik erõsek voltak, az Emulziókutya például, azok inkább képzõmûvészeti indíttatásúak, mint az a fiú is, aki egy arcra vetített városképeket. Ő a filmet festészeti eszközként használta.

Az ún. televíziós attitûdû munkák - riportfilm, dokumentumfilm, tehát ami nem fiction - egy része a nagyon silány, legrosszabb tévés klisék felé haladt, a riporterrõl szólt, nem a beszélõrõl. Másrészt megmutatta, mi az, amire a média már nem alkalmas. Ahogy például egy srác négy évszakban forgatja a homeless-eket, ahogy vándorolnak, és egészen szép, érintett filmet csinált, becsületesen végiggondolva, a humánum iránt érzékeny, visszahúzódó attitûddel, az anyagot maga elé helyezve (Villanegyed). Sajnos ez csak töredék a mainstream mellett.

Ha marad a fesztivál, akkor egyre több anyag fog érkezni, és akkor szükség lesz elõzsûrire, mert nem lenne baj, ha a "sulifilmek" kimaradnának.

Igazán az lenne jó, ha lennének külföldi filmek is. Akkor kiderülne talán, amit nem tudunk, hogy amíg itthon mindenki amerikai toposzokból építget filmeket, mit csinálnak Szlovéniában vagy Lengyelországban, ahol nagyon erõs a helyi kultúra. Ha sok anyag jönne a környezõ országokból, az nagyon inspiráló lenne az itthoni anyagokra, másrészt hosszú távon is kijelölné a fesztivál útját.

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek