Sárosdy Judit

MŰVALÓ

Kiállítási körkép a nyári Budapesten
Rippl-Rónai József: Piacsek bácsi babákkal (1905)
Rippl-Rónai József:
Piacsek bácsi babákkal
(1905)
148 KByte

Mozi, televízió és videó nélkül már alig tudjuk elképzelni az életünket. Annyira hozzászoktunk a leskelődéshez”, hogy szinte elvonásos tüneteink lesznek, ha naponta nem rongáljuk a szemünket — és a szellemünket — valami villódzó varázsdoboz előtt. S persze nemcsak a mozgókép, de a vizuális információáradat hagyományosabb eszközei, mint a képes magazinok és reklámok tömkelege is hozzájárulnak, hogy bár egyre többet nézünk, nem mindig látunk. Sztereotípiák foglyaiként egyre keményebben kell megküzdenünk a látvány teljességéért. A vizuális kultúra mecénásai és a művészet menedzserei is tisztában vannak vele, hogy bár a művészek évezredek óta próbálják rányitni szemünket a valóságra, a világ és önmagunk megismeréséhez mindig jól jön a szakmai segítség: minél több változatos, színvonalas rendezvény.

A színházi világban uborkaszezon lévén, a nyár főleg a zene- és a képzőművészet területén kínál bőséges élményt. Ilyenkor a múzeumok és kiállítótermek valami különlegességgel próbálnak előrukkolni. A művészetek kedvelőinek aligha kell bizonygatni, hogy a budai várba vagy a Hősök terére nem csak a turistáknak érdemes elzarándokolni; a történeti emlékek közvetlen szomszédságában a kortárs művészet idehaza is jól vagy kevéssé ismert alkotóit, stílusirányzatait érdemes időről időre figyelemmel kísérni. A Műcsarnok és a hajdani Munkásmozgalmi Múzeum helyén pár éve alakult Kortárs Művészeti Múzeum — ismertebb nevén a Ludwig Múzeum — egymással versenyezve igyekeznek minél szélesebbre tárni a virtuális ablakot. A változatos programok, ügyes társítások, jól csengő nevek és/vagy monstre rendezvények, a hely szelleme és néhány technikai fogás (jó propaganda, a szokottnál hosszabb nyitva tartás stb.) együttesen garantálják a kasszasikert.

A múzeumok homlokzatán hatalmas feliratok hirdetik az aktuális kiállításokat. Míg a Magyar Nemzeti Galéria bejárata fölött Rippl-Rónai József neve önmagában is sokatmondó, a palotaudvarban Annie Leibovitz és Cindy Sherman neve a hazai kiállításlátogatók zömének nem cseng ismerősen. Ám a termekben folyamatosan zarándokló nézők hada már puszta jelenlétével is tanúsítja, hogy mindhárom kiállítás szervezői jól döntöttek: jókor, jó helyen állítva ki jó műveket. Míg a Galéria földszinti termeiben a magyar szecessziós, posztimpresszionista festészet kiemelkedő művészének gyűjteményes tárlatán egyedi hangvételű portrék és zsánerképek idézik a századforduló párizsi és hazai polgárságának világát, a „Ludwigban” kiállító két amerikai fotóművész(nő) alkotásai az utóbbi negyedszázad sajátos kordokumentumai.

Talán kissé erőltetett a párhuzam, de engedjük szabadon a fantáziánkat! A másság és az azonosság felfedezése — három kiállítás kapcsán — jó szórakozást, kreatív játékot kínál. Bár Rippl-Rónaitól majd emberöltőnyi és 10.000 km-nyi távolság választja el Annie Leibovitz és Cindy Sherman fotóit, melyeket még a hasonló technika, műfaj és tér-idő is jobban összeköt, globálisan nézve már nem tűnnek olyan különbözőnek. Eleinte persze szembeötlő az ábrázolás mássága. De vonatkoztassunk el a konkrét technikától, stiláris megoldásoktól, összpontosítsunk először inkább a tematikára. Úgy tűnik, mindhárom művész esetében központi helyet kap az ember és kora, illetve az ember és a szerep viszonya. Míg Rippl-Rónai szubjektív, érzelmi átiratait átlengi a harmónia s némi melankólia, a békés polgári derű, Cindy Sherman intellektualizált áldokumentarista fotói már egy felgyorsult világ, a mozgókép korának produktumai. Irónia és nosztalgia sajátos elegye. Az objektivitásával kérkedő fotóművészet tudatos manipulálásával Sherman a szubjektumot célozza meg.

A Kortárs Művészeti Múzeum első emeleti termének két szemközti falán sűrűn egymás mellé akasztott sok kis fekete-fehér kép láttán előtör belőlünk a kíváncsiság: ki ez a nő és mit akar? A kiállítás címe: The Complete Untitled Film Stills csak a beavatottaknak nyújt némi fogódzót, a lényeget azonban stílusosan szólva képről-képre magunknak kell felfedeznünk, megragadnunk, valahogy úgy, ahogy a kiállítás plakátján az az öntudatos szőke nő készül épp leemelni egy vaskos kötetet a könyvespolcról. A póz igen összetett és kifejező. A nő is inkább valami újságcímlapra, reklámfotóra, ad absurdum az amerikai szabadságszoborra emlékeztet, mintsem szende diáklányra vagy könyvtárosra. A nagy birodalmak és nagy lehetőségek ámításai sokunknak ismerősnek tűnnek. A naiv várakozással és némi feminista öntudattal vegyes kifejezés sem véletlen. Tudatos itt minden: a jelenet beállítottsága és a kompozíció maga, a ruha és a paróka, no meg a kiválasztott könyv (The Visual Dialogue). A fotó maga egyfajta esszencia, talán az ifjú Cindy Sherman ars poeticája. De miben is rejlik újszerűsége?

„Sherman egyéni állóképeket készít, melyek nem kötődnek konkrét filmhez, képi esztétikájukat azonban erősen befolyásolja a 40-es, 50-es és a 60-as évek mozija” — olvashatjuk a plakátkatalógusban. Ezek a beállított jelenetek, illetve a róluk készült állóképek az illúzió illúziói. Általuk esetleg pont egy olyan képet őriz meg emlékezetünk, mely a látott filmben egyáltalán nem szerepelt. Sűrített jelek, lényegük a koncentrált kommunikáció.

Cindy 1977 óta folyamatosan készíti szuggesztív képeit, melyeket mérföldkőnek tekintenek a fotótörténészek. Bár számos kiállítása volt már szerte a világon, a 69 fekete-fehér fotóból álló sorozatot, mely a mozifilmekből ismert különböző nőszerepeket gyűjti csokorba, először láthatjuk idehaza. Az elmúlt három évtized legegyénibb műalkotásaként számon tartott együttes minden darabja más és más szerepben mutatja a nőt: hol naiv, hol szexi, máskor szofisztikus vagy éppen horrorisztikus. És persze tipikusan amerikai. Csak ne ismernénk időnként önmagunkra és szerepeinkre! A képeket nézve jó érzéssel tölt el, hogy Cindy igazi profi. Minden egyes szerepet maga játszik. Egyszemélyes vállalatként a szüzsét maga írja, a stylingot is biztosítva. Fotóesszenciái keresztmetszetet adnak korunkról, a hamis ideákról, a nőiesség mesterkélt kultuszáról. Az egyén identitásáról és a média szerepéről. Naivitás, humor és groteszk váltakozik a beállított jelenetekben. S mindben ott a nagy lehetőség: a fotókhoz tartozó filmeket a művész és a néző gondolatban együtt készítik el. Legújabb képeinél önmaga helyett már babákat és bábokat használ. A színésznő fokozatosan eltűnik, illetve átváltozik: Cindy nemrég filmrendezőként debütált. Office Killer című filmjét 1997 decemberében mutatták be New Yorkban, abban a városban, ahol 20 éve él és dolgozik. S ahol nyilván többször személyesen is találkozott Annie Leibovitzcal, a világhírű sztárfotóssal, akinek képei közel három évtizede szerepelnek a legjelentősebb amerikai és európai lapok címoldalain. A LIFE magazin, a Time, a Newsweek, Vogue és a Vanity Fair mellett a Sunday Times, a Paris Match, a Max és a Stern rendszeresen közli riportfotóit, művészportréit. Ki ne ismerné szellemes, szeretetteljesen gunyoros vagy leplezetlenül őszinte képeit? Rajongói korunk legnagyobb élő portréfotósának tekintik. A minősítés talán túlzó, de a kiállításon elénk táruló szubjektív történelmi tablón nyomon kísérhetjük az amerikai álom változásait a 70-es évek elejétől napjainkig.

A tárlaton bőséges anyag, kronológiai rendben. Az első, kisméretű fekete-fehér fotók tanúsága szerint Annie messziről indult, de nem tagadta meg gyökereit, vonzalmait. 19 évesen már megjelentek John Lennonról és a Rolling Stonesról készült fotói, hogy majd negyedszázad múltán elkészíthesse a legendás utolsót: az ölelkező John és Yoko képét, melyet végső búcsúvá s XX. századi legendává avatott egy őrült merénylő golyója. A művész kiszolgáltatottsága, a színpadi ragyogás megtévesztő világa épp úgy vissza-visszatérő témája Leibovitznak, mint az emberi test csodája. Táncosok, sportolók, filmcsillagok irigylésre méltó izmai, idomai mellett olyat is leleplez, amit egyébként sűrű homály fed. Egyik ilyen megdöbbentő alkotása a brazil futballkirály, Pelé legendás jobb és bal lába. A kép megdöbbentő és elszomorító. Rajongóknak talán illúzióromboló. De csak a legnagyobbak képesek ennyire pőrén mutatkozni Annie kamerája és a világ előtt. S ő folyvást keresi az új kihívásokat, hogy olthatatlan kíváncsiságunkat újabb és újabb képekkel csillapítsa. A sztárok és a pózok, a hollywoodi csillogás, az üzleti élet gőgje mind sorra megjelennek, lelepleződnek. A lapok hasábjain és a kiállítóteremben sorra feltárul a modern pokol néhány bugyra: a droggal küszködő Mick Jagger vagy az O. J. Simpson-per, Vietnam, Ruanda és Szarajevo; az esztelen vérontás, brutalitás, AIDS, nyomor és deformitás. De, hogy a kép ne legyen túl sötét, nézzünk egy színes (bőrű) fekete-fehéret: Whoopi Goldberget, amint önfeledten pancsol egy kád langyos tejben. A miliő gyakran meghökkentő: Annie Leibovitz időt, pénzt, fáradságot nem kímélve a legadekvátabb környezetet igyekszik biztosítani hőseinek. Pl.: Keath Herringnek, a graffiti amerikai nagymesterének, aki magát és környezetét is befestve belépett saját történetébe. És a halhatatlanok panoptikumába.

A kiállítás igazán bőséges anyagában csak elvétve bukkannak fel természeti felvételek, tájképek vagy műemlékek. Annie az emberre és szerepeire koncentrál a szülőágytól a koporsóig. A rengeteg portré között viszont rátalálhatunk egy immár közeli ismerősre: Cindy Shermanre, aki önmagát játssza Leibovitz által „klónozva” .

Leibovitz — aki számtalan díj és kitüntetés birtokosa (az év legjobb fotója és az év fényképésze kategóriában, valamint Grammy-, Kelly-, Clio- stb. díjak), szerkesztői és reklámtevékenységéért is a legmagasabb jutalomban részesült — jelenleg új kötetén dolgozik, mely a nőkről szól, s jövő ősszel kerül piacra.

Itthon viszont már kapható a Látvány katalógus, a nagy érdeklődéssel kísért műcsarnoki kiállítás, illetve rendezvénysorozat színvonalas dokumentuma. Hisz míg a Kortárs Művészeti Múzeum az amerikai sztárfotósokkal csalogatta a várba a látogatókat, a Hősök terén egy különös esemény vonzotta a műbarátokat és kíváncsiskodókat. A portikuszon kissé talányos felirat, bent szokatlan miliő fogad.

Látvány — Magyar művészet a színház és a film között. Vajon mit rejt a cím s az impozáns termek sora? Például egy csomó bőröndöt — s bennük a látványt, az elhanyagolt, szemérmesen rejtőzködő vizualitást. Ezt a nálunk még mindig hátrányosan megkülönböztetett kifejezés- és befogadásmódot, mely bár hétköznapjaink része, mégis kulturális életünk egyik mostohagyermeke. Pedig hány kiváló művész és műalkotás döntögette már e láthatatlan falat! Akárcsak a kurátorok, köztük a jelen kiállítás megálmodói, akik a kortárs magyar vizuális kultúra (el)ismert szaktekintélyei. Beke László művészettörténész, az intézmény igazgatója és Szegő György látványtervező, műkritikus, színházi szakember Jerger Krisztina kiállításrendezővel, akinek a téma iránti affinitását számos korábbi tárlat bizonyította már, közösen hozták tető alá a Látványt. A szó szoros értelmében, gondoljunk csak Szirtes Jánosék nyitó és záró performance-aira.

A szervezők, az eredeti elképzelés szerint, a láthatatlant akarták láthatóvá tenni, vagyis a vizuális, funkcionális elemek kiemelésével ráirányítani figyelmünket az érdemtelenül elhanyagolt miliőre. Mondhatnék persze díszletet, szcenikát, játék- vagy rituális teret, de esetleg félreértenének. A dolog lényege, hogy egy tradicionálisan epikus (optimális esetben muzikális) nemzet a vizualitás terén nem dicsekedhet olyan eredményekkel, mint nyugati szomszédai. Ennek persze nem a tehetség-hiány az oka, inkább a tradicionálisan színész-rendezőcentrikus színház- és filmkultúránk. Míg a századelőn a színházi díszleteket, jelmezeket a kor legjelesebb avantgárd művészei tervezték Párizstól Moszkváig, Picassótól Chagallig, nálunk mintha csak az utóbbi évtizedek hoztak volna némi áttörést — hála a vidéki kísérleti színházak és néhány filmrendező merész álmainak. Nem csoda, ha a közönség, aki a színészek és rendezők nevét betéve tudja, világhírű látványtervezőink nevét és munkásságát alig ismeri. A mulasztás persze a szakembereket is terheli; amíg olyan par excellence „látványtervezők”, mint Balázs Béla, Michel Gyarmathy, John Halas, Kepes György vagy Moholy-Nagy László világhírűvé vált színpadi-filmes tevékenységükért itthon sose kaptak díjat, hogyan várhatnánk el, hogy Romvári József, Vayer Tamás, Bachman Gábor vagy Khell Csörsz neve, díszlettervei aktívan jelen legyenek a köztudatban. S csak néhányat említettem azok közül, akik a műcsarnoki tárlaton nem szerepelnek. Hogy miért hiányoznak olyan díszlet- és látványtervezők a kiállításról, akik tevékenységükkel már igazolták tehetségüket, rátermettségüket, nem tudom. Az viszont tény, hogy a meghívás több művésznek szólt, mint akik végül részt vettek ebben az izgalmas kísérletben.

A Műcsarnok tágas, impozáns terei végül 13 művésznek kínáltak lehetőséget, hogy kollektíven vagy egyénileg álmodjanak meg egy olyan funkcionáló teret, ahol a látvány kiemelt szerepet kap. A tér aktivizálása, életre keltése nem akármilyen kihívás. Az eredeti koncepció szerint a díszletek, vagyis a látvány volt hivatva inspirálni a szerzőket, dramaturgokat. A leendő történetek vizuális esszenciáiként így kb. ugyanazt az alkotói folyamatot produkálhatták volna, mint Cindy Sherman állóképei. Kár, hogy ezzel a ritka lehetőséggel csak kevesen éltek. Talán még komplexebb (tér)élménnyé lehetett volna komponálni a különböző alkotók egymástól jócskán eltérő alkotásait. Az ötlet eredetiségét, időszerűségét azonban kétségtelenül igazolta néhány izgalmas, friss alkotás, térművészeti megoldás, performance és előadás — valamint a látogatók, időnként társalkotók(!) spontán reakciói.

Az 1998. június 19-től augusztus 16-ig nyitva tartó kiállításon előkelő hely jutott Szirtes János képzőművésznek és performernek, akinek az elmúlt negyedszázadban több ízben láthattuk festményeit, installációit és performance-ait, lévén a műfaj egyik legjelentősebb hazai képviselője, iskolateremtő mestere. Bár Szirtes számára a térnél mindig fontosabb volt az akció, most úgy tűnik, megtalálta az egyensúlyt. A kissé homályos terembe lépve egy hatalmas polcrendszer állja utunkat, tele különböző bőröndökkel. Mögötte a futószalagon megállás nélkül kering egy árva koffer, melynek tartalma kinagyítva vetül a jobb oldali falra, míg szemközt — szintén monumentális méretben kivetítve — a művész egy doboz halkonzervet eszik, habzsol, nyal fel egy üveglapról. Szirtes sok apró, finom jellel, többrétegű szimbólumrendszerrel s korszerű eszközökkel igyeszik feleleveníteni a színház klasszikus, rituális szerepét, a némafilm mágiáját, s egyúttal megalkotni az ezredvég valamiféle Gesamtkunstwerkjét. A 2000 és a Kint és bent I-II. (installáció és performance) filozofikus ihletettségű alkotások, melyek éppúgy felfoghatók tisztelgésnek, mint tiltakozásnak, intésnek, mint kiútkeresésnek. Az istalláció, a térberendezés és a vetítés a szinte önpusztítóvá fajult halevés szertartásával, mely a záróestre egyfajta (ön)megtermékenyítő, teremtő aktussá nőtte ki magát feLugo és egy hatalmas harcsa közreműködésével, a Látvány emblémája is lehetne: (megszentelt) tér és rituálé egységélménye.

„Ez nem az én asztalom! Azonnal vegyenek le innen!” — hajtogatja szüntelen egy rikító színű, szemüveges törpe számos nyelven a szomszéd teremben, ahova majd csak tekervényes úton juthatunk. Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk Najmányi László alkotását, a Béke Palotáját, a hatalom groteszk metaforáját, előbb még végig kell mennünk az Úton, bejárva a Labirintust — kertestől, csobogóstól, lépcsőstől, szentélyestől. Ahogy egyre beljebb hatolunk Csanádi Judit, az építészmérnökből lett díszlettervező meditatív, rituális tereibe, ahol fülkékbe rejtett gipszangyalok vigyázzák lépteinket, s kultikus tisztelet árad a szentély félhomályából, azt tapasztaljuk, hogy bár csak a rész nyilvánul meg az egész helyett, a láthatatlan mégis jelenvalóbb a láthatónál. S bár Csanádi számára „ minden szög és léc jelentést hordozó kultikus tárgy” a „ mű” élvezethez valami még hiányzik. Talán az a tiszta, elfogulatlan játékosság, cinkos kacsintás, mely Ambrus Mária Kultúrházából, e nagyra nőtt babaházból árad. Az ál-valóság hol ronda, hol csak divatjamúlt megnyilvánulásaival, a „semmivel semmi össze nem illik” kaotikusan harmonikus egységével Ambrus a való életet modellálta. A színpadról a kiállítóterembe átemelve egy sajátos, reverzíblis szituációt hozott létre, ahol a néző- és játszótér egymással felcserélhető.

A tér, a kint és bent problematikája a legtöbb művész fantáziáját megmozgatta. Míg Ágh Márton, a kiállítás benjáminja, egy environmentszerű, autonóm térrel s benne egyetlen tárggyal — szellemes szójátékkal — az Espace-szel, ezzel a posztmodern trójai falóval, modern státuszszimbólummal magát a teret helyezte (elő)térbe, melyet a kiállításmegnyitón Ladányi Andrea táncművész pár percre életre keltett, addig Pauer Gyula, a pszeudo koronázatlan királya, megalkotta az ürességet. Az ismert képzőművész és látványtervező hű maradt önmagához, mint afféle játékmester a gyanútlan látogatót ezredvégi pszeudo katarzissal jutalmazta. A Teremőr csendje, ez az ügyesen eldugott environment a kiállítás egyik sikerdarabja. Aki gyanútlanul belép az ajtón, azonnal visszahőköl, de nincs visszaút, az ajtó bezárult. A sötét teremben huzat és zaj fogad. Nincs más, csak az üresség. S valami távoli nesz: horkolás, szuszogás és időnként egyéb moraj hallatszik a hátsó sarokból. Magányos öregúr gubbaszt szürke egyenköpenyben egy tonettszéken, s alszik a sötétben. „ Alvó médium... Valóságszínház... A kiállítás az élet leszűkítése... Minden csinált, minden pszeudo...” (Körner Éva) Talán mi is. Akár csak Antal Csaba Szcenikus ábrándja, ez a Rahmanyinov-fordítások ihlette, szlávosan szomorú, líraian szép, tömör és lebegő műerdő, műszellő; Tarkovszkij és Abakanowicz találkozása a nyírfaligetben... de a csehovi drámaiság és a modern technikai effektek a XX. századi realitáshoz kötnek. Antal egy zeneszerző attitűdjével alkotja meg sűrített tereit, melyek mindig közölni, közvetíteni akarnak valami időtlen, megfoghatatlan lényegit.

A 13 kiállító, ismert díszlet- és látványtervezők, képzőművészek, performerek egymástól függetlenül alkották meg önálló tereiket, melyet jobbára a (kiállítás)rendezői lelemény igyekezett egymással szorosabb kontextusba hozni. A kapcsolódások és „tükröződések” így is felettébb érdekesek. Egy szakszerű tanulmány elemezhetné a tér és a látvány viszonyát, a motívumok és szimbólumok gyakoriságát, a felhasznált anyagok és technikák korszerűségét stb., ám a kiállításlátogatót csak a konkrét élmény érdekli. Míg a tapasztalt „ öreg rókák”, mint például Pauer Gyula vagy Najmányi László rutinosan „ beüzemelték” environmentjeiket, addig Árvai György ambiciózus HallványTribünje, ez a multifunkcionális, tárgy-, fény- és akusztikai elemeket tartalmazó installáció, neve dacára jobbára megmaradt puszta látványnak. Mivel a multimédia-tér nemigen működött, be kellett érnünk a monumentális hatást keltő kettős lépcsősor játékos, rituális térélményével, melyen több mint 20.000 látogató hagyta ott lába nyomát az elmúlt két hónapban. Mintha csak Weber Imre frottázsait, szubjektív naplótöredékeit vitték volna tovább ily módon. Hisz a kiállításon az alkalmazott művészet funkcionális kötöttségeinek nyűgétől megszabadult alkotók bőven használtak par excellence képzőművészeti megoldásokat. A meghökkentő, fanyar humorú objektjeiről ismert Kicsiny Balázs például egy angliai ösztöndíjnak köszönhetően bukkant a szüzsére, mely személyes és univerzális szimbólumokban gazdag installációján filozofikus játékká, posztmodern átirattá nőtte ki magát. A játék szelleme nem idegen Kentaurtól sem, aki ügyesen balanszírozik a Látvány és a giccs határán. Az Arden egy olyan színház, ahová beülve egy videoklip tempójában élhetjük át a szemfényvesztés és a filozófia, a klasszikus művészet és a tömegkultúra színeváltozásait. A fordított látvány görbe tükrében felváltva szemlélhetjük a kint és bent téri és sprituális viszonylatát. A spiritualitás és metafizika az egyik fő inspirálója Horgas Péter Greifenstein Holtudvar című darabjához készített látványtervének, melynek minden momentuma önálló képzőművészeti látomás. Az Atlantis Színház bemutatójához készült díszletben a társművészetek is otthonra leltek; a záróesten a Stúdió K vette birtokba a teret, ahol is az Andersen meséje nyomán készült zenés bábjátékkal szórakoztatták az egybegyűlteket. A császár új ruhája szerencsés választásnak tűnt, hisz közérthetősége s változatlan aktualitása minden korosztálynak megszívlelendő tanulság.

A fesztiválhangulathoz az olyan ritka színházi csemege mellett, mint Halász Péterék Fly by Night I-II. című nyitó- és záróteátruma, természetesen tartozott még néhány különleges zenei és egyéb produkció is. Ágens archaikus, vokális rítusára egy házi focimeccs volt az egyik lehetséges alternatív válasz, ahol művészek, rendezők és kurátorok Khell Zsolt illuzionisztikus és a Műcsarnok valóságos falait döngették az UV lámpák fényénél, hogy mindenki látva lássa: itt az ideje, hogy a Látvány ne csak a kiállítótermekben, de minél szélesebb körben megkapja végre az őt megillető helyet.

Rippl-Rónai József: A geszti kastély Somogyban (1912)
Rippl-Rónai József:
A geszti kastély Somogyban
(1912)

216 KByte
Cindy Sherman: The Complete Untitled Film Stills 15.
Cindy Sherman:
The Complete Untitled
Film Stills 15

30 KByte
Cindy Sherman: The Complete Untitled Film Stills 21.
Cindy Sherman:
The Complete Untitled
Film Stills 21

23 KByte
Cindy Sherman: The Complete Untitled Film Stills 10.
Cindy Sherman:
The Complete Untitled
Film Stills 10

48 KByte
Cindy Sherman: The Complete Untitled Film Stills 13.
Cindy Sherman:
The Complete Untitled
Film Stills 13

38 KByte
Yoko Ono and John Lennon, 1980 ©1993 Anne Leibovitz
Yoko Ono and John Lennon
1980
© 1993 Anne Leibovitz

26 KByte
Michail Baryshnikov and Linda Dowell, 1990 © 1993 Anne Leibovitz
Michail Baryshnikov and
Linda Dowell, 1990
© 1993 Anne Leibovitz

30 KByte

90 KByte
Szirtes János: 2000
Szirtes János: 2000
115 KByte
Ambrus Mária: Kultúrház
Ambrus Mária: Kultúrház
132 KByte
Najmányi László: A Béke Palotája
Najmányi László:
A Béke Palotája
45 KByte
Pauer Gyula: A teremőr csendje
Pauer Gyula:
A teremőr csendje
96 KByte
Antal Csaba: Rahmanyinov - fordítások - Szcenikus ábránd
Antal Csaba:
Rahmanyinov -
fordítások -
Szcenikus ábránd
151 KByte

Tartalom Filmek Arcok Gondolatok Kopia Kopia Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek Index Filmek Arcok Gondolatok Kopia Oktatas Szemle Mozgokeptar Hirek Levelek